De mi járthatott a fejében azután, hogy megjelent
ötlete a Spenótban? S még később, a
támadások és megpróbáltatások idején? Valóban nem foglalkozott tovább a
feltevéssel? Lehetetlen. De akkor két későbbi Balassi-tanulmányában vajon
miért nem tér vissza a számszimbolikus szerkesztmény elképzelése? Igaz, a két
tanulmány egyike a költő utóéletével foglalkozik, abba nem is illett volna
bele. A másik: arcképvázlat, életrajzi áttekintés, melyben művekről alig esik
szó. Ez Gerézdi legutolsó írása. S bár a számszimbolikus fölépítésről itt sem
tesz említést, a versgyűjtemény kérdése futólag mégiscsak fölbukkan – s talán
másként, mint három évvel korábban... Nem kellene ezzel foglalkoznom. Idáig végülis
részarányos ez a tanulmány. Előbb ugyebár a szövegkiadói beavatkozások ellen
érveltem, egy többesszámú, statisztikai szövegfogalom bevezetését sürgetve,
hogy aztán rögvest ellentmondásba keveredjem, épp egy csodálatos szövegkiadói
beavatkozásnak, Gerézdi Rabán sejtésének állítva emléket. Mondanivalómnak
nincs is ellenére az efféle önellentmondó szerkezet. Ám most már elérkezett a
történet vége. Ideje kitenni a pontot. Különben sem bukkant föl semmi új
adat, amelynek segítségével – mint valami bűnügyi regényben – rekonstruálni
tudhatnók a kutató elme utolsó gondolatait. Különben is miféle bűnügyi regény
az olyan, amelynek a végére érve sem derül ki az igazság? De mégis: mi járhatott Gerézdi fejében? Az utolsó
tanulmány, amely, ha jól tudom, a szerző halálával egyidőben jelent meg,
fölsorolja, hogy mi mindent nyert a magyar irodalom a Júlia-ostrom kudarcának
fejében (1967, 21). Ezt nyerte: „egy ragyogó petrarkista versfüzért (Júlia-versek), ‘új forma gyanánt’ egy
pásztordrámát (Szép magyar komédia)
és annak utána még a nagy versek sorát. Végül pedig egy nagy lírai
önéletrajz, a magyar Canzoniere
gondolatát és megvalósítását (A maga
kezével írt könyve).” Tehát Balassi Maga
kezével írt könyve afféle magyar Canzoniere
lett volna? A petrarcai Daloskönyv
mintáját követte? Nem akarom ennek az elejtett szónak a jelentőségét
túlfokozni, de elképzelhetőnek tartom, hogy Gerézdi megfontoltan és pontosan
éppen azt akarta mondani, amit mondott. Ugyanis bajok vannak bizony a 3*33-as
dantei mintával, de nem lennének bajok a petrarcaival. És lehet, hogy Gerézdi észrevette ezt. Lehet, hogy
olyan sejtést dagasztottam elméletté, amelyet lángelméjű kiötlője régesrég
meghaladott. Mik ezek a nehézségek? Az még csak hagyján, hogy a 3*33-as
kötetösszeállításnak meggyőző világirodalmi párhuzamaira mindmáig nem
sikerült rábukkannunk (Zemplényi Ferenc, 1994). Ez a jól áttekinthető,
székesegyházszerű, számtanias építkezés inkább a dantei korszakba, a
humanizmust megelőző világba illenék – vagy éppen jóval későbbre: a német 17.
századba! Nagyobb baj, hogy a Balassa-kódexben az első 33 vers után igazából nem további 33
következik, hanem tulajdonképpen 51. Ott vannak a törökből fordított szerelmesversek,
nyilvánvalóan rossz helyen, hiszen azután említik Júliát, hogy a költő már
tilalom alá vette ezt a nevet. És ott vannak bizonyos vallásos énekek is,
szintén rossz helyen, ezt az ősmásoló töredékes megjegyzéséből tudjuk. S csak
akkor kapjuk meg a 2*33+(10+x)-es szerkesztményt, ha eltekintünk az
odakeveredett, de nem odavaló költeményektől, azoktól, amelyeket az ősmásoló
a költő szándékának fittyet hányva írt be kódexébe. Azonban a nem odavaló versek eltávolítása
akadályokba ütközik. A 3*33-as, sőt már a 2*33-as szerkesztmény is
megcáfolható. A Gerézdi-sejtés bizonyításakor annak idején hibát ejtettem,
bár ez észrevétlen maradt. Átugorható
cáfolat a legelszántabb érdeklődőknek. Amit
tudtunk: (1) Az 1610
körüli másoló a kódex 1. lapján tévesen állította, hogy a költő eredeti
kéziratából dolgozott, valójában az 1589-es ősmásolatot használta (Varjas). (2) A
99-100. lapon olvasható bejegyzés nagyon töredékes: valószínűleg csupán
egyhetedét-egynyolcadát ismerjük. (3) A
99-100. lap bejegyzése nem a szerzőtől, hanem az 1589-es ősmásolótól
származik, és a szerző szándékainak nem is felel meg. Ellentmond önmagának:
arról panaszkodik, hogy az istenes verseket a költő nem adja ki, hanem ‘más
könyvben’ gyűjti össze – ám mégiscsak rögvest közöl kilencet (Varjas). (4) Az 1.,
148. és 175. lapok bejegyzéseiből tudjuk, hogy az 1610 körüli másoló a kódex
mindhárom fejezetét jóltájékozott előszóval látta el. Az előszavak vagy
utólag készültek, vagy legalábbis a lemásolandó forrás kiváló ismeretében
(Klaniczay). S amivel nem
számoltunk: Ha (1) igaz,
akkor (3) nem lehet az. Mert: (1) alapján
az 1610 körüli másoló nem tudta, hogy nem az eredetiből másolt. Ha ez igaz,
és igaz az is, hogy forrását kiválóan ismerte – vö. (4) –, akkor a 99-100.
lap – ma már nagyobb részt elveszett [vö. (2)], de őáltala még teljes
terjedelmében ismert – megjegyzését is szerzői szövegként kellett
értelmeznie. Tehát a (3) állítás hamis. Vagyis a 99-100. lap megjegyzése
Balassi Bálinttól való. A változtatás a helyreállított sorrendnek bizony
egyik legszebb részét, a Maga kezével írt könyve végét érinti. Sokszor
idéztem már... Az 58. ének latinnyelvű címe szerint a költő,
látván, hogy Júliát sem észokokkal, sem könyörgéssel szerelemre gyújtani nem
képes, panaszával betölti az eget, a földet, a tengereket: Ó, nagy kerek kék ég,
dicsőség, fényesség, csillagok palotája!... A záróversszakban pedig nemcsak a szereztetés
körülményeiről (erdélyi lókereskedelmi körútjáról) számol be, hanem a sorozat
végét is bejelenti: Hideg lévén kívöl, égvén
penig belöl Júlia szerelmétűl, Jó hamar lovakért járván
Erdély földét nem nagy fáradság nélkül, Ezt öszve rendelém, többé
nem említvén Júliát immár versül. S még prózában is hozzáteszi: „Ez az Júliáról szerzett énekeknek a vége.” S annál nagyobb
nyomatékul mindjárt ott a következő:
ÖTVEN KILENCEDIK. Következik más. Zsófi nevére. Majd a HATVANODIK. Bécsi Zsuzsannáról s
Anna-Máriáról szerzette. Bizony, két külföldi rosszlányról: Egy társommal midőn én
ballagnék, Szerencsére reájok
találék, Rájok nézve ottan fel
gerjedék, Jó társom is szerelemben
esék, Ők ottan éleszték, Kedveket jelenték, Velek azért mi meg
esmerkedénk. Stb., stb. Többet szólnom dolgunkról nem szükség,
magyarázza a kényes ízlésű lírikus. S erre következik rá a 61. darab híres
kérdése, mely a sorozatban elfoglalt helye alapján szintén gazdagabb értelmet
nyer: Vitézek, mi lehet ez
széles föld felett szebb dolog az végeknél? Mert hogy ez a Júlia-szerelemre is vonatkozik,
annak a megtagadása! És így tovább. Jön a Margit nevű szűzről szóló ének
[62.]. Aztán az az éneke [63.], amelyben saját körének tagjaihoz szól, ama
költőtársaihoz, kik a magyar nyelven való
vers szerzésen egymással vetekedtek. Ám mindeme gyönyörűségek nem csillapítják
szenvedéseit [64.], ezért elbújdosik [65.], haszontalan verseskönyvét pedig a
tűzre veti [66.] Most a költeményeknek ez az egyszerű
egymásrakövetkezése (s vele a 33-as számszimbolika) egy szinttel lejjebb
süllyed, rejtettebbé válik. A fölszíni szerkezetet figyelve a gyűjtemény
immár kevésbé viseli magán a megfontolt, számtanias fölépítés nyomait, s
inkább olyannak tetszik, mintha látszólag magától állt volna össze, mintha az
élet maga alakította volna ilyenné. Az idéztem verssorozatot hosszú prózai
megjegyzés szakítja meg. A gyűjtemény összeállításának nehézségeiről és a
költő szándékairól, kiadástervéről szól, akárcsak a kódex többi hasonló
jegyzete, de sokkal részletesebben. Vallásos versek csoportja – éppen kilenc
– ékelődik be, valószínűleg számozatlanul. Megjelenésük erősen csökkenti a kötetfölépítés áttekinthetőségét. Ezután
tovább folytatódik az alapsorozat, majd újra megszakad: számozatlan szerelmi
versek tömbje – éppen kilenc – lassítja le a következetes előrehaladást. S
végül befejeződik az alapsorozat, és vele az egész könyv, s megkezdődik a
lengyelországi gyűjtemény... Együtt vannak e szerkesztményben a vallásos és a
világi költemények – miként Rimaynál, Wathaynál, Zrínyinél. Vannak számozott
és számozatlan részek, miként a Caelia-ciklusban vagy a Szigeti veszedelemben
is. Engem a Gerézdi-emlegette petrarcai Daloskönyvre
emlékeztet ez a kötetfölépítés, a Balassi-korabeli európai líra főfő
mintaképére. Megvan abban is a számtani jelkép, de ott is mélyen, szinte
észrevehetetlenül elrejtve, s a fölszínen csak önéletrajzias vagy
gondolattársításon alapuló kapcsolatok láncolják egymáshoz a költeményeket
(Santagata, 1987). Nem merem tovább igénybe venni az Olvasó
türelmét... Most képzeletben Gerézdire figyelek. Vajon azért emlegette-e
Petrarcát 1967-ben, mert ő is ugyanezekre a következtetésekre jutott?
Meghaladta-e a saját sejtése által kijelölt határokat? Nézem arcképét az
Irodalomtudományi Intézet tanácstermében. Nem tudok eligazodni a fénykép
arckifejezésén. Az intézet többi halottjáról gondosan beállított fölvétel
készült. Barázdált, finom, tudós arcok, tekintélyes zakók, nyakkendők,
szemüvegek. Varjason ugyan nincs szemüveg, emlékszem, szerette levenni
fényképezkedéskor, most kicsit bizonytalan a pillantása. Az egyetlen
amatőrkép Gerézdit ábrázolja. Úgy hallom, a halál körülményei miatt nem
sikerült hivatalosabbat, komolyabbat szerezni a családtól. Nem baj, a kép
nagyon jó. Kockás ingben van rajta Gerézdi, és nevet, egyáltalán nem
csúfondárosan, hanem boldogan és fölszabadultan, végtelenül szabadon. |