|
|
|
|
|
Az eszményítő
Balassi-kiadások ellen
|
4. Az újonnan nyert kötetfölépítés értelme A változtatás a helyreállított sorrendnek egyik
legszebb részét, a költő Maga kezével
írt könyvének végét érinti. Most a költeményeknek ez az egyszerű
egymásrakövetkezése (s vele a 33-as számszimbolika) egy szinttel lejjebb
süllyed, rejtettebbé válik. A fölszíni szerkezetet figyelve a gyűjtemény
immár kevésbé viseli magán a megfontolt, számtanias fölépítés nyomait, s
inkább olyannak tetszik, mintha látszólag magától állt volna össze, mintha az
élet maga alakította volna ilyenné. A történetmondássá értelmezhető
verssorozatot prózai megjegyzés szakítja meg. A gyűjtemény összeállításának
nehézségeiről és a költő elképzeléseiről, kiadástervéről szól, akárcsak a
kódex többi hasonló jegyzete, de azoknál sokkal részletesebben, egyedülállóan
hatalmas terjedelemben, hosszabban, mint az összes korábbi hasonló megjegyzés
együttvéve. A terjedelem miatt itt joggal tételezhetünk föl részletekbe menő
magyarázatokat az egész kötet és a tervezett „más könyv” fölépítéséről, az
erre irányuló, de az életesemények miatt egyelőre meg nem valósult,
állítólagos szerzői szándékokról – olyan magyarázatokat, amelyek némely
egykorúaknak még a rendelkezésükre álltak. Vallásos versek csoportja – éppen
kilenc – ékelődik be, valószínűleg számozatlanul. Megjelenésük erősen
csökkenti a kötetfölépítés
áttekinthetőségét. Ezután tovább folytatódik az alapsorozat, majd újra
megszakad: számozatlan szerelmi versek tömbje – megintcsak kilenc – lassítja
le a következetes előrehaladást. S végül befejeződik az alapsorozat, és
megkezdődik a lengyelországi gyűjtemény... Együtt vannak e szerkesztményben a
vallásos és a világi költemények – miként Rimaynál,[1]
Wathaynál,[2] Zrínyinél.[3]
Vannak számozott és számozatlan részek, miként a Caelia-ciklusban vagy a Szigeti
veszedelemben is. De miért is választom le az alapsorozatról a Caelia-ciklust? Hiszen ha elvetettük a
szövegtorzító ősmásoló föltevését, akkor – vigyázat! – semmi jogunk nincs a Caelia-sorozatot elhagyni a költő Maga kezével írt könyvéből! Az alapsorozatban
itt valami csakugyan véget ér, de nem a verskötet. A reményvesztett költő a
fikció világában a tűzre veti verseit, s ez még annál is erősebb cezúrát
képez, mint a két nagy fejezet közötti volt: a házasságkötéskor, majd azután
tanúsított bűnbánat, illetve ellen-bűnbánat határa. Az elhatárolás erős, de a
könyv végül is folytatódik. Beletartozik a Caelia-gyűjtemény is. Csak azért nem tudjuk, hogy Balassi milyen
átvezető szöveget alkalmazott, mivel a forrás e ponton fizikailag megsérült.
A Maga kezével írt könyve ragyogóan
(és nem világirodalmi párhuzam nélkül való módon) a Porcogós Annókáról
szerzett „latrikánus vers”-sel zárul: ez után következik az a bizonyos,
szembetűnően nem szerzői eredetű egyveleg, amelynek megítélésében egységes a
szakirodalom. Ám térjünk vissza az alapsorozathoz (jobb híján
egyelőre így nevezem a Maga kezével írt
könyvének a Caelia-ciklus
előtti részét). Milyennek lássuk most
ennek a szerkezetét? A második harminchármas sorozat a beékelések által el
van ugyan rejtve, de, épp a beékelések szervetlenségének hála, nem
fölismerhetetlenül. Az 58. ének záróversszakában, tudjuk, a költő véget vet a
Julia-sorozatnak: Hideg lévén kívöl, égvén penig belöl Júlia
szerelmétűl, Jó hamar lovakért járván Erdély földét nem
nagy fáradság nélkül, Ezt öszve rendelém, többé nem említvén
Júliát immár versül. S még prózában is hozzáteszi: „Ez az Júliáról
szerzett énekeknek a vége.” S annál nagyobb nyomatékul mindjárt ott a
következő, az 59. vers: Következik más.
Zsófi nevére. Majd a 60.: Bécsi Zsuzsannáról
s Anna-Máriáról szerzette, aztán a 61., a Juliára is ráérthető költői
kérdéssel: Vitézek, mi lehet e széles
föld felett szebb dolog a végeknél? Nos, ez a három, mondjuk így, poszt-Julia vers
(59–61) afféle Balassi-sor-szerű, AAB szerkezetet ad ki egy tekintetben:
abban, hogy a versek két elseje keltezett, a harmadik nem. A két első
szorosabban illeszkedik a Júlia-ciklus ál-önéletrajzi elvű, történetmondó
szerkezetéhez, a harmadik kevésbé szorosan, inkább általánossabban. Akkor
aztán jön az irdatlanul hosszú prózai magyarázat s a kilenc istenes vers,
majd megintcsak három poszt-Julia (a Margit nevű szűzről, a költőtársakról,
aztán a De mit gyötresz engem most
keserves lelkem (71–73, vagy, ha a beékelt istenes versek számozatlanok
voltak: 62–64). Nos, ez a három is az előbb látott AAB szerkezetet adja ki:
keltezett, keltezett, keltezetlen. Most a – megintcsak – kilenc szerelmesvers
következik, a bejtek, beékelve, számozatlanul. Aztán már csak két
poszt-Julia: a második harminchármas záródarabjai, egy keltezett és egy
keltezetlen, AB szerkezetben. Továbbra is minden jogunk megvan tehát arra, hogy
megkomponált verskötetről beszéljünk, jóllehet a szerkezet jóval több rétű,
bonyolultabb annál, amilyennek egykor véltük. Hogy állunk ezek után a 3*33-as szerkesztménnyel,
a 99 vagy 100 vers Gerézdi-féle ábrándjával? Nos, talán ettől sem kell minden
tekintetben elbúcsúznunk. Az első 33-as sorozat tényleges. Valóban 33
megszámozott költeményből áll. A második 33-as sorozat olyan, miként most láttuk,
hogy az alapsorozatot megszakító, abba szervetlenül beékelt, eredetileg talán
számozatlan szövegek mögött világosan látszik a jól megszerkesztett, 33-as
ciklus. A harmadik 33-ast csak az a bizonyos prózai
megjegyzés említi és csupán tervként, s nem is nyíltan 33-as sorozatról
beszél, hanem csak annyit mond, hogy dicséretekből és zsoltárokból most még
csak 10 van, s az a tervezett kiadáshoz nem elég. Persze bizonyosra vehető,
hogy az állítólagos szerzői szándékról szóló terjedelmes prózai szöveg
részletekbe bocsátkozott. Ennek a harmadik 33-as sorozatnak viszont akkor is
csupán az olvasó képzeletében kell létrejönnie. Virtuális marad. Van tehát egy tényleges 33-asunk, egy rejtetten
33-as és egy olyan, amely tisztára képzetes. Aztán a Caelia-ciklus
még ezt is halomra dönti. A verseskötet képzeletbeli világában a Julia
szerelmétől menekülni igyekvő képzeletbeli költő legott Cupido rabságába
esik, a további menekülés útja pedig a citerás lengyel leányhoz és a Porcogós
Annókához vezeti el, egyre távolodva, de elszakadni sosem tudva (ld. az egész
kötet utolsó sorát) az udvari szerelem eszményétől. A menekülés, az új és új
szépségek felé való fordulás ritmusa egyre gyorsul. A lépték csökken, a
mindig ugyanazt ábrázoló kép a képben egyre kisebb méretű. Az önéletrajzi
fikció halomra dönti a számtani elvű, 3*33-as verseskötet tervét, így annak
csak romjai maradnak meg a kötetkompozícióban, mégis jól látható útjelzőkként
a megérteni tudó olvasó számára. Az alapvetően önéletrajzi fikcióra épülő
középkori és reneszánsz lírai verseskötetek párja ez a szerkesztmény,
amelyben – mint szinte az összes nevezetes világirodalmi párhuzam esetében –
az önéletrajzi fikció elve, nem pedig a számtani elv az, ami a felszínen
megnyilvánul, ami jól látható. A mélyben, jól elrejtve, persze megmarad a jelképek
számtana. Azt senki sem tudja, hogy a Caelia-ciklus
elejéről egy vers esett ki, vagy kettő. De így is, úgy is elvégezhetünk egy
egyszerű összeadást. Ha megszámláljuk, hogy hány verset szerzett Balassi a
teljes verskötet lezárásáig, a – most már így kell számolnunk – Caelia-ciklust is magában foglaló Maga kezével írt könyv befejezéséig,
akkor az első esetben 99-et, a második esetben 100-at kapunk. Emlékezzünk
vissza: a fikció világában az életesemények miatt kútba esett a 99-es vagy
100-as kötetfölépítés. A nagy kötetterv kudarca után a fiktív költőnek
magának is elkerüli a figyelmét az a körülmény, hogy öntudatlanul,
észrevétlenül mégiscsak létrehozta, amit szeretett volna... És ez nem terv,
nem eszményi kiadás – ez a kezünkben levő forrás adata. Engem mindenek előtt a késői Gerézdi emlegette,
petrarcai Daloskönyvre emlékeztet
az új kötetfölépítés, a Balassi-korabeli európai líra főfő mintaképére.[4]
Megvan abban is a számtani jelkép, de ott is mélyen, szinte észrevehetetlenül
elrejtve, s a fölszínen csak önéletrajzias vagy gondolattársításon alapuló
kapcsolatok láncolják egymáshoz a költeményeket.[5]
Ezért azt is sokatmondónak érzem, hogy a Balassa-kódex
megőrizte a számunkra a gyűjtemény címét: Balassa
Bálint verseinek fragmentumi.[6]
Tudom, hogy egy kissé kacifántos ez a cím, de hát az Petrarca Daloskönyvének címe is: Rerum vulgarium fragmenta. |
|
|
|
|
|
