Horváth Iván:
A herméneutikai ajánlat
(Vitaindító kérdések)

Ez az előadás 2003. április 3-án, a „Mi, filológusok” c. tanácskozáson az ittenihez hasonló megszövegezésben hangzott el.

Történt ugyan némi utólagos átszerkesztés. Előadásom elején általánosságban bíráltam az irodalomelméleti viták légkörét – ezt most semmitmondónak érzem, és kihúzom. Helyére beillesztem azt a tanulságos Austerlitz-történetet,  amellyel aznap reggel az egész tanácskozást megnyitottam. Visszaírom a szövegbe az akkor időkímélésből kihúzott mondatokat, illetve álláspontomat itt-ott néhány további mondat, sőt bekezdés beszúrásával megpróbálom érthetőbbé tenni. Gyökeres átdolgozás, netán tanulmánnyá fejlesztés már megváltoztná az előadás friss, vitára felhívó jellegét.

Az ülésszakon elhangzott hozzászólások közül kettőre itt felelek.

Kisbali László szememre hányta, hogy herméneutikai iskolának neveztem Kulcsár Szabó Ernő körét, holott herméneutika sokféle van, s a szóban forgó magyarországi körnek a herméneutikákhoz való viszonya a filozófia felől nézve is kérdéses. Elismerem, hogy a kört csakugyan pusztán a rövidség és egyszerűség kedvéért neveztem – és nevezem még mindig – az irodalomtudományi herméneutika magyar iskolájának, simán átvéve egy önazonosítást.

Antók Péter felhívta a figyelmet arra a körülményre, hogy a 3. pontban előadott következtetéseim csonka szillogizmusok. Ez igaz, de egy előadásban szerintem megengedhető, sőt helyes, ha olykor átugrunk olyan részleteket, amelyeket az olvasó maga is ki tud tölteni. A csonka szillogizmusokat továbbra is eredeti alakjukban őrzöm meg.

Nem hangzott el erre vonatkozó bírálat, mégis megemlítem, hogy előadásom nem foglalt állást valamely elméleti rendszer mellett. Nem mintha elméletellenes volnék; ellenkezőleg. Ám mindenkinek, aki elmélettel foglalkozik, netán új állításokat akar tenni, a vitához viszonylag nagy szabadsági fokú környezetre van szüksége. Előadásom ezt az előzetes célt szolgálta.

Köszönetet mondok Antók Péter és Fuchs Anna egyetemi hallgatóknak a gyümölcsöző beszélgetésekért. Előadásomat – bár nem szokás – dedikálom is: M.-nek.


1. Bevezető

Összegyűltünk, hogy megvizsgáljuk, mit javasolnak számunkra, filológusok számára azok a barátaink, akik az irodalomelméletben nálunk jártasabbak, s akik olykor megdorgálnak, de csak azért, mert szolgálatot akarnak tenni nekünk. Fogadjuk el a segítő kezet, és nézzük meg, mit tudunk kezdeni javaslataikkal, melyik irodalomelméleti ajánlatnak mekkora a teljesítőképessége szakterületünkön. Nekik épp erre: a mi válaszunkra van szükségük, az alkalmazás tapasztalatára. Ha elfogadjuk segítségüket, ha kialakul a vita, ha a bírálat kölcsönössé válik, azzal segítünk nekik a legtöbbet.

Szükség van erre a párbeszédre. A célkitűzést anekdotával világítom meg.

A hetvenes évek elején történt, valószínűleg ’72-ben. Szegeden rendezték meg a magyar nyelvészek világtalálkozóját. Az előadók között ott volt Robert Austerlitz is: a Columbia Egyetemen Lotz János utóda, az uráli és paleoszibériai nyelvek világhírű kutatója, akinek poétikai nézeteit még maga Roman Jakobson [1] is túl formalistának vélte... Megtudtam, hogy Kanyó Zoltánék vacsorát adnak a hírneves vendég tiszteletére, amelyen be fognak mutatkozni neki a fiatalok. Gátlástalanul meghívattam magam. Az édességnél csakugyan szót kapott mindegyikünk. Elmondhattuk, mivel foglalkozunk, és Austerlitz nagyon kedvesen megdicsért mindenkit. Egyikünknél – aki pedig azóta a dékánságot is megjárta – mégiscsak elakadt:

– S te mivel foglalkozol?

– Szemiotikával.

– Nagyon helyes. De mivel foglalkozol?

– Mondom: szemiotikával.

– Teljesen igazad van. Ez a dolgok korszerű szemlélete. Így folytasd továbbra is. De, mondd csak, mivel foglalkozol?

2. A herméneutikai iskola

A címünkre érkező legszigorúbb dorgálások a magyar irodalomelmélet legjelentősebb irányzata, a herméneutikai iskola felől érkeznek, ezért ezt választottam tárgyamul. Az iskolát vezető, szinte megszemélyesítő tudóst, Kulcsár Szabó Ernőt a régi magyar irodalomtörténet kutatóinak egy része nagy, egy másik része viszont kifejezetten tartózkodó lelkesedéssel szemléli. Az utóbbiak olyasvalakinek képzelik őt, mint a Buddenbrook-ház Wulicke urát: „Ekkor nevezték ki dr. Wulickét, aki addig egy poroszországi gimnáziumban tanárkodott és vele együtt egész más, új szellem költözött be a régi iskolába. Ott, ahol azelőtt a klasszikai műveltséget derűs öncélnak tekintették, amelyre nyugodtan, kényelmesen, napsugaras idealizmussal törekedtek, ettől kezdve a tekintély, tökéletesség, hatalom, szolgálat, karrier fogalmai jutottak vezérlő méltóságra és Kantnak, a mi nagy bölcselőnknek kategórikus imperativusza’ – ez volt az a zászló, amelyet Wulicke direktor minden egyes ünnepi beszédében fenyegetően meglobogtatott.” Előadásomban cáfolni fogom, hogy Kulcsár Szabó korunk dr. Wulickéje, de érdekel, hogy miért tartják némelyek annak. Evégett először feltárom azokat a tényezőket az iskola írásaiban, amelyeket kérdésesnek érzek. Gyanúm szerint ezek váltják ki a visszautasítást vagy értetlenséget. Másodszor megpróbálom ezeket az elemeket rendszerbe foglalni és egységükben értelmezni. A megértést tartom feladatomnak, nem az ítélkezést. Az elemzés során viszont természetesen semmi olyat sem fogok tapintatosan (vagyis bántó, lenéző kímélettel) elhallgatni, ami közelebb vezethet az ellenségesség megértéséhez. Tudni akarom, mi az, ami e herméneutikai irányzat híveit és ellenfeleiket elválasztja egymástól.

Előrebocsátom, hogy nincs semmi bajom azzal, amit a herméneutikából felfogtam. Legtöbb tételükkel nem ellenkezem. Elfogadom, hogy irodalmi művekről csak egyéni olvasatok nyomán szerzünk tudomást. A mű nem különül el tárgyként értelmezőjétől: csak azt értjük meg jól, ami úgyszólván bennünket ért meg. A szöveg története: befogadásának története. A szövegkritikai kiadás a hatástörténet emlékezete. A befogadás nem független a hagyománytól, mivel a szövegek csupán más szövegekkel való viszonyukban értelmezhetők. A szövegegyetem határa azonos a felfogható világegyetemével, hiszen elgondolni sem tudunk semmi kimondhatatlant.

S nemcsak irányzatukkal, de magukkal a herméneutákkal sincs bajom, se személyes, se tudományos. Épp egy hete látogattam meg őket ülésszakjukon. Noha szónoklattanilag vegyes teljesítményt nyújtottak, nyoma sem volt ama közös autizmusnak, kihívó magán-nyelvhasználatnak, amely ezt az iskolát korábban olykor talán jellemezte. S mivel nincs velük semmi bajom, sőt, többüket kifejezetten kedvelem – hát ne várjanak tőlem semmi jót. Az egyetlen kedvezmény, amelyben részük lesz, az, hogy csak az iskola vezéralakjától idézek, nem pedig az egyelőre kevésbé rangos ifjúságtól.

Gyakran és okkal használják a hagyomány és a nyelv szavakat. Előbb az irodalomtudomány hagyományaihoz való viszonyukat, majd nyelvhasználatukat elemzem, avégett, hogy megtaláljam a nézeteltérés forrásait. Elméleti kérdések ezúttal alig érdekelnek [2] – észrevételeim tárgya ma az előadásmód, a stílus.

3. Az irodalomtudományi hagyományhoz való viszony

3.1 A fordulatszerű újítás hangoztatása

Irodalom és hermeneutika c. kötetét Kulcsár Szabó Ernő úgy kezdi, mintha győztes hadvezér tekintene vissza dicsősége színhelyére: „E kötetben azokat az írásaimat gyűjtöttem egybe, amelyeknek valamelyes közük volt a ’90-es évek hazai hermeneutikai fordulatához. Minthogy ezt a – megtörténtnek mondható – fordulatot ma is heves reakciók kísérik”, stb. [3]

Szűken szellemi értelemben efféle „hazai hermeneutikai fordulat” bizonyosan nem történt a ’90-es években. A változás a ’70-es– ’80-as évek fordulóján következett be, s akkor sem szervetlenül, nem előzmények nélkül. A közelmúltban is kétségtelenül megjelent sok kiváló mű, tanítványok serege kezdte meg doktori tanulmányait, sikeres ülésszakok zajlottak le, de tisztán szellemi szempontból mindez még annál is kevésbé volt fordulatszerű, mint amikor 1981-ben megjelent a Régi és új hermeneutika, s aztán ’84-ben kijött az Igazság és módszer. A ’90-es évek herméneutikáját szellemileg a módszeres építkezés jellemezte, örvendetes fordulat inkább a kinevezések, előléptetések, projektpénzek terén történt. Ennek fontosságát, főleg Foucault és Kuhn után, magam sem akarom lebecsülni. Sokkal több irodalomtudományi fórumon, tanszéken, szerkesztőségben lelt otthonra a herméneutika, mint tíz évvel korábban. Fordulatról szerintem az beszél a ’90-es évek magyar herméneutikájával kapcsolatban, aki ugyanolyan fontosnak találja a tudományos igazság széleskörű elfogadását, a kérdésirányok általános megváltozását, mint magát a megalapító cselekvést, az igazsághoz való eljutást. Aki felismerte az irodalomtudományi paradigmaváltás szükségszerűségét, és önmagát e paradigmaváltás egyik szereplőjének, tetteinek igazolását pedig abban látja, hogy e fordulat, ahogy történetíróként rögzíti, immár „megtörténtnek mondható”.

Nem kívánom megvitatni, hogy egyáltalán lehetségesek-e irodalomtudományi paradigmák (Kuhn szerint nem azok). [4] Csupán felidézek egy másik irodalomtudomány-történeti látomást. Bezeczky Gábor nem egy bizonyos irányzat, hanem éppen a sokféleség diadalrajutásában látja azt a változást, amely a ’90-es években bekövetkezett. Az ő megállapítása szerint „aranykorát éli a magyar irodalomtudomány. [...] aligha vitatható, hogy soha ennyi tehetséges, nagytudású, sokféle irodalomtudós nem volt még egyszerre a színen. [...] gondolkodásmódunkat és kategóriakészletünket rivális műhelyek vizsgálják felül a legújabb nemzetközi fejlemények fényében. A sokszínűséget és a tagoltságot lehetetlen észre nem venni” stb. [5]

Következtetés: A herméneutikai iskola vezéralakja nem a sokféleségnek, hanem a herméneutikai irányzatnak diadalra jutását ünnepli. Ez az egyoldalúság a paradigmává válás becsvágyát sejteti, és így kiválthatja a környezet rosszallását. (Tudnunk kell, hogy a természettudományokban egyazon időben nemigen fér meg egyszerre több, egymással versengő paradigma.) [6]

3.2 Elhatárolódás a hasonló törekvésektől

Még megíratlan a hazai herméneutikai irányzat története. Mint az események tanúja, részben gyarló emlékezetemre is támaszkodhatom, nemcsak Veres András feltáró munkájára. [7]

Az MTA Irodalomtudományi Intézetében akkoriban nem akármilyen szellemi élet folyt. Az 1970-es évek végén Bonyhai Gábor ott fedezte fel a magyar irodalmárok számára Gadamer jelentőségét. Az általa szerkesztett Helikon-különszámban Gadamert, Jausst és Habermast ő maga és Bacsó Béla fordította magyarra, a szemlerovat legérdekesebb cikkeit is Bacsóra bízta. [8] Az irányzatot akkorra már részben magáévá hasonította Bojtár Endre és Szegedy-Maszák Mihály. Gadamer nagyra becsülte Bonyhait, Jauss fel is használta Bojtár és Bonyhai műveit. [9]

Bonyhai javaslata azonnal széleskörű sikert aratott, mivel nem állt ellentétben korábbi tájékozódásunkkal. A herméneutikai ajánlat szervesen kapcsolódott az előzményekhez, az irodalomelméleti hagyományhoz.

Nálunk a strukturalizmus csak nagyon későn vált ismertté. Ez a hátrány azzal az előnnyel járt, hogy hatása legjava képviselőinek jól megválogatott művein keresztül bontakozott ki. Így az Európa Könyvkiadó nagy példányszámú, kétkötetes szöveggyűjteményében, a Strukturalizmusban például már 1971-ben magyarul is bárki olvashatott olyan tanulmányt, amely a befogadót (a befogadás időbeli szerkezetét) állította a középpontba, a szöveg értelmezésében pedig megfelelő jelentőséget tulajdonított a hagyománynak: a szöveg más, korábbi és korabeli szövegekkel fennálló kapcsolatának. [10] Marxista bírálói a strukruralizmust ugyan mindig elmarasztalták a történetietlenség vétkében, de nem volt igazuk; a késői korszakban végképp nem. [11] Így aztán a hetvenes évek strukturalistáinak Gadamer és Jauss nyomán sem kellett gyökeresen felülvizsgálniuk kutatási módszereiket. Sokan inkább gazdagodásként, semmint teljes fordulatként élték meg, hogy (a legkülönfélébb régibb és újabb szerzők – Benedetto Croce, Robert C. Collingwood, Hans Georg Gadamer, Gérard Genette, Hans Robert Jauss, Hayden White és mások – hatására) az irodalomtudományi kutatásban gyorsan felértékelődött, végül középponti fontosságra tett szert az értelmező személye.

A strukturalizmus késői, befogadáscentrikus szakasza és a herméneutikai megközelítés között nem láttunk szakadékot. 1977—78-ban Kocziszky Évával és Tatár Györggyel hármasban megpróbáltuk végiggondolni, mi a költészet. Hamann-olvasással kezdtük, Heideggerrel fejeztük be. Az eredmény érdekes emléke egy olyan értekező nyelvhasználatnak, amelyet a Lét és idő szerzője ihletett. [12] Miközben egykori szerzőtársam folytatta bölcseleti tájékozódását, [13] én visszatértem az orosz formalizmus ihlette történeti poétikához és a segédtudományokhoz: a szövegek nyilvántartásához és kiadásához. Persze az újfajta szövegnyilvántartás [14] és kritikai kiadás [15] már a szövegek hatástörténetének minden szövegállomását egyenrangúként tárja az olvasó elé, hiszen minden textológiai esemény (minden másolás vagy kiadás) olvasási esemény, és minden olvasási esemény szöveg és olvasó kölcsönhatása, ha úgy tetszik, „horizontösszeolvadás”. [16]

Annak idején a strukturalizmus megjelenése kemény vitákkal járt. Az ideológikus irodalomtudomány és az elméletellenes maradiság szövetségre lépett ellene. Bonyhaiék herméneutikai törekvéseit viszont alig vagy egyáltalán nem fogadta ellenkezés. A természetes ellenfelek helyzete akkor már gyengébb volt, a strukturalisták pedig szinte kivétel nélkül örömmel üdvözölték, és derűs eklekticizmussal azon nyomban beépítették módszerkincsükbe.

Ehhez képest meglepő, hogy a mai herméneutikai irodalomtudomány zárt iskola, amely nem tartja számon hazai előzményeit. Még magának Bonyhainak sem tulajdonítanak különösebb jelentőséget. [17] Mintha az iskola körül láthatatlan határvonal húzódnék, s aki e közösségnek nem volt tagja, azt – Gadamer barátsága ide vagy oda – nem kell számon tartani.

Következtetés: az iskolát roppant erős közösségi szellem hatja át.

3.3 Szabad és kötött fogadtatásmód

Egy tudományos mű fogadtatása (recepciója) csak bíráló jellegű lehet, sohasem szolgaian átvevő, az eljárásokat gépiesen új és új anyagra ráalkalmazó.

Verstanból (és sok másból) a legtöbbet a bevezetőben már említett Robert Austerlitztől tanultam, akihez korai haláláig roppant kitüntető barátság fűzött. Amikor olykor átrándult Magyarországra, mihozzánk is be szokott volt állítani. Telefonunk nem lévén, egyszerűen becsöngetett, kimegyek, ott áll a gangon, és valami paleoszibériai törzsi szokás szerint (állítólag éveket töltött a giljákok földjén) megölel és megcsókol. Nos, ezt a csodálatos Austerlitzet többször bíráltam szóban és nyomtatásban, olykor talán igazságtalanul is, pedig – dehogy pedig! éppen azért, mert – egész életemben folyvást az ő hatását érzem.

Talán még a művészetben is szükséges, hogy a hatás elszenvedője ellenkezzék a hatás kifejtőjével. Arany az Emlények sorozatát megnevezetlen költőbarátja emlékének szentelte:

De nyugszik immár csendes rög alatt,

Nem bántja többé az ,Egy gondolat’.

Ebben a versben ott van, bizony, Petőfi mákszemnyi bírálata. S épp azon a legmegindítóbb helyen, ahol nem másról, hanem az irodalmi hatásról esik szó; íme:

S döbbenve ismerek fel rajzomon

Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:

A szín erős, nem illik együvé.”

Tessék megnézni az együvé nem illő harsány színeket jelölő övé/-üvé disszonáns rímet, és tessék visszaemlékezni Petőfi vad, ócska, hetyke rímeire.

Akkor már legendás volt, akkor már számon tartották a magyar Helikonon ezt a költőbarátságot, amelyet épp e vers még tovább intézményesített. Kosztolányi írja, hogy a legnagyobbaknak elkopik a keresztnevük, Aranyt, Vörösmartyt csak így, vezetéknévvel említjük. Nos a legeslegnagyobbnak, úgy látszik, már vezetékneve sincs. Mindenkinek tudnia kell, hogy őróla van szó, az Egy gondolat szerzőjéről. A befogadásközösség minden magyarra kiterjed.

Nos a lírai hős ebből a magasztos befogadásközösségből, ha ki nem vonja is magát (persze, hogy nem), de részleges különállását (nyomaték nélkül) jelzi. A maga tökélybolond, mesteremberi módján még odacsempész egy kis disszonanciát, bachi mikrorealizmussal utalva a Petőfi-költészet műgondtitkoló, látszólag nemtörődöm poétikájára. Ilyesmi volna hát a recepció.

Gadamer hazai irodalomtudományi fogadtatásának két fényes pillanatára emlékszem. Az első: amikor Bonyhai megtalálta az egyik ismeretlen előzményt: Popper Leó kéziratait, s azokat rögvest feldolgozván, itthon is, külföldön is feltűnést keltve ismertette. [18] A második: amikor Kisbali László rajtacsípte Gadamert egy jókora filológiai baklövésen [19] – quandoque bonus dormitat Homerus –, s ennek bölcseleti következményei lettek, [20] melyekhez hozzászólni tudatlan vagyok, de legalább a filológiai érdemet vitacikkében Kulcsár-Szabó Zoltán lovagiasan elismerte. [21]

A 90-es évek hazai Gadamer- és Jauss-követői viszont, benyomásom szerint, mintha általában megállnának az aranyigazságok méltányló tudomásulvételénél, és alkalmazzák, és megint alkalmazzák, és ismét csak alkalmazzák őket magyar irodalmi anyagon. A Kulcsár Szabó—iskola tagjai mintha tényleg iskolások módjára viselkednének. Pedig mélyreható bírálat nélkül a fogadtatás is sekélyes marad.

Következtetés: Vannak szövegek, amelyeknek az a különleges elismerés és bánásmód jár, hogy nem részesítjük őket bírálatban.

3.4 Kettős mérce

Kulcsár Szabó Ernő [22] megbírálja Tverdota Györgyöt amiatt, mert a Költőnk és kora eddigi keltezését (1937. augusztus vége, szeptember eleje) megtámogatja a későnyári jellegű verssorral:

Piros vérben áll a tarló.

A dolognak nincs tétje (a keltezés kortársi visszaemlékezésen alapul, és viszonylag szilárd), de mégis el kell ismerni: Kulcsár Szabónak teljesen igaza van. A költő télen is írhat a meleg, nyárvégi napsütésről, sőt a fokföldi és eszkimó költők is írhatnak róla.

Most hagyjuk a nyarat; vegyük a telet. Vizsgaanyagból, egyetemi szöveggyűjteményből idézek egy klasszikust, Hans-Georg Gadamert: „Kétségtelen, hogy az utolsó szó, a nyilas’ [...] a halál metaforája. De sok más is nyíltan e közegre utal: a jégszem’, a kukoricacső’, ami megperzselt(té)’ vált, a késő november’. Celan Keletről származik, és érezhető, ahogy a kemény keleti tél lassú betörése felébreszti benne a lét mulandóságának tudatát, mely lelke legmélyén [...] életérzéssé szövődött”. [23]

Ezt, tudtommal, senki nem tette szóvá.

Következtetés: az iskolát erős tekintélytisztelet jellemzi.

3.5 Szembefordulás a filológiai hagyománnyal

Két hónapja jelent meg Kulcsár Szabó Ernő tanulmánya: A látható nyelv elkülönbözése: hermeneutika és filológia. Az írás a szerzőtől megszokott egyenességgel bírálja sokunk tudományos tevékenységét. Hadd idézzek fel itt néhányat e – mi tagadás – nagyon kemény szavak közül.

1. „A hazai irodalomtörténet-írás beteges elméleti ‘immunitása’ folytán filológiánknak, minden megújulási szándéka ellenére, lényegében utóbb is csupán két pozitivista paradigma oltalmában sikerült elhelyeznie – autentikus követőkben sajnos még mindig figyelmeztetően szegényes – praxisát.” [24]

2. „...mivel többnyire hallgatni szokott a filológus, amikor a filológia elméletét tárgyalják.” [25]

Kulcsár Szabó e mondatával rögvest párhuzamba állítom a szerző egy régebbi művének Jauss-mottóját: „...hallgatni szokott az irodalomtörténész, amikor a történetírás mibenlétének és a történeti hermeneutikának a problémáit tárgyalják.” [26]

3. „Minthogy azonban Tolnai Vilmos munkája óta nem volt számottevő kísérlet a filológia mibenlétének szisztematikus föltárására, nálunk elméletileg felülvizsgálatlanok is maradtak azok a szövegkutatási alapelvek, amelyek legáltalánosabban az ún. egzaktság és ténytisztelet, hatás- és forráskutatás, valamint az önkényes konstrukcióktól való tartózkodás amorf ismérveivel hozták összefüggésbe a filológiai tevékenységet. Anakronisztikus hatástörténeti helyzetüket mi sem jellemzi jobban, mint hogy egy olyan teoretizáltság nyomai sem fedezhetők fel rajtuk, amely Tolnai indukciós filológiai rendszerében, ha nem áll is már a kor magaslatán, de legalább a késő pozitivizmus markáns alapzatán meg tudta teremteni szövegvizsgálat, keletkezéstörténet, forráskutatás és hatásvizsgálat konzisztenciáját.” [27]

Ami első vádját és a filológiai közelmúltat illeti: szeretném Szilasi Lászlóval azt hinni, hogy filológiánknak az általa tárgyalt tudománytörténeti fejezete „korántsem csupán lehangoló szakmai tapasztalatok forrása lehet”. [28] Ha pedig az ItK újabb évfolyamaiban Szilasi, Takáts József, Bene Sándor, Kecskeméti Gábor vitáit olvasom, ezekre még kevésbé érzem ráillőnek valaminő „beteges elméleti ‘immunitás’” kórisméjét.

Szerintem Kulcsár Szabó harmadik észrevétele sem minden kutatóra áll. A textológiában Stoll Béla széles elméleti megalapozású, a generatív poétika által is megihletett könyvecskéjét, [29] vagy a genetikus kiadási elv termékeny hazai fogadtatását, [30] vagy a (világelső) magyar hálózati kritikai kiadások létrehozása körüli elméleti tapasztalatszerzés gyümölcseit [31] – mindezt így együttvéve – én az ő helyében nem becsülném le. 1922 óta nálunk csakugyan „nem volt számottevő kísérlet” a filológia mibenlétének tisztázására? Akkor miért épp Budapest adott otthont 2000 júniusában az „Új filológia” első nemzetközi ülésszakának? [32]

S régen sem volt ez másképp. Az ELTE diákjaként első filológiai benyomásaimat a qumranológia atyjától, Hahn Istvántól és tanársegédjétől, az ifjú Komoróczy Gézától kaptam. Mögöttük ott magasodott a magyar orientalisztika és ókortudomány fényes Pantheonja. [33]

Csak kérdéseket teszek fel, és csak a németekről. A magyar irodalomtörténész által németül írott filológiaellenes röpirat vajon hatás nélkül maradt-e épp német nyelvterületen? [34] Kerényi Károly mítosz- [35] és ünnepfogalma [36] sem hatott Gadamerre? A József és testvérei-n keresztül sem, amely végig a hagyományozott szent szöveg örökös újraértelmezéséről, sőt újraéléséről szól, és főleg Kerényi kutatásain alapul?

A legfontosabb, ismétlődő, második észrevétellel – hogy tudniillik hallgatni szoktunk, ha elméletről van szó – épp ezen az ülésszakon talán nem kell foglalkoznom.

Következtetés: beszédünket (a többiek beszédét) hallgatásnak hallják.

Ezzel befejeztem annak a viszonynak vizsgálatát, amely az iskolát az irodalomtudományi hagyományhoz fűzi, és rátérek a nyelvhasználat és nyelvfogalom kérdésére.

4. Nyelvhasználat és nyelvfogalom

Az iskolát sokan magyartalan nyelvhasználattal vádolják. Ennek nem leltem nyomát. A latin és különösen görög szavakkal baj van, de nemcsak őnáluk, hanem – képtelenség, de való – nálunk, filológusoknál is. Előfordul régi-magyaros kollégánál, hogy az Obsidionis Szigetianae-kifejezést alanyesetűnek érti, a számára bizonyára ismeretlen contio szót pedig ugyanő az ismert cantio szóval téveszti össze. Egy történésznél fejezetcím a Corpus digitalis (!). Én egy bírálatomban egykor a birmán költészet kifejezést használtam: nem néztem meg a szótárban, hogy ez burmait jelent. Az ilyesfajta hibákat tehát nem merem szóvátenni – nálunk is van elég.

Kellemetlen megfigyelés viszont, hogy a szöveg gyakran nem elég pontos. Az ember próbálkozik, szeretné minden ízében felfogni a mondatot, aztán rájön, hogy a körülményes kifejezésnek nincs is értelme. Olyan érzés az effajta szöveg olvasása, mint amikor egy rossz moziban a gépész elmulasztja élesre állítani a vetítőlencsét. Az ember szeme hiába erőlködik, hiszen maga a kép életlen.

Kiválasztottam Kulcsár Szabó Ernő talán legnagyobb hatású könyvének előszavát. [37] Egy későbbi művének ugyanez a szöveg képezi első fejezetét. [38] Innen idézek néhány példát.

4.1 Tekintélyelv

1. A tekintélyi érvelés legegyszerűbb esete, amikor arra figyelmeztetnek bennünket, hogy lemaradtunk egy brosúrával. Nyugaton az ilyesmit ma már máshogy látják: „ezek bizony olyan problémák, ahol valójában már nincsenek is kérdések. Nincsenek, mert esetleg másutt senki nem tételezi föl az irodalmiságról, hogy” stb. [39]

2. A másik eset az a vétség, amikor valaki nem a megfelelő hitcikkely szerint vélekedik az irodalomról. Ebbe a hibába esnek a hallgatók, illetve azok a gyerekek, akik szeretnének hallgatókká válni:

„Visszatérő egyetemi felvételi tapasztalat például, hogy a jelöltek a megismerés [...] szemléletszerkezetén belül tekintik hozzáférhetőnek nem csak az irodalmi korszakokat, stílusokat és életműveket, hanem magát az irodalmi műalkotást is. [...] A hallgatók ilyenkor úgy képzelik, az esztétikai tapasztalat idejére úgy lépnek ki (a műalkotás segítségével) a köznapi világból, hogy – legalábbis az olvasás tartama erejéig – mintegy az esztétikum örökidejűségébe, vagy időtlenségébe’ belépve szabadulnak meg a köznapiság világától. A mindennapok konkrét itt és most-jából ily módon nyervén bebocsáttatást a művészet különleges és titokzatos szentélyébe – most már tehát nincs is egyéb feladatunk, mint hosszas esztétikai kontemplációval gyönyörködnünk az egyedi megalkotottságú tárgyban, s végül fölismernünk mindannak a nembeli’ értékeit, amivel szemben saját világunk – úgymond – deficitesnek, hiányosnak vagy éppenséggel tökéletlennek mutatkozik”. [40]

Nem értem az elkeseredés okát. Elképesztően kiváló, némileg még zavaros fejű felvételizővel van dolgunk, aki, ha jól értem, Lukács Györgyöt valami platonista hagyománnyal ötvözi. De mindegy is. A felvételiző hibája csupán annyi, hogy nem a következő lapon olvasható, helyes nézeteket vallja, nevezetesen a következőket: „minden művészi kommunikációnak” „célja, értelme és funkciója”: „a másságon keresztüli önmegértés, a dolog általunk való megszólalása. Az esztétikai tapasztalatban való közösséggé-változás, amely úgy történik meg velünk, hogy a magunk újraértése önmagunk folytatódásának’ lesz egy, csak az esztétikumban lehetséges látó újrafelismerés és felismerő látás’ (Jauß) eseményévé”. [41]

Kérdés: Ez a szöveg vajon nem a feltétlen irányadás becsvágyával lép-e fel?

4.2 A fogalomalkotás hibái

1. Látszólag fölösleges, értelemzavaró bőbeszédűség: „valamit, amit valami rajta túliban lehet, kell és szükséges is megtalálnunk és konkretizálnunk”. [42] A hármas fokozás talányos. Tényleg van valami lényeges különbség a „kell és szükséges is” és-sel szétválasztott két tényezője között? Talán a német müssen és sollen kettőssége a ludas?

2. Erre a szószaporításra már nem találtam magyarázatot: „abból a kézenfekvő körülményből indulunk ki, hogy ki, hogyan miként és milyen körülmények között tesz szert esztétikai tapasztalatra”. [43] Tehát kicsoda, hogyan, miként, milyen körülmények között. De mi a különbség a hogyan és a miként között?

3. Csúsztatás. Nem valami ritka hiba – mindannyian beleesünk – mégis szóvá kell tenni. Kulcsár Szabó bírálja azt a megközelítést, amely a szövegtárgyat a befogadó alanytól elválasztja. De becsempész oda egy határozószót: „miként választható el maradéktalanul a megértés tárgya a megértéstől”. Én azok közé tartozom, akik elválasztjuk a megértés tárgyát a megértő alanytól – de nem „maradéktalanul”! Avégett került ide ez a szó, hogy a vitapartnerek álláspontját valami képtelenséggel lehessen helyettesíteni?

4. Gyakran szerepel a rendszer fogalma, de jelentése elhomályosul. Például ezek és ezek a „szimptómái annak, mennyire nem tudjuk az irodalmiságot a maga környező rendszereitől elválasztani.” [44] El kell? Azért rendszer, hogy ne kelljen elválasztani a környező rendszerektől (belsőleg összefüggő, szabályozott dolgoktól). Sőt, meg lehet keresni az összefüggéseket – nem a különálló rendszerek elemei, hanem – a különálló rendszerek között.

5. Ugyanerre példa: „a jogi intézmény – mint a szociális szisztéma egy másik alrendszere – közvetlen utat talál az irodalom-rendszerbe.” [45] Ha megkülönböztetünk rendszert és alrendszert, akkor az irodalom miért egyik fajta, a jog miért másik fajta?

6. Ugyanilyen zavaros fogalom az önmegalkotó autopoiésziszé: „vajon mennyiben önszervező és önmegalkotó az az autopoiészisz,” [46] stb. Azt meg lehet vizsgálni, hogy valami autopoiészisz-e. De ha egyszer az, akkor már nem lehet megvizsgálni, hogy önmegalkotó-e, vagy sem. Miféle autopoiészisz az, ami nem önmegalkotó?

7. A fogalmi szerkezet fellazításának gyakori eszköze az idézőjel.

A Kulcsár Szabó—iskola iratai (de már Gadamer is; ő még az objektív szót is képes idézőjelbe tenni!) [47] tele vannak olyan idézőjelekkel, amelyek nem a metsző gúny, de nem is az idézés eszközei, hanem a pontatlanságot mentenék – ha mentenék.

Példa Kulcsár Szabó fejezetéből: „a szövegek szerzőhöz-tartozása egyidejűleg azt is jelentené, mintha ezért aztán a szerző beszédeként’ is kellene olvasnunk a műalkotásokat.” [48] Teljesen igaza van: az, hogy a műveknek szerzőjük van, nem azt jelenti, hogy ez és ez a szerző beszél bennük. De ha idézőjelet alkalmazunk? Ha valami különös, tisztázatlan, átvitt értelemben használjuk „az ő beszéde” kifejezést, akkor talán jogos lenne a feltételezés, hogy művében a szerző ugyan nem beszél, de, idézőjelben, mégiscsak ő „beszél”. Ezért nem szabad az idézőjelet a pontatlanság menlevelének tekintenünk.

8. Talán egyet is értenék a következő mondattal, ha jól érteném, ha nem lenne ennyire laza a szerkezete, s így módot nyújtana arra, hogy végiggondolhassam.

A kettőspont előtti rész nem/hanem szerkezete mögött nincs ellentét, míg a kettőspont utáni rész ugyanilyen szerkezete mögött (helyesen) van. E második résznek az első magyarázatául kellene szolgálnia. Ehelyett rokonértelmű tagmondatokat nyújt, több változatban mondja el lényegében ugyanazt. A változatokat a beszélő maga is pontatlannak tartja – ezt jelzi a folytonossá váló idézőjelezés: „Azaz, ilyenkor nem valami tőlünk függetlennek jutottunk a birtokába, amint megérteni véltünk valamit, hanem olyan esztétikai tapasztalatban részesültünk, ami a történő esztétikai megértés eseménye: nem valami eredendően  mást’, nem az eredeti’ okokat, indokokat és gondolatokat hozzuk mintegy a felszínre, hanem – alteritásokat leküzdve – mindig önmagunkat értjük újra a más és más viszonylatokban szembetűnő idegenség, a nem-én, a rajtunk kívüliség közreműködésével’.” [49]

9. Lehet, hogy itt is egyetértenék, ha nem lenne ennyire laza a szerkezet, ha érteném.

Éppen bizonyos megnevezetlen vitapartnereket nevetünk ki. Az idézőjelek feladata mégsem világos. Lehet, hogy idézetek, lehet, hogy a metsző gúny eszközei, lehet, hogy a pontatlan nyelvhasználatot lennének hivatva menteni – nem tudom: „Azaz, a szerzői élmény, a mű jelentése’, értelemegésze’ lényegében identikusan juthatna el (és át’) a befogadóhoz.” [50] A szerzői élmény lenne vitapartnereinknél a mű jelentése? Az „(és át’)” értelmezésének ügyében feltevésig sem jutottam. Az „identikusan” az azonosan előkelőbb változata. De mi lehet a „lényegében identikusan”? Minden dolog azonos önmagával, és csakis önmagával azonos – ezt tudom. De hogy lehet valami csupáncsak lényegében azonos önmagával?

10. Utolsó példa a laza szerkesztésre:

„Ez a kontemplatív, obszervatív módon szemlélhető tárgyiasság ideális esetben az életvilágnak olyan leképezője kell, hogy legyen, amelyik azáltal emel ki bennünket az empirikus tapasztalatiságból, hogy annak felszín takarta lényegiségét és nembeli jelentésvonatkozásait teszi hozzáférhetővé.” [51]

Megengedem, hogy csakugyan lényegiséget kellett mondani, nem lényeget. Ez a különbségtétel a járatos olvasó előtt bizonyára világos értelmű. Ugyanígy tárgy helyett tárgyiasságra, tapasztalat helyett tapasztalatiságra volt szükség. Rendben van – a nyelvtani túlképzés valami általánosabb vagy elvontabb dolgot jelöl. Ezt az olvasó eleve tudja, erről külön nem kell megemlékezni, annyira nyilvánvaló. De akkor azt el kellett-e magyarázni, hogy a lényegiség nem akármilyen, hanem épp olyasmi, amit felszín takar?

Illetve nem is olyan nyilvánvaló, ha belegondolunk. Mert ha tárgy helyett tárgyiasságról, tapasztalat helyett tapasztalatiságról, lényeg helyett lényegiségről beszélünk, akkor miért felszín takarja el a lényegiséget, miért ugyanaz, ami a lényeget szokta eltakarni? Miért nem, mondjuk, felszínesség? És miért eltakarás történik, mint a lényeg esetében, nem pedig valami általánosabb vagy elvontabb cselekvés? Ugyanígy a szemlélés vajon ugyanaz volna akkor is, ha tárgyra, de akkor is, ha tárgyiasságra irányul? Nem kifogásolom a bonyolult és kifinomult bölcseleti szakkifejezéskincs használatát, ám helytelenítem a szükséges magyarázat elmaradását. Ha a kifejezés azért bonyolult, mert itt végiggondolás történt, akkor az hagyjon nyomot a papíron, hogy én is végiggondolhassam. S most rátérek a mondat még nehezebben értelmezhető részeire.

A tárgyiasság – most mindegy, mi az –, láttuk, „kontemplatív, obszervatív módon szemlélhető”. A kifejezés szembetűnően körülményes. Eszerint meg kell különböztetnünk a tárgyiasság szemlélésének többféle módját, úgymint (1) a tárgyiasságnak egyszerű, jelző nélküli szemlélését, (2) kontemplatív, de nem obszervatív szemlélését, (3) obszervatív, de nem komtemplatív szemlélését, továbbá végül (4) az itt előforduló esetet: a tárgyiasság olyan szemlélését, amely egyszerre kontemplatív és obszervatív. De mi lehet ez? Ha a latin szavakat magyarra fordítom:  szemlélő, megfigyelő módon történő szemlélés’. De hiszen minden szemlélés szemlélő módon történik, ez a szemlélés rendes módja! Akkor viszont mi a feladata a kontemplatív szónak?

S egy másik példa ugyanerre, ugyanebből a mondatból. Valami (most mindegy, mi), láttuk, kiemel „bennünket az empirikus tapasztalatiságból”. A tapasztalatiság – jóindulattal így akartuk vélni – valami általánosabb vagy elvontabb dolog, mint a tapasztalat. Az empirikus viszont megint csak tapasztalati’-t jelent, és így a előkelőbb tapasztalatiságot visszarántja magához a közönséges tapasztalat szintjére. Ezzel értelmezhetetlenné teszi a tapasztalatiság szó túlképzését.

Összefoglalóan: a tapasztalatiság jelzője, az empirikus ebben a szövegkörnyezetben nem jelent semmit. A szemlélés módjának kontemplatív jelzője sem jelent semmit. Semmivel sem gazdagítják a mondat értelmét. Idegenes szakszó-hangzásuk egyesekre talán elzsongító hatással van. Gondolkodás látszatát keltik, de nincs bennük, mögöttük, felettük gondolat. Bölcseletiesség.

*

Következtetés: nem törekszenek szabatosságra.

4.3 Van-e lét a nyelven kívül?

A hanyag fogalmazás vétségében némely mesterek is elmarasztalhatók. Nem mentség ez, de talán magyarázat.

Volt fiatal koromban egy könyvem, Wittgenstein ifjúkori Logikai-filozófiai tanulmánya, amelynek pár mondatára máig emlékszem, mert jól jött, amikor Szegeden irodalomelméletet tanítottam (ilyen is volt), közelebbről a művészi visszatükrözés dolgát. Nos, Wittgenstein azt mondja, hogy a szolipszizmusnak teljesen igaza van, de ezt nem lehet állítani, erre csak rájön az ember. Miért nem lehet állítani? Mert akkor értelmetlenséget beszélnénk.

Alkossunk képzeletben két halmazt. Az egyikbe tegyünk mindent, amit tudunk, sejtünk, álmodunk, képzelünk, vagy csak sejteni fogunk a legalsó tudatunkban, bármit, képzelőerőnk leglázasabb termékeit. A másikba azt tegyük, ami ezen kívül esik, amiről a legesleghalványabb sejtelmünk sincs, és nem is lesz soha, egész életünkben. Mindent, amiről nem tudunk semmit. E második halmaz elemeiről azt se tudjuk, hogy léteznek, de azt se, hogy nem léteznek, és nincs rá mód, hogy valaha is megtudjuk. Ezért értelmetlen azt mondani, hogy nincs külvilág a tudatomon kívül – de azt is, hogy van.

Mármost amikor a visszatükrözést tanultuk, előkerült a „tudatunktól függetlenül létező objektív valóság” iljicsi fogalma, és ez ellen nagyon jól be lehetett vetni Wittgensteint. Hagyjuk, hogy mi az, hogy „tudatunktól” – hol van nekünk együtt tudatunk? – és képzeljük azt, hogy csupán az én tudatomtól függetlenül... hohó, de hát akkor már azt sem mondhatom, hogy „létező”! Hiszen, ha azzal kezdem, hogy a tudatomtól függetlenül, akkor az annyit tesz, hogy ne tessék ezután rám figyelni, mert hülyeségeket fogok beszélni, olyasmiről, amiről eleve megmondtam, hogy sejtelmem sincs róla.

Meglepő, de a „tudatunktól függetlenül létező objektív valóság” majdnem szó szerint megvan Searle-nél is, de őnála sem helyeslem. [52] Ami jó volt Lenin ellen, jó az Searle ellen is. Ez a kifejezés értelmetlen – akkor meg minek hangoztatni?

Viszont azt sem értem, hogy az ellenkezője miért állna szilárdabb alapokon. Amikor Derrida valami olyasmit mond, hogy csak szöveg van, [53] az pontosan ugyanilyen értelmetlen, mert bizonyíthatatlan.

S ha félreértem Derrida e híres mondatát, amelyet – gyakran elhangzó szavak! – „csak teljes szövegösszefüggésével együtt lett volna szabad értelmezni”, akkor a bennem bujkáló irodalmár azt mondja: „ügyes”. Ön megnyerte az autót – az apró betűs korlátozásokat úgyse olvassa el senki. Szerintem nemcsak a hirdetési erkölcsöt sérti, hanem a bölcseletben sem szép dolog egy jó rövid, egyszerű, jól közvetíthető mondatot vele merőben ellenkező szövegösszefüggésbe állítanunk. Akkor már inkább húzzuk ki. Vagy írjuk át pontos mondattá. Például: vannak szövegek is, és akad más is.

Nekem egyébként nagyon tetszik Searle javaslata: a „Háttér”. [54] Mert igaz ugyan, hogy a külvilág nem bizonyítható, de mindenki úgy viselkedik, mintha az lenne. Az ember kimegy a műsorszünetben egy palackért, és amikor visszatér, a tévé még mindig ott van. Ezen – mondja Searle – senki se lepődik meg. De nem tetszik az, hogy jámbor irodalmároknak eldönthetetlen bölcseleti kérdésekben állást kelljen foglalniuk – nem kell. Ahogy a materializmus nálunk kötelező volt, úgy az idealizmus immár nem lehet az. A materializmus uralmának ellentéte nem az idealizmus uralma, hanem a szabadság.

Gadamer nem Derrida, de sajnos az ő megfogalmazásmódja is emlékeztet a Derridáéra. Ezzel kapcsolatban ismét nem bölcseleti, hanem megint stilisztikai észrevételt kívánok tenni. Nem érdekel Gadamer bölcselete, hidegen hagy, hogy mi nála az összefüggés valóság és nyelv között. De van egy tétele, amely ugyanolyan megtévesztő és nagyotmondó, mint az iménti Derrida-ige, és ezt szóváteszem.

„A megérthető lét – nyelv”, mondja. [55] Ez a kijelentés logikailag kifogásolható.

Ugyanazon a lapon mondja emezt is: „Amit meg lehet érteni, az nyelv”. Az utóbbi kijelentés jól érthető, és szembetűnően igaz. Ha mindaz nyelv, amit meg lehet érteni, akkor a megérthető – nyelv, csakugyan.

De minek kellett ebbe a tökéletes állításba belerámolni a létet is? S miért épp a létet, miért nem a nemlétet, vagy bármit – hiszen a mondat minden esetben csak igaz bír lenni? Ha a megérthető – nyelv, akkor a megérthető lét is nyelv, de – mondjuk – a megérthető nemlét is az, nemde? A mondat igazi joker: minden alanyra igaz.

Nyilván nem tudom elkerülni a félreértést. Most majd meg akarják magyarázni nekem, hogy Gadamer rendszerében mi a lét és a nyelv viszonya bölcseletileg és teológiailag, pedig erre vonatkozó állításokat nem tettem. [56] Idegenkedésem Gadamer beszédmódjának szól. [57]

5. Magyarázat

Foglaljuk össze, mit figyeltünk meg!

A herméneutikai iskola viszonylagos zártságát, önmagára-figyelését, kizárólagosságra való törekvését, a környezetével való párbeszéd csökevényes mivoltát, a technikai szöveggondozás megvetését, a tekintélyelvet – egyfelől,

a logikailag, az egyes elemek szintjén kevéssé megformált, a részletekben olykor hanyag értekező prózát, amely meggyőző erejét nem belső koherenciájából, hanem kívülről nyeri, s abból, hogy roppant igényes módon mindig az ember egészét szólítja meg – másfelől,

ez a két megfigyeléscsoport együttesen jól harmonizál a gadameri herméneutika keresztény, azon belül protestáns, azon belül pietista hagyományával. Ez a vallási hagyomány – ez a herméneutikai iskola titka. A többi irodalomtudományi irányzat a maga laicitásában egy csoportot alkot – ez az iskola pedig valóban egy másikat. Az igazság birtoklása az, ami megkülönbözteti őket a többiektől.

Gadamer a felvilágosodással szemben álló pietizmusban jelöli ki saját hagyományát. De mi a helyzet a 18. század felvilágosult protestáns szerzőivel? Azokkal a nagy jövőjű elvekkel, amelyeket Alkotmányának első fejezetében James Anderson skót presbiteriánus lelkész fektetett le? [58] Amelyekhez a kanti bölcselet kapcsolódik?

A középkorban a keresztény, mint a kinyilatkoztatott igazság birtokosa, úgy vélhette, bűnt követ el, ha az örömhírt nem osztja meg azokkal, akik a sötétségben tévelyegnek. Különböző vallású emberek között nem alakulhatott ki másfajta párbeszéd, csak tanítás. A protestáns felvilágosodás képviselői viszont lassan eljutottak arra a felismerésre, hogy az igazsághoz merőben különböző utak vezethetnek, s hogy a vallási csaták színtere csak a lelkiismeret, a meggyőzés eszköze csak az ész lehet. Különböző vallású emberek immár párbeszédet folytathattak egymással. A késői Lessing talán már nem is gondolta úgy, hogy az összes közül csak az egyik vallás lehet igaz. [59] Gadamer tehát ezzel az irányzattal, a protestáns felvilágosodással fordul szembe, amikor a pietizmus hagyományához kapcsolódik, [60] és a magyar irodalomtudomány herméneutikai irányzata követi őt ebben.

 Ennyi volna az én feltevésem. A Kulcsár Szabó—iskola igazságbirtoklása mögött Gadamer felvilágosodás-ellenes protestáns hagyományát látom, meg a hozzá tartozó tekintélytiszteletet.

„Az elöljáró személytelen tekintélye, mely a szolgálati szabályzatból származik, végső soron szintén nem ebből a szabályzatból ered, hanem ellenkezőleg: lehetővé teszi azt. Igazi alapja itt is a szabadság és az ész aktusa, amely az elöljárónak, mivel nagyobb az áttekintése és beavatottabb, autoritást tulajdonít, tehát itt is azért, mert ő jobban tudja a dolgokat.” [61]

Ha igazam van, akkor Kulcsár Szabó Ernőnek semmi köze dr. Wulickéhez. Ő is, tanítványai is tiszteletreméltó jelenségek, mint mindenki, aki küldetést teljesít. Azok a tulajdonságaik és tetteik, amelyek esetleg nem minden kolléga szemében rokonszenvesek, ugyanúgy belülről fakadnak, egy kiapadhatatlan forrásból, ahogy azok a tulajdonságaik is, amelyek irigylésre méltóan erőssé, szervezetté és hatékonnyá teszik őket. Egyetemesség-igényük, kizárólagossági igényük nem elítélendő, hiszen szükségszerű, de szükségszerű az is, hogy a mi elvilágiasodott korunkban hiú remény marad.



[1] Roman JAKOBSON, Hang – Jel – Vers, szerk. FÓNAGY Iván – SZÉPE György, Bp., 1969, 355.

[2] Jelenlegi elméleti tájékozódásomhoz l. Egy egyetemes textológia vázlata, in Látókörök metszése. Írások Szegedy-Maszák Mihály születésnapjára, szerk. ZEMPLÉNYI Ferenc, KULCSÁR SZABÓ Ernő et al., Bp., 2003, 175—184.

[3] KULCSÁR SZABÓ Ernő, Irodalom és hermeneutika, Bp., 2000, 7.

[4] Thomas S. KUHN, A tudományos forradalmak szerkezete, ford. BÍRÓ Dániel, Bp., 1984, 274—276.

[5] BEZECZKY Gábor, A félmúlt klasszikusai, in Helikon, XLIII (1997), 5.

[6] Thomas S. KUHN, i. m., 276.

[7] VERES András, Előszó, in BONYHAI Gábor, Összegyűjtött munkái, Bp., 2000, 1/A, 9—18.

[8] Régi és új hermeneutika. Helikon Világirodalmi Figyelő, XXVII (1981), fasc. 2—3.

[9] VERES András, i. m., 9—10. Jauss kellemes meglepetést szerzett első pesti látogatásakor (a ’70-es évek végén lehetett), amikor akadémiai előadásában Bojtár könyve (A szláv strukturalizmus az irodalomtudományban, Bp., 1978) utolsó fejezetének német fordítására hivatkozott.

[10] Michael RIFFATERRE, Költői struktúrák leírása: Baudelaire A macskák című költeményének kétféle megközelítése, ford. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, in Strukturalizmus, szerk. HANKISS Elemér, Bp., é. n. [1971], II, 122—157.

[11] A strukturalista hagyomány és a történetiség összeegyeztetésével kísérletezett pl. BOJTÁR Endre, A szláv strukturalizmus az irodalomtudományban, Bp., 1978, 123—145.

[12] HORVÁTH Iván – KOCZISZKY Éva, „Költészet az emberiség anyanyelve”, in Ismétlődés a művészetben, szerk. HORVÁTH Iván – VERES András, Bp., 1980, 59—63.

[13] KOCZISZKY Éva, Hamann és a modernitás kritikája, Bp., 2000, 5.

[14] https://magyar-irodalom.elte.hu/repertorium/

[15] https://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/bbom/

[16] Hans-Georg GADAMER, Igazság és módszer, ford. BONYHAI Gábor, Bp., 1984, 440.

[17] „S miközben Gadamer nemzeti táplálék lett nálunk, akinek elsősorban köszönhettük: Bonyhai Gáborról kezdtünk szép lassan elfeledkezni” – írja VERES András, i. m., 17.

[18] VERES András, i. m., 16.

[19] KISBALI László, A filológia bosszúja, avagy Gadamer esete a pietista hermeneutikával, in Művelődési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére, szerk. BALÁZS Mihály – FONT Zsuzsa – KESERŰ Gizella – ÖTVÖS Péter – Szeged, 1997, 263—279.

[20] Vagy inkább bölcseleti előzményei voltak? Kisbali tanulmánya ezt sugallja.

[21] KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, Bosszú és filológia, in Holmi, XI (1999), https://www.c3.hu/scripta/holmi/99/07/25kszz.htm. A nagyon kemény hangvételű cikk mégis Kisbali „értékes, bár inkább érdekes felfedezésé”-t említi, és megengedi, hogy „Gadamer cédulái nyilván összekeveredtek”.

[22] KULCSÁR SZABÓ Ernő, Irodalom és hermeneutika, Bp., 2000, 171.

[23] A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szöveggyűjtemény, szerk. BÓKAY Antal, VILCSEK Béla, SZAMOSI Gertrud, SÁRI László, Bp., 2002, 248.

[24] KULCSÁR SZABÓ Ernő, A látható nyelv elkülönbözése: hermeneutika és filológia, in Literatura, [?] (2002), 379.

[25] I. m., 381.

[26] KULCSÁR SZABÓ Ernő, Történetiség Megértés Irodalom, Bp., 1995, [1].

[27] UŐ., A látható nyelv elkülönbözése: hermeneutika és filológia, in Literatura, [?] (2002), 382.

[28] SZILASI László, A történeti poétika története (1982—2000), in BUKSZ, XII (2000), 259.

[29] STOLL Béla, Szövegkritikai problémák a magyar irodalomban, Bp., 1987. A tájékozódás szélességéhez l. különösen 3—4, 52.

[30] A szövegkiadás új elmélete és gyakorlata, szerk. KOVÁCS Ilona, in Helikon, XXXV (1989), fasc. 3—4; KELEVÉZ Ágnes, A keletkező szöveg esztétikája. Genetikai közelítés Babits költészetéhez, Bp., 1998.

[31] https://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/index/

[32] https://magyar-irodalom.elte.hu/colloquia/ A kötet valószínűleg 2003/4 fordulóján, Párizsban fog megjelenni.

[33] A magyar klasszika filológia történetéhez alapvető: SZILÁGYI János György, Mi, filológusok, in Antik Tanulmányok, XXXI (1984), fasc. 2, 167—197. (A Régi magyar irodalomtörténeti tanszék 2003. ápr. 3-i tanácskozásának címe nemcsak Nietzsche postumus művére utal, hanem Szilágyi tanulmányára is.)

[34] HATVANY Lajos, A tudni-nem-érdemes dolgok tudománya, ford. SZŐLLŐSY Klára, Bp., 1968.

[35] Hans-Georg GADAMER, i. m., 349.

[36] UŐ., i. m., 228, 410.

[37] KULCSÁR SZABÓ Ernő, Irodalomértésünk néhány örökletes előfeltevéséről (Előszó), in UŐ., Történetiség Megértés Irodalom, Bp., 1995, 5—17.

[38] UŐ., Irodalomértésünk néhány örökletes előfeltevéséről, in UŐ., Irodalom és hermeneutika, Bp., 2000, 17—25.

[39] I. m. (1995), 7.

[40] I. m., 6.

[41] I. m., 7.

[42] I. m., 9.

[43] I. m., 17.

[44] I. m., 8.

[45] I. m., 9—10.

[46] I. m., 9.

[47] Hans-Georg GADAMER, i. m., 192.

[48] KULCSÁR SZABÓ Ernő, i. m., 9.

[49] I. m., 13.

[50] I. m., 14.

[51] I. m., 15.

[52] „[...] van egy olyan való világ, ami tőlünk tökéletesen függetlenül létezik”: John R. SEARLE, Elme, nyelv és társadalom. A való világ filozófiája, ford. KERTÉSZ Balázs, Bp., 2000, 34.

[53] De vajon mondott-e effélét Derrida? Searle azt állítja, hogy igen: „Jacques Derrida szerint ‘semmi nem létezik, csak a szövegek (Il n’y a pas de hors texte)’”, i. m., 28, ill. „‘There exists nothing outside of texts (Il n’y a pas de hors texte)’”: John R. SEARLE, Mind, Language and Society. Doing Philosophy in the Real World, London, 1999, 19. Hasonló hely néhány évvel korábbról: „Derrida [...] simply declares that there is nothing outside of texts (Il n’y a pas de ‘hors texte’)”: John R. SEARLE, The Construction of Social Reality, New York, 1995, 159. A Derrida—Searle-vitát hihetetlenül elfogultan, kínos pártossággal ismertető ROZSNYAI Bálint (A józan ész elviselhetetlen könnyedsége: Derrida és Searle vitája, in Helikon, XL [1994], 165—173) szerint Derrida ezt a mondatot nem is mondta. Searle füllentésének (166) nem adja okát; rejtelmesen célozgat ugyan arra, hogy Searle olyan, „némileg xenofób” amerikai, akinek nem tetszik a „francia (európai-zsidó) behatolás” (167). Rozsnyai megbélyegzi Searle-nek azt az erkölcstelen fogását, hogy „kizárólag angolul idézi Derrida kulcsfogalmait, meghatározásait, adomázása közben viszont franciára vált” (i. m., 166), és így azt a látszatot kelti, hogy esetleg a francia nyelvű szöveg is idézet. A csak szöveg van gondolat is ilyen; Derrida valójában nem szövegről, hanem írásról beszél, a francia mondat pedig Searle saját szerzeménye. Átadom a szót Rozsnyainak (i. m., 166): „Rögtön az angol idézet után, így folytatja: ‘And again: ‘il n’y a pas de hors texte’ [...]. Nem kapunk magyarázatot sem a nyelv-, sem a fogalomváltásra: az angol szöveg ‘writing’-ját a francia texte-tel azonosítja.” Valójában Searle igazat mond: a mondat természetesen a Grammatológia második, magyarra le nem fordított részében található, méghozzá jól látható, kiemelt, dőlt betűs szedéssel: „Il n’y a pas de hors-texte.” (Jacques DERRIDA, De la grammatologie, Paris, 1967, 227.)

[54] John R. SEARLE, The Construction of Social Reality, 127—147; UŐ., Mind, Language and Society, 10, 12, 31, 107—109; magyarul UŐ., Elme, nyelv és társadalom, 20, 22, 40, 110—112.

[55] Hans-Georg GADAMER, i. m., 329.

[56] Hans-Georg GADAMER, i. m., 15 maga is elutasítja „‘a megérthető lét – nyelv’ tételben” rejlő egyik bölcseleti lehetőséget, épp azt, ami miatt a mondatot kifogásoltam: „Tekintettel a nyelv egyetemességére, nem vezet-e ez a tétel ahhoz a tarthatatlan metafizikai következtetéshez, hogy ‘minden’ csak nyelv és nyelvi esemény?” Vö. még UŐ., Szöveg és interpretáció, ford. HÉVIZI Ottó, in Szöveg és interpretáció, szerk. BACSÓ Béla, Bp., [é. n.,] 20.

[57] Searle – bölcselő létére – szintén nem azzal vitatkozik, amit vitapartnerei gondolnak, hanem azzal, amit mondanak. Ama kifejezése, amelyet zárójelbe tett, szerintem ezt támasztja alá: „Thinkers as diverse as Michael Dummett, Nelson Goodman, Thomas Kuhn, Paul Feyerabend, Hilary Putnam, Richard Rorty, Jacques Derrida, Humberto Maturana, Francesco Varela, and Terry Winograd are often interpreted (not always correctly, I believe) as challenging our naive assumption that there exists a reality totally independent of our representations of it.” (The Construction of Social Reality, 157.) Wittgenstein ifjúkori művében szintén azt értékeltem, hogy a pontos fogalmazás kedvéért szembefordult a bölcseleti hagyománnyal. (Persze a bizalmatlanság maga is nemes bölcseleti hagyomány.)

[58] https://www.nagyoriens.hu/anderson/anderson_menu.html

[59] https://www.nagyoriens.hu/lessing_szabadkomuves_parbeszedek.html

[60] „Az igazi és végső ellenfél Gadamer számára az ‘absztrakt’ és ‘forradalmi’ modern felvilágosodás (IM, 201. o.). Történeti vizsgálódásaiban is a ‘felvilágosodás racionalista gőgje’ (IM, 150. o.) ellen keres támaszul szolgáló ellentétes hagyományt, időnként Herdernél, legtöbbször Hegelnél. Olykor pedig azt hangsúlyozza, hogy ‘támaszkodhatunk a felvilágosodás romantikus kritikájára’ is (IM, 200. o.). Ebben a felvilágosodásellenes Geheimbundban jelenik meg először a pietizmus öröksége, hiszen e vallási-teológiai irányzatot a német szellemtörténetben hagyományosan az Aufklaerunggal ellentételezve mutatják be. Gadamer magától értetődőnek tekinti ezt a ma is közkeletű felfogásmódot, s rendre szembeállítja a pietizmust és a felvilágosodást.” KISBALI László, A filológia bosszúja, II. Gadamer esete a pietista hermeneutikával még egyszer, in Holmi, XI (1999),  https://www.c3.hu/scripta/holmi/99/07/24kisbali.htm"https://www.c3.hu/scripta/holmi/99/07/24kisbali.htm.

[61] Hans-Georg GADAMER, Igazság és módszer, 200.