Sok ® egy A hagyományos, régivágású szövegkiadói munka során
tehát általában az a feladatunk, hogy a rendelkezésünkre álló sok szövegből
egyet csináljunk. Ez persze, láttuk, nehézségekbe ütközik. Mert miközben „más
és más víz árad” ránk, mi csökönyösen „ugyanazokba a folyamokba” akarunk
belelépni (Hérakleitosz, Kövendi–Steiger-kiad., cxx). Eltekintünk a
részletektől, hiszen, úgylehet, „minden egy” (cxxx). Az egy-szöveg létrehozásában nagyon fontos
szerepet játszik a kiadó személyisége. A fő munkaeszköz a sztemma: a közös hibák módszerével
fölállított szövegleszármazási fa,
esetleg háló. Amikor a Répertoire... adatbázisát vagy az azon
alapuló számítógépes szövegkiadásokat készítettük, arra törekedtünk, hogy
sehol ne szerepeljenek olyan jelenségek, amelyeket nem lehet megfigyelni.
Emitt viszont, a hagyományos szövegkiadásban épp akkor a leglátványosabb
munkánk sikere, ha az általunk kikövetkeztetett, helyreállított ősszöveg a
lehető legtávolabb áll ama közönséges, rontott változatoktól, amelyek
forrásainkban olvashatók. A hagyományos szövegkiadás az irodalomértelmezés
metaforája: mennél jobban elrugaszkodik a tapasztalhatótól, annál
kimunkáltabb és csodálatraméltóbb. Figyeljük csak meg, hogy például az Árgirus-széphistória új kritikai
kiadásának szövegleszármazási családfája (Régi
Magyar Költők Tára, XVI. század, IX, 574) szinte hihetetlenül platonikus
szerkezetet mutat! Íme: kezdetben volt az ősszöveg, mely természetesen
elveszett. Másolataiból töredékek állnak a rendelkezésünkre, egy másolata
pedig elveszett. Emennek másolataiból töredékek maradtak, egy másolata pedig
elveszett. Emennek másolataiból töredékek maradtak, egy másolata pedig
elveszett. Emennek másolataiból egy töredék maradt, egy másolata pedig
elveszett. Emennek másolataiból egy késői, de teljes forrás maradt, egy
másolata pedig elveszett. Emennek – végre – mindkét másolata elveszett, de a
másolatok másolatai megvannak... Ez a szép a hagyományos szövegkiadási
gyakorlatban: az alkotó részvétel lehetősége. Most, amikor – a Répertoire... tapasztalatainak hatására
– lassan búcsút veszek ettől a nagyratörő és becsvágyó tevékenységtől, elő
kell, hogy hozakodjam a saját történetemmel. Dicsekvés ez, jól tudom, de
hiszen van is mivel dicsekedni. Én is Árkádiában éltem, én is voltam
klasszikus magyar költő! Legalábbis rajtahagytam a kezem nyomát az
életművén... És két évforduló is ürügy arra, hogy elmeséljem ezt a
történetet. Most májusban volt négyszázadik esztendeje annak, hogy Balassi
Bálint belehalt Esztergom alatt kapott sebébe. Annak az apróságnak pedig most
van (nem valami kerek, csupán) harmincadik évfordulója, hogy ama balsorsú
mondatok megjelentek az akadémiai irodalomtörténeti kézikönyv
Balassi-fejezetében. Első és, mondhatom, sorsdöntő találkozásom azokkal
a bizonyos mondatokkal még ‘67-ben történt. A kézikönyv – bece- vagy
gúnynevén a Spenót –
Balassi-fejezetét Gerézdi Rabán és Klaniczay Tibor együtt jegyezte, de a
mondatokat – mint később megtudtam – Gerézdi írta. Nevezetességük folytán
külön bekezdésben idézem őket: „...külön választotta s egy ‘más könyvben’ írta
össze – egy-kettő kivételével – istenes verseit, a többit pedig két egyenlő
részre osztotta, házasságát ítélve korszakváltó jelentőségű határkőnek.
Házassága előtt írt szerelmi és tavaszi-vitézi énekeit, összesen 33-at,
meglehetősen laza rendbe illesztette, jórészt figyelmen kívül hagyva a
kronológiát; a sorozat végére azonban, rendkívüli megfontoltsággal, a Bocsásd meg Úristen... kezdetű
bűnbánati éneket helyezte, hogy utána – a második rész nyitóverseként –
rögvest meghazudtolása, a Méznél édesb
szép szók... következzék. A házassága utáni költeményekből összeállított
második rész ugyanis az egész Júlia-ciklust magában foglalja, vagyis 25
verset, melyekhez Balassi 1589 tavaszán-nyarán további nyolcat szerzett. Így
e második könyv szintén 33 költeményből áll, amiből joggal feltételezhető,
hogy istenes verseinek a számát is 33-ra szerette volna növelni, s azután ezt
vagy a világi versek két könyvének elejére, vagy annak a végére helyezni.
Mivel a reneszánsz költők versesköteteiket többnyire valamely – misztikus-szakrális
értelmű – számrendszer alapján állították össze, Balassi is egy háromszor 33
költeményből, egy verses prológussal együtt pedig kereken 100 versből álló
kötetet óhajtott a jelek szerint kiadni.” Akkor én elsőéves gólya voltam, és a frissiben
megjelent hatkötetes akadémiai irodalomtörténeti kézikönyvet – a tankönyvet – még az efféle műveknek
kijáró teljes bizalommal forgattam. (Nem ismertem a sorozat későbbi,
szembetűnőem gyengébb köteteit.) Úgy gondoltam, általánosan elfogadott
aranyigazságokat olvasok. Jókora tévedés volt ez! Semmit sem tudtam arról, hogy az idézett
szövegrész szerzője épp akkor milyen megpróbáltatásokon megy keresztül.
Elkerülte a figyelmemet, hogy a kézikönyv első kötetének szentelt, mutatós
nagybírálat – melyet a szakma legrangosabb folyóirata számára a korszak egyik
mértékadó irodalomtörténészével írattak meg – úgyszólván az egész I. kötetről
a legnagyobb elragadtatással nyilatkozott, kivéve a Balassi-fejezetet,
különösen elítélően szólva épp ezekről a mondatokról, amelyeket alaptalan és
bebizonyíthatatlan állításoknak minősített, szokatlanul durva hangnemben.
Akkor Gerézdi ellen már javában folyt a hadjárat. Munkahelyén, a Magyar Tudományos Akadémia
Irodalomtudományi Intézetében kimutatták, hogy publikációs tevékenysége csekély
(nem volt igazuk). Bírálták a kézikönyv számára írt fejezeteit (az egész
műből talán ezek a legragyogóbbak). Az egyébként is mélabúra hajló – bár
szorongásait mindig titkolni igyekvő, látszólag életvidám – Gerézdi súlyosan
megbetegedett. Dolgozott még, de egyre nehezebben. Már a nevét is alig tudta
leírni. Egy-egy aláíráson tíz-húsz percig izzadt, egyedül, félrehúzódva.
Leváltották a régi magyar irodalomtörténeti osztály éléről, megszüntették
kutatói állását, és kötött munkaidejű, beosztott könyvtárosként az intézet
könyvtárába helyezték át, jelentős fizetéscsökkentéssel. De akkor is folyton
jelentéstételre kellett járnia, ahol állítólagos kötelességmulasztásairól
faggatták. Egy hétfő reggelen – délelőttre volt beidézve az igazgatóságra – föltette az edényt a tűzhelyre, és
megnyitotta alatta a gázt (esetleg, nem tudom, más gázcsapokat is
kinyitott?), de gyufát nem gyújtott. Nem beszélhetünk öngyilkosságról,
csak balesetről: önfeladásról, az életösztön hirtelen elapadásáról. Minderről persze semmit sem tudtam. Azokban az
években, élete alkonyán Gerézdi közzétett még két Balassi-tanulmányt.
Csalódottan állapítottam meg, hogy nyoma sincs bennük a számszimbolikus
kötetfölépítés elméletének. Nem tudtam, hogy mennyire elbátortalanították,
elkedvetlenítették, kiközösítették. Gerézdi bírálói talán képzelőerő nélküliek,
esetleg féltékenyek és rosszindulatúak lehettek, de el kell ismernünk, hogy a
maguk módján igenis volt valamicske igazságuk. Balassi verseinek többségét
nem a költő saját kéziratából, hanem a rissz-rossz Balassa-kódexből (egy másolat másolatának sietősen készült
másolatából) ismerjük, és ebből az eredeti kötetelrendezést helyreállítani
szinte lehetetlen. De nem sokkal Gerézdi balvégzetű mondatainak elhangzása
előtt egyvalaki, Klaniczay Tibor, egyszer már mégis nekigyürkőzött, hogy
megbirkózzék a feladattal. Az viszont, amit az ő lenyűgözően következetes
okfejtése eredményeképpen kaptunk, a kódex föltevésszerűen helyreállított
sorrendje, az bizony egyáltalán nem hasonlított Gerézdi látomására. Gerézdinek
ezért előbb módszeresen meg kellett volna bírálnia Klaniczay elméletét,
bizonyítékokat kellett volna fölsorakoztatnia saját elgondolása mellett.
Lángelmére vall, hogy e bizonyítékok híján, új elmélet fölállítása nélkül is
meglátta a verseskötet titkos szerkesztő elvét. Nekem könnyű dolgom volt: Gerézdi eretnekségeit
bevett tantételeknek hittem. A tudatlanok biztonságával eleve a helyes úton
indulva el, nem volt nehéz elérni bizonyos eredményeket. A költő
tanítványának, Rimay Jánosnak szavait a 3*33-as kötetbeosztás igazsága
melletti tanúságtételként lehetett értelmezni. Gerézdi aztán egy verses
prológust is keresett a 3*33-as versgyűjtemény élére – nos, Rimay szerint a Három himnusz a Legszentebb Háromsághoz
állt volna a kötet élén. Megvizsgálva a Három
himnusz terjedelmét, kiviláglott, hogy az éppen kilencvenkilenc sor! Arra is fény derült, hogy a
háromrészes (a-a-b) Balassi-sort, illetve a 3*3-as (aab-ccb-ddb)
Balassi-versszakot a költő valószínűleg épp a Három himnusz írása közben alkotta meg. A szövegek alaposabb
elemzése nyomán megértettük a költő vallási életének 1587-’88 telén lezajlott
mély fordulatát (éppen krisztusi korú, 33 esztendős volt ekkor), megértettük
nagy elhatározását: hogy egész
életművét az Isten szolgálatába állítja. Ekkor fogant meg benne
kötetterve... A dologról részletes tanulmányt írtam. A kézirat
sokfelé keringett, de sajnos nem mertem – ismeretlen diákként – elküldeni
Gerézdi Rabánnak, így bizonyára nem is szerzett tudomást a dologról. Pedig
talán erősebben kötődött volna az élethez, ha tudja, hogy követője akadt. S
ha ezt feltételezni nagyképűség is, fölösleges önvád is, bizony örökre bánom,
hogy nem ismerhettem személyesen ezt a tudóst. Dolgozatom 1970-ben aztán végre megjelent (ez volt
az első eset, hogy valaki Gerézdi sejtése mellett érvelt), aztán ‘73-ban,
‘74-ben, ‘76-ban újabb közlemények következtek. A ‘76-os Balassi-ülésszak
résztvevői közül immár sokan elfogadták Gerézdi fölfogását, amely közben
eggyel s mással – például a Cćlia-ciklus
szerkezetének fölismerésével – kiegészült. S bekövetkezett a legfontosabb:
1976-ban sajtó alá rendezhettem egy újfajta, tisztán Gerézdi-elvű Balassi-Összest (az alcím szerint: a versek helyreállított, eredeti
sorrendjében), melyre sajnos csak Jugoszláviában, Újvidéken került kiadó
(Bori Imre segítségével). Balassi-könyvem (1982) első fejezete (Az új Balassi-kiadás védelme) olyan
vitát ismertetett, amely a kötet-elrendezés legfontosabb kérdéseiben akkorra
már többé-kevésbé nyugvópontjára jutott. Gerézdi sejtésének lényegét (a
kibővítésekkel együtt) a kutatók többsége elfogadja, a gimnáziumi tankönyv
ezt tanítja. A munka látszólag véget ért. S az első évek után már nem voltam egyedül. A
Balassi-kutatás kiválósága, Varjas Béla igen hamar (1973, ‘76, ‘82)
hozzálátott ahhoz, hogy a 2*33-as szerkesztmény (ennek fölépítését Gerézdi
sejtése s a helyreállítás munkája nyomán már pontosan ismerni véltük)
jelentését megpróbálja megfejteni, s maga is kiadott két, a sorrendet
tekintve lényegében „újvidéki” jellegű Balassi-Összest (1979, ‘81), immár a Szépirodalmi Kiadónál. Egy fiatalabb
kutató, Kőszeghy Péter (1985) megpróbálta meghatározni az istenes verseket
tartalmazó „más könyv” sorrendjét, és arra a következtetésre jutott, hogy
igazam volt, s a különgyűjtemény élén tényleg a Három himnusz állt. Aztán ő is – Szabó Gézával közösen –
közrebocsátott egy szövegjavításokban gazdag, fontos összkiadást (1986),
amely a sorrend tekintetében (a „más könyv” kivételével) szintén az
„újvidéki” családba tartozik. Ez is sikertörténet tehát, mely végül a jó
győzelmével, Gerézdi gondolatának diadalmával végződik. Egy apróság azonban
sokáig zavart, amíg meg nem értettem a jelenség valódi természetét. A
„gerézdisták” hivatkozási erkölcsére, pontosabban: látszólagos
erkölcstelenségére gondolok. Az még hagyján, hogy Varjas Béla, a mesterem,
rám mint tanítványára nem tartotta szükségesnek hivatkozni, de Gerézdiről
miért kellett élesen elutasító hangnemben írnia, amikor valójában őt követte?
(Ezt már az újvidéki kiadás utószavában nehezményeztem.) Balassi-kiadásainak
jegyzeteiben aztán már nincs megemlítve sem az újvidéki kiadás, se Gerézdi. A
sajtó alá rendező szavai azt a látszatot keltik, mintha ő közvetlenül az
utolsó időrendi elvű (Eckhardt–Stoll-féle) kiadásból indult volna ki, s
mintha elsőként adott volna az olvasó kezébe a ciklusokon alapuló, a művészi
kötetfölépítést helyreállító Balassi-gyűjteményt. Kőszeghy Péter (1984) aztán
bírálatában erélyesen kiigazította Varjas e pontatlanságát. A röviddel utóbb
megjelent Kőszeghy–Szabó-féle kiadás utószava viszont sajátos módon épp
ugyanúgy, ahogy Varjas utószavai, fölhívja a figyelmet a költő
versgyűjteményeinek tiszteletbentartására, ám ugyanúgy nem tájékoztat az
előző, hasonló törekvésekről, ahogy Varjas sem tette. A hivatkozások elmaradása hol bosszankodást, hol fölháborodást
váltott ki belőlem, pedig – ma már látom – nem volt igazam. Másról volt itt
szó: egy elméletet a tudományos közvélemény villámgyorsan elfogadott, és a
szó legszorosabb értelmében a magáévá
tett. A sejtés és a hozzá kapcsolódó bizonyítékok régóta közkincs immár.
Gerézdi csak néhány évvel előzte meg a korát. A ‘60-as–’70-es évek
fordulóján, a strukturalizmus-viták, az ideologikus irodalomtudománnyal
vívott küzdelmek idején végtelenül vonzó törekvésnek számított egy költő
merőben irodalmi célú, művészi kötetelrendezésének helyreállítása, s ahogy
ebben a törekvésben szinte mindenki osztozott, hát részesült is belőle szinte
mindenki. Ez a legnagyobb kitüntetés, mely tudományos föltevést érhet: hogy
harminc esztendő alatt gazdátlan népköltészetté, köztulajdonná válik,
pontosabban olyasmivé, amit egykor valaki
miközülünk ismert föl... Gerézdi sejtésének folklorizálódásában a legutóbbi
állomás az idei ünnepi Balassi-ülésszak volt. Ebből az alkalomból jelentette meg a Kőszeghy Péter
tulajdonában és igazgatása alatt álló Balassi Kiadó az első – és, gondolom,
hosszú időre az utolsó – idegennyelvű Balassi-kötetet (1994), mellyel a
külföld jobb tájékoztatását kívánták előmozdítani. A francia előszó is
fölmondja a Gerézdi-sejtést. Jóllehet elhallgatja Gerézdi nevét, valójában –
figyeljük csak – még a gondolatmenet előadása is mily keveset változott a
harminc esztendő alatt! Magyarul idézem: ”...Balassi a jelek szerint szigorúan
megszerkesztett versgyűjteményt hozott létre, melynek egyes részei az ő
hosszabb életszakaszainak feleltek meg. Kőszeghy Péter és Szabó Géza egy
1986-os jegyzetükben fölhívják a figyelmet arra, hogy a kódex fordulópontjára
a költő bűnvalló gyónóimát helyezett, amelynek versfejei az ő saját nevét
adják ki. [A Bocsásd meg, Úristen
kezdetű énekről van szó – H. I.] Ez választja el egymástól a két 33-as
verscsoportot, amelyekből az elsőt a Krisztinával való házassági epizód
előtt, a másikat pedig azután szerezte. Az lehetett a költő szándéka, hogy az
Istenhez való könyörgéseinek, fohászkodásainak számát is 33-ra emelje,
megalkotva így a hármasoltár harmadik szárnyát. Egy bevezető költeménnyel
együtt így az egész 100 versből állt volna. Anélkül, hogy e szerkesztményt
Maurice Scčve Délie-jének bonyolult
számszimbolikája mellé akarnók állítani, kétségtelennek tartjuk, hogy
megfelelt kora ízlésének.” A Balassi-ülésszak nagy, ünnepi nyitóelőadását a
debreceni dékán, a régi magyar irodalom elismert kutatója tartotta. (A szöveg
egyidejűleg megjelent a Hitelben
is.) Tárgya az utolsó száz esztendő Balassi-kutatásának átfogó, történeti
ismertetése s az eredmények kritikai mérlegelése volt. Persze – „de te fabula
narratur” – feszülten figyeltünk: kit miként minősít a szónok? Némelyikünk
többször is szerepelt. Az előadás persze bőven foglalkozott a költő művészi
kötetfölépítésének kérdéseivel. S itt következett be Gerézdi népköltészetté
válásának újabb, szinte hihetetlen fejleménye. A neve sem hangzott el. A balga a falat kaparja tehetetlen haragjában. A
bölcs csupán bólint. |