I.

Aki manapság elektronikus levelezést vagy SMS-t használ (és ki ne használna), minden bizonnyal találkozott már az emotikonokkal. Az utóbbi időben ezek már a kommunikáció megszokott részét képezik, legalábbis a fiatalabb korosztály körében. Az emotikonok (vagy másképpen, az ősemeticon után pars pro toto elnevezve: smileyk) az érzelmek kifejezésére alkalmas grafikus jelek, számítógépünk vagy mobiltelefonunk billentyűzetének segítségével megjeleníthető karakterkombinációk. Magyar neve tudomásom szerint még nincs: az érzjel magyarítás megfontolandó lehet, én a továbbiakban az emotikon illetve smiley megnevezésnél maradok. Az első smiley elküldése 1982-re datálódik; de az őssmiley már a hetvenes években, az ASCII művészetben kialakult.[1] E jelek széles körű használata azonban csak az elektronikus levelezés és az SMS-ezés általánossá válásával következett be. Nem kizárt, hogy ezek a ma az elektronikus levelezésben és SMS-ben használatos jelek nemsokára a hagyományos kommunikációs formákban, a papírra jegyzett üzenetekben is feltűnnek. Alapvetően mégis az új médiumokhoz, kommunikációs eszközökhöz kapcsolódnak. A legfontosabb jelek:

A legegyszerűbb jeleket nem nehéz megérteni. Az öröm esetében a :-) jelkombinációt (esetleg fejünket vagy a monitort) kilencven fokkal elforgatva egy mosolygó arcot kapunk – a lusta smileyban, azaz a :) jelkombinációban az orr elmarad. Vannak ezeknél összetetteb jelek is, de általában igaz, hogy az emotikon olyan karakterkombináció, amelyet elforgatva némi fantáziával egy emberi arcot fedezhetünk fel. A használatban lévő emotikonok jegyzéke a világháló számos lapján megtalálható.[2] Bár az emotikon elnevezés az érzelmet kifejező jelekből ered, az érzelmeket kifejező karakterkombinációk valójában csak egy részét alkotják a használatban lévő emotikonoknak: az emotikonokat tartalmazó listák általában mindenféle olyan karakterkombinációt közölnek, amelyek hasonlóság révén valamilyen egyszerű tényt, a kommunikációs helyzetre vonatkozó attitüdöt, hangulatot vagy személyes jegyet jelenítenek meg. Az ASCII karakterek kombinációjából felépülő emotikonok mellett újabban megjelentek az érzelmek mgjelenítésére alkalmas grafikus figurák is (például a yahoo massengerben). Ezek szintén emotikonok, a különbség csupán az, hogy ezek az arcok nem ASCII karakterekből épülnek fel. Ezen túl vannak még animált emotikonok is: ezek jellemzője, hogy az arc valamely része mozog. Az emotikonok jelentése az euroatlanti kultúrrégióban általános érvényű. Egyes ázsiai népek azoban külön, az euroatlanti online testbeszédtől eltérő jelrendszert alakítottak ki; a japánoknál például az öröm jele: (^ ^).[3]

Jóllehet a karakterek kombinációjából felépülő emotikonok jelentős részét akár egyszerű írógéppel is elő lehetne állítani, az emotikonok elterjedése mégis az új kommunikációs technikákhoz kapcsolódik. Az emotikonok térhódítása mediális jelenség, mely csak a mediális változások egészébe ágyazva érthető meg. A következőkben erre teszek kísérletet. Az emotikonok mediális hátterének értelmezésében nagy mértékben támaszkodom Albrecht Koschorke mediológiai elemzéseire: ezek ugyan a XVIII. századra, az érzékenység irodalmára vonatkoznak, de módszertanilag számos ponton segítséget nyújthatnak korunk mediális változásainak megértésében is. A XVIII. századi mediális változásokra való visszatekintésen túl továbbá fontosnak látom a koraújkorral, a reneszánsz és a barokk kor érzelemkifejező technikáival és általában az érzelmekről alkotott koncepciójával való összevetést. A koraújkorban, a modern előtt az érzelmek kifejezésére kidolgozott jelrendszer számos hasonlóságot mutat a modern utáni korral, és ezért vizsgálatuk igen hasznos lehet az újfajta érzelemkifejező technikák megértésében is.

Albrecht Koschorke mediológiájának[4] egyik fő tétele, hogy az íráshasználat általánossá válásának döntő szerepe volt az érzékenység, és általában a modern affektusszemantika kialakulásában. Ez a kapcsolat egyrészt a testnek a kommunikációból való kizárásában jelentkezik. A testi jelenlétet, a testi jelekben megnyilvánuló affektivitást követelő udvari interakcióval szemben a felvilágosodott polgári világ a "társadalmi energia cirkulációjának" új rendjét hozza létre, melyben a test helyét az írás veszi át. E folyamat egybeesik "az ember átépítésével", a test környezet felé való lezárásával, a humorálpatológia fiziológiai modelljének az embert neuronális hálózatként leíró elmélet általi leváltásával, az emberi szervezet zárt autoreferenciális rendszerré alakításával. A mediológia szempontjából e fiziológiai változások elsőrendű jelentőségét az adja, hogy "időben egybeesik" a domináns kommunikációs mód megváltozásával, vagyis azzal a folyamattal, melynek során a közvetlen interakció rovására a távoli személyek közötti írásos kapcsolattartás különböző formái nyernek mind nagyobb teret. A testi jelenléten alapuló interakcióval szemben az írás cirkulációján alapuló kommunikációban a lelkek szólnak egymáshoz. Mediológiai szempontból a lelki mélység gondolatának kialakulása az íráshasználat átalakulásával esik egybe: medializálódás és bensőségesség ugyanannak a folyamatnak két oldala.[5] A bensőségesség kialakulása mellett az írás affektív telítődése is a mediális változás részét képezi: "Az írásosság elterjedéséhez azonban új affektív hangszerelés szükséges. A társadalmi interdependencia kiterjesztése a szubjektum oldalán a pszichikai mobilitás fokozására irányuló kényszert hoz létre. Az érzelmi tartalmaknak egyre több közvetítő fokozaton keresztül egyre nagyobb távolságokat kell áthidalniuk. Mind térben, mind időben alkalmazkodniuk kell valamihez, amit Norbert Elias kifejezésével "hosszútávú tervezésnek" (Langsicht) lehetne nevezni. Ennek következtében az érzelmek kikerülnek a közvetlen interakció hatóköréből, azaz a törzsi és az iparosodás előtti gazdaságok termelőtársadalmának tagjai közötti alapvetően szóbeli és fizikai kontaktusokból, és a távkapcsolatok hálózatának kiterjedt közvetítéseihez idomulnak. Mentális hatótávolságuk kiterjesztésének ára jelenrevonatkozóságuk gyengülése. Az örömforrások átstrukturálódnak: öröm és távolság a korábbinál erősebbb módon lép szimbiózisba. Az új kapcsolati formákhoz alkalmazkodva az érzelmek képlékenyebb, szellemibb állagúakká válnak. Az átszellemítést elsősorban nem az erkölcsi előfeltevések megváltozása határozza meg (bárhogy is indokolják ezt), hanem az a kommunikációs rendszer struktúraeffektusa."[6] A kommunikáció mediálisan meghatározott jellege az értelmezés újfajta stratégiájának kialakulását teszi szükségessé: ez az álatlános hermeneutika. Koschorke ugyanakkor nem csak a hermeneutika kialakulására kínál magyarázatot, hanem a dekonstrukció elvére is: "paradox módon az írás a hermeneutika megalapozásával összhangban válik azzá, aminek a dekonstrukció – antihermenutikusan és retorikusan – tekinti, az elkülönböződés terének, mely arra szolgál, hogy az önreflektív szubjektumok közti ernyőt hozzon létre, mely megakadályozza, hogy a képzetek közvetlenül áramoljanak egyik szubjektumból a másikba, mint a retorikai kommunikációban".[7] Ezt a meglátást azonban nem kamatoztatja, amikor a legújabb technikai eszközökkel összefüggő mediális változsáokat vázolja.

Az íráshasználat általánossá válásának másik fontos kísérőjelensége a médium, az írás valóságformáló erejében rejlik. A XVIII. század mediológiájának sarkköve a felvilágosodás alfabetizációs programmja, az írni-olvasni tudás széles körű elterjedésével összefüggő változások bemutatása. Az íráshasználat térhódításával, az interakció visszaszorulásával párhuzamosan, mintegy az elvesztett közvetlenség utáni vágy megnyilvánulásaként megfigyelhető az élő szó eszményítése a kommunikáció közvetett módozataival szemben. E jelenség áll a hátterében a XVIII. századi érzékenységnek is, mely a közvetlenség és a szó új mitológiáját kelti életre: "A beszélgetés fantazmája háttérbe szorítja a beszéd gyakorlatát. Amikor az írásbeli kommunikáció megszabadul attól a feladattól, hogy a társalgás retorikai technikáit helyettesítse, a látszólagos szóbeliség vonásait ölti magára. Ez az írás másodlagos oralizálása, amely a megjátszott érzékenység fokozott szerepével kapcsolódik össze. Nemcsak arról van szó, hogy egy jellegzetes átmeneti folyamatban a még meg nem szilárdult helyzetű írásos technikákhoz még szóbeli magatartásformák fikciói tapadnak – a levelek beszélnek, a leveleket megcsókolják, magukba isszák, magukhoz szorítják – hanem arról is, hogy alig akad olyan írásaktus, amely minden közvetítettség ellenére nem úgy értené magát, mint a címzettel való intim interakció, és alig akad olyan emfatikus olvasás, amelyet ne kísérnének a megfelelő fantazmák."[8] A közvetlenség mitológiája annak az írás mediális jellegében gyökerező folyamatnak a terméke, mely test és lélek kettősségét megerősítve kiiktatja a testet a kommunikációból. "Az elképzelt közvetlenség következtében az írás és olvasás aktusához százszoros fetisizmus járul. Mert az írásosság pusztán mediális szerkezete alapján megteremti azokat a feltételeket, amelyekből szemantikai szinten az érzékenység fétisei kisarjadnak: távolság, amely közelséget szuggerál és a közvetlenség nyelvét szabadítja fel; a test eltüntetése, amiért a szellemek akadálytalan találkozása nyújt kárpótlást; a külső elvetése, ami lehetővé teszi, hogy a puszta bensőségességek egymásba follyanak."[9] Az emberi természet, a test, a hang kommunikációba való integrálására vonatkozó fantazmák a mediális közvetítettség által életrehívott jelenségek. Az érzékenység által életre keltett kommunikációs minták mediális hátterét vizsgálva Koschorke végső soron arra a belátásra jut, hogy az érzékenység nem más, mint "az írásosság egzisztenciális feltételei melletti mediális kísérletezés".[10] Az érzékenység az egymástól fizikailag távol lévő érző lelkek virtuális közössége, mely közösség létrejöttét az íráshasználat, az érzékeny levelek forgalma és a regények olvasásán keresztül megvalósuló szellemi együttlét teremti meg. Az írás közösséget teremt, ez a közösség azonban nem ismeri a testi együttlétet, a közvetlen interakciót: a közösséget megteremtő írás ebben az értelemben pótlék. Az érzékeny levelezések arról tanúskodnak, hogy az élő test integrálása annak szimulációjába fordul át. Koschorke a XVIII. század végi mediális változások logikáját tehát abban látja, hogy a testnek, a természetnek a kommunikációból való kiiktatása megszüli az újbóli integrálás igényét, mely azonban csak mediálisan közvetítve érvényesülhet. E logika eredményezi a közvetlenségnek, a szóbeliségnek az érzékeny levelezésekben, regényekben tetten érhető fetisizálását.

Koschorke tehát – szemben Friedrich Kittlernek az utóbbi időben nálunk is nagy visszhangot kapott elméletével (Aufschreibesysteme 1800/ 1900), mely szerint az oralitás XVIII. század végi kultusza végső soron az írni-olvasni tudás elsajátításának módjából, egy sajátos, a korra jellemző pedagógiai elvből, "alfabetizáció és erotikus oralitás összekapcsolásából", az élő szón alapuló írni-olvasni tanulás előidézte "mediális eltolódásból" ered – az élő szó mitoszát az írás alapvető mediális jellegéből eredezteti. Az oralitás, a közvetlenség fétis-jellegének felismerése motiválja a könyv Derrida fonocentrizmus-kritikájával polemizáló fejezetét is. Koschorke elfogadja Derridának azt a tételét, hogy az európai kultúra történetében a Derrida által leírt fono- és logocentrizmus meghatározó szerepet töltött be. A mediológiai vizsgálódás azonban nem elégedhet meg e tény konstatálásával: sokkal inkább arra kell törekednie, hogy feltárja ezen eszmény kialakulásának mediális feltételeit. Derrida fonocentrizmus-tételével polemizálva Koschorke amellett érvel, hogy a Derrida által a nyugati metafizika meghatározójának vélt fonocentrizmus valójában olyan eszmény, melyet az írás bevezetése idézett elő. Koschorke szerint már Platónnál a hang eszménye, a beszéd bensőségessége, a látszólagos fonocentriznus az írás által előidézett effektus. A fonocentrizmus, a hang metafizikája a másodlagos szóbeliség kísérőjelensége.

Ebből a belátásból kiindulva az érzelmek és a közvetlenség XVIII. század végi kultusza mint a szubsztitúció logikája írható le. Koschorke szerint közvetlenségnek és közvetítettségnek az alfabetzizáció és az érzékenység példáján bemutatott logikája a mediális változások alapvető jellemzője. A közvetlenség mítosza konkrét manifesztációiban retorikai természetű.[11] A mediológia célja azonban nem retorikai természetük leleplezése, hanem annak bemutatása, hogy miért funkcionálhattak ezek a fétisek. Ebből a meggondolásból kifolyólag bírálja Koschorke azokat a dekonstruktív törekvéseket is, melyek a jel materialitásának leplezését leplezik le. Mediológiai megközelítésben a jelet használatában kell tanulmányozni, a mediális folyamatokat mint a kulturális valóságot befolyásoló tényezőt kell vizsgálni, gyakorlati hatását figyelembe véve. "Ebből a perspektívából a közvetlenségnek az íráshasználat térhódításával összefüggő posztulátumai kevésbé tűnnek partikuláris értelemben ideológiai, mint általánosan funkcionális természetűnek. Leleplezésük ezért csekély nyereséget ígér. Ahelyett, hogy pusztán textuálisan foglalkoznánk velük absztrakt módon felmutatva megkerülhetetlen retoricitásukat, a kortárs kommunikációs gyakorlat keretében kell vizsgálnunk ezeket – egy olyan gyakorlat keretében, amely távol állt attól, hogy elméleti alapjai ellentmondásosságán megbukjon."[12] A mediológia feladata ezért nem más, mint hogy a "mediális megagépezetek korában" "az eredetiségnek szubsztitúció által, a közvetlenségnek közvetítés által való előállítását" "mint a valóságot befolyásoló folyamatokat" írja le.[13] A mediológia nézőpontjából a modern hermeneutika kialakulása a fizikai távolságot feltételező, az írás médiuma által közvetített kommunikáció álatlánossá válásával függ össze.

Koschorke mediológiája, bár említi az íráshasználattal a felvilágosodás előtti korban összefüggő változásokat, a XVIII. századi alfabetizációt kísérő jelenségeket lényegében egy ideáltipikusan szóbeli, retorikai kultúrával szembesíti. A koraújkori érzelemkifejező technikákra visszatekintve megkísérlem érzékeltetni, hogy az íráshasználat a XVII. század retorikai alapú kultúrájában is jelentős változásokat hozott, többek között éppen az affektivitás reprezentációja terén. A koraújkorral való összevetés ezen túlmenően arra hívja fel a figyelmet, hogy – bár, mint arra Koschorke utal, a szubsztitúció logikája a legújabb elektronikus médiumok esetében is érvényesül – a Gutenberg-galaxis végével a modern affektusszemantika is jelentős változásokon megy át. Koschorke a legújabb technikai médiumok korát mint a közvetlenség íráshasználatban rejlő igényének kiteljesedését és a az erdetet egyidejű eltűnését jellemzi (a luhmanni rendszerelmélet fogalmait használva): "A rendszer még mindig egy rendszer előtti, "természetként" megnevezett állapotból jön létre. De abban a mértékben, ahogy sikerül reprodukálnia korábbi külső feltételeit, elnyeli saját genealógiáját. Olyan körkörösség alakul ki, amelyben keletkezésének folyamata visszamenőlegesen eltűnik. A rendszer immanens kiteljesedése egyúttal a benne működő apória végpontja is: a totális származtatott élet, a minta nélküli utánzat, az anyag nélküli technika, a nyersanyag nélküli munka, a múlt és eredeti nélküli reprodukció."[14] Koschorke mediológiájában nem derül fény arra, hogy az írásnak milyen szerepe van ebben a folyamatban. Talán az emotikonok és a koraújkori érzelemkifejező technikák vizsgálata ennek megértéséhez is közelebb vihet.

III.

Az érzelmek kifejezésének az új kommunikációs technikák elterjedésével párhuzamosan megjelent új módjai a felhasználóknak közvetlenséget, természetességet ígérnek. Az elektronikus levélben vagy SMS-ben elhelyezett emotikonok praktikus lehetőséget kínálnak az elektronikus úton való kommunikáció élettelibbé tételére, különböző érzelmi állapotaink kifejezésre juttatására. Az emotikonoknak a mindennapi kommunikációban való megjelenését és gyors térhódítását tekintve azt is gondolhatjuk, hogy az érzelmek új kultuszával állunk szemben. Az érzelmek felértékelődésére, az érzelmek iránti fokozott érdeklődésre az élet számos területén, így a legkülönfélébb tudományágakban (a filozófiában, a neurobiológiában, a történettudományban és az irodalomtudományban) is tapasztalhatunk jeleket; az érzelmekre vonatkozó nagy számú népszerű könyv, mely az érzelmi intelligenciát az IQ fontosséga elé helyezi hasonló tendenciáról tanúskodik. Ez a megélénkülö érdeklődés a posztmodern korban mindenekelőtt az instrumentális értelem megrendülésével, a racionalizmus korlátainak felismerésével függ össze: az érzelemben a kortárs gondolkodók olyan erőt ismernek fel, mely az egyoldalú racionalizmus korrekciójának lehetőségét rejti magában.[15] Az érzelem a szubjektumnak a felvilágosodás óta meghatározó modelljét ért kritika, a szubjektum koncepciójának átalakítására tett kísérletek (melyek radikális válozatainak eredményét a szubjektum halálaként is szokás emlegetni) fényében mint a szubjektum koncepciójának lehetséges alapköve jelenik meg. A "szubjektum halála" nem jelenti az érzelem halálát, sőt éppen ellenkezőleg, az affektivitás mint szubjektumfilozófiai tényező számára új teret nyit. Az érzelmek szubjektumfilozófiai felértékelésével egyidőben mind nagyobb teret nyer az a nézet, hogy az érzelmek – melyeket az európai filozófia nagyobb részt mint az értelem antagonistáit azonosított – kognitív jellegűek, olyan ítéletek, melyek a világhoz való viszonyunk és interszubjektív kapcsolataink meghatározói.[16] A könyv korának végével ugyanakkor eltűnni látszik az "expresszív individualitás" koncepciója, vagyis az az elképzelés, miszerint az ember lelki mélységgel rendelkezik, és hogy a lelki mélységben található érzelmek individualitásának meghatározói. Ez az európai kultúra történetében aránylag új gondolat az érzelmekről alkotott modern felfogást is nagy mértékben meghatározza.[17]. A posztstrukturalizmus különböző képviselői az expresszív hipotézis markáns bírálatát fogalmazták meg. Derrida szerint az érzelem csak mint textuális nyom ragadható meg, az érzelem se nem expresszív, se nem szubjektív.[18] Az expresszív hipotézis elvetése ugyanakkor nem jelenti az érzelem eltűnését. Ellenkezőleg, az érzelem tapasztalata az egyetlen bizonyosság. "Amikor kezdet nélkül és a végtelenségig minden hipotézis megengedett egy szöveg értelmét vagy a szerző végső szándékait illetően, akinek személyét épp annyira képviseli, mint nem képviseli egy szereplő vagy egy elbeszélő, egy poétikai vagy fikcionális fordulat, amely elválik feltételezett forrásától és ezáltal titokban marad, amikor annak sincs többé értelme, hogy döntsünk egy szövegszerű megnyilatkozás felszíne mögötti titokról (és ez az a helyzet, amelyet szövegnek vagy nyomnak nevezek), amikor ennek a titoknak a felszólítása utal mégis a másikra vagy a másra, amikor ugyanez tartja bizonytalanságban szenvedésünket, és köt minket a másikhoz, akkor a titok a szenvedélyünkké válik."[19] Az érzelmekről alkotott, a felvilágosodásban gyökerező modern koncepcióknak a szubjektum pozíciójának változásával párhuzamosan zajló átalakítása megkerülhetetlenné teszi azt a kérdést, vajon kinek az érzelmeiről, milyen szubjektum érzelmeiről beszélünk?

Az emotikonok az érzelmek kifejezésének új módját jelentik, olyan kifejező eszközt, amely az új kommunikációs formákhoz kapcsolódik. Érzelmeink kifejezésének az a módja, melyre az emotikonok lehetőséget nyújtanak, s mely lehetőséggel egyre inkább, s minden rossz érzés vagy ódzkodás nélkül élünk, alapvetően különbözik azoktól az eszközöktől, melyeket a felvilágosodás óta érzelmeink megjelenítésére használunk. Mindenekelőtt az emotikonok standardizált jellegéből következően. Az érzelmi állapotokat reprezentáló emotikonok egyezményes jelek olyan véges halmazát alkotják, melynek minden eleme egy meghatározott érzelmi állapotot jelent. Könnyen látható, hogy ez a kifejezési eszköztár nem egyeztethető össze azzal a felvilágosodott modernségben meghatározó nézettel, mely szerint legbensőbb lényegünket kifejező individuális érzelmeink csak hasonlóan egyéni módon nyilvánulhatnak meg, s csak lényünk egészének ismeretében érthetők meg. Az érzelmek elméletében bekövetkezett posztmodern fejlemények, az érzelmek reprezentációjában a mediális feltételek változásával összhangban megfigyelhető, a felvilágosodás örökségétől eltérő új jelenségek ugyanakkor számos ponton emlékeztetnek a koraújkor érzelemkifejező technikáira, jelrendszerére.

A barokk teátrális világában az én reprezentálására részletesen kidolgozott jelrendszer állt rendelkezésre, melynek spektruma a ruhától és a frizurától a testtartásig, a gesztusokig terjedt. E jelek egy része az individuum státuszát volt hivatott kifejezésre juttatni, más részük különböző érzelmi állapotok reprezentálására szolgált. Az én és az érzelmi állapotok kifejezésére kidolgozott kódrendszert konvención alapuló, arbitrális jelek alkották. Az érzelmek (a korabeli szóhasználat szerint: indulatok, szenvedélyek, affektusok) megjelenítése a retorika szabályait követte. Az érzelmek megjelenítésére vonatkozó retorikai ismeretek közül a legfontosabbakat a retorika az előadás (actio vagy pronuntiatio) körében tárgyalja. Az actio, a test ékesszólása, a test beszéde a hang szerepére és a beszédet kísérő testtartásra, a gesztusokra, a mimikára vonatkozó tudnivalókat tartalmazza. Az actio fontossága mind az antikvitásban, mind a koraújkorban a szóbeli, közvetlen fizikai közelségen alapuló komunikációban gyökerezik. Míg azonban az antik retorikákban az actio fontosságát elsősorban a szónok nyilvános fellépése adta, addig a koraújkornak az emberi életet a "nagy világszínház" színpadán játszott szerepként értelmező udvari kultúrájában az actio a konkrét szónoki szereplésen messze túlmutató jelentőségre tett szert, az emberek közötti érintkezés meghatározó elvévé vált.[20] A hangot és a test mozgását, mozdulatait magában foglaló nemverbális jelek mellett a nyelvi eszközök is fontosak voltak az érzelmek kifejezésében. Az érzelmek felkeltésében a XVII. századi retorikák különösen fontos szerepet tulajdonítottak egyes retorikai alakzatoknak, mint az exclamatio (felkiáltás), az apostrophe (megszólítás), az interrogatio (kérdés), valamint az ismétlés, az elhagyás, a helyettesítés különböző fajtái.[21] A patetikus figurák alkalmazása az érzelmek felkeltésére irányuló szónoki teljesítmény kulcsa, a nagy stílus fontos jellemzője. A patetikus figura mint szintaktikai-szemantikai eltérés a kifejezés mozgásával érzékelteti a testnedvek és az életszellemk mozgásaként elképzelt indulatot, a lélek nyugalmától való eltérést. Ahogy a fiziognómia és a retorikai actio elmélete szerint a test mozdulatai, az arc változásai az érzelmeket jelenítik meg, úgy a patetikus figurák olyan retorikai elemek, melyek a szöveg testének mozgása, a nyelv arcának változása révén utalnak az érzelmekre. A koraújkor retorikai alapú kultúrájában az érzelmek az individuumok között a retorikai érzelemkeltés szabályainak megfelelően, az actio elve köré szerveződve töltenek be fontos szerepet. Az érzelmek megjelenítése a retorika szabályait követi, azaz hatásorientált. Ennek következménye, hogy a jelek nem a szubjektum lényegének tekintett belső kifejezői, abban az értelemben, ahogy a kifejezés fogalmát a felvilágosodás meghatározta. E tekintetben tanulságos egy másik, az érzelmek jeleivel foglalkozó koraújkori tudományterület, a fiziognómia. A XVI. század fiziognómiája az emberi testen az Istentől odahelyezett szignatúrákat olvasta, a külső és belső, test és lélek közötti kapcsolatot egy a hasonlóságot megteremtő harmadik elemen keresztül látva biztosítottnak. Az az elképzelés, hogy a külső, testi jelek a lélek állapotainak közvetlen jelei, kifejezései, csak a XVII. században alakult ki: a szignatúrák elméletének alapját képező hasonlóságot a kauzalitással cserélve fel a jeleket egyre inkább az énre vonatkoztatják. Ez valósul meg például Descartesnak A lélek szenvedélyeiről írt munkájában vagy Le Brun fiziognómiájában.[22]

A retorikai alapú kultúra antropológiai hátterét az arisztoteliánus filozófia adja, mely test és lélek kapcsolatát hylemorfikusan képzelte el. A retorika olyan tudás, mely az embert test és lélek egységeként tekinti. Test és lélek kartéziánus módon való dualista felfogása problematikussá tette a retorika helyzetét is, mely önmagát a testi-lelki egységében elgondolt emberre való hatást megcélzó tudásként határozta meg.[23] A XVIII. század végén a megváltozott antropológiai és kommunikációs feltételek között a retorika helyét a hermeneutika foglalta el.[24]

A koraújkorban a heves érzelmi állapotok leírásának jellemző módja, hogy előbb az érzelmek testi jeleit írja le a szerző, ezt követik az érzelmektől fűtött szavak.[25] Például Zrínyi Arianna sírása című versében – a magyar barokk költészet egyik legszenvedélyesebb költői művében – Arianna körömzséli mellét és könnyezik: ezt követik az érzelemtől fűtött szavak, patetikus retorikai figurákkal. Hasonlóképpen Gyöngyösi Murányi Vénuszában a szerelmét megvallani készülő Wesselényi nádor "izzadott, pirult", "változott színében" (II, 62): ezt követik a szenvedélyét feltáró szavak. A szenvedély nemverbális jeleit a szukcesszív leírás által a nyelv homogén médiumába integráló leírásokban a retorikai actio látszólagos közvetlensége az írás médiumában, közvetítve jelentkezik. Az érzelmi kifejezőeszközök intenzivitása a barokk irodalomban éppen e közvetítettség következménye. Az érzelmek reprezentálásában a vizualitás nem csak a nemverbális jelek használatában, e jeleknek az írott szövegbe való integrálásában fontos tényező. Hogy a vizualitás a felvilágosodás előtt mint vezérelv a szöveg szerveződésében is fontos tényező volt, arra éles fényt vet Condillac abbé egy megjegyzése az inverzióval kapcsolatban. Condillac szerint az inverzió előnye, hogy a beszéd természetes rendjét megtörve az inverzió megakasztja a lineáris befogadást; a szöveg így csak az egészet figyelembe véve érthető meg, mint egy kép (tableau).[26] Condillac szerint a képnek nagyobb meggyőző ereje van, mint a lineáris beszédnek. A koraújkorban a nyelvnek tulajdonított képiség, nyelv és kép egyneműségének tételezése egyrészt azon az antropológiai elképzelésen nyugszik, hogy az észlelés és a gondolkodás képekben történik: az érzékelésre vonatkozó, az ókortól a kora újkorig érvényes elméletek szerint a tárgy és a tudattartalom között izomorfiák illetve hasonlóságok lánca áll fenn; másrészt azon a tételen, miszerint nem csak a tárgy és a tudattartalom, de a dolog és a szó között is hasonlóság áll fenn: a szavak ugyan önkényesen jelölik a dolgokat, de – mint azt Szimonidesz kijelentése is mutatja, miszerint a festészet néma költészet, a költészet beszélő festészet – az antik hagyományon alapuló felfogás szerint szavak és képzetek megfeleltethetők egymásnak, a szavak vizuális képzeteket hívnak elő, a vizuális képzetek problémátlanul átfordíthatók szavakba.[27] A XVIII. század során, párhuzamosan ezeknek az antropológiai előfeltevéseknek az átalakításával, a képiség princípiuma is érvényét vezstette. Rousseau szerint éppen a lineáris rendnek van nagyobb affektív ereje: a beszéd alkalmasabb az érzelmek felkeltésére, mint a kép, amelyet egyetlen pillantással befogadhatunk ("Értekezés a nyelv eredetéről"). Ezzel függ össze, hogy Rousseau a zenét, a hangok lineáris egymásutániságát teszi meg vezérelvnek, és nem a képet. Rousseau-hoz hasonlóan a felvilágosodás más gondolkodói is a nyelvnek az élő beszéd mintájára elképzelt linearitása mellett érveltek. A nyelv linearizálásával, az ut pictura helyett az ut musica elv érvényre juttatásával párhuzamosan az érzelmek kifejezése terén a szukcesszív módszert az érzelmeket a beszéd linearitásába integráló eljárás veszi át. A beszéd linearitását tükröző írás így válhatott a lélek hű kifejezőjévé. Ezzel párhuzamosan a felvilágosodás idején a fiziognómiában a rögzített, statikus jeleket dinamikus és individuális jelekkel helyettesítették, melyek értelmezésének tudománya a hermeneutika lett. Lavater elméletében a transzparencia és az individualitás eszménye diadalmaskodott.[28]

A koraújkor és a felvilágosodás vázolt érzelemkifejező technikáinak tükrében látható, hogy az emotikonok több szempontból hasonlóságot mutatnak a koraújkori elképzelésekkel. Az emotikonok nemlineáris kifejezőeszközök, az ilyen jeleket tartalmazó szöveg kétdimenzióssá válik, az érzelemkifejezésnek ez a módja nem felel meg az írást a beszéd, az élő szó leképezéséként felfogó, a felvilágosodás gondolkodói által kialakított koncepciónak. A lineáris szöveg és a linearitást megtörő, karakterkombinációból, grafikus jelből, esetleg animált képből álló emotikon szukcesszív rendjében az arc, a test újra megjelenik, hasonlóan, mint az actio köré szerveződő barokk szövegben. Másrészt feltűnő, hogy az emotikonok digitálisan kódolt arca, és az a mód, ahogy az érzelmekre utalnak, alapvetően különbözik a felvilágosodás fiziognómiájától. Az öröm emotikonja mosolygó arc, az emberi arc individualitása nélkül. Az emotikonok világában csak egyfajta mosoly van, és az egy meghatározott érzelmet jelent. Az emotikonok az érzelmek reprezentációjára jelek meghatározott, a konvenció által rögzített csoportját kínálják. Ha az érzelmeket a jelek e csoportjából választva, a jelekre kattintva vagy a megfelelő billentyűkombináció segítségével megjelenítve azokat fejezzük ki, az érzelmek individualitása elvész. Az érzelmek reprezentációjának ez a módja a koraújkori, az individualitást szintén nélkülöző technikákhoz hasonló: az érzelmeket reprezentáló gesztusokhoz, testtartásokhoz, nyelvi kifejezőeszközökhöz. A koraújkor affektusokra vonatkozó elképzelései és a posztmodern érzelmekre vonatkozó elméletei között továbbá kétségtelen hasonlóság, hogy ezekben a koncepciókban az érzelmek nem a szubsztanciaként elképzelt szubjektumhoz rendelődnek hozzá, az érzelmek nem a szubjektum lényegének transzparens kifejezői. Az expresszív individualitás kialakulása, a nyelv, a kifejezés linearitása, expresszivitása a felvilágosodott modernség terméke. A Descartes által szubsztanciaként hiposztazált szubjektum pozíciójának átalakítása az érzelmek kiefejezésének esetében is változásokat eredményez.

A koraújkor nem csak azért érdekes az érzelmek és reprezentációjuk elméletének szempontjából, mert mint a felvilágosodás, a modern előtti kor sok hasonlóságot mutat a Gutenberg-galaxis utáni kultúrával; a koraújkor "mediális forradalmára" visszatekintve feltehető az a kérdés is, vajon az íráshasználat, a nyomtatás hogyan befolyásolta az érzelmek kifejezését? A retorikai actio elvét (legalábbis az udvari kultúrában) az interakció alapelvévé emelő koraújkor egyidejűleg az actio kulcsszerepét megrendítő folyamatok kezdete is. A retorika (és az egész retorikai alapozottságú kultúra) az írás, majd a könyvnyomtatás mind szélesebb körű elterjedésével egyre inkább elveszti érdeklődését az actio iránt. Amennyiben a retorika célja a szóbeli előadás, akkor a retorikai cél elérésének, a hallgatóság érzelmi befolyásolásának fontos eszköze az actio, a nemverbális/paralingvális eszközök (hanghordozás, gesztusok, mimika) használata. A szöveg szóbeli előadásában fontos szerepet játszó gesztusok, a hanghordozás, a mimika az írott kultúrában azonban elveszíti jelentőségét. Az írásosságnak a könyvnyomtatás által támogatott térnyerésével párhuzamosan a retorika egyre inkább írott és nem szóbeli előadásra készülő szövegek előállítására irányul: a retorikának ez a literális orientálódása – azon túlmenően, hogy szükségtelenné teszi a szövegek memorizálását, hiszen a szöveg tárolójává az agy helyett a papír válik – mindenekelőtt azzal a következménnyel jár, hogy az üzenet átadásában és a retorikai cél elérésében megszűnik a hang szerepe. A hang és a szónoki előadásban fontos szerepet játszó gesztusok, a mimika a retorikai hagyomány szerint egyrészt a szónok jellemének, másrészt a szónok érzelmeinek kifejezője.[29] Az actio ezen eszközei csak szóbeli előadás esetén érvényesülhetnek. A hanggal szemben azonban a gesztusokat, a mimikát vissza lehet adni az írott szövegben is. Az érzelmek külső jeleinek ilyen ábrázolása szóbeli előadásra szánt szövegek esetében nem szükséges: ez már az írásbeliség effektusa. A szövegek performatív dimenziójának eltűnése azt a problémát veti fel, hogyan lehet hatásosan átadni az üzenetet, felkelteni a befogadó érzelmeit akkor, ha nincsen actio, csak szöveg. A test távolléte, a szavakat kísérő testi jelek hiánya miatt az üzenet átadása bizonytalanná válik. Erre a problémára az egyik lehetséges megoldást a patetikus figurák, az elocutio fokozott alkalmazása jelenti. Az a tény, hogy a XVI. század közepétől az érzelmeknek a meggyőzésben játszott szerepe egyre inkább a retorika előterébe került, alapvetően a retorikának mint a szóbeli kommunikáció művészetének a hanyatlásával függ össze: "A törvényszéki és a deliberatív szónoklat hanyatlása, a primér (szóbeli, gyakran közvetlen közelséget feltételező) retorikától a szekundér (írott, távolból ható) felé való folyamatos eltolódás nagyobb teret adott az epideiktikus beszédnemnek, amely immár meghatározóvá vált, és fokozta a hatásos meggyőzés iránti igényt. De miközben a meggyőzés szükségessége a szóbeli médiumról az írottra tevődött át, megörökölte mindazt az erőt és energiát, amit a klasszikus retorika mint a nyilvános, előadott beszéd művészete birtokolt."[30] Az érzelmek befolyásolásának elokucionális eszközei iránti retorikai érdeklődés tehát éppen a szóbeli előadásra irányuló retorika visszaszorulásával függ össze.[31] Az affektusfigurák iránti figyelem, a retorikában játszott fokozott szerepük egyik igen fontos oka a hang érzelemkifejező és felkeltő erejének kiiktatása az írásosság által. A patetikus figurák előtérbe kerülése tehát mediális effektus, az íráshasználat következtében elvesztett közvetlenség visszanyerésére tett kísérlet.[32]

A Gutenberg találmánya által támogatott írásosság további fontos, a retorikát is érintő hatása, hogy a nyomtatott könyv és az íráshasználat elterjedésével a kommunikáció egyre kevésbé és egyre kevesebb ember számára kötődött a kommunikációs partnerrel való közvetlen fizikai együttléthez, azaz a kommunikációs partnerek közötti interakcióhoz. Az írásos kommunikáció egyik fontos jellemzője az interakcióval szemben, hogy benne a test szerepe a kommunikációban megszűnik. A test kiiktatása a kommunkiációból nem csak az actio koncepciójára volt hatással, de új tudati formát hozott létre: a testtől különálló tudat koncepcióját. Némi túlzással állítható, hogy a tudat kialakulása a könyvnyomtatás terméke. Az írásbeliség effektusa, de a kömyvnyomtatás erősíti. Hans Ulrich Gumbrecht A fikció világába nem vihetjük magunkkal testünket. Ez Don Quijote őrültésge: nem csak a tudata lép át a fikcióba, de a teste is: a testét is magával viszi a valóság és fikció határán túlra. Úgy olvasta a lovagregényeket, ahogyan a könyvnyomtatás előtti korban a népnyelvű elbeszéléseket olvasták: a test részvételével. Ezért mondja Gumbrecht, hogy az irodalom kezdete a test kizárása a kommunikációból.[33]

A könyvnyomtatás és az íráshasználat mind szélesebb körű elterjedése, különösen a felvilágosodás korának programmatikus alfabetizáló törekvése, az írni-olvasni tudás térhódítása, az intenzív olvasás modelljéről az extenzívre való átmenet az érintkezési formákat is jelentősen befolyásoló tényező volt. A magányos olvasás modelljének és általában az írásos kommunikációnak a térnyerése a retorikai actio köré szerveződő kommunikatív stratégiák háttérbe szorulását eredményezte. Az eredendően test és lélek szétválasztásán, a testnek a kommunikációból való kirekesztésén alapuló íráshasználat a közvetlen fizikai közelségen alapuló interakcióval szemben a távolságot előfeltételező kommunikáció különböző módozataiban juttatja érvényre mediális jellemzőit. Az 1600 és 1800 körüli időszakban az interakció és a kommunikáció modelljei egyaránt fellelhetők és igen fontos szerepet kapnak. Az interakció például alapvető az udvari életben, az udvari emberek közötti viszony közvetlen interakción, szóbeli érintkezésen és testi jeleken, külsőségeken alapul. Ugyanakkor a magányos olvasás és a privát íráshasználat – mely az emblémáskönyvek, a meditációs könyvek, de főként a regények elterjedésével, a postaszolgálat fejlődésével függ ösze – egyre nagyobb teret kap. Az íráshasználatnak a kommunikációs viszonyokat átalakító hatása csak fokozatosan érvényesül, miként a nyomtatott könyvnek a mentális struktúrákat is befolyásoló ereje sem gyors változásokban nyilvánult meg. Az íráshasználat elterjedésével, az interakció visszaszorulásával párhuzamosan, mintegy az elvesztett közvetlenség utáni vágy megnyilvánulásaként megfigyelhető az élő szó eszményítése a kommunikáció közvetett módozataival szemben.

Mint arra a kortárs médiumelméleti vizsgálódások nyomatékkal rámutattak, a médium nem csupán technikai eszköz, hanem a mentális struktúrákat, az interakció formáit, a szimbolikus rendet is befolyásoló tényező, mely visszahat felhasználójára, megváltoztatva a valóság szerkezetét, azokat a peremfeltételeket, amelyek között alkalmazására sor került. Az új elektronikus médiumokban megjelenő emotikonok esetében sem pusztán egy új jelölési módról van szó, nem egyszerűen a nyelvben korábban is megvolt formulák vizuális megfelelőivel van dolgunk. Az emotikonok mint az érzelmek vizuális jelei a lineáris nyelvvel párhuzamos kódot alkotnak, és mint lényegük szerint nemlineáris textuális elemek nem fordíthatók vissza egyértelműen, jelentésvesztés nélkül lineáris nyelvre. Az emotikonokat tartalmazó írás nem fogható fel úgy, mint a beszélt nyelv írásban való rögzítése. Az emotikonok az érzelmek reprezentációjában olyan új minőséget hoznak létre, mely a linearitás elvét meghaladó kód és az ezáltal lehetővé váló újfajta intellektuális műveletek révén szervesen kapcsolódik az új médiumok kínálta textuális feltételekhez. Derrida logocentrizmuskritikája, mely annak a nézetnek az elutasítását is tartalmazza, miszerint az írás a beszéd puszta reprodukciója, amely semmilyen járulékos kognitív elemet nem tartalmaz, a könyvkultúra dominanciáját megingató új médiumok kínálta textuális lehetőségekre való reflexióként is felfogható. A bírált nézet hibája e szempontból nem más, mint hogy nem számolva az írás eredendően kétdimenziós jellegével azt beszéd linearitásának uralma alá hajtva elfedi az írásnak a beszédtől eltérő alapvetően nemlineáris mediális természetét.[34] (Az új médiumok tulajdonképpen csupán a nemverbális elemek mennyiségi növekedését jelentik. A kimondottan vizuális jelek nélküli hagyományos írott szöveg is tartalmaz vizuális elemeket: szóközöket, bekezdéseket stb.[35]) Ugyanakkor azonban, amennyire jogosnak tűnik az írás textuális természetének előtérbe állítása, nem feledhető, hogy – mint arra Albrecht Koschorke mediológia-könyvében Derrida fonocentrizmus-kritikájával polemizálva rámutatott – a testetlen hang eszménye, amely a nyugati metafizika fono- és logocentrizmusának látszatát kelti, az írás effektusa, azaz csak a primér, az íráshasználat előtti szóbeliség háttérbeszorulásával alakulhatott ki.[36] A másodlagos (posztliterális) szóbeliség, mely a XVIII. század alfabetizációs törekvései során a szó kultuszának fellángolásában nyilvánult meg, korunkban az új elektronikus médiumok térhódításával megtörni látszik a lineáris írás hegemóniáját. Összefüggésben azzal, hogy a hang átvitelét és tárolását a 20. század eleje óta egyre növekvő mértékben már olyan technikai eszközök végzik, melyeknek nincs szükségük a betű közvetítésére, a fonocentrizmus helyét a piktografikus telematika veszi át.[37] Az írás megszabadul az eszménnyé emelt beszélt nyelv által megkövetelt linearitás alól, az új kommunikációs eszközök kínálta mediális térben szabadon kibontva nem-lineáris jellegét. Míg a XVIII. század végén az íráshasználat mediális effektusa a kommunikáció linearizálásában, többek között az érzelmek kifejezésének a beszélt nyelv mintájára lineárisként elképzelt írás lehetőségeihez való alkalmazásában érhető tetten, addig az emotikonok és az érzelmek kifejezéséhez a mai kommunikációban kapcsolódó technikák mediális szempontból azért érdekesek, mert bennük már az írás kéttidemziós jellege fejeződik ki.

Az újkor hajnalán Descartes úgy vélte, az érzelmek test és lélek, res cogitans és res extensa együttműködéséből erednek. Ez a nézet az érzelmek felfogásában korunkig meghatározó volt: az érzelmek egymástól nagy mértékben különböző modern elméletei az érzelmeket egyaránt mint testi és lelki folyamatok együttesét fogják fel.[38] A kortárs kultúrában test és lélek kettőssége helyett egyre inkább organikus és anorganikus, ember és gép különbsége, e különbség bizonytalan volta kerül előtérbe. A szerves és a szervetlen közötti határvonal elmosódása legpregnánsabban a cyborgokról való beszéd megjelenésében mutatkozik. A cyborg olyan lény, mely se nem pusztán ember, se nem pusztán gép: mindkettő tulajdonságaival rendelkezik. Az emotikonok világában az érzelmek megjelenítője az emberi arc helyett az elektronikus kijelző, az organikus helyett az anorganikus. Az érzelem kifejezése a géppel együttműködve jön létre, az elektronikus szerkezet ezáltal a test pótléka lesz. Az emotikonokkal az írás által a Gutenberg-galaxisban, de kivált a felvilágosodás idején a kommunikációból kiszorított, eltüntetett test visszatér: ez a test azonban nem az organikus emberi test, hanem az anorganikus. Az érzelmek már nem test és lélek kettősségében értelmezhetők, hanem a szerves és a szervetlen kapcsolatában: az érzelmek emberi és gépi érintkezési pontján jelennek meg. Az emotikon a cyborgok közötti kommunikáció nyelve, mely organikus és anorganikus találkozásából születik. A koraújkor gyakorlatával való minden hasonlósága ellenére új minőséget, új filozófiai problémát jelent. Az emotikonok használatának térhódítása cyborgizálódásunk jele. A gépi térhódításáról tanúskodik kép és szöveg koraújkori illetve posztmodern összekapcsolásának hátterében meghúzódó antroploógiai előfeltevés megváltozása is: míg a koraújkorban a nyelv vizualitása, kép és szöveg összekapcsolása hátterében az az elképzelés áll, hogy a percepció és a gondolkodás képekben történik; napjainkban kép és szöveg közös nevezője a digitalizált tárolás: a képek, grafikus jelek és az alfanumerikus szimbólumok egyazon módon tárolódnak az elektronikus memóriában, csupán a számítógép képernyőjén rajzolódnak ki különböző formák.

Miközben tehát az emotikonok által megvalósuló online testbeszéd megjelenése az érzelmek kifejezésének gazdag eszköztárával kecsegtet, az érzelmek új kultuszának látszatát keltve, miközben az elektronikus technológia visszaemeli a testet a kommunikációba, ezáltal az emberek közötti kapcsolat közvetlenségét, természetességét sugallva, az újfajta érzelemkifejező eszközök és stratégiák használata, a kommunikációs minták átalakulása a résztvevők fokozott elszigeteltségével, atomizálódásával és az antropológiai keretek megváltozásával, az emberi lény cyborgizálódásával esik egybe, mely folyamatok szervesen összekapcsolódnak az új médiumok térhódításával. McLuhan víziója a globális faluról nem más, mint a mediális közvetítettségnek jelenlétbe való átcsapására vonatkozó fantazmák legújabb, a könyvkultúra utáni korra vonatkozó továbbírása.[39] Amiként a hangnak és a testnek a közvetlenség látszatát keltő újbóli megjelenése a modern elektronikus kommunikációs eszközök uralta kultúrában valójában a mediális közvetítettség új formáit mutatja, úgy az emotikonok látszólagos természetessége is a szimuláció új lehetőségeit rejti a megváltozott technikai feltételek között. Az érzékenység fétiseihez hasonlóan, miközben a Gutenberg-galaxis írás-központú kultúrája után kibontakozó újfajta mediális feltételek között a hang és a test szerepe ismét felértékelődni látszik, a hang és a test nem a médiumok közvetítését megkerülve, hanem a médiumok által közvetítve tölti be a közvetlenség látszatát keltő funkcióját. Az elektronikus médiumok rohamos technikai fejlődését tekintve ugyan könnyen lehetséges, sőt igen valószínű, hogy az emotikonokkal színezett elektronikus üzenetküldés hamarosan újabb kommunikációs stratégiáknak adja át a helyét; de az emotikonok által az érzelmek kifejezésében, annak antropológiai hátterében és mediális feltételeiben jelzett változások vélhetőleg hosszabb távú folyamatokat jeleznek, melyek a mediális reflexió szempontjából, mely a jelentés létrehozásának technikai feltételeire kérdez rá, semmiképpen sem hagyhatók figyelmen kívül.[40]