A
mi kultúránk alapja az, hogy a közzétett szöveg többet ér, mint az élet. A szövegnek fönn kell maradnia akkor is, amikor
szerzője már rég nem él. Sőt nemcsak szerzőjét, de nyelvalkotó nemzetét is
túl kell élnie. Részben erre való a könyvtár. A könyvtárosnak nemcsak az
olvasó kiszolgálása a dolga, hanem az is, hogy a rábízott kincset megőrizze,
és hiánytalanul átörökítse az utókorra. A lélek vagy halandó, vagy nem, de a
szellemet halhatatlanná lehet tenni – ez mirajtunk múlik! –, és a mi
kultúránk meg is tette a magáét. Rég halott nyelvek költőit olvasom. A közzétett szöveg azért maradt fönn,
mert sok hordozóhoz tapadt. A hordozót sokszorosították – másolták, szedték –,
mert a szöveg minden igénybevételéhez szükség volt hordozópéldányra. A szöveg
maga anyagtalan, de mindenkinek, aki használni akarta, egy anyagi
hordozópéldányt – agyagtáblát, kódexet, nyomtatványt – a kezébe kellett
vennie. Könyv nélkül nem volt olvasás. A siker sok szöveg-igénybevételt, ez
sok hordozópéldányt, végül pedig esélyt jelentett a fönnmaradásra. Ha a
magyar tapasztalatot általánosítani lehet, nagyon sok hordozóra van szükség.
Nálunk 400 év alatt a nyomtatott könyvpéldányoknak kb. 99%-a pusztult el, ez
azonban sokszor – alapos becslés szerint az esetek túlnyomó többségében – nem
vonta magával a közzétett szövegek megsemmisülését. Az Internet lerombolja közzétett
szöveg és hordozó kapcsolatát. Függetlenül attól, hogy a világhálón elhelyezett
egyik szöveget egy hónap alatt százezer olvasó keresi föl, egy másikat meg
egy sem, az anyagi szöveghordozó mindkét esetben ugyanolyan: egy-egy
kiszolgáló számítógép merevlemeze. Az olvasás eseményét – szemben a
történelem eddigi tapasztalatával – az Interneten anélkül sikerült
megsokszorozni, hogy a hordozók számát megnöveltük volna. Az olvasások és a
hordozók száma immár nem függ egymástól. Hordozóból elég szövegenként egy. A jelenség figyelemreméltó párhuzama, hogy –
szigorúan műszaki szempontból – az új hordozópéldányok kevésbé tartósak, mint
a régiek. A legtöbb hordozófajta (hajlékonylemez, merevlemez,
mágnesfénylemez, mágnesszalag) jellemző adatai nagyon különböznek
egymáséitól, hiszen merőben különböző műszaki megoldásokon alapulnak. Más az
adatokhoz való hozzáférés és a kiolvasás sebessége, más az írásgyorsaság,
élettartama azonban mindnek hasonló: csupán néhány esztendő. A hagyományos
szöveghordozó (a kiégetett agyagtábla, a papirusz, a pergamen, ill. a
cérnafűzéssel ellátott, kemény táblába kötött papírkönyv) a tartósság
szempontjából körülbelül ezerszer különb, úgyszólván ezerszer fejlettebb. A sugárlemez (CD) – és a helyébe lépő sokbarázdás
sugárlemez (DVD), valamint a kislemez (MD) – állítólag 30 évet, talán többet
is kibír. Ezek az eszközök átmenetiek, akárcsak a cérnafűzés nélküli, egyszer
használatos könyv: a hagyományos hordozók piacára szánták őket, olyan maradi
vásárlóknak, akik igényt tartanak arra, hogy még féltartós szöveghordozókból
is könyvtárat építhessenek, féltartós hanghordozókból is lemeztárat
halmozhassanak föl. Az Internet korában elvesznek a
közzétett szövegek. A hordozópéldányok elkerülhetetlen pusztulása –
először az emberiség történetében – tömeges szövegpusztulással jár együtt.
Föltételezhető, hogy 400 év alatt nem a hordozópéldányoknak, hanem maguknak a
közzétett szövegeknek javarésze – talán ezúttal is 99%-a – fog elveszni. Nagy kultúrája lesz az
Internet-korszaknak is – ez azonban már nem a mi kultúránk lesz. Az Internet forradalmát egyesek a könyvnyomtatás, mások
egyenesen az írás föltalálásához szokták hasonlítani. Ugyanilyen találó
hasonlat lehetne az írás elfelejtése is. |