|
|
|
|
|
|
|
Anyu valahogy kiprotekciózta a Kútvölgyit, de a
dolog valahogy nem volt egészen rendben. Talán az én nevem nem volt leadva,
illetve biztosan nem volt leadva, mert valami kartont kértek mindig, és az
nem volt, szóval nehéz volt bejutni a fogászatra. De én megszoktam, hogy a
Kútvölgyibe járunk, nemcsak kórházba, hanem az ambulanciára is, ha valami
bajunk van, és otthon is úgy tudták, hogy oda mehetek, én is, úgyhogy oda
mentem. És valamennyire tényleg el lehetett intézni a dolgot, és csak elég
lassan jöttem rá, hogy mi már nem vagyunk elég jók, és a Kútvölgyi
tulajdonképpen nem jár. Mindig tíz percen belül kihúzták. Először
vacakoltak a karton körül (én tudtam, hogy nincs, de mindig leküldték a
nővért, hiába), aztán beadták az injekciót. Nekem ezzel általában pechem
volt, mert valami idegem-mim valahogy talán 1-2 milliméterrel odébb lehet,
szóval elég gyakran nem találják el előszörre. Azt nem mondhatom, hogy
egyáltalán sosem hatott az érzéstelenítés, de hitetlenkedve szoktam hallgatni
azokat a hősöket, akik félvállról veszik a foghúzást. A tanulási folyamatot aztán nem mondom el, el
tudnám mondani, de minek, mert akkor már a Bródy S. utcában lakva SzTK-alapon
egy nagy rendelőintézethez tartoztunk, szájsebészeti műtővel-mindennel
felszerelve, a folyosón nem tudom, hogy hívják konyhakőszerű borítással,
szürke-fehér kőzuzalékból készültek ezek a csempék, piros kődarabokkal
itt-ott, talán pici téglatörmelékekkel, tulajdonképpen terepszínűen, mert
ahogy a távozók egy-egy vércsöppet elhullattak, az szinte észrevétlenné vált,
valahogy a helyére került ezen a mozaikon. Most minden egészségügyi anekdotámat részletesen
el kellene mondanom, de mégsem akarok erről beszélni, mert szégyellem és
utólag mindig megbánom, ha elszabadul az agresszióm és átkozódom és acsargok,
és tulajdonképpen felesleges is kiabálni, mert az emberek állandóan beszélnek
egészségügyi kalandjaikról, és én tulajdonképpen senkit sem ismerek, aki a
rendes, nem-kiváltságos SzTK-ba járna, és ne lenne tele iszonyú
történetekkel. Aztán meg csak magamra haragítom itt a dokikat,
holott végső soron kivételezett lennék magam is, és már nem a kiugrott káder
apám után, hanem mint nagydoktor, mert a nagydoktoroknak érzékenyebb és
sérülékenyebb a szervezetük a nagy agytevékenység miatt, és állítólag jár
nekik a Kútvölgyi, és akkor nekem is, saját jogon, minő büszkeség, oda se
valami bátran mennék. Ellenben itt az USzE vagy MÚOSz, időnként változik a
rejtjel, és ez már nem kis dolog, mert ez igazi nyugati társadalombiztosítás,
de méghozzá itt, Pannónia virágos kertjében. Már kitöltöttem az
újságíró-felvételi űrlapot, hány kitüntetésem van, a dolog szinte el van
boronálva, ki van zárva, hogy ne vegyenek fel, a 2000 a hatodik évfolyamánál tart, nagy a példányszám, ott vagyunk
a kioszkokban, és ráadásul tavaly nekem kedvezett/ártott a sorsolás és én
valék a törv. által előírt felelős szerk., és mi tényleg közismert módon nem
vagyunk hunniások és népuralmisták, úgyhogy minket sőt engem föl kell venni
mint profi újságírót, és akkor kapok egy füzetet, abban van az orvosok neve,
akik a szervezettől kapják a pénzt, és az ember egyszerűen bejelentkezik és
elmegy bármelyikükhöz, és kezelteti magát, és aztán aláír valamit, és az
orvos csillogó szemmel rázogatja a kezét, úgy bocsátja el, és reméli, hogy
újra őt keressük fel, és ha, mint a mesebeli királylánynak, olyan betegségünk
van, amely a leghíresebb orvosok tudományát is megcsúfolja, akkor kérünk a
szervezettől egy ún. bónt, és azzal elmegyünk a professzorhoz, aki
tulajdonképpen nincs is rajta a listán, de a bónnak roppantul megörül, és
közben egy árva huncut krajcár nem cserél gazdát. Persze lehet, hogy mégsem
vesznek föl, mert rájönnek, hogy nem vagyok igazi profi újságíró, mert ha az
lennék, akkor nem írnék a szervezetről, mert ők se írnak, mert tudják, hogy
ennek nincs hírértéke, meg semmiképp nem újdonság, mert az egész így működött
már a ‘60-as években is. És különben is az újságírók a nagy stressztől
köztudomásúlag (de tényleg) hamar elhasználódnak, még hamarabb mint a
nagydoktorok, és az újságírógyerekek is könnyen szüleik nyomdokaiba
léphetnek, és nekik is hozzá kell szokniuk a gyors elhasználódással járó
kiváltságokhoz, és a dolog egyébként sem ingyen van, ők megfizetik a
szervezet plusz költségeit, ennek a titkos magánbiztosítónak nincs ingyenbe
az a sok orvos, aki a kis könyvben van, meg a professzorbón se, úgyhogy
költségtérítés van, ma például egy teljes család egyévi szuperellátásáért
évenként valami 4000 forintot kell fizetni, nem épp semmit, a százmilliókat
persze a nem-újságírók állják, ügyes, igyekszem ezt a cikket addig
elnyújtani, hogy a családom tagdíja 2000-ig kiteljék a honoráriumból. |
|
|
|
|
|
