Az eszményítő
Balassi-kiadások ellen
2. Rendellenességek az általánosan elfogadott elméletben 2.1 Az 1589-es ősmásoló kérdése Megismétlem[1] a szövegtorzító ősmásoló
föltevésének cáfolatát. Amit tudtunk: (1) Az 1610 körüli másoló a kódex 1. lapján
tévesen állította, hogy a költő eredeti kéziratából dolgozott. Valójában az
1589-es ősmásolatot használta.[2] (2) A 99-100. lapon olvasható bejegyzés[3] nagyon töredékes:
valószínűleg csupán egyhetedét-egynyolcadát ismerjük.[4] (3) A 99-100. lap bejegyzése nem a szerzőtől,
hanem az 1589-es ősmásolótól származik, és a szerző szándékainak nem is felel
meg. Ellentmond önmagának: arról panaszkodik, hogy az istenes verseket a
költő nem adja ki, hanem „más könyvben” gyűjti össze – ám mégiscsak rögvest
közöl kilencet.[5] (4) Az 1., 148. és 175. lapok bejegyzéseiből
tudjuk, hogy az 1610 körüli másoló a kódex mindhárom fejezetét jóltájékozott
előszóval látta el. Az előszavak vagy utólag készültek, vagy legalábbis a
lemásolandó forrás kiváló ismeretében.[6] S amivel nem számoltunk: Ha (1) igaz, akkor (3) nem lehet az. Mert: (1) alapján az 1610 körüli másoló (tévesen ugyan,
de) úgy tudta, hogy az eredetiből
másolt. Ha ez igaz, és igaz az is, hogy forrását kiválóan ismerte – vö. (4) –, akkor a 99-100. lap – ma már
nagyobb részt elveszett [vö. (2)], de őáltala még teljes terjedelmében ismert
– megjegyzését is szerzői szövegként
kellett értelmeznie. Tehát a (3) állítás hamis. Vagyis a 99-100. lap
megjegyzése Balassi Bálinttól való.[7] Továbbá: semmi nyoma egy 1589-es, szövegtorzító
ősmásoló tevékenységének. A Balassa-kódex
33. éneke után ezt a szerzői megjegyzést olvassuk: „Ezek az énekek, kiket
Balassi Bálint gyermeksígétűl fogva házasságáig szerzett, jóllehet kettő
híja. Az egyik egy virágének az Irgalmas
Úristen nótájára, kinek az kezdeti így volt: Vajon meddig akarsz engem kesergetni? Az elveszett. Másik egy
könyörgés, a Palatics nótájára, ki az nyíri Báthory Istvánnál és Ugnótnénál
is volt. Így kezdetik el: Láss hozzám,
üdvessígemnek Istene etc.” Ebből Varjas Béla arra következtet, hogy – ha
ez a két vers el nem vész –, akkor ez a fejezet nem 33, hanem 35 éneket
számlált volna.[8] Akárhogy volt is, egy új szövegleszármazási
elméletnek magyarázatot kellene adnia arra a kérdésre, miért említi a szerző
az elveszett verseket, s miért épp kettőt említ és nem például egyet vagy
hármat vagy akárhányat. 2.3 Kihagyások a Balassa-kódexben Régi, súlyos kérdés, hogy a Balassa-kódex másolói milyen versek utólagos beírása számára
hagytak ki helyet a sietős munka közben.
Klaniczay Hozzászólás...-a
meggyőzően egymás mellé helyezi az Istenes
énekek Balassi és Rimay verseit különválasztó (általában hibásan
„rendezett”-nek nevezett) kiadásainak (közelebbről az 1670-es lőcsei
kiadásnak) verssorrendjét, illetve a kódex elszórt istenes verseinek
viszonylagos sorrendjét, és megállapítja, hogy a két sorrend lényegében
azonos, tehát a kódex másolócsoportját irányító személy a szétválasztó
kiadások valamelyikével rendelkezett. Bóta László mély és finom elemzése
szerint Klaniczay valószínűleg mégis téved. A másolócsoport ugyanis általában
mindig kihagyott helyet azon énekek számára, amelyek a Balassi és Rimay
költeményeit összevegyítő (általában hibásan „rendezetlen”-nek minősített)
kiadásokban már megjelentek, ám bemásolta azon énekeket, amelyek először a
szétválasztó kiadásokba kerültek be. Bóta szabálya a kódex Balassi- és
Rimay-anyagára egyaránt igaz. Ergo a másolócsoport irányítójának mégiscsak
összevegyítő kiadása volt: ezért vélte elhalaszthatónak épp ama szövegek
bemásolását, amelyek ebben megvoltak, és ezért ragaszkodott viszont ama
szövegek bemásolásához, amelyek csak a szétválasztó kiadásokban jelentek meg. Ám Klaniczay megfigyelése sem veszti érvényét! A
kódex verssorrendje ugyanis – mégiscsak – nem az összevegyítő, hanem a
szétválasztó kiadásokéval vág egybe! Olyan szövegleszármazási elméletre van
tehát szükségünk, amely mind Bóta, mind Klaniczay megfigyeléseivel
összhangzik. Ha például a kódex előzménye, a Klaniczaytól
meggyőzően bevezetett, 1610 körüli másolat a sorrend szempontjából ugyanabba
a forráscsoportba tartozott, amelybe a szétválasztó kiadások kézirati
előzménye, ám elfogadjuk Bóta érveit is, és megengedjük, hogy a kódex
másolócsoportjának összevegyítő kiadása volt, akkor már csak egy pótlólagos
szabály bevezetésére van szükségünk ahhoz, hogy épp azt a jelenséget kapjuk
eredményül, amelyet Klaniczay és Bóta megfigyel. Azon énekek esetében,
amelyek mind a kódex kéziratos előzményében, mind az összevegyítő kiadásokban
a másolócsoport rendelkezésére álltak, a másolócsoport a következő szabályt
igyekezett követni: az énekek szövegét
az összevegyítő kiadásból óhajtotta beírni, sorrendjüket viszont meg akarta őrizni úgy, ahogy a kódex
kézirati előzményében találta. Ha én döntök így, a következőt teszem. Egyszerűen
bejegyzem összevegyítő Istenes énekek-példányom
kezdősormutatójába azokat a sorszámokat, amelyeket a kódex 1610 körül másolt
kéziratos előzményében találtam. S ha netán számozatlan istenes verseket
találok a kéziratban, akkor a sorrend egyértelműségének kedvéért ott, a
kiadás kezdősormutatójában rögvest be is számozom őket. Azért számozom be,
mert a forráskéziratban bár ugyanazok a versek, ámde nem ugyanabban a sorrendben
szerepelnek, mint a birtokomban lévő kiadásban, és meg akarom őrizni a
forráskézirat sorrendjét. Majd ha lesz időm, e saját kiadásomból a kézirati
sorrendhez híven fogom bemásolni vagy bemásoltatni őket. S amikor a
helykihagyás után visszatérek a forráskézirat továbbmásolásához, a további
sorszámozásban is számhelyeket hagyok az eredetileg számozatlan, s csak
általam, az Istenes énekek
kezdősormutatójában beszámozott istenes ének számára. Ha ilyesféleképp történt volna, fel lehetne
számolni Klaniczay és Bóta elméletének ellentmondását. De miért járt volna el így a másolócsoport? Az ő
számukra teljesen elegendő lett volna, ha a kezdősormutatóban épp csak
megjelölik – megszámozásuk nélkül – azokat az énekeket, amelyeknek beírását
elhalasztották, a verssorrenddel pedig nem kellett volna törődniük. Egy ilyen
kacifántos eljárásra csak akkor volt szükségük, ha úgy tudták, hogy az énekek kódexbeli sorrendje fontos és
megőrzendő. Mármost ilyen előírást a mi Balassa-kódexünk
nem tartalmaz. Szerencsés lenne tehát, ha egy új
szövegleszármazási elmélet a Balassa-kódex
előzményében föltételezne a verssorrend fontosságára vonatkozó, ma már
ismeretlen megjegyzéseket. „Még vagynak ennéhány Istenhez való énekek, kiket
a psalmusokból is, magátúl is szerzett, ki mindenestűl is tíz, azok más
könyvben vagynak”, – mondja a szerző (akit régebben általában
összetévesztettünk az ősmásolóval), és a kutatók újra meg újra
nekiveselkednek a „más könyv” helyreállításának. Pedig, ha e szavak a
szerzőtől származnak, akkor aligha érdemes a „más könyv” tárgyi megvoltában
hinni. Hiszen a szerző azonnyomban fölülbírálja önmagát, s miután hosszú
fejtegetésbe bocsátkozik az istenes versek külön-, pontosabban
részgyűjteményének, a „más könyvnek” megalkotási nehézségeiről, esetleg a
kötet fölépítésének tervéről és elveiről, végül, úgymond, kényszerűen
felhagyván a nagy tervvel, a részgyűjteménybe szánt verseit aggályos,
keresett hanyagsággal mégiscsak beírja kódexébe. A „más könyv” meséje mi
lenne más: maga is költészet. Fontos eleme a kötetelrendezés körüli
rejtelmeskedésnek. De még ha elhinnők is a „más könyv” tárgyi
megvoltát, akkor is dőreség lenne megpróbálkozni belső szerkezetének
helyreállításával.[9] Hiszen, még ha nem a
költő, hanem az ősmásoló szavai lettek volna is ezek, akkor is mindenképp egy
változásban lévő, fejlődő szerkesztmény pillanatnyi állapotát rögzítették
volna („azok más könyvben vagynak, nem is adja azokat ki, meddig több
psalmust nem fordít még azokhoz”), olyan állapotot, amely később bármikor
megváltozhatott, sőt a tanúság szerint éppen változófélben volt. Ezért nehéz
teljesen komolyan venni a „más könyv” sorrendjének helyreállítására irányuló
erőfeszítéseket. Ám nem akarok méltánytalanul és vakon elmenni amellett a
megfigyelés mellett, amelyet Bóta László[10] és Kőszeghy Péter[11] egymástól függetlenül[12] tesznek a Balassi és
Rimay verseit összevegyítő kiadások egy verscsoportjáról. Mind Bóta, mind
Kőszeghy megállapítja, hogy az összevegyítő kiadások lényegében egy tömbben
hagyományozzák Balassinak amaz istenes verseit, amelyeket a két költő művét
szétválasztó kiadások is és (Klaniczay bizonyítása szerint) a Balassa-kódex őse is egy tömbben
tartalmaz. Az összevegyítő és a szétválasztó kiadások tömbje tartalmilag
szorosan megfelel egymásnak, a sorrendet illetőleg azonban nem. Klaniczay,[13] szemben Eckhardttal,[14] általában hitelesebbnek
véli, és ezért előnyben részesíti a szétválasztó kiadások szövegét. Bóta és
Kőszeghy tömbjeinek viszont megvan az az előnyük, hogy élükön a 99 sornyi Három himnusz áll. Továbbra sincs semmi okunk arra, hogy a
Bóta–Kőszeghy-féle verscsoportban azt a bizonyos „más könyvet” ismerjük fel.
Ám jó lenne, ha egy új szövegleszármazási elméletbe beleillenék egy épp ilyen
verscsoport s épp az összevegyítő kiadásokban. Régóta zavaró körülmény, hogy Rimay, Balassi
ifjabb költőbarátja, kultuszának letéteményese, aki egész életében nem tett
le mestere életművének sajtó alá rendezéséről, nem tudta megszerezni egy
olyan Balassi-vers szövegét, amely a Balassa-kódexben
viszont szerencsére fennmaradt (Szít
Zsuzsánna tüzet). Ez is rendellenesség, mégpedig a javából. Hiszen a mi
kódexünk, egy másolat másolatának nagysietve készült másolata, miként
versenghetne ama kézirati forrásokkal, amelyeket a költőtanítvány össze
tudott gyűjteni? Ez a nehézség elillan, ha kiderül, hogy a Balassa-kódexszel kivételes
szerencsénk van. Ha kiderül, hogy szövege rendkívül közel áll a költőhöz, ha
forráskritikai szempontból nagyon, nagyon jó. 2.6 A hármas, kilences, harminchármas, kilencvenkilences szám – Rimaynál Szaporodnak az arra mutató jelek, hogy a hármas,
kilences, harminchármas, kilencvenkilences szerkesztmények forrása, vagy
legalábbis egyik forrása Rimay. Tervezett kiadásában ő osztja be Balassi verseit
három fejezetbe. Ő helyezi a gyűjtemény elejére az istenes verseket, azoknak
az élére pedig a 99 soros három Szentháromság-himnuszt. Bóta László
megfigyeli, hogy Rimay még a „saját, maga kezével írt könyvét [...] is a
mester hasonló gyűjteményének mintájára, és tartalmát számszerűen is ahhoz
igazítva szerkesztette meg.”[15]
Ács Pál részletesen elemzi az ifjú Rimay épp 33 verset számláló ciklusát,
amelyet a Balassa-kódex tartott
fönn.[16]
S Bóta okfejtése[17] arról győz meg, hogy
Rimay (vagy valaki más), amikor később átszerkeszti ezt a szerelmes és
istenes verseket vegyesen tartalmazó gyűjteményt (ez az átszerkesztett
változat lesz majd az alapja az összevegyítő kiadásoknak), az továbbra is
megőrzi 33-as szerkezetét. Nem tudjuk, Rimayt mi indíthatta bizonyos számok
tiszteletben tartására: hogy megfogadta-e, vagy éppen fölülbírálta Balassi
költői szándékát. A Rimay-továbbhagyományozta Balassi-műben eggyéolvad a
költő-tanítvány várakozási látköre az általa befogadott Balassi-szöveggel.[18]
Persze sokmindent megmagyarázna, ha Balassi eredeti kézirata tartalmazott
volna valami homályos utalást arra, hogy a verssorrend összefügghet bizonyos
számokkal. 2.7 A világirodalmi párhuzam hiánya Zemplényi Ferenc áttekintése[19] után még
erősebbé válhatik az a benyomásunk, hogy Balassi versgyűjteményei úgy, ahogy
az eszményítő kiadásokban helyreállítjuk őket, nem bővelkednek világirodalmi
párhuzamokban. |
[1]Szöveg, in 2000, VI (1994),
november, 51.
[2]ECKHARDT Sándor, Balassi Bálint nyelve és írása, in MNy, XXXIX (1943), 89, idézi VARJAS
Béla, A Balassa-kódex, in Balassa-kódex, bevezetéssel és
jegyzetekkel közzéteszi VARJAS Béla, Bp., 1944, xvi, vö. még: VARJAS Béla, A magyar reneszánsz irodalom társadalmi
gyökerei, Bp., 1982, 313 skk.
[3]„Még vagynak ennéhány
Istenhez való énekek, kiket a psalmusokból is, magátúl is szerzett, ki
mindenestűl is tíz, azok más könyvben vagynak, nem is adja azokat ki, meddig
több psalmust nem fordít meg azokhoz. Azért evilági éneket – a Iephtes históriájátúl elválva, ki még
nem kész – ...”
[4]A lapok sorrendje ebben az
ívfüzetben az újrakötéskor valószínűleg nem változott, vö. VADAI István, A Balassa-kódexről, in Balassa-kódex, a fakszimile szövegét
közzéteszi KŐSZEGHY Péter, a kódex betűhív átiratát jegyzetekkel és utószóval
közzéteszi VADAI István, Bp., 1994, iii.
[5]Többek között VARJAS Béla,
1944, xix–xx, HORVÁTH Iván, 1982, 42–44, BÓTA László, A Balassi–Rimay-versek első kiadásának keletkezéséhez, in ItK, LXXXVII (1983), 177–178, KŐSZEGHY
Péter, A Balassi-szöveghagyomány néhány
kérdéséről, in ItK, LXXXIX
(1985), 76, PIRNÁT Antal, Balassi Bálint
poétikája, Bp., 1996, 76 és mások.
[6]KLANICZAY Tibor, 1957,
281–283.
[7]Talán tekinthetem A 3*33-as felfogás cáfolata c. előadásom
(a fönti bizonyítást abban ismertettem) visszhangjának, hogy a Balassi-versek
utolsó, 1993-as és 1994-es kiadásaiban a szerkesztők némi bizonytalansággal
ugyan, de megengedik, hogy a kódex 99. lapján olvasható töredékes szöveg
Balassié. Önellentmondó megfogalmazásuk szerint a „talán magától Balassitól
származó megjegyzés” (Balassi Bálint
Versei, 1994, 127) „valószínűleg a kódex összeírójától származik” (165).
[8]VARJAS Béla, A magyar
reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Bp., 1982, 316.
[9]Egy vita elhárítása, in ItK,
XCI–XCII (1987–1988), 653.
[10]BÓTA László, A
Balassi–Rimay-versek első kiadásának keletkezéséhez, in ItK, LXXXVII (1983),
174–177.
[11]KŐSZEGHY Péter, A Balassi-szöveghagyomány néhány kérdéséről,
in ItK, LXXXIX (1985), 78–82.
[12]I. m.,
76.
[13]KLANICZAY Tibor, 1957, 273
k.
[14]Balassi Bálint Összes művei, I, összeállította ECKHARDT Sándor, Bp., 1951.
[15] BÓTA László, 1983, 183.
[16] ÁCS Pál, Rimay János korai versciklusai, in ItK, XCIII (1989), 307–310.
[17]BÓTA László, 1983, 178.
[18]Hans-Georg GADAMER, Szöveg és interpretáció, in Szöveg és interpretáció, összeállította
BACSÓ Béla, h. é. n., 33.
[19]ZEMPLÉNYI Ferenc, A komponált verskötet kezdetei és alakulása
a reneszánszban, előadás, Esztergom, 1994.