Bábeli Könyvtár, magyar
könyvespolc
Népuralomban nincs cenzúra; bárkinek joga van
könyvkiadót működtetni. Könyvtár és könyvkiadó
különbsége azonban továbbra is fönnmarad:[1]
másféle felelősséget és szakértelmet kíván az egyik, másfélét a másik
tevékenység. A papírkönyvek világában sem mindig örültünk
olyankor, amikor a könyvtár egyúttal kiadó is volt. Az OSZK kiadványait
olykor bizony megpróbáltatás kézbe venni.[2] S
még súlyosabb a helyzet a Világháló korában. Az a körülmény, hogy egy rövidke
hálózati kiadvány létrehozása ma nem igényel többet, mondjuk, három percnél,
határozottan csábítja az embert a kontárkodásra. A műkedvelő könyvkiadás
örömét a könyvtárostól eddig se lehetett elvenni – most már végképp nem
lehet. Ugyanakkor nem szabad lemondani a legmagasabb minőségi
követelményekről sem. Ezért: Álljon a Neumann-könyvtár két részből: Képzetes Népkönyvtárból, ill. Képzetes Nemzeti Könyvtárból. Az első
olyasféle legyen, mint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár egyik fiókja. A
második: az OSZK és egy képzeletbeli akadémiai kiadó elegye. Az első legyen a
közművelődés otthona, s vezesse könyvtáros. A második álljon szaktudósok
legszigorúbb ellenőrzése alatt. De mindkettőnek berendezését és működtetését a
Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) szakembereire kell bízni: Drótos Lászlóra,
Kokas Károlyra, Moldován Istvánra. Aki megfordult már a MEK ruhatárában, látta faliújságját, igénybe vette a
rendelkezésére álló többféle
adatformátum lehetőségét, meggyőződhetett arról, hogy ők hárman igazi
mesterei szakmájuknak, és roppant kellemes könyvtári szolgáltatásokat képesek
nyújtani. A két gyűjtemény között az egyetlen fontos
különbség: a Népkönyvtárban a művek beszerzése, (szép, könyvtári szakszóval a
szerzeményezés) is kizárólag az ő
szájuk íze szerint történik. A Nemzeti Könyvtárban nem. |
[1] L. a Mi marad meg a bábeli könyvtárban? c. fejezetet.
[2] Itt van például a SZABÓ
Károly–HELLEBRANT Árpád, Régi magyar
könyvtár, III. kötetéhez (Bp., 1896) készített csodálatos függelék (Mutató – Függelék, BORSA Gedeon
irányításával összeállította DÖRNYEI Sándor és SZÁLKA Irma, I–V., Bp., Országos
Széchényi Könyvtár, 1990–1996. Az öt remekbe készült kötet ívfüzeteit a
könyvtár kiadója cérnafűzés nélkül, úgy hordatta egybe, hogy az ívfüzetek hátát
levágták, majd bekenték ragasztóval. Az egyszer használatos bűnügyi regényeket
talán szabad ezzel az eljárással készíteni. A könyvek belső margója már az első
beköttetéskor aggasztóan lecsökken, majd a szükségessé váló erőteljesebb
kinyitás miatt a példány széthullik – természetesen nem ívfüzetekre, hanem
különálló lapokra. Ezeknek a belső lapszéleit megint levágják, beragasztózzák,
bekötik – most már kinyithatatlanul szorosra. Az új bekötés ezért semeddig se
tart. A nagy munkával készült könyvsorozat – előírásszerű, durvának nem
mondható – használat esetén is gyorsan megsemmisíti önmagát.
Átkötések nélkül is
(lapkihullások útján) megsemmisült az általam látott néhány példány a
következő, nem túl régi könyvből: Régi
magyarországi szerzők, összeállította PINTÉR Gábor, Bp., OSZK, 1989. Ennek
a kiadványnak azonban az elképesztően sok adatbeli hiba a fő baja. Nyilvánvaló,
hogy a kéziratot soha rendes, könyvkiadóbeli szerkesztő nem látta.
Persze nem akarom azt
mondani, hogy csak a könyvtári kiadók dolgoznak műkedvelők módjára. (Legyen
szabad egy példát saját rovásomra, a kiadó megnevezése nélkül. A "MIÉRT FÁJ MA IS". Az ismeretlen
József Attila c. kötetből – amelyet TVERDOTA Györggyel közösen szerkesztettünk,
Bp., 1992 – minden példány az olvasás megkezdése után néhány percen belül
lapkihullás útján tönkremegy.) De annyi bizonyos, hogy az igazi, hozzáértő
kiadók ilyesmit nem engednek meg maguknak. A Régi magyar könyvtár III. kötete 1896-ból még most is kifogástalan,
aminthogy az OSZK-ban készülő remekmű, a Régi
magyarországi nyomtatványok is – persze ezek a tapasztalt Akadémiai
Kiadónál jelentek meg.