I. Régiek és modernek (1)

Voltaképpen meglehetősen sietősnek tűnik az az elterjedt gyakorlat, amely az örömtelien szaporodó hazai irodalomértelmező közösségek közötti egyre bonyolultabbá váló tájékozódást szinte kizárólag egy-egy nyugati irodalomelméleti irányzat címkéjének felhasználásával véli megoldhatónak. A külhoni megközelítések minden egyes esetben teljes mértékben eltérő tudománytörténeti szituációba érkeznek meg nálunk, és teljesen más szakmai hagyományok talaján, más kulturális környezetben és más jövőképek céljaitól vezérelve fejtik ki hatásukat. Az ezen körülményekhez alkalmazkodni kívánó, gyakorta alkalmazkodni képes, néha pedig kifejezetten kreatív honi recepciós gyakorlatok szükségszerűen mindig több forrásból táplálkoznak és garantáltan hibrid eredményeket hoznak. Ezért aztán (jóllehet reflektált szóhasználatot feltételezve gyakorlatilag talán orientáló, ám többnyire) nem csupán pontatlan, de egyenesen megtévesztő is elsősorban mégiscsak az egynemű azonosságot sugalló és sulykoló elnevezésekkel ellátni őket. Lehet, hogy a „magyarországi”, „hazai”, „honi” jelzők gyakori előrevetése szándék szerint a kölönbségeket kívánná hangsúlyozni, ám a gyakori gáncsoló mellékzönge miatt inkább csupán kisebbségi érzéseinkről ad hírt.

 A posztstrukturalista irányzatok hazai recepcióját elsősorban az a vitathatatlan tény tereli a nyugati példáktól radikálisan eltérő irányokba, hogy saját szakmai hagyományainkból jórészt egész egyszerűen hiányoznak azok a kifejlett prestrukturalista, de leginkább strukturalista irodalomértelmező gyakorlatokat működtető összegző művek, amelyekre építve s amelyekkel vitatkozva pl. a dekonstrukció vagy a recepcióesztétika létrejött. Idegennyelvű olvasmányok segítségével vagy átgondolt fordítói munka gyümölcseit élvezve természetesen hozzáférhetünk azokhoz a műfajelméleti, retorikai, poetológiai, narratológiai ismeretekhez, amelyek birtokában beláthatók, mondjuk, Paul de Man troplológiai olvasásmódjának tétjei. [2]  Ám joggal nagyrabecsült, de ridegebb információs környezetben dolgozó, s alkotó energiáikat jórészt téves csatatereken elpazarolni kényszerített tudós elődeink azokat a hiányzó műveket, amelyek a hazai anyagról megalkotott rigorózus értelmezéseik, kiforrott terminológiájuk vagy lenyűgöző ismeretanyaguk által kínált dialógusokkal siethetnének mai recepciós gondjaink közepette a segítségünkre, már sohasem fogják megalkotni.

 Ebben a helyzetben éppen ezért különösen fontos lenne az eltérő tudománytörténeti időkben működő és eltérő érdekeltségű mai értelmező közösségek egymásra fordított kölcsönös figyelme. Ám az 1989 utáni irodalomtudományi diszkurzus meghatározó narratívája sajnálatos és önbeteljesítő módon a „régiek és modernek vitája” lett. Ami pedig épp a szótárak szigorú megrostálását, a radikális profilitisztítást, végeredményben pedig a kölcsönös elzárkózást írja elő az irodalomtudósok követendő magatartás- és identitásmintájaként. Ezért aztán, miközben a porond rokonszenves, lendületes és jelentős eredményekkel kecsegtető manifesztumoktól és tervezetektől hangos, még az sem érdemel ki mindig figyelmet, ha egy korábban meghirdetett, s így ma már esetleg konzervatívnak ható ismeretelméleti és módszertani alapokon álló, ám az évek során újabb elméleti megfontolások által átjárt, azokhoz apránként eljutó, vagy azok alkalmazását hazai történeti anyaggal megtámogató (mai recepciós gondjainkat okozó öröklött alulkondicionáltságaink némelyikét tehát épp most enyhítő) projekt netalántán épp a végére ér a tervezett munkának. Vagy - legalábbis - szép csendben eljut a meghirdetett munka kezdetének végére.

 A hazánkban elsősorban retorikatörténetként értett történeti poétikával, meggyőződésem, éppen ez történt, történik. A történet tanulságos és örömteli: a tágabb szakma egyidejű egyidejűtlenségeinek (oly sokszor kárhoztatott, de nem kizárólag az oppozíció mintázataiban elrendezhető) együttállása korántsem csupán lehangoló szakmai tapasztalatok forrása lehet.

II. A történeti poétika története

Amikor immár majd két évtizeddel ezelőtt, 1982-ben megjelent Horváth Ivánnak a történeti poétikai módszert címében hordozó (de a mindenkori jelenbeli értelmezői prespektíva kitüntetett szerepére és jelentőségére is határozottan figyelmezető) könyve a Balassi-életműről [4] , a munka tiszta és határozott hangja valósággal berobbant abba a jórészt pozitivizmusból, szellemtörténetből, a magyar esszéhagyományból, jó adag marxizmusból meg némi strukruralizmusból összegyúrt keverék-közegbe, amit akkoriban magyar irodalomtörténetírásnak neveztek. Mi tagadás, az akkori egyetemisták és pályakezdő kutatók számára úgy tűnhetett, hogy e kitűnő, nagy viharokat kavaró [5] mű előzmények nélkül, egyenesen az égből pottyant. A „Történeti poétika és magyar irodalomismeret” című elméleti zárófejezet [6] Veszelovszkij Történeti poétikáját, az orosz formalistákat, a korai cseh strukturalizmust és a Szövegmagyarázó Műhely tagjai (Bojtár Endre, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László és Veres András) tevékenységét nevezte meg nézetei elsődleges forrásaként. Úgy látszott, a „mindent a maga mércéjével” alapvető ismeretelméleti és módszertani elvének az elődök közül valóban kizárólag Horváth János egy (eredetileg még a Minerva 1922-es évfolyamában megjelent) konvencionalizmus-védelmező cikkében [7] van némi (termékeny vitára ingerlő) nyoma.

 Innen nézve belátható, hogy nem egészen ez volt a helyzet. A fiatal tudós valóban első volt (régi magyar) irodalmi teória és praxis aprólékos, invenciózus és lendületes összevetésében, ám néhány türelmesebb pályatárs alighanem úgy gondolta akkor, hogy rendben, csak mindez picit talán korai még. A Curtius alapművét [8] már 1954-ben recenzáló [9] , a Koltay-Kastner Jenő reneszánsz irodalomelméleti szöveggyűjteményéhez bevezetést író [10] , majd a XVI-XVII. századi magyarországi irodalomelméleti kézikönyveket kezdeményező erővel összegyűjteni kezdő [11] s az imitatio arisztoteliánus fogalmáról is értekező [12] Bán Imre, a toposz-kutatással gyakorlatban [13] és elméletben [14] is foglalkozó, majd (Csetri Lajossal) az első átfogó magyar kritikatörténeti szöveggyűjteményt összeállító [15] Tarnai Andor, a fontos tanulmánykötetet szerkesztő Komlovszky Tibor [16] , a Pázmány humanista erudíciójáról értekező Bitskey István [17] , (de talán még maga a korábban poétikatörténeti szöveggyűjteményt összeállító Horváth Iván is [18] ) úgy vélekedtek, hogy elmélet és gyakorlat módszeres összevetésére csak az elméleti háttér alapos, minden mozzanatra kiterjedő feltérképezése és vizsgálata után lehet majd érdemi kísérleteket tenni. Ha már "mindent a maga mércéje szerint" kell olvasnunk, akkor előbb talán meg kellene tudnunk, valójában mik és milyenek lennének is ama a mércék. Előbb össze kell gyűjtenünk az összeset, és csak utána lehet majd elkezdenünk a tulajdonképpeni olvasást, hiszen produkciónak és recepciónak a korban - természetszerűleg - azonos a bázisa. A módszerességnek megvan a maga varázsa: a Horváth János életművének (konvencionalista) korszak-szintézisei által már jóval korábban, a század első felében felkínált (átfogó fejlődéstörténeti narratívába ágyazott, nemzeti esszencializmussal átitatott, de alapvetően mégiscsak formatörténeti:) történeti poétikai jellegű olvasás-javaslat Bán Imre, Szauder József, Tarnai Andor és követőik munkássága által átfogó kritikatörténeti vizsgálattá alakult át. A (hivatkozhatatlanságig szétszórt) projekt szerint előbb az előírások (regulae), majd ezeknek az irodalmi hagyomány (traditio) szövegeiben való tükröződése kerül sorra, egy ezeken alapuló, ezekhez illő, igazán történetinek mondható majdani olvasásmód reményében - az első (napjainkban lassanként lezáruló) fázisban érthető módon részben a poétika-, de sokkal inkább a retorikatörténeti kutatások dominanciájával.

 A történeti poétika '80-as évekbeli (és későbbi) történetének alakulásában: retorikatörténetté válásában roppant fontos szerepet játszott az, hogy Horváth Iván könyvének megjelenése után nem sokkal (Kibédi Varga Áron legendás tanulmányának [19] és Tarnai Andor meghatározó jelentőségű főművének, középkori kritikatörténeti monográfiájának [20] megjelenése után azonnal) kiderült: az elméleti előírások általános hátterének átfogó ismeretében tevékenykedő szövegértelmező munka az irodalmi szövegekhez korabeli kontextust utólagosan, némiképp ad hoc jelleggel illeszteni próbáló kísérleteknél jóval termékenyebbnek bizonyulhat az irodalmi praxis szövegeinek megszólaltatásában is. Az évtized végén Szabó G. Zoltán és Szörényi László Kis magyar retorikája [21] szakmai közkinccsé tette, Téglássy Imre monográfiája [22] pedig immár XVI. századi terepen is kamatoztatta ezt a felismerést.

 A '90-es évek folyamán aztán (Bartók István ill. Kecskeméti Gábor készülő monográfiájának előmunkálatai és részpublikációi mellett) Tarnai Andor műfajelméletileg [23] és retorikatörténetileg [24] egyaránt orientáló tanulmányai, Tüskés Gábornak az egyházi retorikával [25] , Ács Pálnak Rimay költészetének teoretikus kontextusával [26] foglalkozó dolgozatai, valamint Imre Mihálynak a Querela Hungariae-toposzról írt monográfiája [27] jelezték és bizonyították e kutatási irány jogosultságát és termékenységét. A kezdet végét jelző három alapmunka: Bartók Istvánnak (a kritikatörténeti kutatások szempontjából központi jelentőségű Irodalomtudomány és kritika sorozatban [28] megjelent) a magyarországi barokk irodalom (1630 és 1700 közötti) korszakának retorikatörténeti keresztmetszetét adó monográfiája [29] , Kecskeméti Gábornak a XVII. századi magyar nyelvű halotti beszédekre koncentráló műfajtörténeti hosszmetszete [30] , nem utolsó sorban pedig Imre Mihálynak a jelentősebb magyarországi hatással bíró reformáció-kori német retorikákból (Bartók István és Szörényi László közreműködésével) válogatást adó, a nagyívű szerkesztői utószóban pedig részben a Tarnai és Bartók monográfiája által üresen hagyott (1530 és 1630 közötti) hazai időszakot is bemutató szöveggyűjteménye [31] az évtized végén láttak napvilágot. A primér eredmények mellett mindhárom munka alapvető (a posztstrukturalizmus néhány tipikusnak mondható problémájával számos ponton paralell) kérdéseket vet fel a projekthez alapot szolgáltató elméleti előfeltevéseket, s így a kutatások további menetét illetően.

 Kecskeméti Gábor monográfiájának legmeghatározóbb tapasztalata mindenekelőtt az, hogy a magyarországi halotti beszédek szerzői elsősorban nem retorikai kézikönyvek, hanem elődeik és kortársaik gyakorlata alapján dolgoztak. Vagyis fehéren-feketén kiderült egyrészt az, hogy a traditio maga is regula, másrészt az, hogy a regula maga is csupán egy műfaj az irodalmi tradition belül. Amiből az következik, hogy teória és praxis mindezideig meghatározónak tűnő kizáró szembeállítása történeti okokból sem tartható tovább fenn: az oppozíció az imitatio fogalmában kioltódik. Ezen felül kérdéssé vált, hogy valójában hogyan is olvashatták a traditio szövegeit. Ha ugyanis a korabeli olvasó éppen azért olvassa a számára létező irodalmi hagyományt, hogy olvasásával kitermelje a szövegekből az adott műfaj formateremtő elveit, akkor azokat ekkor, az olvasás pillanatában még természetszerűleg nem ismerheti, tehát nem is alkalmazhatja őket. Ha pedig ez így van, akkor immár korántsem bizonyos, hogy a korabeli alkotás és a korabeli befogadás mindig ugyanazon a teoretikus bázison nyugodott volna, s hogy produkciónak és recepciónak minden esetben közösek lettek volna az elméleti keretei. Magyarul: korántsem biztos, hogy maguk a régiek mindig minden szöveget a maga mércéjével mértek volna, sőt, nagyon is valószínű, hogy néha e mellé vagy (horribile dictu:) fölé odaállították a maguk mércéjét is. Ezen felismerés elsősorban az olvasás retorikái, s ezen olvasás-retorikák történetiségének irányába igazíthatja további kutatások lehetséges kérdéseit.

 Amiképpen Bartók István monográfiája is. Az imádságelméletekkel foglalkozó fejezet végén pl. a következő összegzést olvashatjuk: az ars orandi a kor hazai irodalmában „segítséget nyújtott az imádságok megírásához. A mai ember számára viszont az olvasás módját befolyásolhatja.” [32] E megfogalmazás nem foglalkozik azzal a (nehezen kutatható) problémával, hogy az alkotás normatív előírásai meghatározó módon befolyásolták-e a befogadást saját korukban: e kérdéstől úgyszólván függetlenül nevezi meg az alkotás régi konvencióit az olvasás mai retorikájának alapjaként. Egy mai olvasást tehát elvileg történetileg relevánsnak tekint akkor is, ha nem (bizonyos, hogy) a korabeli olvasási konvenciókat követi. Bartók könyvének legfontosabb tanulságai azonban a konvenciórendszerek létmódjára vonatkoznak. Először: az előírások nem csupán rendszerező igényű összefoglalásokban, de elszórt megjegyzésekben is megfogalmazást nyertek, sőt, létük az irodalmi gyakorlat szövegeiből is kikövetkeztethető. Másodszor: erősen kérdéses, hogy a kanonizált követelmények milyen mértékben és hogyan befolyásolták az irodalmi szövegek lérejöttét - a két terület viszonya jóval áttételesebb és szűrtebb a tükröződés metaforája által felkínált modellnél. Harmadszor: előbb-utóbb azt is meg kell majd kérdeznünk, hogy a kialakult szokásrendszer hogyan hatott vissza a normatív szövegekre. Mindennek értelmében a projekt eredeti menetrendje (előbb az előírások teljes feltérképezése, majd ezeknek az irodalmi hagyomány szövegeiben való tükröződésének átfogó vizsgálata, végül a primér szövegeknek az ezen ismeretekből következő immár valóban történeti poétikai szempontú újraolvasása) aligha tartható: ha a konvenciórendszer valójában teória és praxis bonyolult összjátékának mutatkozik, akkor ezeknél dialogikusabb kérdésekkel szükséges operálnunk.

 Imre Mihály szöveggyűjteménye az olvasás retorikájának irányába mutató kérdések és a dialogikusság szempontrendszerének érvényesítésére tett ezen karakteres javaslatok mellé odailleszti a tropologikus olvasás mellett szóló egyértelmű történeti érveket is. Monografikus utószavának első fejezete [33] ugyanis annak a történetét mondja el, ahogyan a retorika - az antik és a középkori előzmények után - a XVI. század első felének Wittenbergjében, Reuchlin, Melanchthon és Westhemer munkásságában elsősorban immár hermeneutikai: Szentírás-értelmező (teológiai és filozófiai) funkciójában tesz szert kitüntetett jelentőségre. Márpedig ha e történet helytálló, vagyis ha igaz, hogy a reformáció első évtizedeinek a retorika funkcióját illető legfontosabb teljesítménye az volt, hogy az exegetika alapelveit tekintve az órigenészi eredetű értelmek négyességét (sensus litteralis, moralis, allegoricus, anagogicus) lecserélte a trivium hármasságára (grammatica, dialectica, rhetorica), s ezzel saját interpretatív elméletében és gyakorlatában az ellenőrizhetetlenül burjánzó allegorézis helyébe a trópusok és a figurák működésének rigorózus vizsgálatát állította, nos, ebben az esetben történeti alapon immár aligha gáncsolhatóak legitim módon a régi (elsősorban XVI. századi) szövegek retorikai dimenzióinak összetettségére koncentráló mai olvasásmódok.

 Mindeközben (bár a regulae műfajainak vizsgálatánál összehasonlíthatatlanul kisebb volumenben, az intézményi háttért pedig szinte teljesen nélkülözve, de) hasonló lendülettel folytak a konkrét irodalmi gyakorlatra (a versszerzéshez képest a drámára valamivel [34] , a prózára jóval [35] kevésbé) koncentráló, a normatív hatással bíró előírásokat elsősorban magukból az irodalmi szövegekből rekonstruálni ill. megkonstruálni igyekvő közvetlen kutatások is. A XVI. századi magyar vers régóta várt, és a Répertoire de la poésie hongroise ancienne ^[36] -ben végre testet öltő totális adatbázisa, Szigeti Csaba nagy tömegű vers vizsgálatára épülő, elősorban formatörténeti érdekeltségű, a Balassi-univerzum vizsgálatából induló, s a radikális archaizmus [37] általános jegyeinek megfogalmazásához eljutó munkássága, valamint (az elsősorban textológus) Vadai István mindig kitűnő verstörténeti tanulmányai [38] jelentős eredményeket hoztak. Mivel a XVI-XVII. századból átfogó, s elméleti igénnyel megfogalmazott magyar nyelvű poétika nem maradt ránk (s ilyen vélhetőleg a korban sem létezett), e tudósoknak a korabeli gyakorlatot elméleti igénnyel kellett olvasniuk. Kutatásaik arról győzhetnek meg, hogy a régi magyar irodalom (jelen tudásunk szerint elsősorban a magyar nyelvű versszerzés) olyan, jóllehet explicit teoretikus megfogalmazást nem kapott, mégis jól láthatóan normatív érvényű tradíciókat is kitermelt, amelyek a retorikai és poétikai kézikönyvekből, vagy másnyelvű irodalmak gyakorlatából teljes mértékben és bizonyossággal nem levezethetőek. Európai kontextus ide, összehasonlító irodalomtudomány oda: a régi magyar irodalmi tradíción belül tájékozódva (amiként másutt is) részben autochton fejlődésű mozzanatokkal is számolnunk kell.

 A történeti poétikai projekt részleges beteljesedéséről szóló jelen történet időrendjének és érvényének viszonylagosságát mindazonáltal jól mutatja, hogy a módszer ez idő szerinti főműveként (Horváth Iván könyve mellett) mégiscsak Pirnát Antal Balassi Bálint poétikájáról szóló (Horváth Iván disszertációjához kapcsolódó, s azzal szinte minden jelentősebb ponton vitatkozó, opponensi véleményként jórészt már 1977 nyarán papírra vetett, 1983-ban pedig - Klaniczay Tibor „biztatásának, sőt kényszerítő fellépésének” köszönhetően - nagydoktori értekezéssé fejlesztett, de nyomtatásban csak 1996-ban napvilágot látott) munkáját [39] kell megneveznem. Mégpedig egész egyszerűen azért, mert Pirnát Antal húsz éves késéssel, de korántsem megkésve megjelent munkája felettébb nagy határozottsággal tudja felkelteni annak radikális illúzióját, hogy egy olvasását író mai, de a korabeli elméletet és gyakorlatot teljes mélységében és bonyolultságában összevetni képes olvasó itt valóban úgy (olyan irodalomfelfogás birtokában és olyan módszerekkel) olvassa a XVI. századi magyar nyelvű verses szövegeket, ahogyan azt egy XVI. századi művelt academita hungarus tette, vagy tette volna, de legalábbis: tehette volna.

 Ám az e lenyűgöző teljesítmény ellenére sem bizonyos (s az itt elmondott történetnek talán épp ez a legfőbb tanulsága) hogy a „mindent a maga mércéjével” munkahipotézise által vezérelt értelmezői tevékenységben valóban mindig ennyire békésen megférhet egymással a normatív elmélet és az irodalmi praxis összevetésére irányuló szándék az olvasni a régiek módjára kívánó vággyal. A kezdet végéig eljutott történeti poétikai projekt az idők során jórészt elveszítette eredendő naivitást. Egységesnek vélt kérdései és egységesnek remélt eredményei megitélésem szerint két fő irányba tartanak (szét): az irodalmi produkció régi konvenciórendszereinek (mint teória és praxis dialogikus együttműködésének) vizsgálata irányába egyfelől, és a történeti igényű mai recepció (az olvasás történetileg is megalapozható és megalapozandó retorikáinak) irányába másfelől.

III. Az olvasás (történeti) retorikái

A történeti poétika húsz éves projektjéből ilymódon létrejött két fő mai kutatási irány létjogosultsága, termékenysége, távlatos és irodalomelméleti szempontból is up to date volta további bővebb argumentációt aligha igényel. Az irodalmi alkotás és olvasás elméletének, gyakorlatának és befogadásának vizsgálata a szűkebb „régimagyaros” irodalomtörténész szakma több (hosszúéletű) generációjának adhat olyan munkát, amely az eddig mégiscsak dominánsnak mondható történelmi, eszmetörténeti, filozófiatörténeti, teológiai kérdések (vérmérséklet és tradíciók szerint:) mellett, fölött vagy helyett az olvasók speciálisan irodalmi (nyelvi, retorikai, tropológiai) tapasztalatokhoz való hozzáférésének megkönnyítését tekintené elsődleges feladatának. Emellett - valamivel tágabb kontextusban - teljesen nyilvánvaló, hogy a (korabeli elvárási horizontok rekonstrukciójában mindig szükségszerűen érdekelt) recepcióesztétikai ihletettségű megközelítések immár az ezideig fájóan nélkülözött retorikatörténeti ismeretek segítségével is alapot vethetnek a régi magyar irodalom szövegeiről szóló értelmezéseknek, s a teória, a praxis és a recepció immár részben együtt is olvasott jelenségeit is ismerve próbálhatnak meg választ adni a „miért van valami éppen így, s nem másként” kérdésére. Amiképpen az sem kétséges, hogy a feladatát a jelölés egymással szembenálló erőinek gondos előcsalogatásában látó, s emiatt elsősorban a trópusok dinamikájára figyelő dekonstrukciós érdekeltségű olvasatok is gazdagodhatnak a jelek szerint nem csupán kizárólag allegorézisre hajlamos, de grammatikusan, retorikusan, logikusan és tropologikusan is olvasni kívánó elődök munkáiból. Az efféle figyelemből következő, több forrásból is táplálkozó gazdagodás lehetőségeit ezidő szerint Oláh Szabolcs: Hitélmény és tanközlés (Bornemisza Péter gyülekezeti énekhasználata) című kitűnő (s elméleti hovatartozását tekintve egyneműen nem azonosítható) könyve példázza a legmeggyőzőbben. [40]

 Arról azonban érdemes talán még néhány szót ejteni, hogy míg a produkció régi magyar irodalmi konvenciórendszereinek vizsgálata (az elmélet, a gyakorlat és e két elem dialógusának területén is) viszonylag jól bejáratott alapfeltevésekkel és módszertannal dolgozik s jelentősnek mondható kortárs, vagy közel kortárs elődök munkáira támaszkodhat, addig a recepció feltételrendszerének és gyakorlatának (jószerivel még meg sem indult) vizsgálata szinte minden effélét majdnem teljes mértékben nélkülözni kénytelen. E hiányok részben akár a további teendők egy lehetséges körét is kijelölhetik.

 Először is: nagyon keveset tudunk (pontosabban: még azt sem tudjuk, hogy mennyit tudunk) a XVI-XVII. századi recepciót szabályozni kívánó teoretikus előírásokról. Kérdés, hogy a Szentírás értelmezésének szabályozásával foglalkozó szövegeken, a bibliai filológia philologia rhetoricáján és oratoriáján [41] valamint a mindig kéznél lévő interpretatív célzatú retorikai utasításokon kívül léteztek-e egyáltalán olyan diszperz jellegű, egyes részproblémákat összefüggően tárgyaló vagy esetleg átfogó és összefoglaló megnyilatkozások Magyarországon, amelyek számottevő mértékben befolyásolhatták volna a különböző nyelveken keletkezett, különböző időkből, regiszterekből és műfajokból származó szövegekről kialakított korabeli értelmezéseket.

 Másodszor: hasonlóképpen elenyészően csekélyek az ismereteink a korabeli recepciós gyakorlatokról is: pl. a színpadi előadásról, mint értelmezésről, a versek énekkel kísért előadásának interpretatív funkcióiról, a hangos és a néma olvasás egymástól nyilvánvalóan radikálisan eltérő recepciós hatásairól, arról nem is szólva, hogy adósok vagyunk még a XVI-XVII. századi szövegértelmező munkák első összegyűjtésével is. Ugyan valóban úgy tűnik, hogy a korban (a prédikációk - interpretációs előfeltevéseik tekintetében szisztematikusan egyébként ezideig szintén nem vizsgált - corpusát leszámítva) kevesen írták az olvasásukat, s így a korabeli interpretációs gyakorlatoknak kevés nyomuk van. Ám a valahogy mégiscsak létrejött és ránk is maradt ismertebb példák (pl. Bornemisza Péternek számos világi szövegről, [42] Balassi Bálintnak saját verseiről, [43] Rimay Jánosnak Balassi költészetéről és Tolnai Balog János Balassi Bálintot dicsőítő verséről, [44] Szenci Molnár Albertnek zsoltárfordító elődeiről, [45] Kecskeméti Alexis Jánosnak Dániel könyve negyedik részéről [46] vagy Vitnyédy Istvánnak Zrínyi eposzáról [47] szóló értelmezése ill. értelmezés-kezdeménye) azt sejtetik, hogy egy efféle interpretációtörténeti szöveggyűjtemény felettébb izgalmas és elmemozdító olvasmány lehetne. Valójában azonban még azt sem tudjuk, a korban mennyire tekinthető kialakult és önálló műfajnak a szövegértelmezés. Mindenesetre úgy látszik, hogy az irodalmi művet irodalmi művel magyarázó interpretációs gyakorlatnak megvan a maga (tágabb értelemben: minden imitáció-elvű művel gazdagodó) tradíciója. Lehetséges tehát, hogy a kor szignifikáns interpretációis gyakorlatának nyomait elsősorban nem a teoretikus diszkurzus terepén, hanem magában a szépirodalomban kell keresnünk.

 Harmadszor: mindezen hiányok következtében természetesen szinte semmit sem tudunk maguknak a régi magyar irodalmi recepciót befolyásoló teoretikus előírásoknak és gyakorlati értelmezéseknek a befogadásáról. Hogyan olvasták az olvasási utasításokat és magukat az olvasásokat? Hogyan viszonyultak az előírásokhoz és az általuk olvasott értelmezésekhez, elődeik és kortársaik interpretációs gyakorlatához? Mennyiben mutatkoznak normakövetőnek, imitatívnak vagy netalántán éppen radikálisan kreatívnak a régi magyar olvasók? Mennyiben és hogyan dialogikus a tulajdonképpen szintén előírásainak és gyakorlatainak együttműködésében megvalósuló recepciós konvenciórendszer? A hitviták - e szempontból szintén nem vizsgált - corpusának vagy Balassi Bálint Dobó Jakab éneke ellen szerzett énekének (Bezzeg nagy bolondság...) újraolvasása alighanem jó kiindulópontként szolgálhat efféle kérdések megválaszolásához.

 Az olvasási konvenciórendszerek módszeres feltérképezése bizonyosan megkönnyítené annak pontosabb megközelítését, hogy egy-egy meghatározott értelmező közösség képviselői a maguk korában voltaképpen hogyan és milyennek is láthattak egy-egy korabeli szöveget, hogy egy-egy régi textus miféle értelmezett alakokban is mutatkozhatott meg számukra. Ezek az ismeretek feltétlenül közelebb vihetnének bennünket az irodalomtörténetírás tulajdonképpeni tárgyához: azokhoz a szöveges értelmezési alakulatokhoz, amelyekben az irodalmi szövegek a korban hozzáférhetőek voltak, s amelyek segítségével korabeli hatásukat kifejtették. Az azonban továbbbbra is kérdés marad, hogy e régi olvasások tanulságait hogyan hasznosíthatjuk saját, mai, történeti igényű értelmezéseink megalkotásakor.

IV. Trópus, funkció, történet

Nos: az „úgy olvasni, ahogy a régiek” tervezete vonzó és termékeny munkahipotézis [48] ugyan, de nem csupán lehetetlen (ami önmagában még nem volna baj), hanem tulajdonképpen történetietlen vállakozás is. Mivel az irodalomtörténet tárgya, az irodalmi szöveg tulajdonképpen nem csak akkor (abban az időben) létezik, amikor keletkezett, hanem attól kezdve mindvégig (minden egyes esetben, amikor befogadást nyer), a vizsgálódás tárgya tulajdonképpen nem is annyira maga a szöveg, hanem sokkal inkább annak (értelmezés)története. Bár az alapmű e tárgyú fejezetét nemrégiben igazán brilliáns és megfontolandó támadás érte [49] , azt hiszem, továbbra is igaz, hogy a megértés mindig alkalmazás (applicatio), egyben pedig beleállás a korábbi alkalmazások alkotta hagyományfolyamba. [50] Ha, teszem azt, a kerék mibenlétét kellene megvilágítanunk egy marslakó számára, előadásunkban vélhetőleg nem kizárólag feltalálásának (homályos) pillanatára koncentrálnánk, hanem jóval inkább mindarra, amit története során jelentett, illetve amit ma jelent civilizációnk számára. Hasonlóképpen, mondjuk, a Halotti Beszédnek a (marslakónál nem sokkal közelebbről érkezett) mai olvasó számára közvetítendő jelentése aligha merül ki annak (hozzávetőleges) rekonstrukciójában, amit a szöveg keletkezésekor jelenthetett, hanem elvileg magába foglalja mindazt, amivel története során olvasói felruházták. [51]

 Vannak azonban konstansnak mutatkozó elemek. Úgy látszik például, hogy az irodalom elsősorban az a terep, ahol a nyelv a trópusok felhasználásával megpróbálja módszeresen kijátszani az ember azon eredendő törekvését, hogy a nyelvet lehetőleg kizárólag referenciális üzemmódban, annak közlő funkciójában használja fel. A nyelv (az irodalomban kitüntetetten, de egyébként a leghétköznapibb nyelvhasználatban is:) tropizál - az ember pedig megpróbálja a használat által valahogy mégiscsak rögzíteni a jelentést. Ha például valaki, épp fél liter sörre szomjazik, az a kocsmában általában egy korsót kér, s jóllehet félreérthető metonímiával él, kérését mégis viszonylag ritkán értelmezik (helytelenül) magának az edénynek a megszerzésére irányuló óhajként: a csapos jól tudja, hogy vendége nem a tartalmazóra, hanem annak tartalmára utal, s a mondatot ezért úgy érti és alkalmazza (helyesen), mintha a vendég azt mondta volna: "meg kívánok vásárolni öt deciliter erjesztett árpalevet". A tropika és a pragmatika harca folyamatos - és (példaképpen olyan mondatokra gondolva, mint, mondjuk: „időérzékem csütörtököt mond”) el kell ismernünk, hogy e harcban az irodalom nem a utóbbi pártján áll.

 Ha ennek nyomán elfogadjuk annak tapasztalatát, hogy minden szöveg dekonstruálódik, vagyishogy egyetlen szöveg jelentése sem képes hiánytalanul egységesülni, mert a tropológiai mozgások megakadályozzák a szövegek végérvényes elolvasását, akkor be kell látnunk azt is, hogy az irodalom dekonstruktív energiája elsősorban épp a trópusok dinamikájából származik. [52] Mindig - de korántsem minden történeti korszakban azonos módon. A dekonstrukció: történik. De: mikor és hogyan? Milyen trópusok által? A dekonstrukciós folyamatok levezénylése mellett miben áll még a trópusok funkciója? Ha egy kicsit is belegondolunk, a dekonstrukció történésének mikéntjére vonatkozó, első látásra vérlázítóan történetietlennek látszó kérdés, és a belőle következő továbbiak alapvetően és eredendően történeti jellegűeknek mutatkoznak. Olyannyira, hogy ha innen nézve az irodalom legmeghatározóbb jegyének épp a trópusok használatát látjuk, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy az irodalom történeti kutatása esetében talán éppen a trópusok képezhetik az egyik kínálkozó és központi jelentőségűnek igérkező történeti tárgyat. A velük kapcsolatos kérdés azonban immár nem kizárólag az, hogy hogyan használták, mit jelentettek, hogyan funkcionáltak keletkezésükkor, hanem az is, hogy az idők során hogyan változott meg használatuk, jelentésük és funkciójuk.

 Mindennek értelmében az irodalom döntően történeti poétikai indíttatású, mégpedig - a kutatástörténet eddigi alakulásának következményeként - elsősorban retorikai és retorikatörténeti alapozású tanulmányozásának egyik (kívülről érkező és belsőleg kitermelődött posztstrukturalista megfontolásoknak egyaránt engedő) kifutása egy olyan értelmezői és irodalomtörténetírói megközelítés lehet, amely elsődleges feladatának a módszeres, interpretatív célú hossz- és keresztmetszetek [53] létrehozásában egyaránt érdekelt, trópus-funkciótörténeti vizsgálódást tartja. [54]

V. Régiek és modernek (2)

Végezetül pedig a kiinduló kérdésekhez visszatérve: az, hogy különböző értelmező közösségek radikálisan eltérő tudománytörténeti időkből merítik tevékenységük alapelveit és legitimációs érveit, aligha vitatható. Döntően „régi” és döntően „modern” irodalomértelmező diszkurzusok valóban léteznek, és gyakorta tényleg még vitatkoznak is egymással. Ám (a történeti poétika történetének tanulságai szerint) ezen együttélés történetének a „régiek és modernek vitája” csak akkor lehet valóban helytálló és hasznos uralkodó narratívája, ha az egyidejű egyidejűtlenségek viszonyait nem csupán a jól elkülöníthető, belsőleg pedig egységes partnerek közötti alkalmi disputák keretei között gondoljuk el, hanem azokat a belső különbségek konstruálta diszkurzusok kölcsönös egymásra utaltságából következő folyamatos dialógusként is hajlandóak vagyunk újraértelmezni.