|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Finale. Presto ma non troppo, 1 Elterjedt, hogy le vagyunk filmezve, és valóban
el is mentünk az osztálytársaimmal valami moziba, hogy a híradóban láthassuk
magunkat, amint rohanunk a távozó Yehudi Menuhin (Pablo Casals?) kocsija
után. Budapesten ez volt az első ének-zene tagozatú ált. iskola. Kicsi volt,
mint mi magunk, de velünk együtt ő is növekedett. Mindig mi voltunk a
legöregebb évfolyam. Kodály enyhén szólva otthon érezte magát nálunk (egyszer
kimászott a napközi ablakán), és persze az őt meglátogató hírességeknek mind
el kellett jönniük megcsodálni az iskolát. Tényleg elég jó hely volt. Csak a zene ne lett volna. A naponkénti énekóra,
a karének, a zongora nem zavart, az sem, amikor mi énekeltünk a
Zeneakadémián, mondjuk ápr. 4-én, hanem a hangversenyek, amelyeket időnként
mégiscsak végig kellett hallgatni, azok nagy szenvedést okoztak nekem. A zene
ténylegesen (hiszen hangokkal) beszél az emberhez, mondatai vannak és szavai,
de szavainak nincs jelentésük, és nem lehet megérteni őket. Illetve, úgy
látszik, vannak kiválasztottak, akik ismerik a zeneértés titkát. Zene közben
elaludni ezért épp olyan megalázó, mint amikor az ember egy tartalmas, de
nehéz, hozzáértést igénylő tudományos előadás közben szundít el. Megpróbálkozom pedig mindennel. Bámulom J.-t,
aztán (hetediktől) E.-t. Eltűnődöm egy rézfúvós pufók arckifejezésén.
Megpróbálok érzelmeket érezni. Most ez a zene bizonyára szomorú – akkor most
szomorúnak kellene lennem? Vagy engedjek szabad folyást a gondolataimnak,
és ábrándozzam? Vagy
behunyom a szemem, és átadom magam a zenének, megpróbálok képeket vízionálni
– és amikor fölébredek a tapsviharra, villámgyorsan összeütögetem a tenyeremet,
és óvatosan körülnézek. Ámde most énektanárunk, M. bácsi kiválóságának
kell emléket állítanom (ma már ugyan csak M., nem bácsi, mert lényegében
egyidősek lettünk), ugyanis egy délelőtt ő cipelte be azt a lemezjátszót meg
a IX. szimfóniát. Azt akarom elmesélni, amit ő mesélt. Csak az utolsó tételhez fűzött magyarázatára
emlékszem. Valami nagy feszültségről és riadalomról beszélt, bizonyára nem
alaptalanul, mert a tétel csakugyan valami olyasmivel kezdődik, amit, azóta
itt-ott látom, „a rémület harsonájának” szoktak nevezni (Richard Wagner
nyomán?) – és ezután jön a zeneszerző, személyesen, ahogy M. magyarázta.
Ugyanis Beethoven bennehagyta a műben a rögtönzést, a komponálás folyamatát.
Megszólal egy dallam, majd a felénél abbamarad – lehurrogják az egyszólamban
játszó, elégedetlen csellók és nagybőgők. Megszólal egy másik dallam, egy
szaporább – majd ez is félben marad, átveszik a szót az iménti mélyvonósok,
de végül ezt is elvetik. Aztán egy harmadik, lassú és békés téma részlete
következik – a zeneszerzőt jelképező mélyvonósok érdeklődést tanúsítanak – a
dallam egy-két hangig még folytatódik is, már-már a híres örömódát előlegező
motívum ez – de a csellók és nagybőgők szólama rövid tanakodás után ezt a
kérdést is lezárja, igaz, csak ideiglenesen. Szünet. És akkor, egyetlenegy
szólamban – igen, a mélyvonósokon – nagyon halkan felhangzik az Örömóda. (A
zeneszerző ül a zongoránál, és balkézzel, egészen bizonytalanul eljátssza
önmagának.) Aztán óvatosan, félénk lelkesedéssel („csakugyan ez volna az?”)
csatlakozik az első hegedű, aztán a második, végül pedig hatalmas zenekari
tutti jön, a megtalált dallam ujjongása. És ekkor megint „a rémület harsonái”... Ez sem
jó, így sem jó! – értelmezte M. a történteket. Szünet. És akkor egyszercsak
megszólal a legnemesebb hangszer: az emberi hang. Egy baritonista énekli el
ugyanazt a dallamot, amelyet az imént az elégedetlen mélyvonósok szólaltattak
meg. Ki is mondja, hogy elégedetlen: „O Freunde, nicht diese Töne!” Óh
barátaim, ne ezeket a hangokat! Aztán ilyen-olyan kitérőkön és fokozásokon
keresztül megint elérkezünk egy óriási tuttihoz, amelyben ezúttal nemcsak a
zenekar, hanem a kórus is résztvesz, elérkezünk a lángoló lelkesedéshez... –
valami ilyesmire emlékszem M. órájáról, amelyen zenehallgatóvá lettem. |
|
|
|
|
|
