Szöveg

Gerézdi

De mi járthatott a fejében azután, hogy megjelent ötlete a Spenótban? S még később, a támadások és megpróbáltatások idején? Valóban nem foglalkozott tovább a feltevéssel? Lehetetlen. De akkor két későbbi Balassi-tanulmányában vajon miért nem tér vissza a számszimbolikus szerkesztmény elképzelése? Igaz, a két tanulmány egyike a költő utóéletével foglalkozik, abba nem is illett volna bele. A másik: arcképvázlat, életrajzi áttekintés, melyben művekről alig esik szó. Ez Gerézdi legutolsó írása. S bár a számszimbolikus fölépítésről itt sem tesz említést, a versgyűjtemény kérdése futólag mégiscsak fölbukkan – s talán másként, mint három évvel korábban...

Nem kellene ezzel foglalkoznom. Idáig végülis részarányos ez a tanulmány. Előbb ugyebár a szövegkiadói beavatkozások ellen érveltem, egy többesszámú, statisztikai szövegfogalom bevezetését sürgetve, hogy aztán rögvest ellentmondásba keveredjem, épp egy csodálatos szövegkiadói beavatkozásnak, Gerézdi Rabán sejtésének állítva emléket. Mondanivalómnak nincs is ellenére az efféle önellentmondó szerkezet. Ám most már elérkezett a történet vége. Ideje kitenni a pontot. Különben sem bukkant föl semmi új adat, amelynek segítségével – mint valami bűnügyi regényben – rekonstruálni tudhatnók a kutató elme utolsó gondolatait. Különben is miféle bűnügyi regény az olyan, amelynek a végére érve sem derül ki az igazság?

De mégis: mi járhatott Gerézdi fejében? Az utolsó tanulmány, amely, ha jól tudom, a szerző halálával egyidőben jelent meg, fölsorolja, hogy mi mindent nyert a magyar irodalom a Júlia-ostrom kudarcának fejében (1967, 21). Ezt nyerte: „egy ragyogó petrarkista versfüzért (Júlia-versek), ‘új forma gyanánt’ egy pásztordrámát (Szép magyar komédia) és annak utána még a nagy versek sorát. Végül pedig egy nagy lírai önéletrajz, a magyar Canzoniere gondolatát és megvalósítását (A maga kezével írt könyve).”

Tehát Balassi Maga kezével írt könyve afféle magyar Canzoniere lett volna? A petrarcai Daloskönyv mintáját követte? Nem akarom ennek az elejtett szónak a jelentőségét túlfokozni, de elképzelhetőnek tartom, hogy Gerézdi megfontoltan és pontosan éppen azt akarta mondani, amit mondott. Ugyanis bajok vannak bizony a 3*33-as dantei mintával, de nem lennének bajok a petrarcaival.

És lehet, hogy Gerézdi észrevette ezt. Lehet, hogy olyan sejtést dagasztottam elméletté, amelyet lángelméjű kiötlője régesrég meghaladott.

Mik ezek a nehézségek?

Az még csak hagyján, hogy a 3*33-as kötetösszeállításnak meggyőző világirodalmi párhuzamaira mindmáig nem sikerült rábukkannunk (Zemplényi Ferenc, 1994). Ez a jól áttekinthető, székesegyházszerű, számtanias építkezés inkább a dantei korszakba, a humanizmust megelőző világba illenék – vagy éppen jóval későbbre: a német 17. századba!

Nagyobb baj, hogy a Balassa-kódexben az első 33 vers után igazából nem további 33 következik, hanem tulajdonképpen 51. Ott vannak a törökből fordított szerelmesversek, nyilvánvalóan rossz helyen, hiszen azután említik Júliát, hogy a költő már tilalom alá vette ezt a nevet. És ott vannak bizonyos vallásos énekek is, szintén rossz helyen, ezt az ősmásoló töredékes megjegyzéséből tudjuk. S csak akkor kapjuk meg a 2*33+(10+x)-es szerkesztményt, ha eltekintünk az odakeveredett, de nem odavaló költeményektől, azoktól, amelyeket az ősmásoló a költő szándékának fittyet hányva írt be kódexébe.

Azonban a nem odavaló versek eltávolítása akadályokba ütközik. A 3*33-as, sőt már a 2*33-as szerkesztmény is megcáfolható. A Gerézdi-sejtés bizonyításakor annak idején hibát ejtettem, bár ez észrevétlen maradt.

Átugorható cáfolat a legelszántabb érdeklődőknek.

Amit tudtunk:

(1) Az 1610 körüli másoló a kódex 1. lapján tévesen állította, hogy a költő eredeti kéziratából dolgozott, valójában az 1589-es ősmásolatot használta (Varjas).

(2) A 99-100. lapon olvasható bejegyzés nagyon töredékes: valószínűleg csupán egyhetedét-egynyolcadát ismerjük.

(3) A 99-100. lap bejegyzése nem a szerzőtől, hanem az 1589-es ősmásolótól származik, és a szerző szándékainak nem is felel meg. Ellentmond önmagának: arról panaszkodik, hogy az istenes verseket a költő nem adja ki, hanem ‘más könyvben’ gyűjti össze – ám mégiscsak rögvest közöl kilencet (Varjas).

(4) Az 1., 148. és 175. lapok bejegyzéseiből tudjuk, hogy az 1610 körüli másoló a kódex mindhárom fejezetét jóltájékozott előszóval látta el. Az előszavak vagy utólag készültek, vagy legalábbis a lemásolandó forrás kiváló ismeretében (Klaniczay).

S amivel nem számoltunk:

Ha (1) igaz, akkor (3) nem lehet az. Mert:

(1) alapján az 1610 körüli másoló nem tudta, hogy nem az eredetiből másolt. Ha ez igaz, és igaz az is, hogy forrását kiválóan ismerte – vö. (4) –, akkor a 99-100. lap – ma már nagyobb részt elveszett [vö. (2)], de őáltala még teljes terjedelmében ismert – megjegyzését is szerzői szövegként kellett értelmeznie. Tehát a (3) állítás hamis. Vagyis a 99-100. lap megjegyzése Balassi Bálinttól való.

A változtatás a helyreállított sorrendnek bizony egyik legszebb részét, a Maga kezével írt könyve végét érinti. Sokszor idéztem már...

Az 58. ének latinnyelvű címe szerint a költő, látván, hogy Júliát sem észokokkal, sem könyörgéssel szerelemre gyújtani nem képes, panaszával betölti az eget, a földet, a tengereket:

 

Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,

csillagok palotája!...

 

A záróversszakban pedig nemcsak a szereztetés körülményeiről (erdélyi lókereskedelmi körútjáról) számol be, hanem a sorozat végét is bejelenti:

 

Hideg lévén kívöl, égvén penig belöl

Júlia szerelmétűl,

Jó hamar lovakért járván Erdély földét

nem nagy fáradság nélkül,

Ezt öszve rendelém, többé nem említvén

Júliát immár versül.

 

S még prózában is hozzáteszi: „Ez az Júliáról szerzett énekeknek a vége.” S annál nagyobb nyomatékul mindjárt ott a következő: ÖTVEN KILENCEDIK. Következik más. Zsófi nevére. Majd a HATVANODIK. Bécsi Zsuzsannáról s Anna-Máriáról szerzette. Bizony, két külföldi rosszlányról:

 

Egy társommal midőn én ballagnék,

Szerencsére reájok találék,

Rájok nézve ottan fel gerjedék,

Jó társom is szerelemben esék,

Ők ottan éleszték,

Kedveket jelenték,

Velek azért mi meg esmerkedénk.

 

Stb., stb. Többet szólnom dolgunkról nem szükség, magyarázza a kényes ízlésű lírikus. S erre következik rá a 61. darab híres kérdése, mely a sorozatban elfoglalt helye alapján szintén gazdagabb értelmet nyer:

 

Vitézek, mi lehet ez széles föld felett

szebb dolog az végeknél?

 

Mert hogy ez a Júlia-szerelemre is vonatkozik, annak a megtagadása! És így tovább. Jön a Margit nevű szűzről szóló ének [62.]. Aztán az az éneke [63.], amelyben saját körének tagjaihoz szól, ama költőtársaihoz,

 

kik a magyar nyelven való vers szerzésen

egymással vetekedtek.

 

Ám mindeme gyönyörűségek nem csillapítják szenvedéseit [64.], ezért elbújdosik [65.], haszontalan verseskönyvét pedig a tűzre veti [66.]

Most a költeményeknek ez az egyszerű egymásrakövetkezése (s vele a 33-as számszimbolika) egy szinttel lejjebb süllyed, rejtettebbé válik. A fölszíni szerkezetet figyelve a gyűjtemény immár kevésbé viseli magán a megfontolt, számtanias fölépítés nyomait, s inkább olyannak tetszik, mintha látszólag magától állt volna össze, mintha az élet maga alakította volna ilyenné. Az idéztem verssorozatot hosszú prózai megjegyzés szakítja meg. A gyűjtemény összeállításának nehézségeiről és a költő szándékairól, kiadástervéről szól, akárcsak a kódex többi hasonló jegyzete, de sokkal részletesebben. Vallásos versek csoportja – éppen kilenc – ékelődik be, valószínűleg számozatlanul. Megjelenésük erősen csökkenti a  kötetfölépítés áttekinthetőségét. Ezután tovább folytatódik az alapsorozat, majd újra megszakad: számozatlan szerelmi versek tömbje – éppen kilenc – lassítja le a következetes előrehaladást. S végül befejeződik az alapsorozat, és vele az egész könyv, s megkezdődik a lengyelországi gyűjtemény... Együtt vannak e szerkesztményben a vallásos és a világi költemények – miként Rimaynál, Wathaynál, Zrínyinél. Vannak számozott és számozatlan részek, miként a Caelia-ciklusban vagy a Szigeti veszedelemben is.

Engem a Gerézdi-emlegette petrarcai Daloskönyvre emlékeztet ez a kötetfölépítés, a Balassi-korabeli európai líra főfő mintaképére. Megvan abban is a számtani jelkép, de ott is mélyen, szinte észrevehetetlenül elrejtve, s a fölszínen csak önéletrajzias vagy gondolattársításon alapuló kapcsolatok láncolják egymáshoz a költeményeket (Santagata, 1987).

Nem merem tovább igénybe venni az Olvasó türelmét... Most képzeletben Gerézdire figyelek. Vajon azért emlegette-e Petrarcát 1967-ben, mert ő is ugyanezekre a következtetésekre jutott? Meghaladta-e a saját sejtése által kijelölt határokat? Nézem arcképét az Irodalomtudományi Intézet tanácstermében. Nem tudok eligazodni a fénykép arckifejezésén. Az intézet többi halottjáról gondosan beállított fölvétel készült. Barázdált, finom, tudós arcok, tekintélyes zakók, nyakkendők, szemüvegek. Varjason ugyan nincs szemüveg, emlékszem, szerette levenni fényképezkedéskor, most kicsit bizonytalan a pillantása. Az egyetlen amatőrkép Gerézdit ábrázolja. Úgy hallom, a halál körülményei miatt nem sikerült hivatalosabbat, komolyabbat szerezni a családtól. Nem baj, a kép nagyon jó. Kockás ingben van rajta Gerézdi, és nevet, egyáltalán nem csúfondárosan, hanem boldogan és fölszabadultan, végtelenül szabadon.