Bábeli Könyvtár, magyar könyvespolc

 

A két Neumann-könyvtár

Népuralomban nincs cenzúra; bárkinek joga van könyvkiadót működtetni. Könyvtár és könyvkiadó különbsége azonban továbbra is fönnmarad:[1] másféle felelősséget és szakértelmet kíván az egyik, másfélét a másik tevékenység.

A papírkönyvek világában sem mindig örültünk olyankor, amikor a könyvtár egyúttal kiadó is volt. Az OSZK kiadványait olykor bizony megpróbáltatás kézbe venni.[2] S még súlyosabb a helyzet a Világháló korában. Az a körülmény, hogy egy rövidke hálózati kiadvány létrehozása ma nem igényel többet, mondjuk, három percnél, határozottan csábítja az embert a kontárkodásra. A műkedvelő könyvkiadás örömét a könyvtárostól eddig se lehetett elvenni – most már végképp nem lehet. Ugyanakkor nem szabad lemondani a legmagasabb minőségi követelményekről sem. Ezért:

Álljon a Neumann-könyvtár két részből: Képzetes Népkönyvtárból, ill. Képzetes Nemzeti Könyvtárból. Az első olyasféle legyen, mint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár egyik fiókja. A második: az OSZK és egy képzeletbeli akadémiai kiadó elegye. Az első legyen a közművelődés otthona, s vezesse könyvtáros. A második álljon szaktudósok legszigorúbb ellenőrzése alatt.

De mindkettőnek berendezését és működtetését a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) szakembereire kell bízni: Drótos Lászlóra, Kokas Károlyra, Moldován Istvánra. Aki megfordult már a MEK ruhatárában, látta faliújságját, igénybe vette a rendelkezésére álló többféle adatformátum lehetőségét, meggyőződhetett arról, hogy ők hárman igazi mesterei szakmájuknak, és roppant kellemes könyvtári szolgáltatásokat képesek nyújtani.

A két gyűjtemény között az egyetlen fontos különbség: a Népkönyvtárban a művek beszerzése, (szép, könyvtári szakszóval a szerzeményezés) is kizárólag az ő szájuk íze szerint történik. A Nemzeti Könyvtárban nem.

 

 

 

 



[1] L. a Mi marad meg a bábeli könyvtárban? c. fejezetet.

[2] Itt van például a SZABÓ Károly–HELLEBRANT Árpád, Régi magyar könyvtár, III. kötetéhez (Bp., 1896) készített csodálatos függelék (Mutató – Függelék, BORSA Gedeon irányításával összeállította DÖRNYEI Sándor és SZÁLKA Irma, I–V., Bp., Országos Széchényi Könyvtár, 1990–1996. Az öt remekbe készült kötet ívfüzeteit a könyvtár kiadója cérnafűzés nélkül, úgy hordatta egybe, hogy az ívfüzetek hátát levágták, majd bekenték ragasztóval. Az egyszer használatos bűnügyi regényeket talán szabad ezzel az eljárással készíteni. A könyvek belső margója már az első beköttetéskor aggasztóan lecsökken, majd a szükségessé váló erőteljesebb kinyitás miatt a példány széthullik – természetesen nem ívfüzetekre, hanem különálló lapokra. Ezeknek a belső lapszéleit megint levágják, beragasztózzák, bekötik – most már kinyithatatlanul szorosra. Az új bekötés ezért semeddig se tart. A nagy munkával készült könyvsorozat – előírásszerű, durvának nem mondható – használat esetén is gyorsan megsemmisíti önmagát.

Átkötések nélkül is (lapkihullások útján) megsemmisült az általam látott néhány példány a következő, nem túl régi könyvből: Régi magyarországi szerzők, összeállította PINTÉR Gábor, Bp., OSZK, 1989. Ennek a kiadványnak azonban az elképesztően sok adatbeli hiba a fő baja. Nyilvánvaló, hogy a kéziratot soha rendes, könyvkiadóbeli szerkesztő nem látta.

Persze nem akarom azt mondani, hogy csak a könyvtári kiadók dolgoznak műkedvelők módjára. (Legyen szabad egy példát saját rovásomra, a kiadó megnevezése nélkül. A "MIÉRT FÁJ MA IS". Az ismeretlen József Attila c. kötetből – amelyet TVERDOTA Györggyel közösen szerkesztettünk, Bp., 1992 – minden példány az olvasás megkezdése után néhány percen belül lapkihullás útján tönkremegy.) De annyi bizonyos, hogy az igazi, hozzáértő kiadók ilyesmit nem engednek meg maguknak. A Régi magyar könyvtár III. kötete 1896-ból még most is kifogástalan, aminthogy az OSZK-ban készülő remekmű, a Régi magyarországi nyomtatványok is – persze ezek a tapasztalt Akadémiai Kiadónál jelentek meg.