Az eszményítő Balassi-kiadások ellen

2. Rendellenességek az általánosan elfogadott elméletben

2.1 Az 1589-es ősmásoló kérdése

Megismétlem[1] a szövegtorzító ősmásoló föltevésének cáfolatát.

Amit tudtunk:

(1) Az 1610 körüli másoló a kódex 1. lapján tévesen állította, hogy a költő eredeti kéziratából dolgozott. Valójában az 1589-es ősmásolatot használta.[2]

(2) A 99-100. lapon olvasható bejegyzés[3] nagyon töredékes: valószínűleg csupán egyhetedét-egynyolcadát ismerjük.[4]

(3) A 99-100. lap bejegyzése nem a szerzőtől, hanem az 1589-es ősmásolótól származik, és a szerző szándékainak nem is felel meg. Ellentmond önmagának: arról panaszkodik, hogy az istenes verseket a költő nem adja ki, hanem „más könyvben” gyűjti össze – ám mégiscsak rögvest közöl kilencet.[5]

(4) Az 1., 148. és 175. lapok bejegyzéseiből tudjuk, hogy az 1610 körüli másoló a kódex mindhárom fejezetét jóltájékozott előszóval látta el. Az előszavak vagy utólag készültek, vagy legalábbis a lemásolandó forrás kiváló ismeretében.[6]

S amivel nem számoltunk:

Ha (1) igaz, akkor (3) nem lehet az. Mert:

(1) alapján az 1610 körüli másoló (tévesen ugyan, de) úgy tudta, hogy az eredetiből másolt. Ha ez igaz, és igaz az is, hogy forrását kiválóan ismerte – vö. (4) –, akkor a 99-100. lap – ma már nagyobb részt elveszett [vö. (2)], de őáltala még teljes terjedelmében ismert – megjegyzését is szerzői szövegként kellett értelmeznie.

Tehát a (3) állítás hamis. Vagyis a 99-100. lap megjegyzése Balassi Bálinttól való.[7]

Továbbá: semmi nyoma egy 1589-es, szövegtorzító ősmásoló tevékenységének.

2.2 Két elveszett vers

A Balassa-kódex 33. éneke után ezt a szerzői megjegyzést olvassuk: „Ezek az énekek, kiket Balassi Bálint gyermeksígétűl fogva házasságáig szerzett, jóllehet kettő híja. Az egyik egy virágének az Irgalmas Úristen nótájára, kinek az kezdeti így volt: Vajon meddig akarsz engem kesergetni? Az elveszett. Másik egy könyörgés, a Palatics nótájára, ki az nyíri Báthory Istvánnál és Ugnótnénál is volt. Így kezdetik el: Láss hozzám, üdvessígemnek Istene etc.” Ebből Varjas Béla arra következtet, hogy – ha ez a két vers el nem vész –, akkor ez a fejezet nem 33, hanem 35 éneket számlált volna.[8]

Akárhogy volt is, egy új szövegleszármazási elméletnek magyarázatot kellene adnia arra a kérdésre, miért említi a szerző az elveszett verseket, s miért épp kettőt említ és nem például egyet vagy hármat vagy akárhányat.

2.3 Kihagyások a Balassa-kódexben

Régi, súlyos kérdés, hogy a Balassa-kódex másolói milyen versek utólagos beírása számára hagytak ki helyet a sietős munka közben.  Klaniczay Hozzászólás...-a meggyőzően egymás mellé helyezi az Istenes énekek Balassi és Rimay verseit különválasztó (általában hibásan „rendezett”-nek nevezett) kiadásainak (közelebbről az 1670-es lőcsei kiadásnak) verssorrendjét, illetve a kódex elszórt istenes verseinek viszonylagos sorrendjét, és megállapítja, hogy a két sorrend lényegében azonos, tehát a kódex másolócsoportját irányító személy a szétválasztó kiadások valamelyikével rendelkezett. Bóta László mély és finom elemzése szerint Klaniczay valószínűleg mégis téved. A másolócsoport ugyanis általában mindig kihagyott helyet azon énekek számára, amelyek a Balassi és Rimay költeményeit összevegyítő (általában hibásan „rendezetlen”-nek minősített) kiadásokban már megjelentek, ám bemásolta azon énekeket, amelyek először a szétválasztó kiadásokba kerültek be. Bóta szabálya a kódex Balassi- és Rimay-anyagára egyaránt igaz. Ergo a másolócsoport irányítójának mégiscsak összevegyítő kiadása volt: ezért vélte elhalaszthatónak épp ama szövegek bemásolását, amelyek ebben megvoltak, és ezért ragaszkodott viszont ama szövegek bemásolásához, amelyek csak a szétválasztó kiadásokban jelentek meg.

Ám Klaniczay megfigyelése sem veszti érvényét! A kódex verssorrendje ugyanis – mégiscsak – nem az összevegyítő, hanem a szétválasztó kiadásokéval vág egybe! Olyan szövegleszármazási elméletre van tehát szükségünk, amely mind Bóta, mind Klaniczay megfigyeléseivel összhangzik.

Ha például a kódex előzménye, a Klaniczaytól meggyőzően bevezetett, 1610 körüli másolat a sorrend szempontjából ugyanabba a forráscsoportba tartozott, amelybe a szétválasztó kiadások kézirati előzménye, ám elfogadjuk Bóta érveit is, és megengedjük, hogy a kódex másolócsoportjának összevegyítő kiadása volt, akkor már csak egy pótlólagos szabály bevezetésére van szükségünk ahhoz, hogy épp azt a jelenséget kapjuk eredményül, amelyet Klaniczay és Bóta megfigyel. Azon énekek esetében, amelyek mind a kódex kéziratos előzményében, mind az összevegyítő kiadásokban a másolócsoport rendelkezésére álltak, a másolócsoport a következő szabályt igyekezett követni: az énekek szövegét az összevegyítő kiadásból óhajtotta beírni, sorrendjüket viszont meg akarta őrizni úgy, ahogy a kódex kézirati előzményében találta.

Ha én döntök így, a következőt teszem. Egyszerűen bejegyzem összevegyítő Istenes énekek-példányom kezdősormutatójába azokat a sorszámokat, amelyeket a kódex 1610 körül másolt kéziratos előzményében találtam. S ha netán számozatlan istenes verseket találok a kéziratban, akkor a sorrend egyértelműségének kedvéért ott, a kiadás kezdősormutatójában rögvest be is számozom őket. Azért számozom be, mert a forráskéziratban bár ugyanazok a versek, ámde nem ugyanabban a sorrendben szerepelnek, mint a birtokomban lévő kiadásban, és meg akarom őrizni a forráskézirat sorrendjét. Majd ha lesz időm, e saját kiadásomból a kézirati sorrendhez híven fogom bemásolni vagy bemásoltatni őket. S amikor a helykihagyás után visszatérek a forráskézirat továbbmásolásához, a további sorszámozásban is számhelyeket hagyok az eredetileg számozatlan, s csak általam, az Istenes énekek kezdősormutatójában beszámozott istenes ének számára.

Ha ilyesféleképp történt volna, fel lehetne számolni Klaniczay és Bóta elméletének ellentmondását.

De miért járt volna el így a másolócsoport? Az ő számukra teljesen elegendő lett volna, ha a kezdősormutatóban épp csak megjelölik – megszámozásuk nélkül – azokat az énekeket, amelyeknek beírását elhalasztották, a verssorrenddel pedig nem kellett volna törődniük. Egy ilyen kacifántos eljárásra csak akkor volt szükségük, ha úgy tudták, hogy az énekek kódexbeli sorrendje fontos és megőrzendő. Mármost ilyen előírást a mi Balassa-kódexünk nem tartalmaz.

Szerencsés lenne tehát, ha egy új szövegleszármazási elmélet a Balassa-kódex előzményében föltételezne a verssorrend fontosságára vonatkozó, ma már ismeretlen megjegyzéseket.

2.4 A „más könyv”

„Még vagynak ennéhány Istenhez való énekek, kiket a psalmusokból is, magátúl is szerzett, ki mindenestűl is tíz, azok más könyvben vagynak”, – mondja a szerző (akit régebben általában összetévesztettünk az ősmásolóval), és a kutatók újra meg újra nekiveselkednek a „más könyv” helyreállításának. Pedig, ha e szavak a szerzőtől származnak, akkor aligha érdemes a „más könyv” tárgyi megvoltában hinni. Hiszen a szerző azonnyomban fölülbírálja önmagát, s miután hosszú fejtegetésbe bocsátkozik az istenes versek külön-, pontosabban részgyűjteményének, a „más könyvnek” megalkotási nehézségeiről, esetleg a kötet fölépítésének tervéről és elveiről, végül, úgymond, kényszerűen felhagyván a nagy tervvel, a részgyűjteménybe szánt verseit aggályos, keresett hanyagsággal mégiscsak beírja kódexébe. A „más könyv” meséje mi lenne más: maga is költészet. Fontos eleme a kötetelrendezés körüli rejtelmeskedésnek.

De még ha elhinnők is a „más könyv” tárgyi megvoltát, akkor is dőreség lenne megpróbálkozni belső szerkezetének helyreállításával.[9] Hiszen, még ha nem a költő, hanem az ősmásoló szavai lettek volna is ezek, akkor is mindenképp egy változásban lévő, fejlődő szerkesztmény pillanatnyi állapotát rögzítették volna („azok más könyvben vagynak, nem is adja azokat ki, meddig több psalmust nem fordít még azokhoz”), olyan állapotot, amely később bármikor megváltozhatott, sőt a tanúság szerint éppen változófélben volt. Ezért nehéz teljesen komolyan venni a „más könyv” sorrendjének helyreállítására irányuló erőfeszítéseket. Ám nem akarok méltánytalanul és vakon elmenni amellett a megfigyelés mellett, amelyet Bóta László[10] és Kőszeghy Péter[11] egymástól függetlenül[12] tesznek a Balassi és Rimay verseit összevegyítő kiadások egy verscsoportjáról. Mind Bóta, mind Kőszeghy megállapítja, hogy az összevegyítő kiadások lényegében egy tömbben hagyományozzák Balassinak amaz istenes verseit, amelyeket a két költő művét szétválasztó kiadások is és (Klaniczay bizonyítása szerint) a Balassa-kódex őse is egy tömbben tartalmaz. Az összevegyítő és a szétválasztó kiadások tömbje tartalmilag szorosan megfelel egymásnak, a sorrendet illetőleg azonban nem.

Klaniczay,[13] szemben Eckhardttal,[14] általában hitelesebbnek véli, és ezért előnyben részesíti a szétválasztó kiadások szövegét. Bóta és Kőszeghy tömbjeinek viszont megvan az az előnyük, hogy élükön a 99 sornyi Három himnusz áll.

Továbbra sincs semmi okunk arra, hogy a Bóta–Kőszeghy-féle verscsoportban azt a bizonyos „más könyvet” ismerjük fel. Ám jó lenne, ha egy új szövegleszármazási elméletbe beleillenék egy épp ilyen verscsoport s épp az összevegyítő kiadásokban.

2.5 A Balassa-kódex minősége

Régóta zavaró körülmény, hogy Rimay, Balassi ifjabb költőbarátja, kultuszának letéteményese, aki egész életében nem tett le mestere életművének sajtó alá rendezéséről, nem tudta megszerezni egy olyan Balassi-vers szövegét, amely a Balassa-kódexben viszont szerencsére fennmaradt (Szít Zsuzsánna tüzet). Ez is rendellenesség, mégpedig a javából. Hiszen a mi kódexünk, egy másolat másolatának nagysietve készült másolata, miként versenghetne ama kézirati forrásokkal, amelyeket a költőtanítvány össze tudott gyűjteni?

Ez a nehézség elillan, ha kiderül, hogy a Balassa-kódexszel kivételes szerencsénk van. Ha kiderül, hogy szövege rendkívül közel áll a költőhöz, ha forráskritikai szempontból nagyon, nagyon jó.

2.6 A hármas, kilences, harminchármas, kilencvenkilences szám – Rimaynál

Szaporodnak az arra mutató jelek, hogy a hármas, kilences, harminchármas, kilencvenkilences szerkesztmények forrása, vagy legalábbis egyik forrása Rimay.

Tervezett kiadásában ő osztja be Balassi verseit három fejezetbe. Ő helyezi a gyűjtemény elejére az istenes verseket, azoknak az élére pedig a 99 soros három Szentháromság-himnuszt. Bóta László megfigyeli, hogy Rimay még a „saját, maga kezével írt könyvét [...] is a mester hasonló gyűjteményének mintájára, és tartalmát számszerűen is ahhoz igazítva szerkesztette meg.”[15] Ács Pál részletesen elemzi az ifjú Rimay épp 33 verset számláló ciklusát, amelyet a Balassa-kódex tartott fönn.[16] S Bóta okfejtése[17] arról győz meg, hogy Rimay (vagy valaki más), amikor később átszerkeszti ezt a szerelmes és istenes verseket vegyesen tartalmazó gyűjteményt (ez az átszerkesztett változat lesz majd az alapja az összevegyítő kiadásoknak), az továbbra is megőrzi 33-as szerkezetét.

Nem tudjuk, Rimayt mi indíthatta bizonyos számok tiszteletben tartására: hogy megfogadta-e, vagy éppen fölülbírálta Balassi költői szándékát. A Rimay-továbbhagyományozta Balassi-műben eggyéolvad a költő-tanítvány várakozási látköre az általa befogadott Balassi-szöveggel.[18] Persze sokmindent megmagyarázna, ha Balassi eredeti kézirata tartalmazott volna valami homályos utalást arra, hogy a verssorrend összefügghet bizonyos számokkal.

2.7 A világirodalmi párhuzam hiánya

Zemplényi Ferenc áttekintése[19] után még erősebbé válhatik az a benyomásunk, hogy Balassi versgyűjteményei úgy, ahogy az eszményítő kiadásokban helyreállítjuk őket, nem bővelkednek világirodalmi párhuzamokban.

 

 

 

 



[1]Szöveg, in 2000, VI (1994), november, 51.

[2]ECKHARDT Sándor, Balassi Bálint nyelve és írása, in MNy, XXXIX (1943), 89, idézi VARJAS Béla, A Balassa-kódex, in Balassa-kódex, bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi VARJAS Béla, Bp., 1944, xvi, vö. még: VARJAS Béla, A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Bp., 1982, 313 skk.

[3]„Még vagynak ennéhány Istenhez való énekek, kiket a psalmusokból is, magátúl is szerzett, ki mindenestűl is tíz, azok más könyvben vagynak, nem is adja azokat ki, meddig több psalmust nem fordít meg azokhoz. Azért evilági éneket – a Iephtes históriájátúl elválva, ki még nem kész – ...”

[4]A lapok sorrendje ebben az ívfüzetben az újrakötéskor valószínűleg nem változott, vö. VADAI István, A Balassa-kódexről, in Balassa-kódex, a fakszimile szövegét közzéteszi KŐSZEGHY Péter, a kódex betűhív átiratát jegyzetekkel és utószóval közzéteszi VADAI István, Bp., 1994, iii.

[5]Többek között VARJAS Béla, 1944, xix–xx, HORVÁTH Iván, 1982, 42–44, BÓTA László, A Balassi–Rimay-versek első kiadásának keletkezéséhez, in ItK, LXXXVII (1983), 177–178, KŐSZEGHY Péter, A Balassi-szöveghagyomány néhány kérdéséről, in ItK, LXXXIX (1985), 76, PIRNÁT Antal, Balassi Bálint poétikája, Bp., 1996, 76 és mások.

[6]KLANICZAY Tibor, 1957, 281–283.

[7]Talán tekinthetem A 3*33-as felfogás cáfolata c. előadásom (a fönti bizonyítást abban ismertettem) visszhangjának, hogy a Balassi-versek utolsó, 1993-as és 1994-es kiadásaiban a szerkesztők némi bizonytalansággal ugyan, de megengedik, hogy a kódex 99. lapján olvasható töredékes szöveg Balassié. Önellentmondó megfogalmazásuk szerint a „talán magától Balassitól származó megjegyzés” (Balassi Bálint Versei, 1994, 127) „valószínűleg a kódex összeírójától származik” (165).

[8]VARJAS Béla, A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Bp., 1982, 316.

[9]Egy vita elhárítása, in ItK, XCI–XCII (1987–1988), 653.

[10]BÓTA László, A Balassi–Rimay-versek első kiadásának keletkezéséhez, in ItK, LXXXVII (1983), 174–177.

[11]KŐSZEGHY Péter, A Balassi-szöveghagyomány néhány kérdéséről, in ItK, LXXXIX (1985), 78–82.

[12]I. m., 76.

[13]KLANICZAY Tibor, 1957, 273 k.

[14]Balassi Bálint Összes művei, I, összeállította ECKHARDT Sándor, Bp., 1951.

[15] BÓTA László, 1983, 183.

[16] ÁCS Pál, Rimay János korai versciklusai, in ItK, XCIII (1989), 307–310.

[17]BÓTA László, 1983, 178.

[18]Hans-Georg GADAMER, Szöveg és interpretáció, in Szöveg és interpretáció, összeállította BACSÓ Béla, h. é. n., 33.

[19]ZEMPLÉNYI Ferenc, A komponált verskötet kezdetei és alakulása a reneszánszban, előadás, Esztergom, 1994.