|
|
|
|
|
|
|
Elsőévesekkel szoktuk elolvasni
ezt a költeményt. Nem afféle verselemzést művelünk, csak az egészre vagyunk
kíváncsiak. S mivel általában csakis versformatörténettel foglalkozunk, még
valami tréfás is van abban, hogy a Gondolatok...-nak csupán a gondolatanyagát
akarjuk rekonstruálni. Mintha a megformált költemény egyenértékű lenne a
benne foglalt eszmékkel, ami képtelenség, énnálam meg kiváltképpen tilos. A
költő egész úton hazafelé azon gondolkodék, miként fogja szólítani rég nem
látott anyját, így valahogy. Vezércikkíróvá alacsonyítjuk Vörösmartyt. No
lássuk azt a vezércikket, arra van most nekem szükségem. Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós, Az emberiségnek elhányt rongyain Komor betűkkel, mint a téli éj, Leírva áll a rettentő tanulság: „Hogy míg nyomorra milliók születnek, Néhány ezernek jutna üdv a földön, Ha istenésszel, angyal érzelemmel Használni tudnák éltök napjait.” Az érdekes az, hogy ez a költemény azért
viszonylag még hagyja magát ilyen eszmeimondanivalósan olvasni. Aki a
könyvtárba megy, csak egy negatívummal lesz gazdagabb, megtudja, hogy majdnem
mindenki nyomorog, de a gazdagok sem boldogok (üdv a földön), mert valami
különleges, lelki képesség (istenész, angyalérzelem) is kellene a dologhoz.
Azért pedig, hogy egy negatívummal legyünk gazdagabbak, igazán nem érdemes
könyvtárba járni. Miért e lom? hogy mint juh a gyepen, Legeljünk rajta? s léha tudománytól Zabáltan elhenyéljük a napot? Az isten napját! nemzet életét! Dús képalkotásával, jelzőcseréivel (Egy eltépett
szűz gyönge öltönyén) igazán irodalmároknak való lenne a könyvek bírálata, az
itt következő rész, ámde most Pósalaky bácsival szólván mégis ugorgyunk,
egészen a gondolatmenet következő állomásáig: Országok rongya! könyvtár a neved, De hát hol a könyv, mely célhoz vezet? Rendben van, a könyvtár fölösleges, ha csak
negatívumokat tudhatunk meg belőle... Dehát elképzelhető olyan könyv is,
amely megmutatja, hogy mi módon lehetne megjavítani a világot. Ilyen könyv
(mely célhoz vezet) lehetne elvben a Biblia, a Korán, a Kommunista
kiáltvány... – de Vörösmarty azonmód pontosan meg is határozza a célt: Hol a nagyobb rész boldogsága?... – és itt nem engedélyez vitát. Egészen
nyilvánvaló, hogy a cél a nagyobb rész boldogsága, ez az, ahova a
csodakönyvnek el kellene vezetnie bennünket. Nem a „mindenki egyaránt”
boldogsága, csak a sokaké. Úgy gondolom, hogy ez a népuralom, a képviseleti
demokrácia, a többség dönt elve. Nos: van-e ilyen könyv? Van, rengeteg. Ám
hasznosak-e ezek, s tanításaik megvalósíthatóak-e? ... – Ment-e A könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, Salakjok annál borzasztóbb legyen, S a rongyos ember bőszült kebele Dögvészt sohajtson a hír nemzetére. Hát igen: a képviseleti demokrácia, a liberalizmus
híve tudvalevőleg nem úgy képzeli el a történelmet, hogy az valami happy end
felé halad, hanem virágkorok és válságok folytonos láncolatát tételezi fel,
inkább körkörös, semmint egyenesvonalú mozgást. A szabadelvűek nem a héber
Biblia messianizmusából, hanem Arisztotelész politikai tanításából eredeztetik
magukat. A szabadelvű nem lát okot annak föltételezésére, hogy egykor majd
létrejön az eszményi társadalom. Nemcsak nem mondja, de nem is hiszi, hogy
valaha is elmondhatnánk: „itt van már a Kánaán”. Az alapvető lecke a francia
forradalom. A diákok (talán az iskolában rájuk tukmált eszmerendszerek miatt)
nehezen szoktak rájönni arra, hogy a „hír nemzete” magyarán a gloire nemzete,
s hogy a „rongyos ember” kifejezés a párizsi Saint-Antoine negyed
proletárjára, a gatyátlan sans-culotte-ra vonatkozik, a „dögvész” pedig az,
amit az én nemzedékem jakobinus diktatúrának tanult az iskolában, és amit
régebben – pontosabb szóval – a Rémuralom névvel illettek. Ez a történelem
útja a szabadelvű szerint: először a szabadság–egyenlőség–testvériség nevében
elkergetik a grófokat, és a jogegyenlőség megvalósul, majd másodjára az
angyalarcú kamasz Saint-Just megszerkeszti és mindenfelé kifalragasztja a
gyanúsak ismérveit, és akkor aztán megnézhetik magukat még a szájtátiak is... Hát ne menjünk abba a könyvtárba! Még akkor se, ha
ott javaslatokat találunk a világ megjobbítására – sőt különösen akkor ne! Vagy mégis? De hát ledöntsük amit ezredek Ész napvilága mellett dolgozának? A bölcsek és a költők műveit, S mit a tapasztalás arany Bányáiból kifejtett az idő? Hány fényes lélek tépte el magát, Virrasztott a szív égő romja mellett, Hogy tévedt, sujtott embertársinak Irányt adjon s erőt, vigasztalást. Az el nem ismert érdem hősei, Kiket – midőn már elhunytak s midőn Ingyen tehette – csúfos háladattal Kezdett imádni a galád világ. Népboldogító eszmék vértanúi Ők mind e többi rongykereskedővel, Ez únt fejek- s e megkorhadt szivekkel Rossz szenvedélyek oktatóival Ők mindegyütt – a jók a rossz miatt – Egy máglya üszkén elhamvadjanak? Figyelemreméltó fordulat: mert mi van akkor, ha a
könyvek, a remekművek jók? Erről pedig közvetlen, személyes tapasztalatunk
van! Akkor a könyvtár hogyhogy nem mutatta meg eleddig a társadalom, a világ
megjobbításának útját? De hisz megmutatta...! Akkor miért nem ezen az úton
járunk? Erre már nem sok ésszerű magyarázat adható. Ha a hiba nem a
könyvekben keresendő, akkor másutt lesz az: az olvasókban és nem-olvasókban,
az emberekben, mibennünk. Oh nem, nem! amit mondtam fájdalom volt, Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma, Oly fényes elmék a sár fiait A sűlyedéstől meg nem mentheték! Itt jelenünk meg a színen mi emberek, a sár fiai,
akik süllyedésre termettünk, holott lehetne bennünk istenész és angyalérzelem
is... Kétösszetevőjű, égi és földi eredetű Vörösmarty embere, mint annyi régi
gondolkodóé. Ez tehát, az embernek ez a nem-égi, hanem földi,
süllyedésre való hajlama, ez az oka annak, hogy a történelem eleddig jót
mindig csak még nagyobb rosszal együtt tudott fölmutatni, hogy a haladás
végül mindig a visszájára fordult, Hogy még alig bir a föld egy zugot, Egy kis virányt a puszta homokon, Hol legkelendőbb név az emberé, Hol a teremtés ősi jogai E névhez „ember!” advák örökűl – Kivéve aki feketén született, Mert azt baromnak tartják e dicsők S az isten képét szíjjal ostorozzák. Ez a szöveghely megint nehézséget szokott okozni
egyik-másik diáknak, hiszen a sivatagközepi kiskert mégiscsak túl vidékies és
jelentéktelen, a róla festett kép pedig mégiscsak túl kedvező ahhoz, hogy
csakugyan az Egyesült Államokra vonatkozzék... De az Emberi Jogok
Nyilatkozatára, valamint ama körülményre tett utalás, hogy a színesbőrűt is a
maga képére és hasonlatosságára teremtette az isten, mindenkit meggyőz. És mégis – mégis fáradozni kell. Azért kell fáradozni az emberiség boldogságán, mert
a rabszolgatartó Egyesült Államok ugyan mindössze az első, még tökéletlen
megvalósulása a szabadelvű eszményeknek, de a liberalizmus lassacskán az
egész világon elterjedőben van: Egy újabb szellem kezd felküzdeni, Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt S gyümölcsözőbb eszméket oltani, Hogy végre egymást szívben átkarolják, S uralkodjék igazság, szeretet. Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak, számos milliók; Én védem őket, ők megvédnek engem, Nem félek tőled, sors, bármit akarsz. Persze ezen is kitör a vita: egyik-másik diák a
szocializmusban gyanítaná az „új irány”-t. Hosszan vitatkozunk az „igazság,
szeretet” politikai jelentésén, hogy megfeleltethetők-e a jogegyenlőségnek, illetve
a képviseleti demokrácia által megvalósított szolidaritásnak, a parlamenti
választásban kifejezésre jutó érdekközösségnek. Az idézett részlet utolsó
sorai mintha erre vallanának. Aztán eldönti a vitát a „legalsó pór”, aki –
választójoga révén – megvédi sorstársait, s azok is őt, de mégis
„kunyhajában” él, és sorstársai sem gazdagok. Petőfi a korai szocializmus
híveként talán, ahogy Lukácsy Sándor tanítja, nem állt meg a törvény előtti
egyenlőség szabadelvű eszményénél („ha majd a jognak asztalánál mind egyaránt
foglal helyet”), hanem „a bőség kosarából” is juttatni remélt, „egyaránt”,
mindenkinek. Vörösmartynál megmarad a „legalsó pór”, nincs nyoma
szocializmusnak, netán egyenlősítő kommunizmusnak. Ha pedig az egyenlőség a
jogra korlátozódik, azt liberalizmusnak mondjuk. A gondolatmenet összefoglalása következik: Ez az, miért csüggedni nem szabad. Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit Agyunk az ihlett órákban teremt S ha összehordtunk minden kis követ, Építsük egy újabb kor Bábelét, Míg oly magas lesz, mint a csillagok. S ha majd benéztünk a menny ajtaján, Kihallhatók az angyalok zenéjét, És földi vérünk minden cseppjei Magas gyönyörnek lángjától hevültek, Menjünk szét mint a régi nemzetek, És kezdjünk újra tűrni és tanulni. E végső fordulat már nem lepi meg a diákokat. A
liberális történelembölcselet körkörös mozgásáról van szó. Visszaemlékezünk
Petőfi szőlőszem-hasonlatára. Az Apostol forradalmárjának élete nem több,
mint egyetlen a milliónyi érlelő sugárból, de így az ő munkája is hozzájárul
ahhoz, hogy a szőlőszem egykor majd megérjen, és lezáruljon a történelem. A
szabadelvű Vörösmarty úgy véli, hogy majd a liberalizmus világméretű győzelme
után is ki fog törni újabb, még a jakobinus rémuralomnál is iszonyúbb válság:
az emberfaj kettős, földi és égi meghatározottsága miatt a történelem
céltalan körmozgást végez. Ez hát a sors és nincs vég semmiben? Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal S meg nem kövűlnek élő fiai. A gondolatmenet lezárult. A haladásért küzdeni
fölösleges, a kudarcot előre látni lehet. A következő kijelentés ezek után
bízvást értelmetlennek lenne mondható – Mi dolgunk a világon? küzdeni,... – ha nem kapnánk hozzá merőben új, fantasztikus
megokolást: ...És tápot adni lelki vágyainknak. Nesze semmi, fogd meg jól. Értelmetlenség a
küzdelem, hát küzdjünk pusztán a lelkiismeret jóllakatása végett. Válasszuk a
jót csak úgy, ok nélkül, tisztán erkölcsi alapon. Ember vagyunk, a föld s az ég fia, Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt Posvány iszapját szopva éldegéljünk? Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. A küzdelemre nincs okunk; az emberiség sorsán
nincs módunk javítani. Bár így haszna sincs, szolgáljuk mégis azokat a
vágyainkat, amelyeket a belénk épített műszer – az, amellyel
megkülönböztetjük a jót a rossztól – a „legnemesbek”-nek minősít. (Túlvilági
jutalom vagy büntetés, efféle dolgok persze föl se vetődnek.) Most mindjárt itt a lehetőség: Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. Létesítsünk-e Akadémiai Könyvtárat (ennek
felavatására készült a költemény), Lánchidat, fényes palotákban korszerű
közintézményeket? Ha azt kivíttuk a mély sűlyedésből, S a szellemharcok tiszta súgaránál Olyan magasra tettük, mint lehet,... – nos, akkor mi lesz? Netán a magyarok jövője
kedvezőbben alakul? Ugyan. A Lánchídon Hentzi fog elsőként átvonulni. A
nemzeti önrendelkezési vágy Aradhoz vezet el. (A Gondolatok a könyvtárban már
tartalmazza az Előszót.) A magyarok így is, úgy is letűnnek majd a történelem
színpadáról. Ellenben nyugodt lesz a lelkiismeretünk. És ez minden. ...Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt! |
|
|
|
|
|
