Előtt csinálni még néhány
Dolog. Tükrével hogy legyen
Sötét az aszfalt, végig az
Udvart önteni, és a fólia a
Csontfehér tetődeszkákra
Húzva boncteremben próbált
Vízhatlan anyag, egy épület sem
Így takarva, épp a kórház csak,
Már ott marad. Láttam karácsony
Délelőtt, mint szénbányából hogyha
Vaksin, céltalan felszínre tör egy
Csille, bár csapkodott, sötét tető-
Madár, a gyászvitorla, rajta, mint
A fal tövében szokott lapulva, végig
Rohan egy meglepő kutya.
Így csak a vágy emészt, tán fönt jobban
A kedves mind határtalan.
A Kedvesektől nem tollat
Repülni kaptam, ingyen röp-
Tudást, bár mindegyiktől mást,
Nem ezt magasra, hogy tanítanának
Szállni föl, inkább a föld ősrégi,
Lomha szellemét: ahogy valami szét
Kínok közt esik, könnyű lesz, hamis
Tanulság, ez szállt rám, mióta nem
Láthatja szem, anyám a mesterem, titka
Az eltűnés, talán legszárnyasabb, ha
Mesterség, hogy árnyasabb aztán az
Ég, nagyobb nem is lehetne tán örökség,
Mily kár, a földi agy túl lassú
Büszke nem lehet a Kedves sem elégedett.
Annának
A kaddist még a nagymamád,
Bár ez, halálakor, ahogy
Szabálytalan, mint minden,
Én mondom, ő fekszik ott az
Asztalon, mossátok épp, tudni
Ahogy ilyet lehet, aszott
Gyerektestét felejteni, az
Elefántlebernyeget, nehéz, fonák
A test e könnyűsége, látnod nem
Kéne, már tudom, hogy nem felejteni
Könnyebb, emlékezni mint tényleg
Rá, a kaddist sírva mondtam el, nem
Tudtam egyben, újra kellett mindig,
Hogy legyen szent, és a Név hatalmas,
Míg örök világa tart, ilyenkor épp
Dícsérni Őt, a nagymamádkor, ezt alig
Lehet, megtörtem sokszor áldani, akit
Mindig a kaddis áldottabbnak mond
Először én is most vele, vígasztalnál,
Minden áldásnál eleve úgyis már, de most
A nagymamád fekszik az asztalon, ahogy
Mosod, mint az a tépés, jobb egy-egy szót
Csak kiszakítani.