Szöveg

Egy ® sok

Korlátozott önazonosság... Az ellentmondást a szövegkiadó se megkerülni, se megoldani nem tudja. A kritikai kiadás sajtó alá rendezőjének például az a feladata, hogy a változatok összevetésével egyetlen, hiteltérdemlő szöveget állítson elő, s lássa el azt a tekintély pecsétjével, hiszen a későbbi, egyszerűbb kiadványok számára hosszú ideig az ő munkája fog zsinórmértékül szolgálni. Ha megnézzük a kritikai kiadásokat, gyakran mégis azt tapasztaljuk, hogy a fáradságosan létrehozott egy-szöveg mögül csakcsak kibújik a sokféle: a változatok visszakövetelik önállóságukat. Lássunk mindjárt egy egyszerű esetet.

1931 tavaszán, a kommunista párt segítségével adták ki József Attila DÖNTSD A TŐKÉT, NE SIRÁNKOZZ c. versfüzetét, 8. lapján a Nyár c. költeménnyel. A vers utolsó szakában a következőket olvassuk:

 

Ily gyorsan betelik nyaram!

Ördögszekéren jár a szél –

csattan a menny és megvillan

elvtársaim: a kaszaél.

 

A költő Medvetánc c., gyűjteményes kötete a papírgyáros Herz Henrik segítségével, 1934 karácsonyán jelent meg. Ebben a Nyár utolsó szaka így fest:

 

Ily gyorsan betelik nyaram.

Örgdögszekéren hord a szél –

csattan a menny és megvillan

kék, tünde fénnyel fönn a tél.

 

Vajon egy vers-e ez a kettő? S egyáltalán lehet-e két különböző dolog ugyanaz a dolog? E régi, fogós bölcseleti kérdésre a szövegkiadónak a gyakorlatban kellene kielégítő feleletet adnia.

A költő 1955-ös Összes Műveinek kiadói persze az osztályharcos változatot részesítették előnyben. Úgy gondolták – s mint később kiderült, nem alaptalanul –, hogy a költő külső kényszernek engedve módosította versét. Stoll Béla kutatásaiból ma már tudjuk: Herz Henrik csakugyan azzal a feltétellel adott ingyenpapírt a Medvetánc kinyomtatásához, hogy a kész kötetet az ügyészség nem fogja ugyanúgy elkobozni, ahogy néhány évvel korábban a DÖNTSD A TŐKÉT... példányait.

Az 1984-es kritikai kiadás immár a Medvetánc variánsát közli főszövegként, az „elvtársaim”-at pedig a lap aljára, a korábbi, elvetett változatok közé száműzi. Zord elégtétellel szemléltem én ezt, amikor arra vonatkozó bizonyítékokat gyűjtögettem, hogy József Attila 1934-ben eltávolodott a kommunista párttól. A mozgalomban csalódott költő épphogy nem elvei ellenére egyezett meg a papírgyárossal. 1934-es cikkeiben nagy meggyőző erejű érveket sorakoztatott föl a kommunista mozgalommal szemben. S különben is fölösleges azon tépelődnünk, hogy miért változtatta meg szövegét, ha egyszer ez a végső, a vállalt, az utókorra hagyományozott „editio definitiva”. Az 1984-es kritikai kiadás sajtó alá rendezője a helyes úton járt.

Ám valahogy mégis sajnálom a DÖNTSD A TŐKÉT... változatát. Az az „elvtársaim”, az is nagyon jó. Váratlanul érkezik, de rögvest a helyére kerül. Egyetlenegy szó csupán, ám sokminden kiderül belőle arról, hogy ki a beszélő, kik a hallgatói, a zárójelkép („a kaszaél”) értelmezését pedig nyilvánvalóan segíti. – Azt hiszem, a DÖNTSD A TŐKÉT... változatát nyugodtan az 1934-es szöveg mellé állíthatjuk. Egy vers ez, vagy kettő? Kettő; két különböző, két egyenrangú. Ne kelljen választanunk közülük!

De ha kettő, akkor három. József Attila nemcsak a forradalmi kifejezéseket cserélte újakra 1934-ben, hanem egy-két apróságban a költemény irályát is módosította. S ha már egyszer a korábbi változatot nem egyszerűen nyersnek és selejtesnek tekintjük, hanem bátran a Medvetánc verziója mellé mertük állítani, miért ne vezetnők át reá ezeket a nyelvhasználatbeli javításokat? Az 1955-ös összkiadás sajtó alá rendezői épp így cselekedtek: „A Döntsd A Tőkét, Ne Siránkozz szövegét közöljük, kivéve a 4. sort, amelyben a Medvetáncban végrehajtott változtatás (ring az ég helyett leng az ég) független a költemény politikai értelmének eltüntetésétől” – írták. Így jött létre a Nyár legismertebb szövege, az, amelyet azóta nemzedékek – az enyém is – dédelgetve mondogatnak magukban.

Ezt az igen szép változatot a költő vagy 17–18 évvel a halála után írta, 1954–’55 körül, ami különböző megfontolásokból kedvezőtlen, ha a sajtó alá rendezőket nem akarjuk társszerzőkké átminősíteni. Ámde csakugyan: mikor is alkotta meg e művét József Attila? Akkor-e, amikor az első változatot papírra vetette, ‘29–’30-ban, vagy akkor, amikor az utolsót, ‘34-ben? Netán azokban az években is, amikor egyáltalán nem nyúlt hozzá, tehát úgyszólván állandóan jóváhagyta? Az új kritikai kiadás, láttuk, a ‘34-es változatot adja főszövegként, de az 1929–1930-as évekhez beosztva. Ez a megoldás sem mondható nagyon kedvezőnek.

A kritikai kiadások szövegei a figyelmes rájuktekintés nyomán gyakran mintha rögvest szétesnének egyenrangú változatokra, keletkezésük időpontja, szerzőjük s megannyi más ismérvük elmosódik, önmagukkal való azonosságuk korlátozottá válik. Ezt a megfigyelést – házi használatra – „leningrádi jelenség”-nek neveztem el, két ottani szövegkiadás nyomán, amelyek véletlenül a kezembe kerültek.

Tudvalevő: a Roland-ének hőse, hogy értesítse a negyvenmérföldnyi távolságban tartózkodó Nagy Károly császárt a szaracénok támadásáról, akkorát fúj Olifant nevű kürtjébe (vö. a chartres-i székesegyház üvegfestményével), hogy halántékcsontja szétreped, és a fülén kifolyik az agyveleje. Érezvén ekkor, hogy közelg a halál, Roland elbúcsúzik Durendal nevű kardjától, amellyel az ősz-szakállú császár számára oly sok földet meghódított: Normandia, Konstantinápoly, Skócia stb. mellett „Onguerie”-t, „Magyarország”-ot is, olvassuk N. A. Sigarevszkaja ófrancia szöveggyűjteményében (1975). Ellenben ha V. Sismarjov hasonló, de terjedelmesebb olvasókönyvét (1955) ütjük föl, az idézett helyen nyomát sem leljük Magyarországnak! A pétervári franciaszakosok Magyarország tekintetében most a legteljesebb tanácstalanság állapotában leledzhetnek. Az efféle „leningrádi jelenség” persze általában mindannyiszor előáll, valahányszor a szövegkiadóknak módjuk van több kútfőből szemelgetni. A szakember, de még a Roland-filológia műkedvelője is, épp ezért lehetőleg nem pusztán a legjobb kritikai kiadást használja, hanem a polcán tartja az összes forrást, az adott esetben például a Raoul Mortier által közzétett mind a tíz kötetet (1940–1944).

A kritikai kiadás zsinórmérték a népszerű kiadások számára, de nem az a tudósnak. Forrásegyesítő, szabványosító s így óhatatlanul torzító jellege néha még akkor is megmutatkozik, amikor nincsenek ugyan egybevetendő, különböző változatok, hanem csupán annyi történik, hogy a közzétevő kénytelen kimozdítani a szöveget eredeti környezetéből. Az ilyen – persze aprócska –  módosulás példájaként a gimnazista József Attila kötetének nyitóversét idézem:

 

Ó, zordon Szépség, trónusodhoz jöttem,

Bús koldusod, ki elfáradt szegény.

Vér-rózsák nyíltak lábom vak helyén,

De trónusodhoz mégis elvetődtem...

 

Ez az egyetlen címnélküli darab az ifjúkori versgyűjteményben, s mindjárt a kötet élén. Címe tehát nyilván az, ami a köteté: Szépség koldusa. Vagy nézzük a költő következő versgyűjteményét! A NEM ÉN KIÁLTOK szintén címtelen darabbal kezdődik:

 

NEM ÉN KIÁLTOK, A FÖLD DÜBÖRÖG.

VIGYÁZZ VIGYÁZZ, MERT MEGŐRÜLT A SÁTÁN...

 

A költemény környezete az előbbi példáéhoz hasonlít: ez is címnélküli – helyesebben: címadó – verse egy gyűjteménynek (ráadásul még a nyomdai megoldást – az ún. verzális szedést – tekintve is a kötetcímet folytatja). Nos, az ilyen finomságok azonnal elvesznek, amint a versek bekerülnek a kritikai kiadás gépezetébe. Ott a Szépség koldusa c. kötet nyitóverse természetesen egyszerűen címnélkülinek minősül, akárcsak a költő megannyi befejezetlen műve... Íme a tanulság: mindig célszerű még a kritikai kiadás mellett is a kezünk ügyében tartanunk az eredeti versgyűjtemények hasonmását vagy gondos, betűhű forráskiadását.

S mintha újabban épp ezek, a forráskiadások jönnének divatba! Mintha a kritikai kiadásból épp a kritikai, vagyis szabványosító és – talán – hatalmi (vö. Dávidházi P., 1989) jellege válnék nemkívánatossá! Mintha a szövegkiadónak immár nem az lenne a fő dolga, hogy sok szövegből egyet – egy igazit és hiteleset – hozzon létre, hanem az, hogy épp fordítva: hozzáférhetővé tegye mindahányat. Úgy jártunk, mint ama platóni beszélgetést olvasván, amely úgy kezdődik, hogy „egy a Mindenség”, meg: „a Mindenség nem ‘sok’” (Parmenidész, 128b), de aztán mégis arra a kérdésre lyukad ki, hogy „A létező Egy tehát ily módon határtalan sokaságú lesz?” (143a, Kövendi Dénes ford.)

Az utóbbi időben bontakozott ki a szövegkiadás két új irányzata. Az egyik az ún. „genetikus textológia”, amelyet egy Helikon-különszám (1989) és Pierre-Marc de Biasi előadásai nálunk is ismertté tettek. A másik a számítógépes szövegleltárakhoz és szövegbankokhoz kapcsolódik.

A genetikus kiadó nem becsüli mértéken fölül az ultima manust, a szerző utolsó kezevonását. De még a szerzői szöveg végleges, „ércnél maradóbb” formáját, az utókor ítélete alá bocsátott editio definitivát sem tünteti ki különös figyelmével, hanem egyenrangúnak tekinti az „előszöveg” minden állomásával (az ötletcédulától az utolsó előtti változatig). Például nem állít föl rangkülönbséget a Nyár 1929–’30-as, ill. 1934-es szövegei között. (Ám azért a költő halála után készült 1955-ös „utószöveg” már őt sem érdekelné.)

A számítógépes szövegbankok készítése 1949-ben kezdődött, és mára bizony kezd arra a képződményre emlékeztetni, amelyet Borges ír le Bábeli könyvtár c. elbeszélésében. Ennek magának is két irányzata van.

Van, aki a szövegrögzítéssel kezdi. Kisfizetésű, színesbőrű gépírónőkkel például néhány év alatt begépeltették lényegében az egész angol költészetet úgy, ahogy van, és néhány sugárlemezen, szép pénzért kapható is most már ez a Full Text Data Base.

Mások először rendet csinálnak az anyagban, s evégett leltárt készítenek. Szegedi tanítványaimmal például még a ‘70-es években láttunk hozzá, hogy az 1600. december 31. előtti időkből fennmaradt, magyarnyelvű versek sokszempontú nyilvántartását elkészítsük, és így jutottunk el arra a fölismerésre, hogy egy-egy költeménynek nincs egyvalamely hiteles szövege, ellenben van sok. Hosszan és eredménytelenül próbálkoztunk eszményi szöveg megállapításával (hogy majd annak az adatait rögzítsük a leltárban), aztán föladtuk e reménytelen vállalkozást, és immár minden szöveg minden egyes, kéziratos vagy nyomtatott változatát, akárkitől származott is légyen, egyenrangúnak tekintettük, nemcsak a genetikusok „előszövegeit”, hanem akár a szerző halála után készült „utószövegeket” is.

Ilyenformán a mi nyilvántartásunk adatmodelljében a szöveg eleve többesszámban létezik, s így bizonyos elmosódottságot mutat. Az adatbázis használója azonnal tisztába jön azzal a sajátos körülménnyel, hogy nincs szövegeinknek egyetlen olyan – bármily egyszerű – ismérvük sem (szerzőség, terjedelem, versforma stb.), mely szilárdnak, változatlannak volna tekinthető. A szöveg különböző jellemzőit több-kevesebb statisztikai elkentség jellemzi – s mindez már a művészi befogadás előtt, azelőtt, hogy a mai olvasó egyáltalán fölütött volna valamely, a művet tartalmazó könyvet.

Luther híres zsoltárának magyar fordítását, az Erős várunk nekünk az Isten kezdetű gyülekezeti éneket mi például nem mernők egyértelműen evangélikus felekezetűnek minősíteni. A leltár a szövegeket úgy mutatja be, ahogy azok a különféle kódexekben és nyomtatványokban megjelentek. Igaz, hogy csak az 1600-ig írott verseket gyűjtöttük össze, de azoknak minden nyomtatott vagy kéziratos előfordulását egészen 1700-ig a teljesség igényével tartjuk számon. Mármost a Luther-ének 1700-ig nem kevesebb mint hatvanszor bukkan fel különféle kéziratos vagy nyomtatott versgyűjteményekben. A gyűjteményeket persze elég pontosan lehet felekezetileg osztályozni. Eszerint az Erős várunk... 11 ízben evangélikus, de 13 ízben református, 23-szor egyszerre evangélikus és református, 10-szer unitárius, 3-szor pedig egyenesen katolikus környezetben fordul elő. Ez az ő felekezeti hovatartozása...

Vagy lássuk egy másik népszerű zsoltárnak (Szegedi Gergely, Nagy bánatban Dávid mikoron vala) dallamát! Tudvalevő, hogy a régi magyar versek fölött a szerzők, a másolók, a kiadók gyakran föl szokták tüntetni a nótajelzést, azt, hogy a költeményt melyik ének dallamára kell énekelni. A Szegedi Gergely zsoltárát például a Boldog az olyan ember az Istenben dallamára. Meg a Drága dolog az Úristent dícsérni dallamára. Meg a Jézus Krisztus, mi kegyelmes hadnagyunkéra. Különböző forrásainkban összesen 6 különböző nótajelzéssel fordul elő szövegünk. Ez az ő dallama... (Nem is olyan sok, főleg, ha meggondoljuk, hogy e rendkívül népszerű költemény maga 42 különféle ének nótajelzéseként szerepel.) S mit ír a leltár a zsoltár terjedelméről? „Teljes szöveg, hossza 16, 17 és 18 versszak.” Mármint: különböző forrásainkban...

Persze az is torzításokkal jár, ha minden szövegváltozatot egyforma gondossággal lajstromozunk. Előfordult például, hogy X. átírta Y. versét. Ilyenkor olyan művek is szerepelnek a fölsorolt változatok között, amelyekben alig egy-két szó azonos az eredeti szöveg és az átdolgozás között. Zeleméri László Zúgódik, dúl-fúl magában ez világ kezdetű zsoltárának 29 változata maradt fönn. A szerző nevét az összeolvasandó strófakezdő betűk, a „versfejek” a szövegromlás miatt többnyire a „ZELEMERI LASzLH” alakban őrizték meg, de egy ilyen változat is akad köztük: „ZEFMSzDNKMISSAHN”! Ez Illyés István kései, erőteljes átdolgozásának eredménye (Sóltári Énekek, Nagyszombat, 1693). A katolikus Illyés „az eretnekséggel bőves” szövegekből csak a kezdőszavakat hagyta meg, de azokat sem lustaságból, hanem azzal azért, hogy ezzel a fortéllyal kalauzolja vissza az igaz útra a protestáns énekekhez szokott híveket: „Nótájokat amint tudtam, mind inkább megtartottam, sőt kezdeteket is, hogy akik azokhoz szoktak, mindjárt kezdetekből tudhassák. Egyébaránt a Sz. Bibliának bötűjéhez... a zsoltárokat alkalmaztattam, kihagyván..., melyek ott írva nincsenek, hanem... idegen és eretnek értelemmel is hozzá adattak. Úgymint II. zsoltárban: Zúgódik &c. a tradíciók ellen, alattomban dúl-fúl annak idegen szerzője!” Feltétlen teljességre törekvő leltárunkban a Zeleméri művének változatai között Illyés István alkotását is föl kellett tüntetnünk, jóllehet az utóbbinak szinte csak a kezdőszava maradt azonos a szerzői szöveggel – ám az az egy szó azonos maradt, és nem veszíthettük szem elől, hogy az alig árnyalatnyi módosulást hozó, gondos másolás és a kíméletlen, cenzúrázó jellegű átírás között a különbség a leltározó számára csupán fokozati. („Persze ha helytálló az az elmélet, hogy minden író valójában ugyanaz a szerző, az efféle adatoknak nincs jelentőségük” [J. L. Borges, 1987, 161].)

A régi magyar versek nyilvántartásának (Répertoire...) munkálatai közben ezeket a jelenségeket hosszú évekig afféle kellemetlen, fárasztó, zavaró tényezőknek éreztem. Csak lassan kezdtem mélynek, termékenynek és főleg általános érvényűnek érezni azt a tapasztalatot, hogy szöveg nincs, csak szövegek vannak. Egykori munkatársaim is hasonlóan láthatják a dolgot. Aligha véletlen, hogy az adatbázis műhelyének szellemi környezetéből érkező Vadai István egy szinoptikus (minden egyes forrást betűhíven, párhuzamosan közlő) Balassi-kiadás előmunkálatainál tart, Szigeti Csaba a Balassi-univerzumról közölt tanulmányt (1985), arról a Balassi-verstömegről, amelyet a költő a halála után, már a 17. században írt... de még matematikusunk, Gál György is olyan adatmodellt fabrikált a számunkra, s olyanról közölt szakcikket (1989), amelyben nem a gyűjteményekben olvasható művek, de nem is a műveket hordozó gyűjtemények, hanem a tényleges előfordulások, a megjelenési alkalmak, vagyis művek és gyűjtemények találkozásai számítanak elemi egységeknek.

Először a nyilvántartás s csak azután a szövegbevitel: mi tehát ezt az utat választottuk. A régi magyar vers adatbázisán most már lassacskán kezd körvonalazódni a magyar nemzeti szövegbank, amely a világhálózatba kapcsolt számítógépeken keresztül máris képes szövegeket (elég sokat), illetve a régi kódexekről és nyomtatványokról fölvett s a szövegekkel összekapcsolt hasonmásokat (nagyon keveset) eljuttatni a felhasználóhoz. Egy nagyon eltökélt ausztráliai, New York-i, sőt székesfehérvári kolléga akár már most is a képernyőjére idézheti a Balassa-kódex szövegét, majd a megfelelő részletet tartalmazó kódexlap nagyfelbontású hasonmását. (Persze ha valakinek nem felel meg a korszerű, hálózati hozzáférés, hanem testileg is birtokba akarja venni a kódex átírt szövegét és hasonmását, akkor azt sugárlemez formájában továbbra is megrendelheti.) A szövegben való elektronikus keresgélés értelmesebbé vált (itt nem részletezem, miként). Ha a körülmények megengedik, belátható időn belül elvégezzük az összes régi magyar kódex és nyomtatvány gépre rögzítését, és a világhálózaton keresztül valóban kényelmesen hozzáférhetővé is tesszük őket. Hát így készül a magyar nemzeti hozzájárulás a Bábeli könyvtárhoz; haladó dolog ez, valóságos sikertörténet, csupa áramvonal.