Szöveg

Sok ® egy

A hagyományos, régivágású szövegkiadói munka során tehát általában az a feladatunk, hogy a rendelkezésünkre álló sok szövegből egyet csináljunk. Ez persze, láttuk, nehézségekbe ütközik. Mert miközben „más és más víz árad” ránk, mi csökönyösen „ugyanazokba a folyamokba” akarunk belelépni (Hérakleitosz, Kövendi–Steiger-kiad., cxx). Eltekintünk a részletektől, hiszen, úgylehet, „minden egy” (cxxx).

Az egy-szöveg létrehozásában nagyon fontos szerepet játszik a kiadó személyisége. A fő munkaeszköz a sztemma: a közös hibák módszerével fölállított szövegleszármazási fa, esetleg háló. Amikor a Répertoire... adatbázisát vagy az azon alapuló számítógépes szövegkiadásokat készítettük, arra törekedtünk, hogy sehol ne szerepeljenek olyan jelenségek, amelyeket nem lehet megfigyelni. Emitt viszont, a hagyományos szövegkiadásban épp akkor a leglátványosabb munkánk sikere, ha az általunk kikövetkeztetett, helyreállított ősszöveg a lehető legtávolabb áll ama közönséges, rontott változatoktól, amelyek forrásainkban olvashatók. A hagyományos szövegkiadás az irodalomértelmezés metaforája: mennél jobban elrugaszkodik a tapasztalhatótól, annál kimunkáltabb és csodálatraméltóbb. Figyeljük csak meg, hogy például az Árgirus-széphistória új kritikai kiadásának szövegleszármazási családfája (Régi Magyar Költők Tára, XVI. század, IX, 574) szinte hihetetlenül platonikus szerkezetet mutat! Íme: kezdetben volt az ősszöveg, mely természetesen elveszett. Másolataiból töredékek állnak a rendelkezésünkre, egy másolata pedig elveszett. Emennek másolataiból töredékek maradtak, egy másolata pedig elveszett. Emennek másolataiból töredékek maradtak, egy másolata pedig elveszett. Emennek másolataiból egy töredék maradt, egy másolata pedig elveszett. Emennek másolataiból egy késői, de teljes forrás maradt, egy másolata pedig elveszett. Emennek – végre – mindkét másolata elveszett, de a másolatok másolatai megvannak...

Ez a szép a hagyományos szövegkiadási gyakorlatban: az alkotó részvétel lehetősége. Most, amikor – a Répertoire... tapasztalatainak hatására – lassan búcsút veszek ettől a nagyratörő és becsvágyó tevékenységtől, elő kell, hogy hozakodjam a saját történetemmel. Dicsekvés ez, jól tudom, de hiszen van is mivel dicsekedni. Én is Árkádiában éltem, én is voltam klasszikus magyar költő! Legalábbis rajtahagytam a kezem nyomát az életművén... És két évforduló is ürügy arra, hogy elmeséljem ezt a történetet. Most májusban volt négyszázadik esztendeje annak, hogy Balassi Bálint belehalt Esztergom alatt kapott sebébe. Annak az apróságnak pedig most van (nem valami kerek, csupán) harmincadik évfordulója, hogy ama balsorsú mondatok megjelentek az akadémiai irodalomtörténeti kézikönyv Balassi-fejezetében.

Első és, mondhatom, sorsdöntő találkozásom azokkal a bizonyos mondatokkal még ‘67-ben történt. A kézikönyv – bece- vagy gúnynevén a Spenót – Balassi-fejezetét Gerézdi Rabán és Klaniczay Tibor együtt jegyezte, de a mondatokat – mint később megtudtam – Gerézdi írta. Nevezetességük folytán külön bekezdésben idézem őket:

„...külön választotta s egy ‘más könyvben’ írta össze – egy-kettő kivételével – istenes verseit, a többit pedig két egyenlő részre osztotta, házasságát ítélve korszakváltó jelentőségű határkőnek. Házassága előtt írt szerelmi és tavaszi-vitézi énekeit, összesen 33-at, meglehetősen laza rendbe illesztette, jórészt figyelmen kívül hagyva a kronológiát; a sorozat végére azonban, rendkívüli megfontoltsággal, a Bocsásd meg Úristen... kezdetű bűnbánati éneket helyezte, hogy utána – a második rész nyitóverseként – rögvest meghazudtolása, a Méznél édesb szép szók... következzék. A házassága utáni költeményekből összeállított második rész ugyanis az egész Júlia-ciklust magában foglalja, vagyis 25 verset, melyekhez Balassi 1589 tavaszán-nyarán további nyolcat szerzett. Így e második könyv szintén 33 költeményből áll, amiből joggal feltételezhető, hogy istenes verseinek a számát is 33-ra szerette volna növelni, s azután ezt vagy a világi versek két könyvének elejére, vagy annak a végére helyezni. Mivel a reneszánsz költők versesköteteiket többnyire valamely – misztikus-szakrális értelmű – számrendszer alapján állították össze, Balassi is egy háromszor 33 költeményből, egy verses prológussal együtt pedig kereken 100 versből álló kötetet óhajtott a jelek szerint kiadni.”

Akkor én elsőéves gólya voltam, és a frissiben megjelent hatkötetes akadémiai irodalomtörténeti kézikönyvet – a tankönyvet – még az efféle műveknek kijáró teljes bizalommal forgattam. (Nem ismertem a sorozat későbbi, szembetűnőem gyengébb köteteit.) Úgy gondoltam, általánosan elfogadott aranyigazságokat olvasok. Jókora tévedés volt ez!

Semmit sem tudtam arról, hogy az idézett szövegrész szerzője épp akkor milyen megpróbáltatásokon megy keresztül. Elkerülte a figyelmemet, hogy a kézikönyv első kötetének szentelt, mutatós nagybírálat – melyet a szakma legrangosabb folyóirata számára a korszak egyik mértékadó irodalomtörténészével írattak meg – úgyszólván az egész I. kötetről a legnagyobb elragadtatással nyilatkozott, kivéve a Balassi-fejezetet, különösen elítélően szólva épp ezekről a mondatokról, amelyeket alaptalan és bebizonyíthatatlan állításoknak minősített, szokatlanul durva hangnemben. Akkor Gerézdi ellen már javában folyt a hadjárat.

Munkahelyén, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében kimutatták, hogy publikációs tevékenysége csekély (nem volt igazuk). Bírálták a kézikönyv számára írt fejezeteit (az egész műből talán ezek a legragyogóbbak). Az egyébként is mélabúra hajló – bár szorongásait mindig titkolni igyekvő, látszólag életvidám – Gerézdi súlyosan megbetegedett. Dolgozott még, de egyre nehezebben. Már a nevét is alig tudta leírni. Egy-egy aláíráson tíz-húsz percig izzadt, egyedül, félrehúzódva. Leváltották a régi magyar irodalomtörténeti osztály éléről, megszüntették kutatói állását, és kötött munkaidejű, beosztott könyvtárosként az intézet könyvtárába helyezték át, jelentős fizetéscsökkentéssel. De akkor is folyton jelentéstételre kellett járnia, ahol állítólagos kötelességmulasztásairól faggatták. Egy hétfő reggelen – délelőttre volt beidézve az igazgatóságra – föltette az edényt a tűzhelyre, és megnyitotta alatta a gázt (esetleg, nem tudom, más gázcsapokat is kinyitott?), de gyufát nem gyújtott. Nem beszélhetünk öngyilkosságról, csak balesetről: önfeladásról, az életösztön hirtelen elapadásáról.

Minderről persze semmit sem tudtam. Azokban az években, élete alkonyán Gerézdi közzétett még két Balassi-tanulmányt. Csalódottan állapítottam meg, hogy nyoma sincs bennük a számszimbolikus kötetfölépítés elméletének. Nem tudtam, hogy mennyire elbátortalanították, elkedvetlenítették, kiközösítették.

Gerézdi bírálói talán képzelőerő nélküliek, esetleg féltékenyek és rosszindulatúak lehettek, de el kell ismernünk, hogy a maguk módján igenis volt valamicske igazságuk. Balassi verseinek többségét nem a költő saját kéziratából, hanem a rissz-rossz Balassa-kódexből (egy másolat másolatának sietősen készült másolatából) ismerjük, és ebből az eredeti kötetelrendezést helyreállítani szinte lehetetlen. De nem sokkal Gerézdi balvégzetű mondatainak elhangzása előtt egyvalaki, Klaniczay Tibor, egyszer már mégis nekigyürkőzött, hogy megbirkózzék a feladattal. Az viszont, amit az ő lenyűgözően következetes okfejtése eredményeképpen kaptunk, a kódex föltevésszerűen helyreállított sorrendje, az bizony egyáltalán nem hasonlított Gerézdi látomására. Gerézdinek ezért előbb módszeresen meg kellett volna bírálnia Klaniczay elméletét, bizonyítékokat kellett volna fölsorakoztatnia saját elgondolása mellett. Lángelmére vall, hogy e bizonyítékok híján, új elmélet fölállítása nélkül is meglátta a verseskötet titkos szerkesztő elvét.

Nekem könnyű dolgom volt: Gerézdi eretnekségeit bevett tantételeknek hittem. A tudatlanok biztonságával eleve a helyes úton indulva el, nem volt nehéz elérni bizonyos eredményeket. A költő tanítványának, Rimay Jánosnak szavait a 3*33-as kötetbeosztás igazsága melletti tanúságtételként lehetett értelmezni. Gerézdi aztán egy verses prológust is keresett a 3*33-as versgyűjtemény élére – nos, Rimay szerint a Három himnusz a Legszentebb Háromsághoz állt volna a kötet élén. Megvizsgálva a Három himnusz terjedelmét, kiviláglott, hogy az éppen kilencvenkilenc sor! Arra is fény derült, hogy a háromrészes (a-a-b) Balassi-sort, illetve a 3*3-as (aab-ccb-ddb) Balassi-versszakot a költő valószínűleg épp a Három himnusz írása közben alkotta meg. A szövegek alaposabb elemzése nyomán megértettük a költő vallási életének 1587-’88 telén lezajlott mély fordulatát (éppen krisztusi korú, 33 esztendős volt ekkor), megértettük nagy elhatározását: hogy egész életművét az Isten szolgálatába állítja. Ekkor fogant meg benne kötetterve...

A dologról részletes tanulmányt írtam. A kézirat sokfelé keringett, de sajnos nem mertem – ismeretlen diákként – elküldeni Gerézdi Rabánnak, így bizonyára nem is szerzett tudomást a dologról. Pedig talán erősebben kötődött volna az élethez, ha tudja, hogy követője akadt. S ha ezt feltételezni nagyképűség is, fölösleges önvád is, bizony örökre bánom, hogy nem ismerhettem személyesen ezt a tudóst.

Dolgozatom 1970-ben aztán végre megjelent (ez volt az első eset, hogy valaki Gerézdi sejtése mellett érvelt), aztán ‘73-ban, ‘74-ben, ‘76-ban újabb közlemények következtek. A ‘76-os Balassi-ülésszak résztvevői közül immár sokan elfogadták Gerézdi fölfogását, amely közben eggyel s mással – például a Cćlia-ciklus szerkezetének fölismerésével – kiegészült. S bekövetkezett a legfontosabb: 1976-ban sajtó alá rendezhettem egy újfajta, tisztán Gerézdi-elvű Balassi-Összest (az alcím szerint: a versek helyreállított, eredeti sorrendjében), melyre sajnos csak Jugoszláviában, Újvidéken került kiadó (Bori Imre segítségével). Balassi-könyvem (1982) első fejezete (Az új Balassi-kiadás védelme) olyan vitát ismertetett, amely a kötet-elrendezés legfontosabb kérdéseiben akkorra már többé-kevésbé nyugvópontjára jutott. Gerézdi sejtésének lényegét (a kibővítésekkel együtt) a kutatók többsége elfogadja, a gimnáziumi tankönyv ezt tanítja. A munka látszólag véget ért.

S az első évek után már nem voltam egyedül. A Balassi-kutatás kiválósága, Varjas Béla igen hamar (1973, ‘76, ‘82) hozzálátott ahhoz, hogy a 2*33-as szerkesztmény (ennek fölépítését Gerézdi sejtése s a helyreállítás munkája nyomán már pontosan ismerni véltük) jelentését megpróbálja megfejteni, s maga is kiadott két, a sorrendet tekintve lényegében „újvidéki” jellegű Balassi-Összest (1979, ‘81), immár a Szépirodalmi Kiadónál. Egy fiatalabb kutató, Kőszeghy Péter (1985) megpróbálta meghatározni az istenes verseket tartalmazó „más könyv” sorrendjét, és arra a következtetésre jutott, hogy igazam volt, s a különgyűjtemény élén tényleg a Három himnusz állt. Aztán ő is – Szabó Gézával közösen – közrebocsátott egy szövegjavításokban gazdag, fontos összkiadást (1986), amely a sorrend tekintetében (a „más könyv” kivételével) szintén az „újvidéki” családba tartozik.

Ez is sikertörténet tehát, mely végül a jó győzelmével, Gerézdi gondolatának diadalmával végződik. Egy apróság azonban sokáig zavart, amíg meg nem értettem a jelenség valódi természetét. A „gerézdisták” hivatkozási erkölcsére, pontosabban: látszólagos erkölcstelenségére gondolok. Az még hagyján, hogy Varjas Béla, a mesterem, rám mint tanítványára nem tartotta szükségesnek hivatkozni, de Gerézdiről miért kellett élesen elutasító hangnemben írnia, amikor valójában őt követte? (Ezt már az újvidéki kiadás utószavában nehezményeztem.) Balassi-kiadásainak jegyzeteiben aztán már nincs megemlítve sem az újvidéki kiadás, se Gerézdi. A sajtó alá rendező szavai azt a látszatot keltik, mintha ő közvetlenül az utolsó időrendi elvű (Eckhardt–Stoll-féle) kiadásból indult volna ki, s mintha elsőként adott volna az olvasó kezébe a ciklusokon alapuló, a művészi kötetfölépítést helyreállító Balassi-gyűjteményt. Kőszeghy Péter (1984) aztán bírálatában erélyesen kiigazította Varjas e pontatlanságát. A röviddel utóbb megjelent Kőszeghy–Szabó-féle kiadás utószava viszont sajátos módon épp ugyanúgy, ahogy Varjas utószavai, fölhívja a figyelmet a költő versgyűjteményeinek tiszteletbentartására, ám ugyanúgy nem tájékoztat az előző, hasonló törekvésekről, ahogy Varjas sem tette.

A hivatkozások elmaradása hol bosszankodást, hol fölháborodást váltott ki belőlem, pedig – ma már látom – nem volt igazam. Másról volt itt szó: egy elméletet a tudományos közvélemény villámgyorsan elfogadott, és a szó legszorosabb értelmében a magáévá tett. A sejtés és a hozzá kapcsolódó bizonyítékok régóta közkincs immár. Gerézdi csak néhány évvel előzte meg a korát. A ‘60-as–’70-es évek fordulóján, a strukturalizmus-viták, az ideologikus irodalomtudománnyal vívott küzdelmek idején végtelenül vonzó törekvésnek számított egy költő merőben irodalmi célú, művészi kötetelrendezésének helyreállítása, s ahogy ebben a törekvésben szinte mindenki osztozott, hát részesült is belőle szinte mindenki. Ez a legnagyobb kitüntetés, mely tudományos föltevést érhet: hogy harminc esztendő alatt gazdátlan népköltészetté, köztulajdonná válik, pontosabban olyasmivé, amit egykor valaki miközülünk ismert föl...

 

Gerézdi sejtésének folklorizálódásában a legutóbbi állomás az idei ünnepi Balassi-ülésszak volt.

Ebből az alkalomból jelentette meg a Kőszeghy Péter tulajdonában és igazgatása alatt álló Balassi Kiadó az első – és, gondolom, hosszú időre az utolsó – idegennyelvű Balassi-kötetet (1994), mellyel a külföld jobb tájékoztatását kívánták előmozdítani. A francia előszó is fölmondja a Gerézdi-sejtést. Jóllehet elhallgatja Gerézdi nevét, valójában – figyeljük csak – még a gondolatmenet előadása is mily keveset változott a harminc esztendő alatt! Magyarul idézem:

”...Balassi a jelek szerint szigorúan megszerkesztett versgyűjteményt hozott létre, melynek egyes részei az ő hosszabb életszakaszainak feleltek meg. Kőszeghy Péter és Szabó Géza egy 1986-os jegyzetükben fölhívják a figyelmet arra, hogy a kódex fordulópontjára a költő bűnvalló gyónóimát helyezett, amelynek versfejei az ő saját nevét adják ki. [A Bocsásd meg, Úristen kezdetű énekről van szó – H. I.] Ez választja el egymástól a két 33-as verscsoportot, amelyekből az elsőt a Krisztinával való házassági epizód előtt, a másikat pedig azután szerezte. Az lehetett a költő szándéka, hogy az Istenhez való könyörgéseinek, fohászkodásainak számát is 33-ra emelje, megalkotva így a hármasoltár harmadik szárnyát. Egy bevezető költeménnyel együtt így az egész 100 versből állt volna. Anélkül, hogy e szerkesztményt Maurice Scčve Délie-jének bonyolult számszimbolikája mellé akarnók állítani, kétségtelennek tartjuk, hogy megfelelt kora ízlésének.”

A Balassi-ülésszak nagy, ünnepi nyitóelőadását a debreceni dékán, a régi magyar irodalom elismert kutatója tartotta. (A szöveg egyidejűleg megjelent a Hitelben is.) Tárgya az utolsó száz esztendő Balassi-kutatásának átfogó, történeti ismertetése s az eredmények kritikai mérlegelése volt. Persze – „de te fabula narratur” – feszülten figyeltünk: kit miként minősít a szónok? Némelyikünk többször is szerepelt. Az előadás persze bőven foglalkozott a költő művészi kötetfölépítésének kérdéseivel. S itt következett be Gerézdi népköltészetté válásának újabb, szinte hihetetlen fejleménye. A neve sem hangzott el.

A balga a falat kaparja tehetetlen haragjában. A bölcs csupán bólint.