Egy ® sok Korlátozott önazonosság... Az ellentmondást a
szövegkiadó se megkerülni, se megoldani nem tudja. A kritikai kiadás sajtó
alá rendezőjének például az a feladata, hogy a változatok összevetésével
egyetlen, hiteltérdemlő szöveget állítson elő, s lássa el azt a tekintély
pecsétjével, hiszen a későbbi, egyszerűbb kiadványok számára hosszú ideig az
ő munkája fog zsinórmértékül szolgálni. Ha megnézzük a kritikai kiadásokat,
gyakran mégis azt tapasztaljuk, hogy a fáradságosan létrehozott egy-szöveg
mögül csakcsak kibújik a sokféle: a változatok visszakövetelik önállóságukat.
Lássunk mindjárt egy egyszerű esetet. 1931 tavaszán, a kommunista párt segítségével
adták ki József Attila DÖNTSD A TŐKÉT,
NE SIRÁNKOZZ c. versfüzetét, 8. lapján a Nyár c. költeménnyel. A vers utolsó szakában a következőket
olvassuk: Ily gyorsan betelik nyaram! Ördögszekéren jár a szél – csattan a menny és megvillan elvtársaim: a kaszaél. A költő Medvetánc
c., gyűjteményes kötete a papírgyáros Herz Henrik segítségével, 1934
karácsonyán jelent meg. Ebben a Nyár
utolsó szaka így fest: Ily gyorsan betelik nyaram. Örgdögszekéren hord a szél – csattan a menny és megvillan kék, tünde fénnyel fönn a tél. Vajon egy vers-e ez a kettő? S egyáltalán lehet-e
két különböző dolog ugyanaz a dolog? E régi, fogós bölcseleti kérdésre a
szövegkiadónak a gyakorlatban kellene kielégítő feleletet adnia. A költő 1955-ös Összes Műveinek kiadói persze az osztályharcos változatot
részesítették előnyben. Úgy gondolták – s mint később kiderült, nem
alaptalanul –, hogy a költő külső kényszernek engedve módosította versét.
Stoll Béla kutatásaiból ma már tudjuk: Herz Henrik csakugyan azzal a feltétellel
adott ingyenpapírt a Medvetánc
kinyomtatásához, hogy a kész kötetet az ügyészség nem fogja ugyanúgy
elkobozni, ahogy néhány évvel korábban a DÖNTSD
A TŐKÉT... példányait. Az 1984-es kritikai kiadás immár a Medvetánc variánsát közli
főszövegként, az „elvtársaim”-at pedig a lap aljára, a korábbi, elvetett
változatok közé száműzi. Zord elégtétellel szemléltem én ezt, amikor arra
vonatkozó bizonyítékokat gyűjtögettem, hogy József Attila 1934-ben
eltávolodott a kommunista párttól. A mozgalomban csalódott költő épphogy nem
elvei ellenére egyezett meg a papírgyárossal. 1934-es cikkeiben nagy meggyőző
erejű érveket sorakoztatott föl a kommunista mozgalommal szemben. S különben
is fölösleges azon tépelődnünk, hogy miért változtatta meg szövegét, ha
egyszer ez a végső, a vállalt, az utókorra hagyományozott „editio
definitiva”. Az 1984-es kritikai kiadás sajtó alá rendezője a helyes úton
járt. Ám valahogy mégis sajnálom a DÖNTSD A TŐKÉT... változatát. Az az „elvtársaim”, az is nagyon jó.
Váratlanul érkezik, de rögvest a helyére kerül. Egyetlenegy szó csupán, ám
sokminden kiderül belőle arról, hogy ki a beszélő, kik a hallgatói, a
zárójelkép („a kaszaél”) értelmezését pedig nyilvánvalóan segíti. – Azt
hiszem, a DÖNTSD A TŐKÉT... változatát
nyugodtan az 1934-es szöveg mellé állíthatjuk. Egy vers ez, vagy kettő?
Kettő; két különböző, két egyenrangú. Ne kelljen választanunk közülük! De ha kettő, akkor három. József Attila nemcsak a
forradalmi kifejezéseket cserélte újakra 1934-ben, hanem egy-két apróságban a
költemény irályát is módosította. S ha már egyszer a korábbi változatot nem
egyszerűen nyersnek és selejtesnek tekintjük, hanem bátran a Medvetánc verziója mellé mertük
állítani, miért ne vezetnők át reá ezeket a nyelvhasználatbeli javításokat?
Az 1955-ös összkiadás sajtó alá rendezői épp így cselekedtek: „A Döntsd A
Tőkét, Ne Siránkozz szövegét közöljük, kivéve a 4. sort, amelyben a
Medvetáncban végrehajtott változtatás (ring
az ég helyett leng az ég)
független a költemény politikai értelmének eltüntetésétől” – írták. Így jött
létre a Nyár legismertebb szövege,
az, amelyet azóta nemzedékek – az enyém is – dédelgetve mondogatnak magukban. Ezt az igen szép változatot a költő vagy 17–18
évvel a halála után írta, 1954–’55 körül, ami különböző megfontolásokból
kedvezőtlen, ha a sajtó alá rendezőket nem akarjuk társszerzőkké
átminősíteni. Ámde csakugyan: mikor is alkotta meg e művét József Attila?
Akkor-e, amikor az első változatot papírra vetette, ‘29–’30-ban, vagy akkor,
amikor az utolsót, ‘34-ben? Netán azokban az években is, amikor egyáltalán
nem nyúlt hozzá, tehát úgyszólván állandóan
jóváhagyta? Az új kritikai kiadás, láttuk, a ‘34-es változatot adja
főszövegként, de az 1929–1930-as évekhez beosztva. Ez a megoldás sem mondható
nagyon kedvezőnek. A kritikai kiadások szövegei a figyelmes
rájuktekintés nyomán gyakran mintha rögvest szétesnének egyenrangú
változatokra, keletkezésük időpontja, szerzőjük s megannyi más ismérvük
elmosódik, önmagukkal való azonosságuk korlátozottá válik. Ezt a megfigyelést
– házi használatra – „leningrádi jelenség”-nek neveztem el, két ottani
szövegkiadás nyomán, amelyek véletlenül a kezembe kerültek. Tudvalevő: a Roland-ének
hőse, hogy értesítse a negyvenmérföldnyi távolságban tartózkodó Nagy Károly
császárt a szaracénok támadásáról, akkorát fúj Olifant nevű kürtjébe (vö. a
chartres-i székesegyház üvegfestményével), hogy halántékcsontja szétreped, és
a fülén kifolyik az agyveleje. Érezvén ekkor, hogy közelg a halál, Roland
elbúcsúzik Durendal nevű kardjától, amellyel az ősz-szakállú császár számára
oly sok földet meghódított: Normandia, Konstantinápoly, Skócia stb. mellett
„Onguerie”-t, „Magyarország”-ot is, olvassuk N. A. Sigarevszkaja ófrancia
szöveggyűjteményében (1975). Ellenben ha V. Sismarjov hasonló, de terjedelmesebb
olvasókönyvét (1955) ütjük föl, az idézett helyen nyomát sem leljük
Magyarországnak! A pétervári franciaszakosok Magyarország tekintetében most a
legteljesebb tanácstalanság állapotában leledzhetnek. Az efféle „leningrádi
jelenség” persze általában mindannyiszor előáll, valahányszor a
szövegkiadóknak módjuk van több kútfőből szemelgetni. A szakember, de még a
Roland-filológia műkedvelője is, épp ezért lehetőleg nem pusztán a legjobb
kritikai kiadást használja, hanem a polcán tartja az összes forrást, az adott esetben például a Raoul Mortier által
közzétett mind a tíz kötetet (1940–1944). A kritikai kiadás zsinórmérték a népszerű kiadások
számára, de nem az a tudósnak. Forrásegyesítő, szabványosító s így
óhatatlanul torzító jellege néha még akkor is megmutatkozik, amikor nincsenek
ugyan egybevetendő, különböző változatok, hanem csupán annyi történik, hogy a
közzétevő kénytelen kimozdítani a szöveget eredeti környezetéből. Az ilyen –
persze aprócska – módosulás példájaként
a gimnazista József Attila kötetének nyitóversét idézem: Ó, zordon Szépség, trónusodhoz jöttem, Bús koldusod, ki elfáradt szegény. Vér-rózsák nyíltak lábom vak helyén, De trónusodhoz mégis elvetődtem... Ez az egyetlen címnélküli darab az ifjúkori
versgyűjteményben, s mindjárt a kötet élén. Címe tehát nyilván az, ami a
köteté: Szépség koldusa. Vagy
nézzük a költő következő versgyűjteményét! A NEM ÉN KIÁLTOK szintén címtelen darabbal kezdődik: NEM ÉN KIÁLTOK, A FÖLD DÜBÖRÖG. VIGYÁZZ VIGYÁZZ, MERT MEGŐRÜLT A SÁTÁN... A költemény környezete az előbbi példáéhoz
hasonlít: ez is címnélküli – helyesebben: címadó – verse egy gyűjteménynek
(ráadásul még a nyomdai megoldást – az ún. verzális szedést – tekintve is a
kötetcímet folytatja). Nos, az ilyen finomságok azonnal elvesznek, amint a versek
bekerülnek a kritikai kiadás gépezetébe. Ott a Szépség koldusa c. kötet nyitóverse természetesen egyszerűen
címnélkülinek minősül, akárcsak a költő megannyi befejezetlen műve... Íme a
tanulság: mindig célszerű még a kritikai kiadás mellett is a kezünk ügyében
tartanunk az eredeti versgyűjtemények hasonmását vagy gondos, betűhű
forráskiadását. S mintha újabban épp ezek, a forráskiadások
jönnének divatba! Mintha a kritikai kiadásból épp a kritikai, vagyis szabványosító és – talán – hatalmi (vö.
Dávidházi P., 1989) jellege válnék nemkívánatossá! Mintha a szövegkiadónak
immár nem az lenne a fő dolga, hogy sok szövegből egyet – egy igazit és
hiteleset – hozzon létre, hanem az, hogy épp fordítva: hozzáférhetővé tegye mindahányat. Úgy jártunk, mint ama
platóni beszélgetést olvasván, amely úgy kezdődik, hogy „egy a Mindenség”,
meg: „a Mindenség nem ‘sok’” (Parmenidész,
128b), de aztán mégis arra a kérdésre lyukad ki, hogy „A létező Egy tehát ily
módon határtalan sokaságú lesz?” (143a, Kövendi Dénes ford.) Az utóbbi időben bontakozott ki a szövegkiadás két
új irányzata. Az egyik az ún. „genetikus textológia”, amelyet egy Helikon-különszám (1989) és
Pierre-Marc de Biasi előadásai nálunk is ismertté tettek. A másik a
számítógépes szövegleltárakhoz és szövegbankokhoz kapcsolódik. A genetikus kiadó nem becsüli mértéken fölül az ultima manust, a szerző utolsó
kezevonását. De még a szerzői szöveg végleges, „ércnél maradóbb” formáját, az
utókor ítélete alá bocsátott editio
definitivát sem tünteti ki különös figyelmével, hanem egyenrangúnak
tekinti az „előszöveg” minden állomásával (az ötletcédulától az utolsó előtti
változatig). Például nem állít föl rangkülönbséget a Nyár 1929–’30-as, ill. 1934-es szövegei között. (Ám azért a költő
halála után készült 1955-ös „utószöveg” már őt sem érdekelné.) A számítógépes szövegbankok készítése 1949-ben
kezdődött, és mára bizony kezd arra a képződményre emlékeztetni, amelyet
Borges ír le Bábeli könyvtár c.
elbeszélésében. Ennek magának is két irányzata van. Van, aki a szövegrögzítéssel kezdi. Kisfizetésű,
színesbőrű gépírónőkkel például néhány év alatt begépeltették lényegében az
egész angol költészetet úgy, ahogy van,
és néhány sugárlemezen, szép pénzért kapható is most már ez a Full Text Data Base. Mások először rendet csinálnak az anyagban, s
evégett leltárt készítenek. Szegedi tanítványaimmal például még a ‘70-es
években láttunk hozzá, hogy az 1600. december 31. előtti időkből fennmaradt,
magyarnyelvű versek sokszempontú nyilvántartását elkészítsük, és így
jutottunk el arra a fölismerésre, hogy egy-egy költeménynek nincs egyvalamely
hiteles szövege, ellenben van sok. Hosszan és eredménytelenül próbálkoztunk
eszményi szöveg megállapításával (hogy majd annak az adatait rögzítsük a
leltárban), aztán föladtuk e reménytelen vállalkozást, és immár minden szöveg
minden egyes, kéziratos vagy nyomtatott változatát, akárkitől származott is
légyen, egyenrangúnak tekintettük, nemcsak a genetikusok „előszövegeit”,
hanem akár a szerző halála után készült „utószövegeket” is. Ilyenformán a mi nyilvántartásunk adatmodelljében
a szöveg eleve többesszámban létezik, s így bizonyos elmosódottságot mutat.
Az adatbázis használója azonnal tisztába jön azzal a sajátos körülménnyel,
hogy nincs szövegeinknek egyetlen olyan – bármily egyszerű – ismérvük sem
(szerzőség, terjedelem, versforma stb.), mely szilárdnak, változatlannak
volna tekinthető. A szöveg különböző jellemzőit több-kevesebb statisztikai
elkentség jellemzi – s mindez már a művészi befogadás előtt, azelőtt, hogy a
mai olvasó egyáltalán fölütött volna valamely, a művet tartalmazó könyvet. Luther híres zsoltárának magyar fordítását, az Erős várunk nekünk az Isten kezdetű
gyülekezeti éneket mi például nem mernők egyértelműen evangélikus
felekezetűnek minősíteni. A leltár a szövegeket úgy mutatja be, ahogy azok a
különféle kódexekben és nyomtatványokban megjelentek. Igaz, hogy csak az
1600-ig írott verseket gyűjtöttük össze, de azoknak minden nyomtatott vagy
kéziratos előfordulását egészen 1700-ig a teljesség igényével tartjuk számon.
Mármost a Luther-ének 1700-ig nem kevesebb mint hatvanszor bukkan fel
különféle kéziratos vagy nyomtatott versgyűjteményekben. A gyűjteményeket
persze elég pontosan lehet felekezetileg osztályozni. Eszerint az Erős várunk... 11 ízben evangélikus,
de 13 ízben református, 23-szor egyszerre evangélikus és református, 10-szer
unitárius, 3-szor pedig egyenesen katolikus környezetben fordul elő. Ez az ő
felekezeti hovatartozása... Vagy lássuk egy másik népszerű zsoltárnak (Szegedi
Gergely, Nagy bánatban Dávid mikoron
vala) dallamát! Tudvalevő, hogy a régi magyar versek fölött a szerzők, a
másolók, a kiadók gyakran föl szokták tüntetni a nótajelzést, azt, hogy a
költeményt melyik ének dallamára kell énekelni. A Szegedi Gergely zsoltárát
például a Boldog az olyan ember az
Istenben dallamára. Meg a Drága
dolog az Úristent dícsérni dallamára. Meg a Jézus Krisztus, mi kegyelmes hadnagyunkéra. Különböző
forrásainkban összesen 6 különböző nótajelzéssel fordul elő szövegünk. Ez az
ő dallama... (Nem is olyan sok, főleg, ha meggondoljuk, hogy e rendkívül
népszerű költemény maga 42 különféle ének nótajelzéseként szerepel.) S mit ír
a leltár a zsoltár terjedelméről? „Teljes szöveg, hossza 16, 17 és 18
versszak.” Mármint: különböző forrásainkban... Persze az is torzításokkal jár, ha minden
szövegváltozatot egyforma gondossággal lajstromozunk. Előfordult például,
hogy X. átírta Y. versét. Ilyenkor olyan művek is szerepelnek a fölsorolt
változatok között, amelyekben alig egy-két szó azonos az eredeti szöveg és az
átdolgozás között. Zeleméri László Zúgódik,
dúl-fúl magában ez világ kezdetű zsoltárának 29 változata maradt fönn. A
szerző nevét az összeolvasandó strófakezdő betűk, a „versfejek” a
szövegromlás miatt többnyire a „ZELEMERI LASzLH” alakban őrizték meg, de egy
ilyen változat is akad köztük: „ZEFMSzDNKMISSAHN”! Ez Illyés István kései,
erőteljes átdolgozásának eredménye (Sóltári
Énekek, Nagyszombat, 1693). A katolikus Illyés „az eretnekséggel bőves”
szövegekből csak a kezdőszavakat hagyta meg, de azokat sem lustaságból, hanem
azzal azért, hogy ezzel a fortéllyal kalauzolja vissza az igaz útra a
protestáns énekekhez szokott híveket: „Nótájokat amint tudtam, mind inkább
megtartottam, sőt kezdeteket is, hogy akik azokhoz szoktak, mindjárt
kezdetekből tudhassák. Egyébaránt a Sz. Bibliának bötűjéhez... a zsoltárokat
alkalmaztattam, kihagyván..., melyek ott írva nincsenek, hanem... idegen és
eretnek értelemmel is hozzá adattak. Úgymint II. zsoltárban: Zúgódik &c. a tradíciók ellen, alattomban dúl-fúl
annak idegen szerzője!” Feltétlen teljességre törekvő leltárunkban a Zeleméri
művének változatai között Illyés István alkotását is föl kellett tüntetnünk,
jóllehet az utóbbinak szinte csak a kezdőszava maradt azonos a szerzői
szöveggel – ám az az egy szó azonos maradt, és nem veszíthettük szem elől,
hogy az alig árnyalatnyi módosulást hozó, gondos másolás és a kíméletlen,
cenzúrázó jellegű átírás között a különbség a leltározó számára csupán
fokozati. („Persze ha helytálló az az elmélet, hogy minden író valójában
ugyanaz a szerző, az efféle adatoknak nincs jelentőségük” [J. L. Borges,
1987, 161].) A régi magyar versek nyilvántartásának (Répertoire...) munkálatai közben
ezeket a jelenségeket hosszú évekig afféle kellemetlen, fárasztó, zavaró
tényezőknek éreztem. Csak lassan kezdtem mélynek, termékenynek és főleg
általános érvényűnek érezni azt a tapasztalatot, hogy szöveg nincs, csak
szövegek vannak. Egykori munkatársaim is hasonlóan láthatják a dolgot. Aligha
véletlen, hogy az adatbázis műhelyének szellemi környezetéből érkező Vadai
István egy szinoptikus (minden egyes forrást betűhíven, párhuzamosan közlő)
Balassi-kiadás előmunkálatainál tart, Szigeti Csaba a Balassi-univerzumról
közölt tanulmányt (1985), arról a Balassi-verstömegről, amelyet a költő a halála
után, már a 17. században írt... de még matematikusunk, Gál György is olyan
adatmodellt fabrikált a számunkra, s olyanról közölt szakcikket (1989),
amelyben nem a gyűjteményekben olvasható művek, de nem is a műveket hordozó
gyűjtemények, hanem a tényleges előfordulások, a megjelenési alkalmak, vagyis
művek és gyűjtemények találkozásai
számítanak elemi egységeknek. Először a nyilvántartás s csak azután a
szövegbevitel: mi tehát ezt az utat választottuk. A régi magyar vers
adatbázisán most már lassacskán kezd körvonalazódni a magyar nemzeti
szövegbank, amely a világhálózatba kapcsolt számítógépeken keresztül máris
képes szövegeket (elég sokat), illetve a régi kódexekről és nyomtatványokról
fölvett s a szövegekkel összekapcsolt hasonmásokat (nagyon keveset)
eljuttatni a felhasználóhoz. Egy nagyon eltökélt ausztráliai, New York-i, sőt
székesfehérvári kolléga akár már most is a képernyőjére idézheti a Balassa-kódex szövegét, majd a
megfelelő részletet tartalmazó kódexlap nagyfelbontású hasonmását. (Persze ha
valakinek nem felel meg a korszerű, hálózati hozzáférés, hanem testileg is
birtokba akarja venni a kódex átírt szövegét és hasonmását, akkor azt
sugárlemez formájában továbbra is megrendelheti.) A szövegben való
elektronikus keresgélés értelmesebbé vált (itt nem részletezem, miként). Ha a
körülmények megengedik, belátható időn belül elvégezzük az összes régi magyar
kódex és nyomtatvány gépre rögzítését, és a világhálózaton keresztül valóban
kényelmesen hozzáférhetővé is tesszük őket. Hát így készül a magyar nemzeti
hozzájárulás a Bábeli könyvtárhoz;
haladó dolog ez, valóságos sikertörténet, csupa áramvonal. |