Toldalagi Róza grófnő, későbbi Schleinitz báróné memoárjai. Schleinitz báró

osztrák nagykövet volt Törökországban.

 

Emlékek

 

melyeket drága anyám 1900-ban jegyzett le Gmundenben

 

Gyerekkor

 

Mi marad nekünk, öregeknek, akiknek már nincs erőnk küzdeni, dolgozni, még csak remélni sem? Az emlékek, azok maradnak, azok pedig gyönyörűek, kivált a gyerekkor emlékei. Az én gyerekkorom különösen szép volt, szívesen beszélnék róla, de kinek? Kortársaim javarésze halott, vagy tőlem távol él. Az ifjúságot nem érdeklik a letűnt idők. Talán a gyerekek, ők milyen gyakran mondják: nagymama, mesélj nekünk a régi időkről. De igazán ők sem képesek megérteni, nem képesek belegondolni magukat azokba a távoli, idegen korokba. Így hát nem marad számomra más, magammal kell társalognom. Talán senkinek nem volt olyan szép gyerekkora, mint nekem, mennyeien jó anyám, drága testvéreim, fényes életkörülmények és egy olyan patriarchális család, amilyen a mostani időben már nem létezik, nem létezhet.

Legélénkebben nagyapám, Toldalagi Zsigmond gróf él az emlékezetemben; régi mágnás, amilyenek csak 1848 előtt éltek; alacsony, sovány férfi, szelíd kék szemekkel, kopasz nagy fején szőke paróka, melyet beszéd közben gyakran levett, hogy megtörölje koponyáját. A magyarok öltözékét viselte, fekete “magyarkát”, szűk nadrágot, magas csizmát, külsejében nem volt semmi rendkívüli, mégis látszott rajta a grandseigneur, aki megszokta, hogy százaknak parancsol. Mi gyerekek nagyon szerettük, de a tisztelet tiltotta, hogy sokat beszéljünk vele; a török háborúról, amelyben huszárhadnagyként vett részt, csak akkor mesélt, ha jó kedve volt, és megmutatta görbe ujját, amelyet a háborúban vágtak el. Télen Marosvásárhelyen lakott, nyáron Szentbenedeken. Szombatonként áthajtattunk Koronkáról nagyapához, és vasárnap délután tértünk vissza. És milyen volt az az utazás, noha csak háromnegyed óráig tartott! Elöl anyám velünk, három lányával zárt hintóban, hat lóval és csatlóssal. A második, nyitott hintóban – négyesfogat – apám, bátyám és nevelője. A harmadik kocsiban – ez társzekér volt öt igáslóval, kettő hátul, három elöl befogva, a kocsis lóháton – utazott szobalányunk, Druzsi és Marie Bourdet, a bonne. A német és francia tanárok otthon maradtak vagy a városba mentek szórakozni. Ezen a kocsin volt az ágynemű, ruhák, vasaló, még egy kis fazék is herbateának arra az esetre, ha valaki megfázna; úgy fel voltunk málházva, mintha Amerikába készülnénk.

Szentbenedeken az öregúr népes családjától körülvéve fogadott, akik minden ünnepnapra, születés- és névnapra, a közel lakók minden vasárnapra összejöttek. Legnagyobbik lánya, Ugronné férjével, két lányukkal, fiukkal, Sándorral, gouvernante-tal és nevelővel; második lánya, Bethlen Sándor grófné férjével, három fiukkal, nevelővel; harmadik lánya, Kornis grófné férjével; ennek ikertestvére, Katonáné férjével, három fiukkal, még kisdedekkel; Mihály bácsi és felesége (szül. Bethlen gróflány), akkor még friss házasok. Eszter néni, aki hajadon volt, vezette a háztartást, fogadta a vendégeket. Volt még egy hajadon lány, Anikó, ő egész fiatalon meghalt.

A családhoz tartozott Vályi lelkész feleségével (tizenhat gyermeke otthon maradt), a kántor és felesége, valamint Demes főintéző. Jött még jó néhány környékbeli vendég is, úgyhogy ebédnél negyven-ötvenen voltunk.

A mai Szentbenedekben senki nem ismerne rá az egykori Szentbenedekre. Egyszerű kúria volt akkor is, de szinte fejedelmi háztartással, olyan méretekkel és bőséggel, amilyen ma már csak talán Oroszországban létezik. A berendezés egyszerű volt. A falak fehérre mázolva, a padló fehér palló; szőnyeg az egész házban nem volt, kivéve egy török szőnyeget a hatalmas ebédlőasztalon; a két társalgószobát (akkor még nem hívták őket szalonnak) empire stílusban rendezték be; az egyikben fekete fából volt a bútor bronzgombokkal, halványkék kárpittal, a másikban fekete fa világosvörös kárpittal; a két szobában, valamint az ebédlőben az ősök képei borították a falakat. Csecsebecsének a nyomát sem lehetett találni, minden józan, szigorú és nagyon tiszta volt.

A francia stílusú kertet lépcsők tagolták egészen le a Nyárádig. Ódivatúak voltak a virágok is, dúsan illatozó török rózsa, szegfű, égő szerelem stb. A ház előtt veranda, itt uzsonnáztunk, a veranda előtt pedig rózsasövénnyel körülkerített lovarda. Ebben lovakat futtattak, egy régi spanyol fajtát. Az öregúr pipázva nézte őket.

Nekünk, gyerekeknek paradicsomi életünk volt. A különböző nevelők és gouvernante-ok egymással társalogtak, a népes gyereksereget pedig egy lelkész idős özvegyére, Pap nénire bízták, akit nagyon szerettünk. Többnyire a kertben tartózkodtunk. Édes Istenem, annak idején mindig szép volt az idő, csak viharokra emlékszem; borús napok csak novemberben fordultak elő. Napfényes idők voltak azok, bizony! Ebédnél és uzsonnánál a nagyokkal egy asztalnál ültünk. Délben hét fogás, utána gyümölcs és desszert; szupéra négy fogás; uzsonnára számtalan aprófalat. Mégsem rontottuk el soha a gyomrunkat. Még most, öregen is jobb a miénk, mint a fiataloké. Mi lehet ennek az oka? Alighanem az, hogy annak idején minden étel házilag, a saját gazdaságban készült, nem volt semmi hamisított, semmi silány. Teát nagyapámnál soha nem ittunk, annál több kávét, méghozzá kitűnőt, nyáron hidegen, hatalmas ezüstkannában felszolgálva.

A népes cselédség nem viselt livrée-t, az inasok fekete “magyarkát” hordtak.

Nagyapa jellemét mi, gyerekek még nem tudtuk megítélni, egy végtelen jóságos ember benyomását tette ránk. Jó anyám később ecsetelte nekem tulajdonságait. Istenfélő, egyszerű ember volt, puritánian szigorú erkölcsi alapelvekkel, nagy kálvinista, de nem türelmetlen, két katolikus veje is volt, és soha nem vitázott velük. Jó magyar is volt, meglehetősen liberális; hivatalnokaival szemben ódivatú, Dénes úr kivételével mindet “kend”-nek szólította. Nagyapámnak olvashatatlan, apró, rossz írása volt. Egyszer jött az egyik tisztviselője és alázatosan bocsánatot kért, amiért nem teljesítette parancsait, mivel nem tudta elolvasni gazdája levelét. Nagyapám elvette a levelet, végigfutotta, majd visszadobta a tisztviselőnek azzal a megjegyzéssel: “A levelet kendnek írtam és nem magamnak, kendnek kell elolvasnia.” Azért jó soruk volt alatta a tisztviselőknek. Ha valakinek tizenkét gyereke volt, mind a tizenkettőről gondoskodott, ezért a legtöbben hűek is maradtak hozzá. Sokan fösvénynek tartották, saját magához csakugyan fukar volt, “magyarkájának” zsinórjai többnyire kopottak, parókáját csak négy-ötévenként újította fel, nyolcvankét évesen még két faggyúgyertyánál olvasott, szemüveg nélkül. Lányánál viszont viaszgyertyák égtek a szalonban súlyos ezüstcsilláron. Szívesen gyarapította vagyonát, különösen nagybirtokokkal, harminchat javadalma volt, közöttük nagy uradalmak. Bárcsak gyerekei örökölték volna úgynevezett fösvénységét, akkor még most is tekintélyes és gazdag volna a család! Nagyanyától azonban sajnos a Vay-féle könnyelműség és pazarlás szállott rájuk.

Nagyanyámat nem ismertem. Anyámtól, aki nagyon tisztelte anyósát, később pedig idegenektől is azt hallottam, hogy nagyon derék, házias asszony volt. Ez az örökség így visszafajzás lehetett.

Mint Ibsen, én is hiszek az örökletességben; az erények, még inkább a hibák öröklődnek, habár ugrásokkal, olykor csak a második vagy harmadik nemzedéknél ütnek át, de ott vannak. Legyünk tehát tiszták és nemeslelkűek, hogy gyerekeink és unokáink semmi rosszat ne örököljenek tőlünk. Én így értem az Ószövetség mondását, mely szerint az utódok negyed- meg ötödíziglen bűnhődnek atyáik vétkeiért.

Nagyapa jól igazgatta birtokait, persze más módon, ahogy az manapság szokás; akkor még nem törölték el a jobbágyságot, könnyű volt gazdálkodni. Emlékszem a szüretekre. A távoli birtokokról, ahol nem voltak szőlőskertek, mint Ercse, Majos, Ludas, olyankor százával érkeztek a jobbágyok, két-háromszázan, az évi terméstől függően. Puttonnyal jöttek és sarlóval, azzal vágták le a fürtöket; pajtákban szállásolták el őket, szalmán feküdtek, párnára, takaróra gondolni se mertek. A szabad ég alatt főztek nekik, nagy kondérokban: káposztát disznóhússal vagy birkahúst almaszósszal, naponta kétszer húst, reggel túrót, este kenyeret meg pálinkát. Az ételt a szabadban osztották ki, mindenki kapott egy cseréptálat meg egy fakanalat. Nekünk, gyerekeknek pompás mulatság volt bámészkodni a kiosztásnál.

A bort nagyon primitív módon készítették. Levágták a fürtöket, dézsákba rakták, botokkal ütögették, majd durva zsákokba töltötték és mezítlábas férfiak a dézsákban táncolva kipréselték; ebből az első léből lett a legjobb, legerősebb bor. A kitaposott fürtöket aztán présbe rakták, még ebből is sok lé jött ki, ez a must azonban már csak kevésbé tüzes bort adott. Nekünk, gyerekeknek nagy mulatság volt a szüret, amint lázban égett az egész ház; az emberek a szőlőhegyen ettek-ittak, ahol kényelmes házakat építettek külön erre a célra, városiak is jöttek látogatóba, de mulatni – ahogy az Magyarországon szokás volt – nem mulattak. A szőlőtaposóknak muzsikáltak; falusi zenészek; négy cigány – cimbalom, hegedű, bőgő és klarinét; mind a muzsikusok, mind a szőlőtaposók késő éjszakáig bírták. A présház előtt egész szekérsorok álltak, teli hordókkal megrakodva a városi urak számára. Ügyvédek, orvosok, papok, professzorok, mind megkapták a jussukat. Annak idején mindent in natura fizettek, aranyat nagyon keveset adtak ki, a fönt nevezettek mind kaptak bort, búzát, tüzifát, gyümölcsöt, borsót, babot, aszalt gyümölcsöt, sőt még mustárt is. A javadalmak nagy bevételei így újra szét lettek osztva. Pénzbevétel a borból meg a ménesek lovaiból származott, amiket drága pénzért vettek meg a külföldiek. Továbbá a rudai aranybánya dukátjaiból, melyet apám nagynénjétől, Türinétől – nagyapa egyik nővérétől – örökölt.

Ez a természetbeni fizetés sok fáradságot jelentett a gazdasszonynak. Ősszel minden birtokról kender és len érkezett. Ezt aztán szétosztották fonásra a “premondás” asszonyok között; télen megfonva hozták vissza, aztán újfent szétosztották szövésre. Tavasszal  vászonbálák egész hegyei álltak a házban, ezeket aztán fehérítették és a gazdasszony jelenlétében felszabták fehérneműnek a cselédség számára. A finomabb szőttest eltették a ház saját szükségleteire. Mit csinálna ma egy grófnő, ha kerekezés helyett alsóneműt kellene szabatnia jobbágyainak? Anyám és nagynéném maguk is szőttek. Egy szép nő látványa a szövőszéknél bizonyosan festőibb volt, mint egy harisnyakötögetőé.

Eszter néni szintén legszebb emlékeim közé tartozik, de már a gyerekkoron túlról; igen magas korban halt meg, amikor én már özvegy voltam; mindvégig jó és hű maradt hozzám.

Ő nagyapa második lánya volt, gyerekkora a szentimentális holdfénykorszakba esett, amikor mindent nefelejccsel fontak körbe, amikor a lányokat – legalábbis a regényekben – elemésztette a szerelmi bánat, amikor a Griseldik és Gurlik voltak az eszménykép, egyszóval, amikor az érzelgősség uralkodott, az igazi, mély érzelmet pedig megvetették.

Nénémet is ilyen szellemben nevelték, egészséges, kernige természete azonban áttört, csak éppen ebbe az időszakba esett szerelme Althán gróf iránt. Nagynéném már jegyben volt Althan Károllyal, s már-már összeházasodtak, amikor az Althan család azzal a követeléssel állt elő, hogy nagynéném vegye fel a katolikus hitet. Eszter néni nem ment bele, a parti füstbe ment, ő azonban halálig hű maradt Althan grófhoz. Nyolcvankét évesen még elpirult, ha a nevét említették; visszautasított minden házassági ajánlatot, pedig kapott nem egyet. Még előrehaladott korban is hozzá mehetett volna a dúsgazdag Kemény Samu grófhoz, az utolsó Kemény grófhoz, ő azonban hű maradt Althanhoz. Egy Nyárád-parti fa kérgébe korabeli szokás szerint be lett vésve az ő neve meg az Althané. A betűk persze behegedtek, a fa azonban megmaradt. Nagynéném halála előtt egy évvel vihar törte ketté az elkorhadt fát; amikor nagynéném hírét vette, keserű könnyeket hullajtott, és azt mondta: “Most már nekem is meg kell halnom!” Meg is halt. Kitelt a sora a fának is, nagynénémnek is.

Mint mondottam, e szerelemtől és néhány apró szeszélytől eltekintve lerázta magáról az ósdi nevelést, egészséges, gyakorlatias nő lett, aki jó hatással volt az egész családra, elsimított minden viszályt, segített mindenkinek, aki bajban volt, s tette ezt önfeláldozóan. Haladt a korral, érdeklődött minden új iránt, együttérzett az ifjúsággal, és összekötő láncszem volt a család valamennyi tagja között.

Amikor nagyapám még élt, fiatal volt, vezette a háztartást, ápolta az öregurat, minket, gyerekeket pedig boldoggá tett meleg szeretetével és derűjével.

Nagyapám halála két évvel az 1848-as forradalom előtt következett be. Én tizenkét éves voltam akkor. Soha nem felejtem el azt az ünnepélyes pillanatot. Vásárhelyen, saját házában feküdt a halálos ágyon. Mihály bácsi tartotta a karjában. Gyerekei, unokái, vejei és menyei kivétel nélkül ott voltak körülötte; az ágy szélén a háziorvos, kezében az órával; a szárnyas ajtók szélesre tárva; a második szobában voltunk mi, az összes unokája, kicsik és nagyok, és jól láthattuk. A harmadik és negyedik szobában, az ajtók nyitva itt is, nagyapánk tisztviselői és szolgái. Ünnepélyes csend volt, amikor az orvos így szólt: “Toldalagi Zsigmond gróf tíz perc óta halott.” Két nagynéném erre – Eszter néni nem – elájult, vége volt az áhítatnak, felbolydult a méhkas, minket, gyerekeket hazaküldtek. Az orvosok tüdőbetegnek vélték nagyapát. A boncolásnál kiderült, hogy a tüdeje teljesen épp volt, akárcsak az összes többi szerve. Az orvosok a szokásos fordulattal éltek: kihunyt, mint egy lámpa, kiégett belőle az utolsó csepp olaj. Dr. Nothnagel ma azt mondaná: a legritkább halállal halt meg, természetes halállal. – Ki vinné be ma gyerekeit egy halottas szobába? Nyilván senki. Bennünket azonban puritánian szigorú nézetekkel neveltek. A gyermekeknek, mondták, hozzá kell szokniuk az élet komolyságához is, hogy semmitől se féljenek, és ijedség nélkül nézzenek szembe a legnagyobb rettenettel is. Nem voltam több hatévesnél, amikor Anikó néném meghalt. Bevezettek minket a halottas szobába, és meg kellett érintenünk a kezét. Nagy benyomás volt, fennkölt. Anikó néni a koporsóban feküdt, talpig fehérbe öltöztetve, haja kibontva, fehér rózsakoszorú a fején, szép nemes vonásait mintha márványból vésték volna ki; tiszta Jair lánya a Bibliából. Félelmet csak akkor éreztem, amikor megérintettem a kezét, az a leírhatatlan hideg átjárta minden porcikámat. Soha nem feledem azt a benyomást.

Fizikai fájdalmak miatt soha nem volt szabad panaszkodnunk, szégyennek tartották. Ez a gyermekkorban kapott erkölcsi edzés később hasznomra vált, nem tudtam volna így elviselni a lelki csapásokat, amiket elszenvedtem. A haláltól való nagy rettegést sem ismertem soha, ahogyan a fizikai veszélyektől való félelmet sem. Egy hamis hangtól vagy egy békától képes voltam összerezzenni, de tífuszt, kolerát, tűzvészeket, vízárt, mindezt félelem nélkül láttam közvetlen közelről, és egyetlen kór sem fertőzött meg.

Nagyapám mind anyagi ügyeit, mind a családot a legnagyobb rendben hagyta hátra, a kis ember nagy fegyelmet tartott, valamennyi fia és veje engedelmeskedett neki. Halála után kisvártatva minden bomlásnak indult. Az 1848-as forradalom is hozzátette a magáét. A nép érett volt a jobbágyság megszüntetésére, a nemesség azonban nem. Ezek zöme nem tudott eligazodni az új viszonyokban, a gazdaságban túl nagy volt az elbizonytalanodás. A munkásokat, akik azelőtt “úrbéresek” voltak, most mindet ki kellett fizetni. De honnan vegyék a pénzt? A kormány szintén elkövetett egy nagy hibát. Megígérte a tehermentesítő alapkárpótlást, de nem fizette ki; ez a pénz szolgált volna az új gazdálkodásra való átállás alapjául. A pénz csak nem jött. Azok a kevesek, akiknek volt félretett tőkéjük, hamarosan rendbe jöttek, és meggazdagodtak; de milyen kicsi volt ezeknek a száma! A legtöbben kénytelenek voltak eladósodni; hamarosan jöttek a zsidók, és féláron, magas kamattal összevásárolták a kárpótlási papírokat, jobban mondva a papírok ígéretét. A forradalom, a háborús év, utána a zűrzavaros idők – és kártalanítás még mindig sehol! – Röviden, a nemesek nagyrésze tönkrement.

 

KORONKA

 

Apám birtoka jóval szebb és korszerűbb volt, mint Szentbenedek. A lakóház egy nagybácsi, Báró Roke-pine ezredes terve alapján épült, külsőre nagyon egyszerű volt, belül viszont igen kényelmes. Nagy, magas szobák, korszerűen berendezve, parkettával, festett falakkal, két szobában még tapéta is volt, a bútor Bécsből, a harmincas évekből való. Inasok livrée-ben, címeres paszománnyal, kivéve apám testőrhuszárát, aki díszegyenruhában úgy festett, akár egy lovassági tábornok. – A legszebb a kert volt, területre nagyobb, mint a schönbrunni, angol stílusban, gyönyörű bokrokkal és fákkal, művészien telepítve. Koronka fénykora az 1846-os, 47-es és 48-as esztendőkre esett. Apám vagyona igen nagy volt akkor. Nagyapám birtokait ugyan felosztották Mihály bácsi és apám között. A régi Werbőczy-törvény szerint Magyarországon és Erdélyben nem létezett majorátus, s a “fiújószág”, azaz a családi javadalmak a fiúk között lettek szétosztva, a lányok nem kaptak belőlük. Apám egyik nénjétől, Türi Lászlónétól megörökölte a rudai aranybányát. Ennek nagyon jelentősek voltak a bevételei. Fivérem, Viktor keze alatt lezüllött, sógornőm, Nincsi 50.000 forintért adta el egy német társaságnak, amelyik ma évente egymillió márka osztalékot fizet ki. A társaság persze több százezer márka üzemtőkét is fektetett a bányába.

A háztartás nem volt akkora, mint nagyapámnál, viszont finomabb, elegánsabb. Első és második szakács, három konyhafiú, egy palotáslegény anyámtól, apám testőrhuszára, három lakáj, egy bécsi főkertész, négy kertészfiú, egy magyar zöldségkertész, cigányok szükség szerint a kerti munkákra. Pompás volt az a park! Ma is látom, ma is érzem a meleg,  magnólia- és daturaillattól fülledt nyári estéket. Sehol másutt nem láttam annyi magnóliát, nem hallottam annyi csalogányt csattogni, mint ott. Apám majd’ minden évben elment Bécsbe; igaz, hogy annak idején nyolc-tíz napba telt, mire odaért az ember, ő mégis útra kelt. Ettől finomodott az ízlése; mindig hozott valami újat a ház és a kert számára. Aztán mindig voltak vendégek a háznál, franciák, németek, lengyelek, öreg tanárok; általuk a mi tekintetünk is a távolba irányult, az egyszerű, régi magyar szokásokkal már nem értük be. – Apám abban az időben főispán volt. A székelyek akkor saját megyékkel bírtak, székeknek hívták őket; saját közigazgatásuk volt. Apám kiválóan látta el tisztét. Hivatalából adódóan sokat kellett otthon időznie, birtokait példásan igazgatta, jó anyám boldog volt. Békétlenség igazában nem támadt később sem, amikor apám többet élt Bécsben, mint velünk, ezáltal hitvesét, családját és a gazdaságot elhanyagolta és kezdetét vette a décadence. Mint férj és mint apa mindig gálánsan viselkedett. E szomorú emlékek azonban nem gyerekkorom idejébe esnek, jóval később következtek. Gyerekkorom idején még felhőtlen kék volt az ég. Nem maradhatott ilyen szép, az nem lett volna emberi.

Ha anyámat eddig nem említettem, annak nem az az oka, hogy nem ő töltötte volna be életemben az első helyet. Hogy valóban milyen volt, nem leírható, vagy költőnek kellene lenni. Csak csodálni, szeretni, tisztelni lehet. Ifjúkorában szépség volt, ahogyan két nővére, Rochefieux báróné és Bálinthitt báróné. Katona Zsigmond nagyapám – én nem ismertem – tudós volt, Göttingában nevelkedett és tanulmányai végett később is sokat élt Németországban, német kultúrát és német szokásokat szívott magába. Erdélybe visszatérve magas posztot töltött be a kormányzóságnál mint consilliarius. Első feleségétől, Bethlen Julianna grófnőtől származott fönt nevezett három lánya, még egészen kicsik voltak, amikor anyjuk meghalt. Katona nagyapa másodszorra Mikó Julianna grófnőt vette el. Két fiút szült neki és egy lányt, Bornemissza bárónét, aki még él, nyolcvanhárom éves. Második felesége szintén fiatalon meghalt. Nagyapám, akit tanulmányai teljesen igénybe vettek, nemigen tudott törődni gyermekei nevelésével, anyámat kivéve, aki a kedvence volt. Részt vett tanulmányaiban, s ezáltal olyan férfias tudományos műveltségre tett szert, amilyennel hölgyeknél csak ritkán találkozni. A latint, németet és franciát folyékonyan olvasta és fordította, szabatosan beszélte és írta őket, akár egy férfi, a földrajzban és növénytanban kiismerte magát, akár egy professzor; az nem a mai, felületes tudás volt. Előkelő, nemes természet volt, ha valamit a szemére lehetett vetni, akkor büszke érzékenységét. Ha megsértették igazában, visszavonult védekezés nélkül. Később gyakran javasolták neki, hogy szálljon szembe apámmal, de büszkeségből soha nem tette meg, még saját vagyonát se mentette meg az összeomlásban. Megközelíthetetlen volt, semmi nem ért el hozzá, se pletyka, se pártoskodás, csak a gyermekeinek élt, apámat szenvedélyesen szerette, de nem mutatta ki; ehhez is túl sok félénkség lakozott benne. Az ismerősök büszkének tartották, mint aki sokat ad származására, de teljesen alaptalanul, mert ehhez túl felvilágosult volt, és hiányzott belőle mindenfajta női hiúság. Gyerekkorunkban mindenünk volt. Dajkánk, bonne-unk, nevelőnőnk, soha nem engedett át minket másnak. A különböző tanárok mindig jelenlétében adták óráikat. A francia kisasszonnyal mentünk sétálni a kertbe, de a nevelőnőnk anyánk maradt, ahogyan később is ő lett az egyetlen barátnőnk. A legszívesebben a véndadára bízott bennünket. Ő is a régi idők jellegzetes alakja volt. Egy kisnemes özvegyeként fivérem, Viktor dadája lett, majd haláláig a házban maradt. Dolga voltaképpen nem volt. Ha valaki beteg ágynak dőlt, ápolta; sétálni is vitt bennünket. Az egész női személyzetnek ő parancsolt. Gyógyfüvekkel töltötte fel a házipatikát. Annak idején hozzánk jártak a falu idős betegei is, és meggyógyítottuk őket. A véndada rózsavizet párolt, ha nálunk voltak, rendet tartott az unokafivérek és unokahúgok között, és mindannyiunkat úgy szólított: “Te!” Jaj volt annak, aki túl hangosan nevetett vagy illetlen szót ejtett ki a száján. Minden tekintetben megbízhatóbb és ragaszkodóbb volt, mint a modern gouvernante-ok. Már nagyok voltunk, amikor meghalt, egy évvel a házasságom előtt. A családi kripta mellett lett eltemetve. A bácsikáim és nagybátyáim vitték a koporsóját. Jobban megsirattuk, mint a tulajdon nagynénénket.

Gyerekkoromban, de még ifjúkoromban is csak derűs arcokat láttam magam körül, szüleim között egyszer sem hallottam kemény szót. Asztalnál nem volt szabad családi ügyekről beszélni, de még csak személyekről sem, már csak az asztalvégen ülő öt-hat személy miatt is, akik a család barátai voltak, mint például apám titkára, Szalay úr, fivérem titkára, Monsieur Chauson, egy sógor, két-három tanár, szegény művészek, tudósok, akik sokszor hat-tíz hónapig időztek nálunk, míg aztán állást találtak. Az egyik legfurább alak egy olasz tenorista, signor Zilotti volt, aztán monsieur Meunier, egy emigráns, hogy miért emigrált, már nem tudom; Herr Auerhahn, egy félreismert zseni, két évig maradt Koronkán azzal az ürüggyel, hogy a könyvtárat rendezi. Persze mind civakodtak egymással és kölcsönösen élősdinek titulálták egymást. Mindeme uraságok csak akkor beszélhettek, ha felszólítást kaptak, nevetni sem volt illő. Én mint csintalan kölyök folyvást azon voltam, hogy vidám tréfákat adjak elő, melyek nevetésre ingerlik az asztalvégen ülőket. Egy jószágigazgató kék meg zöld lett, ütőerei kidülledtek, jó anyám attól félt, még megüti a guta, és megtiltotta nekem a bolondozást, de nem komolyan, én pedig még ádázabbul űztem tovább. – Emlékszem, alig voltam ötéves, volt ott Koronkán egy lengyel, egy Kwilecky úr, egy gróf in cognito, a K. nevet csak fölvette, erősen kompromittálhatta magát, elárulták és följelentették. Az akkori főtiszt, Gál Józsi, egy hírhedt csempész, baráti látogatás ürügyén jött hozzánk letartóztatni. Szüleim ennek már korábban hírét vették, s K.-t Gál Józsi szeme láttára szöktették meg, anélkül hogy emez bármit észrevett volna. Egy bricskába négy lovat fogtak, Mihály bácsi volt a kocsis, Kriloczky magára öltötte apám ruháit, mivelhogy hasonló alakja volt, fölült bácsikám mellé, és elhajtottak. Gál azt hitte, apám az, és engedte elvonulni őket. A szöktetés sikerült. Gál később megtudta, hogy rászedték, és soha nem tudott megbocsátani apámnak.

A kertben, a lakóháztól meglehetősen messze, nagy üvegházat építettek a könyvtárhoz, az üvegház másik oldalán pedig olvasószoba állt és egy korszerűen berendezett fürdőszoba. Adele nővérem és én a könyvtárban töltöttük bakfiskorunk és ifjúságunk legszebb óráit. A könyvtár Katona Zsigmond nagyapánktól származott, megvoltak benne az ő történelmi művei is, melyek, ha jól emlékszem, latinul íródtak és értékesek voltak. A könyvtár magángyűjteménynek nagy volt, és egy szép rézmetszetgyűjtemény is járult hozzá. Apám halála után nem vettünk több könyvet, most pedig, László unokaöcsémnél ládákba csomagolva hevernek. Ott, a hűvös könyvtárban Adelével válogatás nélkül olvastuk, ami a kezünkbe esett, közben pompásan társalogtunk, ha pedig unalmas vendégek érkeztek, a pisszenésünket is visszatartottuk, nehogy valaki ránk találjon. Átkutattunk minden fiókot és dobozt, s egyszer csakugyan találtunk valamit, ami nagyon felkeltette az érdeklődésünket és kíváncsiságunkat. Halványkék, kifakult kőműveskötény selyemből, falazókanál elefántcsontból, valamint, ugyancsak elefántcsontból, egy fölül triangulummal díszített kulcs, pontosan úgy, ahogyan a Wilhelm mester vándoréveiben vannak ábrázolva. Nagyapám szabadkőműves volt, mindez az övé volt, szabadkőműves, mint amilyenek Goethe korában éltek, mint a nemeslelkű Lothario. Egyetlen könyv olvasását sem tiltották meg nekünk, csak Hogarth rézmetszeteit nem nézhettük meg, s nekünk soha eszünkbe nem jutott, hogy e képek közül csak egyhez is hozzányúljunk. Csak azt tudtuk, hogy Paul de Kock illetlenül írt, és mi soha egy könyvét föl nem lapoztuk. Kevesebb silány könyvet olvastunk, mint azok a lányok, akik egy gouvernante legszigorúbb cenzúrája alatt állnak. Ebben az üvegházban játszottunk először színházat nagyapa névnapjára. A darab Kotzebue-tól volt: A hegyi falu. Dobogós színpad, függöny, a díszletek Vásárhelyről az ottani színiigazgatóval egyetemben. Nekem egy kis szerep jutott, egy parasztlánykát alakítottam, nyolcéves voltam akkor; az előadást élőképpel zártuk. Nagyapa újonnan festett, életnagyságú portréja zöldnövénnyel körülfonva, mögötte, piramisszerűen fölépített lépcsőkön unokái, alul a nagyok, felül a kisebbek. Legfölül álltam én, mint a legkisebb, kezemben koszorú ezzel a felirattal: “Éljen nagyapánk”. Hozzá bengáli tűz; a füsttől elszédültem, le kellett vegyenek. Szép ünnep volt, sokáig megmaradt az emlékezetünkben. A jelmezeket később fölhasználtuk saját játékainkhoz.

A telet Vásárhelyen töltöttük, és az Apor-házban laktunk. Nem éreztük magunkat olyan jól, mint Koronkán; be voltunk zárva, soha nem jártunk ki. A háziorvosunk, Csiki doktor – egy igazi Dr. Sassapess – a széltől is féltett, csoda, hogy nem pusztultunk bele. Soha nem jutottunk ki a friss levegőre, csak vasárnap nagyapához. A zárt hintókat ilyenkor füstölőzték, befűtötték, s akkor beszállhattunk állig bebugyolálva. Nagyapánál minden vasárnap istentisztelet volt, az étkezőben az urak, a szalonban a hölgyek, a nyitott ajtóban a lelkipásztor. A város lelkészeinek sorjában mindnek prédikálnia kellett. A protestáns arisztokrácia hölgytagjai valamennyien eljártak az istentiszteletre. Utána némi társalgás, kettőkor ebéd, este ki-ki hazatért, hozzánk a kuzinok és barátnők jöttek. Vásárhelyen kevesebbet lehettünk együtt anyánkkal; színházba járt, bálokra, soirée-kra, mi meg otthon maradtunk Mademoiselle Marie Bourdet-val és véndadával. Nálunk is voltak nagy hivatalos ebédek a megyei tisztségviselőknek, a királyi tábla urainak, a zsinat lelkészeinek és a tisztikarnak, mi gyerekek persze nem vehettünk részt rajtuk. Annál gyakrabban étkeztünk a gyerekszobában, a macskaasztalnál.

Annak idején divat volt szánkázni, úgy nevezték: Schlittagen. Az ablakból bámultuk. A menet rendszerint nagyapa háza elől indult; legelöl egy futár töröknek vagy hasonlónak öltözve, aztán jöttek a szánok, egyik szebb, mint a másik, mindegyikben két fő, egy hölgy, egy úr, némelyek jelmezben, mások anélkül, aztán jött egy nagy szán a zenészekkel és további szánok fáklyavivőkkel; mindegyik szán hátsó ülésén egy-egy kocsis és fáklyás inas ült. A menet persze őrült tempóban száguldott, hogy az előfutár miként nem kapott tüdőgyulladást, nem tudom; a szájában cumi volt, mint a gyerekeknek, pálinkával átitatva, futár nem lehetett akárkiből. Barbár, esztelen divat volt, annyi tény.

A karácsonyfát Erdélyben akkor még nem vezették be, nem ismerték ezt a szokást. Szilveszter este kiraktuk cipőinket az ágy elé, és másnap reggel benne volt az ajándék, amit nagyapától kaptunk. Játékokkal csöppet sem kényeztettek el bennünket, ezért különösen nagy öröm volt, ha játékot kaptunk. A mai gyerekek általában túl sokat kapnak, ezért aztán fásultak, nincsenek igazi gyermeki örömeik. Minden nagyvásárra kaptunk három ezüsthúszast, a véndadának egész nap lótni-futnia kellett velük, hogy beszerezze rendeléseinket. A vásárokra porcelánkereskedők is jöttek Csehországból, a véndada tőlük vásárolt nekünk gyerektálakat, tányérokat és minden mást, míg teljes nem lett a készlet; ehhez három-négyévi nagyvásár kellett, mert három ezüsthuszas nem volt sok pénz. Annál nagyobb volt az örömünk, amikor végre minden együtt volt. A szép hajasbabák minekünk nagy ritkaság voltak, nővérről húgra szálltak. Én mint a legkisebb már meglehetősen elnyűve kaptam meg, mégis nagyon szerettem őket.

Az első karácsonyfát anyám fivére, Miklós bácsi készítette nekünk. A mainzi garnizonban szolgált tisztként, ott ismerte meg a szép szokást. Hogy ámultunk-bámultunk, milyen meseszerűnek láttuk, és milyen gyönyörűek voltak a külhoni játékszerek; feledhetetlen epizódja maradt gyermeki létünknek! Később, amikor már felnőttünk, Viktor fivérem gyakran készített nekünk karácsonyfát.

Ha a régi idők napos oldalait említem, nem szabad megfeledkeznem az árnyékosakról sem. Milyen volt akkor a gyógyászat Erdélyben? Szinte középkori! Háziorvosunk, Csiki doktor, egy örmény, igazi sarlatán volt. Anyámon minden tavasszal ért vágott, egy nőn, aki soha nem volt beteg! Nem emlékszem, hogy valaha akár csak fél napig is feküdt volna. A bánat vitte el; egy szomorú levél olvastán ideghűdést kapott, amely hamarosan jobbra fordult, nyolc nap múltán mégis végzett vele. Bennünket, gyerekeket szörnyen elkényeztettek, hideg vízben nem fürödhettünk, hideg vízzel nem mosakodhattunk; arcunkat rózsa- vagy liliomvízzel, nyakunkat, karunkat, mellünket meleg vízzel. Kellő lágyságáról a véndada gondoskodott. Kis kendőbe korpát, egy tojássárgáját és szappanreszeléket tett, bekötözte és kifőzte. A víz ezáltal síkos lett, ezzel mosdatott bennünket a dada. Lefekvés előtt minden este egy csésze hársfateát kaptunk inhalálásra. Gyerekként egyszer begyulladt a szemem. Akkor minden másnap laxationumot kaptam, a köztes napokon pedig öt-hat piócát raktak rám, mégpedig a halántékomra, a lábamra naponta mustárlisztpépet, a fülem mögé bedörzsölést, ami kisebesedett, végül pedig folyamatosan böjtölnöm kellett; ez így ment hetekig, míg végül a sok vérzéstől és böjtöléstől ájultan estem össze. Véletlenül éppen akkor érkezett hozzánk egy híres szemorvos – Korondon voltunk –, megmutatták neki a szememet, ő jeges borogatást rendelt, és négy nap alatt rendbe jöttem. Hatvanéves koromig tökéletes volt a látásom. Nem Csiki volt az egyetlen doktor ebből a fajtából. Jól emlékszem egy hölgyre, akit görcsök gyötörtek. Neki egy német csoda- és vándordoktor egy indiai ember porított fogaiból és szárított poloskákból készült mixtúrát rendelt beszedni; a tarkóján még egy zsinórt is átvezettek, amit naponta egyszer jobbra, egyszer balra húzogattak, hogy gennyezzen a seb! Emlékszem arra is, amit a szép Zsombori asszonyról hallottam, akinek nagyon szép bőrszíne volt, és kutacsot viselt a karján. Kérdésemre, hogy ez mitől van, azt a választ kaptam: egy nyílt seb miatt! Vágást csináltak a karján és egy szem borsót tettek bele, hogy a seb gennyezzen és a bőre színe szép maradjon.

Voltak az ószázadnak más fogyatékosságai is. Apámnak volt Magyarországon egy unokafivére, Vay Károly gróf. Róla azt mesélték, hogy azonos a híres betyárral, a sokszor megénekelt Sóbrival. Igaz volt-e vagy mesedolog, ki tudná bizonyítani? Annyi azonban igaz, hogy Vay Károly gazdag volt, de pazarló, mint mindenki a nemzetségéből; elszórta mindenét, aztán eltűnt. A család azt állította, utazgat, de nem tudják, merre. Ekkor bukkant fel Sóbri, a legendáktól körülszőtt, vadregényesen merész útonálló. Évek múltán Sóbri nyomtalanul eltűnt. Vay hazatért, mégpedig gazdagon. Sóbrit a pandúrok kardja megsebezte a homlokán, Vay ugyanazon a helyen heget viselt, amelyet hajfürtjével takargatott. Borgőzösen Sóbrinak vallotta magát, de talán csak kérkedésből. 1848-ban mint honvédőrnagy járt nálunk, ötvenévesen, és nagy hatást tett ránk. Volt benne valami nagyon nemes, vonásai élesen metszettek, sasorra ívelt (családunkban az ívelt orr Vay-örökség, a Toldalagiak orra krumpliorr), és népdalokat énekelt nekünk, szebbeket azóta se hallottam. Voltak titokzatos tulajdonságai is, mint a távolbalátás és egyebek. Unokáim nem tudnák elképzelni, hogy egy tehetséges és jól nevelt gróf haramiavezérré váljon. Manapság a bankárok sikkasztanak, tábornokok hamisítanak, a monostorok lefizethetők, és még a trónörökösöket is azzal gyanúsítják, hogy szabóiktól kérnek kölcsön. Más idők, más szokások. Ki a nagyobb csibész, nehéz megmondani. Mind saját korának szüleménye. A kornak minden hibánkban és erényünkben megvan a maga része. Azért senki ne vessen követ az egyes emberekre.

Eszembe jut még egy középkorias történet a családunkból. Volt nagyapámnak egy unokafivére, Jánosnak vagy Józsinak hívták, annak csak lányai voltak. Hogy a családi birtokokat megtarthassa, fiúra volt szükségre, mert mint említettem, a Werbőczy-féle törvény értelmében lányoknak nem volt joguk a családi birtokokra, még akkor sem, ha nem volt fiúörökös. Hitvese, egy Bánffy-lány (Borka) fürge és leleményes volt, mint minden Bánffy, tanácsot tartott egy madámmal, majd egyezséget kötött egy cigányasszonnyal. Kisvártatva azt beszélték, a grófné áldott állapotban van. Napról napra erősödött – a párnáktól, amiket felkötött. Végre elérkezett a szabadulás napja, a grófné a hálószobában feküdt, vele a madám és hű szobalánya, a szomszéd szobában a férj és néhány rokon, mind a nagy eseményre vártak. A madám időközben elment a cigányasszonyhoz, aki éppen megszült. Hosszas várakozás után megérkezett a gondosan bepólyázott csomaggal, az újszülött gyermekkel. De amint a sors gyakran tréfát űz, a gyermek, íme, leány volt! Ezen már nem volt mit változtatni, hiszen a rokonokat bizonyos fokig tanúnak hívták. A történetre a cigányasszony révén derült fény, de mivel a gyermek leány volt, az örökösödési törvény folytán nem lett következménye. Mindent eltussoltak. A gyermek meglehetősen gyöngécske volt, négy évig élt mint grófkisasszony, és a koronkai családi kriptában temették el. A kis cigánylány még ma is ott pihen a grófi ősök mellett. A birtokok aztán nagyapámra szálltak. Még emlékszem a madámra, Vitkaznénak hívták, de inkább csak Rábinéként emlegették; német születésű volt, a legkövérebb személy, akit valaha láttam, ott volt anyám mellett, amikor legkisebbik gyermekét, Gábort világra hozta, tizenhárom hónaposan halt meg.

Mi testvérek nagyon szerettük egymást, különösen Adele és én, elválaszthatatlanok voltunk; mindent megosztottunk egymással, tanulmányainkat, játékainkat, gondolatainkat, érzelmeinket, ábrándjainkat, mindent, de mindent. Adele szellemben tehetséges volt és egyéb talentumokkal is megáldott, nagyon szépen zongorázott, szépen énekelt, terjedelmes, tiszta szopránhangja volt. Jellemében anyánktól örökölt egy s mást, azt az érzékeny megközelíthetetlenséget; Adele azonban akarnok is volt, míg anyám nem. Nagyon szép volt, sudár, dús alakkal, finom vonásokkal, rózsás-fehér porcelánbőrrel. E látszatra virágzó, erős testben azonban ott bujkált a betegség. Gyerekként és mint fiatal lány sokat betegeskedett, s attól a naptól, hogy Bethlen Gyula gróffal frigyre lépett, egy percig nem volt egészséges. Fanny nővérem csak három évvel volt idősebb, de sokkal jobban különbözött, és kevésbé állt közel hozzánk. Nem volt olyan tehetséges, mint Adele, szép sem, jellemre komoly és pedáns, gyanakvó (viszont nagyon jóságos), ami nem harmonizált az én nyílt vidámságommal és elevenségemmel. Adelével még kevésbé illett össze. Ez azonban gyerekkorunkban volt így. Később, szüleink halála után együtt éltek, Fanny istenítette Adele-t, mindent föláldozott érte. Még most, Adele halála után sem volt nagyobb bánata, mint hogy nem tudott többet adni neki. Fanny szeretete Adele iránt fennkölt volt, és mint minden fennkölt lény, ő is gyakorlatiatlan volt, s anyagilag tönkretette magát vele.

Viktor fivérem szintén tehetséges volt, nagyon jól tanult, és a legnemesebb lélekkel bírt, amit csak el lehet képzelni. A túlzott kényeztetés azonban gyöngévé formálta jellemét. Az örökös csodálat és istenítés folytán nem tudott ellenállni a sors csapásainak; szelleme elborult. Még ekkor is látni lehetett, hogy nincs benne keserűség. Szép volt valamennyi látomása. Még emlékszem, ahogyan az elsötétített szobában megkérdezte, látom-e, milyen szépen megy le a nap, milyen szépen csillog a víz, melyen át kedvenc lova, Jellamar üget anélkül, hogy elbotolna, lábával éppen csak érintve az árt. Ilyetén látomásai mellett voltak hátborzongató, vészterhes rémképei is. Pedig gyerekkorában jóságos, vidám fiúcska volt; engem különösen kedvelt; külsőre hasonlítottunk.

Gyerekkori emlékeim egytől-egyig Adele-hez kötődnek, mert soha, semmit nem tettünk egymás nélkül, éspedig legzsengébb gyerekkorunk óta. Milyen jól emlékszem, hogyan imádkoztunk öt-hat évesen Istenhez, engedjen mielőbb meghalnunk, hogy megláthassuk a mennyországot. Tudtuk, hogy ez a fohász nem egészen helyénvaló, mert elrejtőztünk a hálószoba függönye mögé. Annak idején még elevenen élt Napóleon emléke. A szobák, különösen a vendégszobák tele voltak zsúfolva képeivel és gipszszobraival. Betéve tudtuk összes csatáját. Most, miközben Rostand Aiglonját olvastam, eszembe jutott, hogyan beszéltek annak idején a reichstadti hercegről. Ahogyan most a francia imperializmus nevezi gyilkosának Metternichet, úgy nevezte akkor a népszáj. Bécsben annak idején a besúgók miatt nem mertek olyan szabadon beszélni az emberek, mifelénk viszont mindenki azt híresztelte, hogy Metternich ólommal mérgeztette meg a fiatal herceget.

Nagyon engedelmes gyerekek voltunk. Apám közölte velünk: “Ha azt parancsolom nektek, hogy menjetek át a tűzön, át kell mennetek.” És meg is tettük volna. Ez a túltengő engedelmesség sok a jóból, nem engedi, hogy a jellem szabadon kibontakozzék, gátolja az akaraterőt, más tekintetben viszont hasznos. Soha, felügyelet nélkül sem tettünk volna semmi olyat, amit tiltottak, s mi lányok nem ismertük a hazugságot, lehetetlen valami volt a számunkra. Fenyítést soha nem kaptunk, büntetést is csak ritkán és szelíden, a legkisebb szidalom elég volt, hogy elszégyelljük magunkat. Ez a fajta engedelmesség csak patriarchális közegben jöhet létre, és csak itt tartható fenn. A család és a szülők annak idején máshogyan estek latba, mint manapság. Nekünk soha nem mondták, hogy legyél jó, akkor megkapod ezt vagy azt; Istenhez, szüleinkhez és magunkhoz való hűségből kellett jónak lennünk. Hitvallásunk sem ígér jutalmat, valamiféle első osztályt a mennyországban, a jóságért magáért kell jónak lennünk.

Erdélynek az unió révén különleges státusza volt, más, mint Magyarországé, és más volt a politikai irányítás is. Erdélyben mások voltak a szokások is, finomabbak, a betyárságot nem ismerték. Talán amiatt, hogy az ifjúságnak német egyetemeken kellett befejeznie a tanulmányait. Egyetemi végzettség nélkül nem létezett műveltség, nem lehetett hivatalhoz jutni, még a legegyszerűbb falusi lelkipásztornak is Németországban kellett bevégeznie a tanulmányait. Ezt a megannyi göttingai, jénai vagy akár uppsalai ösztöndíj tette lehetővé; az erdélyi fejedelmek alapították őket, javarészüket Bethlen Gábor. A fejedelmek zöme protestáns volt.

Az akkori nemesség önálló volt, büszke, szervilizmustól mentes (hiszen az udvartól távol), szabad szellemű, szigorúan hívő, túlnyomórészt kálvinista. A kálvinizmus teljesen más, mint a lutheránizmus, és teljesen másfajta jellemet formál ki. Tisza Kálmánt említhetném az erdélyi nemes típusaként, amilyen az régen volt; ő maga ugyan nem erdélyi, anyja azonban Teleki gróflány volt a Marosvásárhely melletti Sárpatakról. A nemesség színmagyar volt. Az okos Mária Terézia vegyes házasságok által germanizálta a magyar nemességet. A Pálffyak, Erdődiek, Esterházyak 1848 előtt egy szót sem beszéltek magyarul. Anyanyelvüket csak Erzsébet császárné révén ismerték meg. A nemesség ilyetén germanizálása Erdélyben nem sikerült Mária Teréziának; az okos császárnő közreműködésével mindössze két családba kerültek osztrák mátkák, a Bethlen és a Bánffy családba. Ez a Bethlen-ág katolikus lett, és kihalt. A család utolsó sarja, Márkus gróf Gmundenben él száműzetésben. Tizenöt éve még dúsgazdag volt. A másik család a Bánffyaké volt. Mária Terézia Dénest és Györgyöt német nőkkel házasíttatta össze, grófi rangot kaptak és katolikusok lettek. Ez a család második ízében halt ki. Közeli rokonuk, Bánffy Miklós újra grófi rangot kapott; de ez sem hozott szerencsét. A Miklós által alapított nagy majorátus hamarosan ki fog hunyni. Egyetlen unokája mihaszna, gyámság alatt van; aztán rák is van a családban. Az úgynevezett koldus Bánffyak ága virágzik, gazdag, csupa derék férfiú, közöttük egy miniszter is. De hová kalandoznak el gondolataim? Mit érdekel engem a Bánffyak sorsa?

Az 1848-as unió elmosta Erdély minden egyediségét. A Budapestre való központosítás Erdély minden erejét Magyarországra szívta el. Erdély félretolt provinciácska lett lezüllött, elszegényedett nemességgel, persze vannak kivételek is. Csak a nép magva, a parasztság, az derék és intelligens volt, és ebből a jó magból 1848 óta derék középréteg jött létre, amely hamarosan felül fogja múlni a nemességet. Milyen szép is voltál, én szerelmes Erdélyem! Mennyire szeretlek téged még ma is!

Mi gyerekek szívesen és szorgosan tanultunk, csak a kötés volt számunkra gyötrelem. Adele-t már a harmadik sornál elnyomta az álom. Én úgy múlattam kötés közben az időt, hogy tündérmeséket gondoltam ki, de senkinek nem meséltem el őket, még Adele-nek sem, mert igen korán kiirtották belőlem a mesélőkedvet.

Alig négyévesen lelkesen meséltem a véndadának, hogyan éltem egykor a Marosban, mielőtt világra jöttem. Mifelénk ugyanis nem azt mondták, hogy a gólya hozza a gyerekeket, hanem hogy a vízből halássza ki őket. Részletesen leírtam vízalatti kastélyomat és benne a szobákat is. Az egyik rózsa-tarka felhőkből volt, átkukucskáltak rajtuk a csillagok meg így tovább. Szüleim egyszer meghallották az elbeszélést. Alaposan megdorgáltak, és megfenyegettek: ha még egyszer így hazudozok, elnáspángolnak. Költői vénám ezzel egyszer s mindenkorra el volt metszve. Még álmaimat se mesélhettem el többé. Mennyire igazuk volt szüleimnek –

Valamennyi tanítóm közül fivérem nevelőjét, Kálmán urat kedveltem a legjobban; száraz volt és pedáns, velem azonban kivételt tett, hozzám barátságos volt. Sajnos matematikaprofesszorrá nevezték ki Vásárhelyt, amikor én tizenkét éves voltam; még professzorként is adott nekem órákat; két évvel később elvitte a szárazkór. Ha tovább él, talán még lett volna belőlem valami. A többi tanár nem sokat ért. A forradalom alatt a külföldiek elmentek, a hazaiak honvédnak álltak, befellegzett a stúdiumoknak.

Nagyapám idejében a szülők maguk képeztették ki gyermekeiknek a nevelőket, vagyis  az illető szülők finanszírozták a nevelők egyetemi éveit. Erre a célra persze a legrátermettebb, legintelligensebb diákokat választották ki, jobbára lelkészek fiait. Apám nevelője, Bihari például okos és energikus pénzügyi szakember volt, később bányafelügyelő lett Rudán, remekül irányította, és nagy birtokokat szerzett a bánya mellé. Ő volt az egyetlen, aki apámnak imponált. Ha élt volna még az összeomlás alatt, bizonyára sok mindent meg tud menteni, vagy el sem jutunk ide. Mihály nagybátyám nevelője, Szász István a történelem professzora lett Vásárhelyt, jóravaló, hűséges ember, aki egész vagyonát bácsikámra hagyta.

A vásárhelyi kollégium annak idején éppen olyan híres volt, mint az enyedi. A vásárhelyi professzorátus (így hívták) szoros kapcsolatban állt családunkkal; ezért helye van ifjúkorom emlékei között. Nem volt családi ünnep, ünnepnap, szüret, hogy az uraságok ne jöttek volna. Az első Dózsa Elek professzor volt, apám sakkpartnere és jó barátja (jó hatással volt rá). Híres jogász, aki nagy szerepet játszott az első magyar minisztériumban; Deák Ferenc volt miniatűr kiadásban. Mindig feleségével és gyermekeivel jött. Szász professzor, Ercsey professzor és von Bólyai professzor; nekem ez utóbbi volt az eszményképem, az egyetlen ember, akit csodáltam, őt és senki mást. Jómódú nemes volt, s a tudomány iránti szenvedély csinált belőle professzort. Jelentős matematikus és csillagász volt. Németországban emlékművet állítottak neki a halála után. Külseje eredeti volt, hófehér haj, vállra omló fürtök, finoman metszett Schiller-arc, finom, ívelt orr, okos, barna szempár, borotvált arc (nagy ritkaság annak idején). Hozzá lazán megkötött nyakkendő, hosszú mellény, csizmába bújtatott plundra – tökéletes különc. Fiával, egy matematikai lángésszel matematikai vitája támadt; párbajra hívták egymást. Dózsa csak üggyel-bajjal tudta elejét venni a küzdelemnek.

Engem nagyon szeretett, órákon át sétálgattunk együtt a koronkai parkban. Megmutatott nekem minden csillagképet, nevén nevezett minden csillagot. Én annak idején az Aldebarant választottam kedvenc csillagommá, és ha látom, még mindig leírhatatlan jó érzés tölt el. Eszembe juttatja az időket, amikor szellemileg még magasabb szinten álltam. Az életért való harc elbutít. Azóta legnagyobb vágyam volt, hogy láthassam a Déli Keresztet. Én nem, de négy fiam látta. Werner igen szépen írta le a nagy hatást, amit rá tett. 15-16 éves voltam, amikor az öreg Bólyai urat utoljára láttam. Egy alattomos láz után betegen feküdtem az ágyban. Ő ült az ágyamnál, magnetizmusról, ódikus izzásról beszélt, megmagyarázta a szentek dicsfényét stb. Több költészetet tudott beszőni tudományos magyarázataiba, mint némelyik poéta a szerelmes verseibe. Sokszor ugrattak, és azt kérdezték, nem akarok-e férjhez menni hozzá, ha már annyira rajongok érte. Én pedig azt válaszoltam: de igen, mert kedveltem slampos plundrája ellenére is. Legszebb, szellemileg legserkentőbb perceimet az öregúrnak köszönhetem. Ez után az utolsó látogatása után nemsokkal meghalt.

Szentdemeter megvétele nekünk, gyermekeknek is esemény volt. Apám egy gyermektelen özvegytől, Traun-Ráday grófnétól bérelte néhány évig az uradalmat, majd megvásárolta. Jó vétel volt, a birtok után fizetett alapkárpótlás magasabb volt, mint a vételár. Amikor először jártunk Szentdemeteren, az öreg grófnő tárgyai még a kastélyban voltak. Nekünk tetszett az öregvár, ahogyan általában hívták, titokzatos, komor és mélabús volt régi tornyával, sötét csigalépcsőivel, hosszú boltíveivel, folyosóival, föld alatti termeivel, a düledező templommal (fivérem szalont építtetett belőle), sötét szobáival, fekete gerendás mennyezeteivel, hozzá a várrom közt fészkelő baglyok huhogásával, mindez rettentően romantikus benyomást tett ránk. Annak idején a konyhát kivéve minden jó állapotban volt. Egész nap a várban barangoltunk, sorra kifürkésztük a helyiségeket. Demes intéző lánya körbekalauzolt bennünket, és elmesélte nekünk a Szentdemeterről szóló legendákat. Az összes szobán dróthuzal vezetett át a falak mentén, ugyanígy a kertben az utak mentén. Traun grófnő vak volt, és ezek segítségével közlekedett. A várat a legenda szerint az ördög építette egy Nyántódy Balázs nevezetű gőgös embernek, mégpedig azzal az átokkal, hogy egyetlen tulajdonosa se lakhasson tizenhat évnél tovább a várban. Az átok beteljesült. Lehet, hogy a valódi történések alapján költötték. Traun gróf ugyanis tíz évig élt ott; nemzetségéből ő volt az utolsó, ott született és Kelementelkén halt meg. Az Esterházyak szintén csak kis ideig éltek a várban. A Gyulafy család ugyancsak Szentdemeterben halt ki, legutolsó tagja kiesett az ablakon és nyakát szegte; később ugyanabban a szobában halt meg anyám és férjem. A ház eredetileg szerzeteskolostor volt, egyesek még azt is állították, hogy a német lovagoké. Ez nem valószínű, mivel a németek várai a határ közelében álltak, bástyaként a török ellen. A kastély egyik szárnyában, ahol jóval később a fiaim laktak, freskók voltak a falakon latin feliratokkal, csupa egyházi téma, vélhetően az egykori perjel lakóhelyiségei. A másik szárnyon, ahol Traun grófnő, később pedig hitvesem és én laktunk, szintén voltak freskók, csak éppen világi képek, pásztorlányok, bárányok stb. ábrázolásaival. Később sajnos átfestették őket. Gyerekként csak átutazóban időztünk Korondon, alig néhány napig. Később közel húsz évig éltem azon a komor-bús, szép helyen; életem legjelentősebb korszaka volt az. Szépen éltem ott, sokat szerettem, sokat reméltem; de még többet szenvedtem, harcoltam szüntelen győztesen és legyőzetve. Szellemben-testben megtörve hagytam el Szentdemetert, árnyéka sem voltam egykori énemnek. Az öreg vár ma málladozó rom; és ez így van jól, senki idegen ne szentségtelenítse legszentebb emlékeim tereit. Werner fiam, képzelettel-poézissal megáldva, mindig félt az átoktól, amely Szentdemeteren ült.

Korond a szentdemeteri uradalomhoz tartozó fürdőhely volt, hasonló ásványvízzel, mint a gleichenbergi. Évente öt-hat hetet töltöttünk ott a festői hegyi tájban. Apám sokat tett a fürdő felvirágzásáért; házakat építtetett, gyógycsarnokot, a lakásokat, ami az erdélyi fürdőkben ritkaság volt, bebútoroztatta, omnibuszokat állított forgalomba, egyszóval gondoskodott a modern kényelem minden tartozékáról. A fürdő divatba jött, a kolozsvári nemesség özönlött oda, sok pénz befolyt. A csőd után minden a hitelezőkre szállt; Korond ma elfelejtett, elhagyatott fürdőhely.

Apám nem volt sem mihaszna, sem indolens, ellenkezőleg, vállalkozó szellem és terveinek kivitelezésében ügyes; csak kitartása nem volt. Ő indította be Erdélyben az első serfőzdét. Egész jól ment, de amikor már be volt járatva az üzem és kezdett hasznot hozni, apám eladta a főzdét a gyár vezetőjének, egy Drach nevű embernek. Sok más vállalkozása ugyanerre a sorsra jutott. Ő tűzette ki elsőként a Kolozsvár-Nagyvárad-Budapest vasútvonal nyomvonalát. Az előmunkálatok sok ezer forintjába kerültek. Amikor kész volt, és építési koncesszióért folyamodott, Zichy Ödön gróf intrikálni kezdett ellene, mondván, nem adhatnak koncessziót egy annyira eladósodott embernek, mint Toldalagi. Apámat elutasították, a koncessziót Zichy kapta meg, százezreket keresett, nálunk pedig kitört a csőd. A hitelezők egy csapásra felmondtak, minden összeomlott. Nyolc hónappal később apám is, anyám is belehalt a bánatba. Anyám Szentdemeteren halt meg, apám Bad Tüfferben, jóformán száműzetésben. Fivérem elméje elborult egy távirat olvastán, melyben az állt, hogy egy bécsi hitelező a rudai aranybányát is meg akarja támadni. Eszméletlenül rogyott össze, és elméje soha többé nem tisztult ki. A bánya megmenekült, szegény fivérem beteg maradt. Én, akit a legtöbbször és legsúlyosabban sújtott a sors, még ma is élek. Nem akarok gondolni ezekre a tragikus időkre, hetven évet kellett élnem ahhoz, hogy közben nyugodt tudjak maradni. A sebek még mindig véreznek, habár már gyengébben, mint évekkel ezelőtt; idővel minden elhalványul, a jó meg a rossz is, csak a szeretet marad örökké ugyanolyan. Különös, ha öregen visszatekint az ember, látja, milyen természetesen fejlődött minden, amit átélt, így kellett jönnie, és nem lehetett másként.

Apám gyakran elvitt magával bennünket Bécsbe, az egész családot. Első bécsi utamat háromévesen tettem meg, de nem emlékszem rá; a másodikat ötévesen; erre egész pontosan emlékszem. Pesttől Bécsig hajóval utaztunk, nemsokkal a gőzhajózás megindulása után volt ez; Árpádnak hívták a hajót. 1886-ban megemlítettem a dolgot az én Jettim apjának, ő pedig azt mondta, az évszám pontosan egyezik, az Árpádon őmaga volt a kapitány, nem más. Ki sejtette volna annak idején, hogy legnagyobbik fiam ennek a boldogtalan kapitánynak fogja elvenni a legkisebbik lányát! Később gyarkan utaztunk Bécsbe és Bécs mellé, Badenbe, apám ott vett fürdőkúrákat. Mi azonban mindig örültünk, ha Ausztriából visszatértünk Koronkára, úgy éreztük, nekünk ez a legszebb hely az egész világon.

1847-ben már hallani lehetett a forradalom előhangjait. Sokat politizáltak, bizonyos címszavak, mint Pecsovics, császáriak, Kazinczy, Kossuth-pártiak, a gyerekszobába is behatoltak. 1848 március 14. és 15. eseményei azonban teljesen megleptek bennünket. Nyitányként beverték az ablakainkat. Apám akkor főtiszt volt és kormányhű, Vásárhelyen neki szólt az első tüntetés. Nekünk, lányoknak – én tizennégy éves voltam akkor – nagy mulatság volt mindez, eszünkbe se jutott, hogy féljünk. Később, amikor az idők komolyabbra fordultak, anyám sokat aggódott és félt. Mi gyerekek azonban még oktondiak voltunk és könnyelműek, és nem ismertük fel a helyzet komolyságát. Annyira viharos, olyan fordulatos idők voltak azok, hogy már nem emlékszem világosan az események sorrendjére. Annyi bizonyos, hogy a szabadságnak a hazafias történetírás által olyannyira magasztalt hősei, mint Kossuth és mások, közelről szemlélve nem voltak olyan tiszták és nagyok, amilyennek rajzolják őket. Egyedül Bem tábornok volt olyan, amilyennek ábrázolják, bátor, derék katona, kicsinyes és másodlagos érdekektől mentes. – A háborús időkből két érdekes személyiség él még élénken az emlékezetemben: Anastasius Grün és Petőfi, mind a ketten nálunk voltak elszállásolva. Anastasius Grün tizennégy bajtársával, fantasztikus egyenruhájuk volt, kalábriai kalap, sötét kabát trikolór vállszalaggal; vidám, szellemes fiatal férfi szinte valamennyi; Grün volt a legidősebb, bátor harcosok egytől-egyig, akik közmegbecsülésnek örvendtek. Petőfi három vagy négy nappal azelőtt járt nálunk ebédre, hogy a segesvári csatában elesett. Érdekes ember volt ő is. Attiláját a katonákétól eltérő módon, nyitva viselte, inggallérját visszahajtotta, hosszú haja volt. Orra tömpe, arca nem magyar arc; nagyon élénk és vidám volt. Szerencsétlennek fogalma sem volt, hogy hamarosan meg kell halnia.

A csapatok jöttek-mentek. Hol az osztrákok szállták meg Vásárhelyt, hol a honvédek, újra meg újra fordult a kocka. Mikor aztán megjöttek az oroszok, minden eldőlt. Legrosszabb a köztes időben volt, amikor nem volt katonaság a városban. Akkor rettegtünk az oláhoktól, akik könyörtelenül raboltak, fosztogattak és gyújtogattak. A történetírás túlontúl elkendőzi az oláhok rémtetteit, ez igazságtalan, mert rosszabbak voltak, mint a fenevadak. Gyilkoltak, fosztogattak, fölfeszítették a kriptákat, kirángatták a tetemeket, hogy kifosszák őket, gyerekeket nyársaltak fel (egy Bihary-sarjat), a nemesemberek fejét lefűrészelték vagy élve elásták őket. Nem túlzok, meg tudnék nevezni mindenkit, hogy kivel és hol történt. E rémtetteknek nem volt kitéve sem Koronka, sem a székelyföldi Vásárhely. Szentdemeterről egy horda elhajtotta a ménest, az ökröket és a birkákat. A legtöbb csapás Rudát és Zalatnát érte. Háromszáz magyart mészároltak le, a bánya és a pénzverde hivatalnokait. Csak ketten maradtak életben, Dr. Knöpfler és Bihary Júlia. Gyermekét fölnyársalták, férjét, aki átkarolva tartotta, leszúrták. Őmaga is több szúrt sebet kapott, összerogyott, majd magához tért, s miután a horda elvonult, Dr. Knöpfler egy parasztházba vitte és megmentette.

Egy ízben nekünk is menekülnünk kellett, de ez inkább komikus volt, mint tragikus. Azután történt, hogy Vásárhelyt először vették be a császáriak. Emlékszem, hogy parancsnokuk, egy ezredes szárnysegédjével és futárával nálunk volt elszállásolva. Annak idején több volt a tiszt, mint a közkatona. A parancsnok kiküldte tisztjeit földerítésre. Vágtatva jöttek vissza, és jelentették: “Jön az ellenség” – szegények csak rossz színházi távcsövekkel voltak fölszerelve. “Látom a dragonyosok fehér köpenyeit”, közölte a második, a harmadik meg: “Azok csak borjak voltak.” A negyedik azt állította, hogy látta a népfelkelést. Riadót fújtak. Kivonultak a csapatok: önkéntesek, nemzetőrök, Kossuth-huszárok. Mi nyugodtan ebédelni tértünk, de alig voltunk túl a második fogáson, amikor ágyúlövés dörrent, majd még egy, aztán egy harmadik, úgyhogy fölugrottunk és az ablakhoz siettünk. A kinti látvány leírhatatlan volt, az út tele menekülő, csákójukat vesztett Kossuth-huszárokkal, en carrière lovagló honvédek fegyver nélkül, nők, gyerekek, aggastyánok azt kiáltozva: “Az oláhok, ég a város, itt a népfölkelés.” Aki még nem élt át hasonló pánikot, nem tudja elképzelni, milyen gyorsan terjed a menekülés láza. Apám hintója véletlenül éppen be volt fogva. Szüleink fölültettek úgy, ahogy voltunk, meleg ruhát se vettünk magunkra vagy vittünk magunkkal, csak az akkoriban mindig készenlétben álló, pénzzel-ékszerrel megrakott kézitáskákat kaptuk fel és menekültünk, százakkal meg ezrekkel együtt. Megállás nélkül hajtottunk este hat óráig. Akkor egy székelyek lakta faluban megálltunk és egy paraszthoz tértünk be, aki nagyon szívélyesen fogadott. Alig telt el pár perc, már jött is egyik hintó a másik után, rokonok és ismerősök, mind apám oltalmát keresték, mert mint már mondottam, nagyon népszerű volt. Ugyanazok a Bethlen Miklós meg Ferenc urak, akik nemrég beverték ablakainkat és azt kiáltozták: “halál Pecsovicsra”, most könyörögtek: “Édes Feri bácsi, engedje meg, hogy magánál maradjunk.” A szabadság nagy hősei úgy rimánkodtak, akár a vénasszonyok, és meglehetősen szánalmas képet nyújtottak. A parasztok ki akarták dobni e honvéd meg nemzetőr urakat, mondván: ezek az uraságok hozták nyakunkra a bajt, most aztán ki innét velük! Apám arra kérte a székelyeket, engedjék meg a huszároknak, hogy velünk maradjanak. Szalmán fekve töltöttük az éjszakát; az egyik szobában az asszonyok és a lányok, közel harminc személy. A másik szobában, még számosabban, az urak. Semmi ennivalónk nem volt. Végre a parasztasszony hozott valamennyi kukoricalisztet és húst. De ki főzze meg? Egy ügyvéd felesége is a menekültek között volt, ő vállalkozott rá. Puliszkát kaptunk tejjel és tokánnyal! Pompás volt. Az urak egész éjjel nem aludtak, féltek, hogy a székelyek felgyújtják a házat. Egyszer csak zajongást hallunk, szitkozódást, závárok kattanását, mi történt? Nyelvtanárunknak, Herr Edelheimnek, egy kikeresztelkedett amszterdami zsidónak igen sürgős, de igen természetes teendője akadt  odakint, s ahogy visszajött a szobába, valaki rárivallt: “Ki az?” Ő meg ahelyett, hogy “én vagyok”, azt felelte: “Én vagyam”, mire kiáltozás tört ki: “Kém, kém!” Minden puska és pisztoly a szerencsétlenre szegeződött, reszketett és vacogott, akár a nyárfalevél, és egy árva szót sem bírt kinyögni, míg végre apám kiszabadította az urak keze közül. – Másnap továbbhajtottunk Bálintitt báró félreeső birtokára, Jobbágyfalvára. Ott már jó sorunk volt. A kényelmes kúria ugyan nem volt berendezve, de a legszükségesebbel azért föl volt szerelve. Egy bátor hölgy visszament Vásárhelyre, és megígérte, hírt ad, hogy veszély nélkül visszatérhetünk-e. Megegyeztünk, ha van gombostű a levélben, az azt jelenti: önként küldte el a levelet, ha nincs benne tű, kényszer alatt. A levél tűvel együtt jött meg. Mindannyian hazatérhettünk. Hazaérve teljesen kifosztva találtuk otthonunkat. A húsz személyre megterített asztalt persze éppenúgy letakarították, mint anyám ezüst toalettasztalát, a fiókokat kiürítették, bútort, képeket, kályhákat és mindent, ami nem volt elmozdítható, széjjelzúztak és összetörtek, elképzelhetetlen piszok valamennyi helyiségben. Az egyik változat szerint a népfelkelők fosztogattak, egy másik szerint Lázár Móricz gróf biztatta fosztogatásra a csőcseléket, de valószínű, hogy az ő buzdítása nélkül is mind benne lettek volna. Menekülni mindig rossz. Vásárhelyt később hol a császáriak, hol a honvédek szállták meg, nekünk azonban nem akadt több kellemetlenségünk, mert most már otthon maradtunk. Szörnyen zaklatottak idők voltak azok! Az emberek ruhában bújtak ágyba, s éjszaka gyakran ébredtek valamelyik szomszéd kiáltozására: “Jönnek az oláhok!” A riadó jobbára tévesnek bizonyult. Köröskörül a tűzvész fényei, fölgyújtottak tanyát és falut. Ha honvédek érkeztek a városba, ők buzgón ropták a táncot, mi azonban nem vettünk részt az ilyen mulatságokon. Végül bevonultak az oroszok. Vásárhely volt az első magyar város, amelyet elfoglaltak, így nem lehetett tudni, hogyan fognak viselkedni. A legkülönfélébb rémtörténeteket mesélték. Mi butuska lányok ekkor sem féltünk. Azt terveztük, hogy amikor megpillantjuk az első orosz katonát, belenézünk a tükörbe, vajon elsápadtunk-e. Meleg nyári délután volt, a város megszállók nélkül; egyszercsak lódobogást hallottunk, az ablakhoz siettünk és megláttuk az első kozákokat. Egy az élen, aztán kettő, aztán öt, mindnek szablya volt a szájában, két kezükben pedig felhúzott pisztoly az ablakokra szegezve. Lassan lépdeltek alacsony és sovány lovaikon, melyek hasonlítottak a mi székely lovainkhoz. Később még több kozák jött, akik kis sípokkal éles hangokat hallattak. Az orosz sereg főszárnya csak jó félóra múlva érkezett meg. Volt időnk, hogy alaposan szemügyre vegyük magunkat a tükörben, arcunkra kíváncsi izgalom ült ki.

Pompásak, nagyszerűek voltak az orosz csapatok, kivált a szegény honvédek és nemzetőrök után. Köpenyük csak a honvédeknek volt, csizmája viszont milyen soknak nem! A nemzetőrök kerek kalapot viseltek lobogó fehér-piros tollakkal és félig civil, félig katonai fantáziauniformissal, a végére jól harcoltak, csak éppen tüzérségüknek hiányoztak a mesterek. – Az osztrák csapatok szintén siralmas állapotban leledztek, rongyosak voltak és koszosak, ezredeik ziláltak, szánalmas látvány! E siralomképek után pedig a csupa rend orosz sereg! Két lovasezred vonult el ablakaink előtt, az egyik csupa sárga lovon. Aztán a tüzérség, végül a gyalogság; a katonák nem zárt rendben meneteltek, a tisztek pedig az út két oldalán, a házak mentén vonultak kancsukáikkal. – A csapatok átvonultak a városon, és egy Koronka melletti mezőn vertek tábort. Csak a tábornokok maradtak a városban. Kondérokban főztek nekik, minden polgárnak be kellett adnia valamit, e különböző ételeket aztán összekeverték az üstökben, felmelegítették és kiosztották. Egy darab kenyeret sem fogadtak el fizetség nélkül, de uborkát és dinnyét loptak, ez a kettő volt az oroszok nagy szenvedélye.

Éjjel kettőkor fölkeltették apámat, egy tábornok arra kérte, foglalja el újra főtiszti hivatalát (közben ugyanis megszűnt annak lenni). Apám nemet mondott. Többé egyetlen tiszt sem lépte át a háznuk küszöbét. Az oroszok nem maradtak sokáig, császári csapatok szállták meg a várost.

Koronkáról mindenki elmenekült, nagyon nagy volt a félsz az oroszoktól, csak a véndada maradt ott. A kozákok megszállták Koronkát, az öregasszonnyal megmutattattak minden szobát. A nagyszalonban nagy csillárok és kandeláberek voltak viaszgyertyákkal teletűzdelve, emiatt templomnak vélték a szobát, keresztet vetettek és kimentek, véndadának kezet csókoltak, és a pincét kivéve semmihez sem nyúltak. Oda viszont betódultak, és éjjeli edénnyel merítgetve itták a jó öreg borokat. Különben semmi kárt nem okoztak.

Az oroszok bevonulásával véget ért a háború, és vele az én gyermekkorom is. Hamarosan tizenöt éves lettem, nagy lány. Ilyen időkben hamarabb érik meg az ember. Ifjúságom alatt még sok pompás, napfényes évet éltem meg – a legtöbbet Koronkán, a gyermekkor azonban elmúlt, csak az emlékek maradtak. Most pedig, a tétlen aggkor idején, ha elfog a borzongás, ezekbe az emlékekbe temetkezem, és fölmelegedek.

 

Gmunden, 1900. június 15-én