A Balkán. Nomen[1]
Maria Todorova
(p.3.)
Kísértet járja be a nyugati kultúrát
– a Balkán kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen minden
hatalom: politikusok és újságírók, konzervatív kutatók és radikális
értelmiségiek, mindenféle moralisták. Akad olyan ellenzéki csoport, amelyről
ellenfelei nem híresztelték azt, hogy "balkáni" vagy hogy
tevékenységével "balkanizál"? Akad olyan megvádolt, aki nem dobta
vissza a "balkanizmus" sértését?
(p.21.)
A
kortárs nyugati társadalomtudományos kultúra nyelv iránti megszállott
érdeklődéséből következően az üldözött balkáni kísértet nem valós személy,
hanem egy név, egy jelölő (signifier). A Ferdinand Saussure-féle
gondolatrendszerben a jelölő közvetlenül kapcsolódik a jelölthoz, s mindkettő
egy rendszer részeit alkotják. Miközben ragaszkodott megkülönböztetésükhöz,
Ferdinand Saussure hangsúlyozta a kettő közötti ingatag, újra meg újra
visszaálló egyensúlyt, valamint az állítás és valóság közötti kapcsolatot. A
posztstrukturalizmus kezdte el a jelölőt a rangsor uralkodó helyzetébe utalni.
Olyasvalaki, mint Derrida, sohasem találhat megfelelést szó és dolog vagy
gondolat között. Ehelyett jelölő és jelölt folytonosan elválnak egymástól, majd
új kombinációkban összekapcsolódnak[2].
Ebből a nézőpontból megjósolható, hogy a "Balkán"-jelölő elválhat
eredetétől és következésképpen a vele kapcsolatban álló jelöltjétől is.
Tulajdonképpen egy szimultán folyamatról van szó: miközben a
"Balkánt" elfogadják és mind szélesebb körben használják mint
földrajzi jelölőt, az ugyanakkor máris olyan társadalmi és kulturális
jelentésekkel telítődött, amelyek messze túlterjesztik a jelöltet közvetlen és
konkrét jelentésén. Ugyanakkor, miközben jelentését körülhatárolják és egy
összetett történelmi jelenség megjelölésére használják, ezen új jelölt némely
politikai aspektusa kisugárzódik, és az előző jelenséggel párhuzamosan, az
előző jelölttől független jelöltté válik. Hogy ez egy folyamatos folyamat, az a
derridai megközelítésben magától értetődő, triviális következtetés.
(p.22.)
Mindazonáltal érdemes lenne a
"Balkánt" egy poliszémiai gyakorlat keretein belül megközelíteni; ez
a szakkifejezés szolgál annak leírására, "ahogyan egy bizonyos jelölő
egynél több jelentésre tesz szert, hiszen a »jelentés« csupán egy nagyobb rendszeren belüli különbség hatásaként
létezik"; ez a fogalom azért hasznos számunkra, mivel megmutatja:
"hogyan hoznak létre egyes egyének és közösségek kreatív módon új
jelentéseket messziről hozott jelek és kulturális produktumok felhasználásával."[3]
Ilyen elméleti háttérrel mögöttünk lényeges, hogy nyomon kövessük a jelölő
csatlakozásainak és leválásainak megszakítatlan odüsszeiáját, magyarán, hogy
azt a gyakorlatot kövessük, amelyet a tizenkilencedik század egyszerűen és
világosan mint Begriffsgeschichte-t[4]
emlegetett.
Akkor
hát mi a "Balkán" elnevezés története? 1794-ben a Cambridge-ről
frissen kikerült John Morritt brit utazó levantei utazásra indult. Az
"antik nagyság romjai" iránti lelkesedése hajtotta őt Londonból
Európán keresztül Konstantinápolyba, majd innen tovább, Trója nyomába, az
Athos-hegyre és Athénba. Útban Bukarestből Konstantinápolyba, a bulgáriai
Sipka-hágón kelt át a Balkán-hegységen, s nővérének ezt írta: "Klasszikus
vidéken járunk. A hegy lábánál aludtunk, amelyen másnap keltünk át, amely elválasztja
egymástól Bulgáriát Romániától (az ókori Thrákiától), és amelyet ma ugyan
közönségesen Bal-Kan néven emlegetnek, pedig nem kisebb személyiség, mint az
antik Haemus."[5] Az csak
természetes, hogy a "Levante rajongóinak" egyike, a Dilettánsok
Társaságának leendő prominens tagja szemében az Oszmán Birodalom területe
először és mindenekelőtt "klasszikus vidék", és bármi, amely a
jelenkorra emlékeztet, legenyhébben fogalmazva is, bosszantó, amely
lealacsonyítja a ragyogó antik tradíciókat. E hagyományokra később ugyan újabb
rétegek rakódtak, mégis vitán felül állt számára, hogyan kezelje, hogyan
foglalkozzon vele, és ezt akkurátusan rögzítette is.
Ez
volt az egyik első alkalom, hogy az angol nyelvű útleírásokban Balkánnak
nevezték azt a keletről nyugatra, a Dunával párhuzamosan futó hegyláncot, amely
kettészeli Bulgáriát. Gyakorlatilag minden Morritt előtt arravetődő brit – és
sokan utána is – kizárólag az antik Haemus terminust használták (ógörögül
Aemus, a rómaiak számára Haemus).[6]
Csupán egyvalaki lépett túl ezen a két évezreden át változatlan gyakorlatot,
mely szerint pusztán megemlítik a nevet, elfogadva ezzel az ókori görög
meghatározást. Ez a kivétel Edward Brown volt, egy norwichi orvos és utazó, egy
1669-es népszerű és befolyásos útleírás szerzője, aki azt állította, hogy a
Haemus folytatódik nyugat felé, elválasztva egymástól Szerbiát Macedóniától, és
hogy, különböző neveken, ez a hegység nyújtózik a Pontus Euxinus (a
Fekete-tenger) és az Adria között.[7]
Az
angolokhoz hasonlóan a legtöbb nyugati utazó a tizenkilencedik század előtt a
klasszikus Haemus terminust részesítette előnyben, de ők előbb tudatára
ébredtek annak, hogy ez nem csak a hegylánc elnevezése. A Balkán általam ismert
legkorábbi említésével a 15. századi itáliai humanista író és diplomata,
Filippo Buonaccorsi Callimaco (Philippus Callimachus, 1437-1496) memorandumában
találkoztam. II. Pál pápa zaklatásai elől Callimaco Lengyelországban telepedett
le, és a lengyel király bizalmas tanácsadójává vált. Megírta III. Ulászló[8]
tetteinek krónikáját, s ebben egy rövid leírást szentel a Haemusnak, amelyet ő
maga akkor látott, amikor diplomáciai küldetésben az oszmán fővárosban járt.
1490-ben VIII. Ince pápának írt memorandumában megemlítette, hogy a helyi
lakosság a Balkán nevet használja a hegységre: "Quem incolae Bolchanum
vocant."[9]
(p.23.)
1553-ban
a leendő német-római császár, Habsburg I. Ferdinánd egy diplomáciai
küldöttséget menesztett a Fényességes Portához azzal a feladattal, hogy
kössenek fegyveszünetet az oszmánokkal és ismertessék el velük a Habsburg
uralmat Magyarország és Erdély felett. A küldetéssel Verancsics Antalt (Anton
Vrančić) bízta meg, aki 1549 óta volt Pécs püspöke. A dalmáciai
Verancsics, egy a török hódítás elől elmenekült boszniai nemesi család sarja,
erdélyi püspök lett Szapolyai János alatt, mielőtt felkínálta volna
szolgálatait a Habsburgoknak. Mint művelt humanista, számos történelmi és
földrajzi értekezés szerzője volt. 1553-as konstantinápolyi útja során
útinaplót vezetett Bécs és Drinápoly között, ahol kizárólag a Haemus és Haemi
montes kifejezéseket használta, s a meglepően pontosnak talált antik
szerzők tekintélyére hivatkozik. Bár ismerte Strabón cáfolatát, mégis
megbízhatónak tartja Polybios és más földrajztudósok állításait, akik szerint a
hegység legmagasabb csúcsairól egyszerre látható a Fekete-tenger, az
Adriai-tenger és a Duna. Több mint egy évtizeddel később, 1567-ben Verancsics
másodszor is a Portánál járt, hogy az új szultánnal, II. Szelimmel
békeszerződést írjon alá. Megtartotta jegyzeteit, amelyeket később
összeszerkesztettek és kiadtak a tizenkilencedik században, "Diarium
legationis nomine Maximiliani II" és "Ratio itineris, quod est a
Viena ad Constantinololum" címek alatt. A második egy részletes útinapló
volt, megadva a szálláshelyek közötti távolságokat, földrajzi és más jellegű
kommentárokkal tűzdelve, amelyek között Verancsics megemlíti a Haemus bulgáriai
szláv nevét: Ztara Planina (azaz Sztara Planina, Öreghegy). Az itáliai
Marco Antonio Pigafetti, aki 1567-ben Verancsics társaságában utazott, ugyancsak
megemlíti: az Emo bulgáriai neve Stara planina.[10]
Gyakorlatilag Verancsics az első utazó, aki megadja a bolgár nevet, kétségkívül
azért, mivel – horvát anyanyelvűként – értett valamennyit a helyi köznyelvből.
A Stara Planina név ritkán jelent meg a nyugati utazók beszámolóiban,
Gerard Cornelius Driesch (1718-1719) a kevés kivételek egyike.[11]
Salomon
Schweigger német pap 1577-ben diplomáciai küldetésben járva keresztezte a
Balkánt, mint II. Rudolf császár követe II. Murád szultánnál. Három évig tartózkodott
az oszmán fővárosban, s leginkább arról az erőfeszítéséről vált ismertté, hogy
– Stephan Gerlachhal együtt – ki akarta békíteni a lutheránusokat az ortodox
egyházzal, s létrehozzon akár egy szövetséget is a pápa ellen. A tübingeni
egyetem öregdiákjaként olaszra fordított egy rövid lutheri katekizmust (mivel
az Oszmán Birodalom sok kereszténye értett olaszul). Németországban visszatérve
megjelentette a Korán német fordítását. Schweigger megőrizte 1570-es évekbeli
utazásainak naplójegyzeteit, amelyeket 1608-ban publikált. Ebben részletesen
leírta a Haemust, amelyre az Emum, Hemo és Hemus neveket
alkalmazta. Callimaco óta ő volt az első utazó, aki közölte a hegy török nevét,
a Balkánt, így bizonyítva a név terjedését a régióban. Ezenkívül ő volt
az egyetlen utazó, aki (az általa horvátnak nevezett) bulgáriai szláv
hegységnévként a Comonitza nevet adja meg:
[A Heamus] 6.000 láb, azaz fél német
mérföld magas (Plinius, IV. könyv). A történetíróknál olvasható, hogy
Makedóniai Philippos király, Nagy Sándor apja, hogy szemügyre vehesse a vidéket
a hegyről, négy nap alatt mászta meg a Haemust, és két nap alatt ereszkedett
alá róla. Úgy vélik, hogy a hegycsúcsról láthatta a Duna folyót, az
Adriai-tengert, valamint Itáliát és Németországot, ami valami különlegesen
csodálatos dolog lenne, mivel a Velencei- vagy Adriai-tenger több mint 100
mérföldre található az említett hegységtől; Németország pedig még 100
mérföldnél is messzebb terül el.
(p.24.)
A Haemus hajdan ezüstbányáiról volt
ismert, az itáliaiak ezért is nevezik Ezüst-hegynek. A törökök Balkánnak
nevezik, a helyi népesség horvát nyelven Comonitzának hívja.[12]
Ismét
a Balkánt használta Martin Grünberg 1582-ben, noha a Rodope-hegyre alkalmazva.[13]
Reinhold Lubenau, aki 1628-ban összeállította 1573 és 1587 közötti utazásainak
kéziratait, nyilvánvalóan Schweigger adataira támaszkodott, és a nevet mind a Balban,
mind a Komoniza formában megemlítette.[14]
A Balkán formát használta 1608-ban Simeon trir Lehatsi örmény utazó.[15]
Az első francia, aki – ha hibásan is – megemlíti a nevet, Louis Deshayes de
Cormanin rendkívüli követ volt, 1621-es jelentésében: "Ezt a hegységet,
amely elválasztja egymástól Bulgáriát Romániától [az ókori Thrákia középkori
megnevezése], az itáliaiak »a világ láncának« nevezik, a törökök pedig Derventnek, amellyel ők a fákkal
borított hegyeket szokták megnevezni, ahogy Balkán a neve a csupasz szikláknak,
azaz, amelyet az ókoriak Haemus néven ismertek."[16]
Ez azonban egyszeri utalás, más helyütt Deshayes is az ókori Haemust használta.
A
tizennyolcadik század során a Haemust és a Balkánt mind inkább egymás mellett
vagy felcserélhetően használták. Schad kapitány 1740-ben leszögezte, hogy
"a Balkánról vagy a Haemus-hegyről" írt, illetve "a Haemusról,
amelyet az oszmánok Balkánnak hívnak."[17]
1762-ben kelt át a hegyen a dubrovniki születésű Ruggier Boscovich, egy kiváló
európai tudós (aki Rebecca West úrhölgy egy jellegzetes elszólásában "a
francia enciklopédisták vad szláv változataként" jellemzett). Mivel
dalmáciai volt, felismerte a bolgárban a szláv dialektust, s előnyben
részesítette a Balkán megjelölést, noha tudatában volt azonosságával az antik
Haemusszal.[18] François de Tott báró az 1770-es években
következetesen Balkánt használt, miközben a következő évtizedben D'Hauterie
gróf, Felix Beaujour és François Pouqueville egyaránt alkalmazta a Balkánt és a Haemust.[19]
A tizennyolcadik századi örmény mekhitharista gyülekezet tagjai csaknem
kizárólag a Balkánt használták, noha ők is ismerték a régi Emos
névet. Hugas Indzhekian és Stepanos Agont híres tizenegykötetes "A négy
égtáj geográfiája" a Balkánt egy olyan hegyként írja le, amely
keresztbenyúlik Bulgária közepén, s amely a velencei határon kezdődik; a hegy
egyik nyúlványára egy olyan nevet – Chenge – is megismertet velünk, amellyel
más utazóknál nem találkozunk.[20]
A
tizenkilencedik század folyamán folytatódott a hegység mindkét nevének
használata. Franz Weiss osztrák térképész 1829-ben készített térképe az Európai
Törökországról a hegységet mint Mons Haemus oder Veliki Balkan Gebirge
volt megjelölve, míg az Iszker-folyó és Pirot közötti nyúlványát jelöli mint Stara
planina.[21] Az 1820-as
években a brit utazók között a Balkán előnyt élvezett, noha nem vált
kizárólagossá a Haemusszal szemben, és A. W. Kinglake Eothen-je csak a
"Balcan"-t használta.[22]
Az orosz utazókat nem terhelték annyira a klasszikus elnevezések, s a Balkánt
részesítették előnyben a hegylánc neveként. 1808-ban, az orosz-török háborúban
Alexander Krasznokutszkij kapitányt küldték Konstantinápolyba, hogy Musztafa
Bajraktar nagyvezérrel tárgyaljon. Kétszer kelt át a hegyen – Szlivennél és a
Sipka-hágón –, és egy elbűvölt hangú beszámolót hagyott ránk a Balkanskiya
gory szépségéről és nagyszerűségéről.[23]
(p.25.)
Ez
a mind erőteljesebb tendencia először csak a hegység nevét érintette. Robert
Walsh 1827-ben megisméte azt a korábbi hibás felfogást, mely szerint a Haemus,
ez a hatalmas hegylánc több mint 500 mérföldön át nyújtózik, a Velencei-öbölnél
kezdődik, s eléri Fekete-tengert. Most ezt a hegyláncot nevezte Balkánnak,
amely nehéz hegységet jelent. Jellegzetes, hogy egyetlen utazó sem használta a
Balkánt az egész félsziget megjelölésére, kizárólag a Haemus-hegység
szinonímájaként használták. A "Balkán-félsziget" (Balkanhalbeiland)
kifejezést egy német földrajztudós, August Zeune vezette be 1808-as
"Goea" című munkájában.Az első brit utazó, aki a Balkánt az egész
félsziget megjelölésére használta, Walsh volt 1827-ben, annak kapcsán, hogy
megemlítette: a térség püspökei valamennyien görögök, akik saját nyelvüket
használják mint liturgikus nyelvet "a Balkánon", annak déli részén
kizárólagosan, északi részén pedig túlnyomórészt.[24]
Az
ok, amiért a Balkán (Délkelet-Európa mellett) az egyik leggyakrabban használt
megjelöléssé vált, kevéssé magyarázható pontos földrajzi ismeretekkel.
Valójában a földrajztudósok kétezer éven át ismételgették a domináns ókori
görög felfogást, mely szerint a Haemus egy hatalmas hegylánc, amely összeköti
egymással az Adriai- és a Fekete-tengert, uralva a félsziget, mint annak északi
határa. A thrák eredetű név, mint oly sok más balkáni helynév, s az Égei- és
Fekete-tenger görög gyarmatain keresztül ment át a görögbe, mivel ezek
közvetlen környékén thrákok laktak. A logográfusok mint "Aimon to
oros"-t emlegették. Bár a Kr. e. 5. században Hédorotos az első, aki
részletes információt nyújt a hegyláncról, ezek az információk még meglehetősen
homályosak. A következő században Chiosi Theopompos tudatja velünk: a félsziget
olyan keskeny, hogy legmagasabb hegycsúcsáról egyszerre látható az Adriai- és a
Fekete-tenger. Ez a történet aztán ismertté vált, sokan elisméték, mígnem
megjelent Polybiosnál, a Kr. e. 2. századi megalopolisi földrajztudósnál is.
Polybios szövege csak töredékekben maradt ránk. Megjelenik Strabónnál (Kr. e.
63–Kr. u. 26), úgy feltüntetve, mintha Polybios a saját szemével látta volna
ezt. Strabón kortársa, Titus Livius munkájában viszont Polybiosra hivatkozva
adja meg a történetet arról, hogyan mászta meg a hegyet Philippos király. Ez a
pittoreszk beszámoló, noha sokan újra előadták, még a modern korban is, kevéssé
hihető: már Strabón hatásosan kritizálta azt. Strabón maga a hegység
jelentőségét vízválasztó voltában látta, valamint abban, hogy természetes
határként szolgált a thrák-hellén világ és a Duna menti barbár földek között.
A
római korból fenmaradt legrégebbi latin nyelvű geográfia, Pomponius Mela
"De chronographiá"-ja az időszámításunk első évtizedeiből, tovább
erősíti a két tenger láthatóságának felfogását. Plinius a hegy magasságát 6.000
lábban adta meg, Ptolemaios pedig mint Thrákia és Moesia provinciák határát
emlegette. Ammianus Macellinus, a negyedik század végén, a hegységet egy
nagyszerű, természetes színházhoz hasonlította, amely félkör alakban északról
szegélyezi Thrákiát. A bizánci periódusban nem csak az a vélekedés maradt fenn,
hogy a Balkán egy északi hegységként összeköti a Fekete-tengert az Adriával, de
Anna Komnénos hercegnő, a nagy bizánci író úgy vélte, hogy bár az Adria
megszakítja, ezt követően a hegylánc folytatódik a tenger másik partján is.
Minden valószínűség szerint Anna Komnénostól vette át ezt a felfogást Jocub
Veratius itáliai humanista is, aki 1553-ban a csodálatos "catena
mundi"-ról ír, amely a Pireneusoktól a fekete-tengeri Mesembria városáig
nyúlik.
(p.26.)
A reneszánsz korában és később is,
az antik írók geográfiáit számos formában újra meg újra kiadták, eszméiket
kritikátlanul ismételgették, a bevezetésekben és kommentárokban a legnagyobb
tekintéllyel ruházták fel őket. Itáliai humanista földrajztudósok a
"catena mundi" vagy a "catena del mondo", "a világ
lánca" fogalmakat használták, amely arra utalt: úgy vélték, hogy a
Balkán-hegység része az Európán keresztbenyúló hegyláncnak, amelyhez valahol
Horvátországban csatlakozik. Bár a tizennyolcadik század elején egyesek (gróf
Luigi Marsigli és a földrajztudós Driesch) már megkérdőjelezték a
Balkán-hegység ilyen kiterjedésztését, s a korrekt módon a Timok-folyónál
húzták meg határait, ez még nem tudta legyűrni az uralkodó felfogást.[25]
1808-ban
August Zeune, a félsziget névadója még ragaszkodott ehhez a megközelítéshez:
"Ezt a Balkán-félszigetet északon a hosszú Balkán-hegylánc, a korábbi
Albanus, Scardus és Haemus választja el Európa többi részétől, amely aztán
északkeleten, a kis Isztria-félszigeten csatlakozik az Alpokhoz, míg keleten
két ágra bomolva belesüllyed a Fekete-tengerbe."[26]
Ez a téveszme a Balkán-hegységről mint a félsziget északi határáról – valamint
a Pireneusi-(Ibériai-) és Appenini-félsziget analógiája – ösztönözte Zeunét a
Balkán-félsziget elnevezés megalkotására.[27]
Ugyanakkor, a nagy tévedés ellenére, már a tizennyolcadik századi utazók
alaposan megismerkedtek a hegység tényleges földrajzi helyzetével, hágóival és
csúcsaival. Az 1830-as években Ami Boué francia geológus és földrajztudós
hitelt érdemlő módon végleges megcáfolta az elterjedt elképzelést, és helyes módon
írta le a hegységet, amely 555 kilométer hosszan fut nyugatról keletre (a
Timok-völgytől a Fekete-tengerig), és amelynek szélessége 20 és 60 kilométer
között váltakozik. Ugyancsak ő nyújtott egy átfogó leírást a félszigetről,
amelyet La Turquie d'Europe-nak nevezett.[28]
S
bár a Balkán név egyre nagyobb mértékben bekerült a megfigyelők és
kommentátorok szótárába, kevesen voltak tisztában a pontos jelentéssel. Morritt
nem értelmezte (valószínűleg nem is tudta volna értelmezni) az antik Haemus
"lealacsonyító" elnevezését. A balkan szó kapcsolódott a
hegyhez: a legtöbb oszmán és török szótár szerint ez hegyet vagy hegyláncot
jelent, néha szűkebb értelemben, erdős hegyet, néha mint hágót, amely sűrű
erdővel és sziklákkal borított hegyen halad át; a balkanlik egyaránt
jelentett sűrű erdővel borított hegyet vagy durva, szaggatott terepet.[29]
Északkelet-Törökországban ma is használják a "köves helyre".[30]
Halil Inalcik szerint az oszmánok a balkant először az általános
"hegység" jelentésében használták Ruméliában, hozzátéve egy másik
nevet vagy jelzőt, amely megadta a pontos földrajzi helyet. Például
Emine-Balkán volt a hegylánc legkeletebbi, a Fekete-tenger felé ereszkedő
lejtőinek neve; Kodja-Balkán ("a nagy hegység") volt a hegylánc
központi része; Küčük-Balkán ("a kis hegység") volt a Sumlától (a
bulgáriai Sumen) északra futó kiszögelésnek; Ungurus Balkan ("a magyar
hegység") volt a Kárpátok, és így tovább.[31]
Az Emine-Balkan egyébként a "Haemus-hegység" szó szerinti török
fordítása: a török "Emine" a bizánci "Aimos",
"Emmon" és "Emmona" kifejezésekből származott. Összetétel
nélkül használva a nevet fokozatosan az antik és középkori geográfusok
Haemuszára alkalmazták. Így, egy 1565-ös dokumentumban, amely a Başbakanlik Arşivi-ban maradt fenn, ahol a
Balkán-hegységet egy új derbentci falu – napjaink Tryavna bolgár
városának elődje – alapítotása kapcsán emlegették.[32]
(p.27.)
Széles
körben elfogadottá vált, hogy a "balkan" szó és név az oszmánokkal
együtt érkezett meg a félszigetre. Inalcik viszont Eren iráni-török etimológiáját
részesíti előnyben: eszerint a szó a sár vagy iszap (balk) kifejezésből
származik, hozzátéve a török -an kicsinyítő képzőt. Ennek a szónak
azonban nincs írásos nyoma az oszmánok előtt korból, annak ellenére, hogy ekkor
számos török vagy turko-iráni törzs telepedett le vagy vonult át a félszigeten:
a bolgárok a hetedik század végén, akik megalapították a bolgár államot, a
besenyők, úzok és kunok a tizenegyedik és tizenharmadik század között, akik
később fontos szerepet játszottak a magyar, bolgár és román történelemben.
Másrészt, a Balkhan név létezett két, a Kaspi-tengertől keletre nyújtózó
hegylánc neveként, amelyeket a tizenegyedik században török törzsek
népesítettek be.[33] Ez
megalapozhatja azt a kevésbé elterjedt hipotézist, mely szerint a név preoszmán
lehet (minden bizonnyal a perzsa "Bala-Kana", azaz "magas, nagy,
büszke ló" kifejezésből ered), s a félszigetre a
tizenegyedik-tizenkettedik században hozták be a kun, besenyő vagy más török
törzsek, akik a Balhkan-hegységekre emlékezve, a Haemusra alkalmazták azt.[34]
Végül, létezik egy tudománytalan állítás, amely szerint a név proto-bolgár
eredetű. Ez mindössze azért érdemel említést, mivel napjainkban ismét
népszerűvé vált, és mivel jól illusztrálja, milyen fontos helyet tölt be ez a
fogalom a bolgárok körében.[35]
Abban
az időben, amikor az antik földrajzi tévedés bevett véleménynek számított, a
Balkán még nem számított domináns vagy kizárólagosan használt elnevezésnek.
Csak a tizenkilencedik század közepén alkalmazta több szerző az egész
félszigetre, még ha nem is tudta legyőzni a gyakrabban használt elnevezéseket,
amelyek az antik vagy középkori múltra utaltak vissza: "Hellén-",
"Illír-", "Dardán-", "Román-/Római-"
"Thrák-félsziget". Az 1878-as berlini kongresszusig a leggyakrabban
használt elnevezések az Oszmán Birodalom jelenlétére utaltak, mint az
"Európai Törökország", "Török-Európa", "Európai Oszmán
Birodalom", "Európai Levante", "Orientális-félsziget".
Előretörtek az etnikai jellegű elnevezések is: "Görög-félsziget",
"Szlavo-Görög-félsziget", Dél-Szláv-félsziget", és így tovább.[36]
A Balkán magán a térségen belül sem vált elterjedt földrajzi ön-megjelöléssé.
Az uralkodó oszmánok számára ez "Rum-eli" volt – szó szerint "a
rómaiak földje", vagyis a görögöké –, "Rumeli-i şâhâne" (Birodalmi Rumélia), vagy "Avrupa-i Osmâni"" (Oszmán Európa).
A
"Balkán" azonban ekkor már legyőzhetetlennek bizonyult. A
tizenkilencedik század második felében a "Balkán-félsziget" vagy
egyszerűen "a Balkán" megerősítette pozícióit az "Európai
Törökország" helyén. Felix Kanitz 1879-ben publikálta megtermékenyítő
hatású "Donau-Bulgarien und der Balkan" c. művét, s ha W. Tomaschek
1887-ben még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy Hämus-Halbinsel-ről írjon, ez már egyre inkább a tudományos különcség
benyomását keltette.[37]
Egy másik szerző, az 1880-as évek Oszmán Birodalomhoz kinevezett amerikai
követe, Samuel Cox különbséget tett a kettő között, és amikor a birodalom
számos, nagyszerű hegységét említve írt "az Atlasz és a Kaukázus, ... a
Pelian és a Haemus, a Kárpátok és a Balkán-hegységek" – de hát az
amerikaiak sosem voltak túl erősek a a földrajztudományban.[38]
Előbb
1893-ban, majd 1909-ben ismét, abból a célból, hogy Zeune hibáját kijavítsák és
feldolgozzák az új és korrekt földrajzi ismereteket a Balkán hegyrajzáról,
Theobald Fischer német földrajztudós javasolta, hogy a félszigetet nevezzék Südosteuropának.
(p.28.)
A "Südosteuropäische Halbinsel" kifejezést
először valójában a híres Balkán-specialista, tudós és diplomata, Johann Georg
von Hahn használta 1863-ban, kezdeményezése azonban akkor nem talált kedvező
fogadtatásra, bár William Miller, nagy valószínűséggel tőle függetlenül, a két
kifejezést – Balkán-félsziget és Délkelet-Európa – szinonímaként használta.
Miller a félsziget területét nevezte "Közel-Keletnek" is, miközben
nyilvánvaló módon Európa elválaszthatatlan részeként kezelte, de annak is
tudatában volt, hogy a bennszülöttek a nyugati utazást az "Európába
menni" kifejezéssel illették.[39]
Edward King amerikai újságíró 1885-ben használta a Balkán-félsziget elnevezést,
de többnyire "Délkelet-Európáról" írt (s időnként Török-Európáról).[40]
Még 1919-ben is, az albán Christo Dako a Közel-Keletet a Balkán szinonímájaként
használta, amikor azt írta: "Albánia a Közel-Kelet kulcsa; a viszály
almája Itália, Ausztria és a többi balkáni nemzet között."[41]
A
századfordulóra a Balkán mind nagyobb mértékben politikai konnotációval
töltődött fel. Használata olyan széleskörű volt, hogy 1918-ban a szerb
földrajztudós, Jovan Cvijić, bár nagyon is tisztában volt helytelen használatával, maga is
ezt a terminust használta a félszigetről szóló nagyhatású művében. 1918 után a
"Balkán-félsziget", amelynek időnként támadásokat kellett elviselnie
földrajzi inadekvátsága és értékterheltsége miatt, elkezdett visszaszorulni, különösen
a német nyelvű irodalomban, noha nem tűnt el teljesen. 1929-ben Otto Maull
földrajztudós ismét felsorakoztatta az érveket annak érdekében, hogy a
félszigetet "Délkelet-Európának" nevezzék.[42]
Mint Mathias Bernath megfogalmazta: Südosteuropa "egy olyan
semleges, politika- és ideológiamentes fogalommá vált, amely ugyanakkor
megszüntette a régi, ma is használatos, de irrelevánssá vált
történelmi-politikai megkülönböztetést a Dunai Monarchia és az Oszmán Birodalom
között."[43] Az 1930-as
és 1940-es években azonban a német használat teljességgel lejáratta ezt az
állítólag semleges fogalmat. Südosteuropa a nácik geopolitikai
felfogásának fontos elemévé vált, amelynek meghatározott helye volt
világképükben mint Wirtschaftsraum Grossdeutschland Südost, a Német
Birodalom "természetes gazdasági és politikai kiegészítése" délkeleti
irányban.[44]
Az
Egyesült Államokban egy a Balkáni Unióról könyvet író bolgár szerző könyve
ugyancsak felkarolta az ideát, hogy a kompromittált kategóriát (Balkán) egy
semlegessel (Délkelet-Európa) helyettesítsék.[45]
Leitmotivuma a Balkán debalkanizálása volt, amelyet arra használt, hogy leírja
a mozgalmat a balkáni megbékélés és egymás kölcsönös megértése érdekében, az
1930-as évek Balkán-konferenciáival egy időben. Mind Theodor Geshkof, mind a
könyvéhez előszót író amerikai szerző felcserélhetőnek vélte a
"Balkánt" és "Délkelet-Európát", de világos utalásokat
tettek arra nézve, hogy a "Balkán" és a belőle képzett
"balkanizáció" becsületsértő kifejezéssé vált. Irónikus, hogy
kísérletük a látszólag semleges "Délkelet-Európa" elterjesztésére
egybeesett azzal a korszakkal, amikor a fogalom német párját, a
"Südosteuropát" lejáratták a nácik. Ez, egyebek mellett, azt is
mutatja, hogy az ún. Nyugat különböző nyelvi tradíciói egymástól függetlenül
fejlődtek, s hogy az elkülönült diskurzusokban nem vettek tudomást ugyanazon
fogalmak fejlődéséről.
1936-ban
Victor Papacostea, a bukaresti Balkán-tanulmányok Intézetének programját
vázolva szenvedélyesen arról irt, hogy mindazok, akiknek gondolatvilágát az
ókori görög színház, zene és Platón eszméi táplálták, és akik között Szent Pál
a szellem legnagyobb győzelmeit élte meg, és akik annyi császárt és
előkelőséget adtak Rómának, sosem tudnák megérteni, hogyan nevezhették el
régiójukat egy török szóról, és egy viszonylag jelentéktelen hegység után,
"milyen gaz sértés".
(p.29.)
Mindazonáltal Papacostea is
elismerte, hogy "dacára kritikámnak és fenntartásaimnak, a név
megváltoztatása csaknem lehetetlennek tűnik." Áttekintette a félsziget
egyéb lehetséges elnevezéseit, és végül arra a következtetésre jutott, hogy a
"a Balkán-félsziget neve tartósan fenn fog maradni. Végül is, a »hegyes félsziget« elnevezés megfelel a félsziget
földrajzi realitásainak, mivel a leginkább hegyekkel borított Európa valamennyi
félszigete között."[46]
Valószínűleg
a terminus náci használata okozta, hogy a háborút közvetlenül követő korszakban
a Délkelet-Európa fogalom nemkivánatossá vált. Így Josip Roglić jugoszláv földrajztudós törekvése
1950-ben a Délkelet-Európa elnevezés újbóli bevezetésére hiábavalónak
bizonyult.[47] Ugyanakkor,
dacára a fogalom kompromittáltságának, bizonyos német tudósok továbbra is
használták, anélkül, hogy a két világháború közötti korszak jelentésének bármi
jele felfedezhető lett volna írásaikban.[48]
Európa többi részén és az Egyesült Államokban általában egymással felcserélhető
fogalmakként használták a Délkelet-Európát és a Balkánt, a második világháború
előtt éppúgy, mint utána, az utóbbi érezhető előnyben részesítésével. Bizonyos
esetekben különbséget tettek földrajzi kiterjedésük között, de a legtöbbször
szinonímaként alkalmazták őket.[49]
Délkelet-Európa
és a Balkán megkülönböztetése a német nyelvű irodalom sajátossága, s a
definiciós kritériumok különbségéből ered, de ez a tendencia nem vált sem átütő
erejűvé, sem egyöntetűvé. Karl Kaser határozta meg – bevallása szerint
elsősorban földrajzi alapon – a legnagyobb Délkelet-Európát, északi határait a
Kárpátok, keleti határait a Fekete-tenger, a délit az Égei-tenger, valamint
nyugati határait a Jón- és Adriai-tenger partja mentén meghúzva. Így ez magába
foglalta Szlovákiát (de – jóval Csehszlovákia felosztása előtt – a cseh
földeket nem), Magyarországot, Romániát, a korabeli Jugoszláviát, Albániát,
Bulgáriát, Görögországot és Törökország európai részét. Ebben a megközelítésben
Délkelet-Európa egy átfogó entitás, amelynek a Balkán csak egy alrégiója.[50]
Bernath Délkelet-Európát a világtörténelem egységeként, tárgyaként határozza
meg, "Róma és Bizánc, a Habsburgok és az Oszmánok, a modern keleti és
nyugati nagyhatalmak hegemonisztikus törekvéseinek erőterében", idesorolva
Magyarországot, Romániát, Jugoszláviát, Albániát, Bulgáriát, Görögországot és
az európai Törökországot.[51]
Délkelet-Európa definíciója a leggyakrabban Magyarország helyének
meghatározásával függ össze. A német kutatóknál az a szabály, hogy
Magyarországot beleértik Délkelet-Európába, de nem a Balkánba. Néha, de nem túl
gyakran és megszorításokkal, a Balkán részének tekintik. Ez a helyzet
leggyakrabban akkor áll elő, amikor szinonímaként kezelik Délkelet-Európát és a
Balkánt. Ez, bármilyen ritka eset, ahhoz éppen elég gyakori, hogy erős reakciót
váltson ki a magyarokból, akik "zokon veszik, ha balkániaknak nevezik
őket."[52] Bizonyos
esetben Romániát is kiemelik a szűkebb értelemben vett Balkánból, és a
szélesebb Délkelet-Európa fogalmával fedik le.[53]
Így,
a Balkán fogalmát Délkelet-Európával vagy felcserélhetőnek, vagy annál
szűkebbnek tartják. A legáltalánosabban véve a Balkán definícióját egy sor
földrajzi, politikai, történelmi, kulturális, etnikai, vallási és gazdasági
kritérium, vagy a leggyakrabban ezen kritériumok kombinációja határozza meg.
(p.30.)
Bár az, ahogyan a földrajztudósok,
történészek és mások meghatározzák a Balkánt, egy osztályozási törekvésből
ered, mégis, két okból érdemes röviden foglalkozni velük. Először is, a
földrajtudósok és történészek osztályozási törekvései még mindig közeli
kapcsolatban vannak a a régió valós fizikai tulajdonságaival, és ebből
következően, sokkal kevésbé alkalmasak a fogalom folyamatos dekontextualizálásában
való felhasználásra. Másodszor, ez a megfelelő hely annak tisztázására, hogy
ebben a szövegben kiket tartok balkáninak, egyszóval, hogyan határozom meg én a
Balkán paramétereit.
A
földrajztudósok általában elfogadják azt a szabályt, hogy a tengerek jól
meghatározzák a keleti, déli és nyugati határt, és vitáik az északi és
északnyugati határra összpontosulnak. Ez az, ahol történelmi és kulturális
szempontok lépnek a diskurzusba, gyakran földrajzinak mondott érvelések
álarcában. Cvijić szerint a Duna és a Száva folyók képezhetik a Balkán-félsziget
északi határát. Ezzel Romániát kiejtette nyomatékos stílusú, de ellentmondásos
vizsgálódásából. Másrészről, Cvijić kivételt tett, amikor a délszlávokat tárgyalta, politikai és
kulturális kritériumokat vezetett be, amelynek alapján a horvátok és szlovének
részei lettek annak, amit ő balkáni civilizációnak nevezett.[54]
Másrészről
George Hoffman, aki egymással felcserélhetően használta a "Balkán vagy
Délkelet-Európa vagy a Félsziget" kifejezéseket, a kritériumok keverékének
használatával egy lényegében geopolitikai interpretációhoz jutott el, amely az
írása születése körüli hidegháborús korszakot idézi. Kimondottan balkániként
három országot határozott meg: Albániát, Bulgáriát és Jugoszláviát. Hoffman
felismerte, hogy Görögország és Románia (különösen Havasalföld és Moldva)
beletartozik a "balkáni magterületbe", mégsem foglalkozott ezekkel a
területekkel. Románia esetében, bár megállapította, hogy a Duna csak egy
szimbólikus határ, elegendő oknak tartotta ahhoz, hogy kizárja figyelmének
köréből ezt az országot. Görögország esetében egy meglehetősen problematikus és
mechanikus szembeállítást tett Észak-Görögország és a Vlorë-Szaloniki-vonaltól délre eső
területek között. Hoffman szerint Görögország mediterrán ország, és csak annak
makedóniai és thrákiai területei tartoznak – feltételesen – a balkáni maghoz. A
balkáni események által erősen befolyásolt Magyarországot sokkal mélyebb
kötelékek fűzik Közép-Európához; "ráadásul népe hagyományosan nyugatinak
tekinti magát attitűdjeiben, és magasabbrendűnek a Balkán szláv népeinél."
A szlovének és horvátok hasonló érzelmei Hoffman számára azonban nem
bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy akárcsak megemlítse azokat: őket
egyszerűen besorolta a balkáni magterülethez.[55]
A
földrajztudósok általános megközelítése megkülönböztet egy stricto sensu
fiziko-geográfiai meghatározást és egy gyakorlati célokra sokkal alkalmasabb
másikat. Az első vitathatatlanként fogadja el a keleti, déli és nyugati
határokat a Fekete-, a Márvány-, az Égei-, a Földközi-, a Jón- és az
Adriai-tenger partjai mentén. Az északi határról a leggyakrabban úgy vélik,
hogy a Trieszti-öbölbe ömlő Idria-folyó torkolatánál kezdődik, majd a
Júliai-Alpok délkeleti lejtőit követi, ezt követően egybeesik a Szávával és a
Dunával.[56] Ennek
megfelelően néhány geográfus – Albánia, Bulgária, Görögország, és a korábbi
Jugoszlávia országai mellett – csak Dobrudzsát és az az európai Törökországot
tekinti a Balkán részeinek. Mások, akik tisztában vannak azzal, hogy a
politiko-geográfiai és a fiziko-geográfiai határok nem esnek egybe, hajlanak
arra, hogy ideértsék Romániát (időnként akár Moldovát is), de Törökországot már
nem.[57]
(p.31.)
Ez
utóbbi, lényegét tekintve politikai megközelítést részesíti előnyben a
történészek többsége, akiknél a történelmi és kulturális szempontok nagyobb
súllyal esnek latba. Ők vizsgálódásuk tárgyaként kezelik általában Görögország,
Bulgária, a korábbi Jugoszlávia és Románia történelmét. A legtöbbször ide
sorolják a korábbi Habsburg-birodalom délszláv területeit is (Szlovéniát és
Horvátországot), bár vannak kivételek is. Hasonlóképp, az oszmán történelmet
rendszerint beleértik, de nem a modern Törökországét. Létezik azonban szűkebb
definíció is: Fritz Viljavec, bár úgy látja, hogy a Balkán politikai egységet
alkot, amely közös, a Bizánci és az Oszmán Birodalom korszakai által formált
kulturális jellegzetességekkel bír, valójában kizárja a vizsgálatából Romániát
és Görögországot, amelyek külön kulturális fiziognómiát fejlesztettek ki.[58]
Másrészről találkozhatunk a Balkán szélesebb meghatározásával is, amely magába
foglalja a korábbi Jugoszlávia országait, Albániát, Görögországot, Bulgáriát,
Romániát, Törökországot és Ciprust is.[59]
Közvetlenül a Balkán-háborúk után, az első világháború előestéjén Tomáš Masaryk Münchenben írt egy
tanulmányt Ausztria balkáni politikájáról, amelyben érdekes megkülönböztetést
tett. Úgy vélte, hogy az első Balkán-háborúig a Balkán fogalma nem foglalta
magába Romániát, ritkán foglalta magába Görögországot, de még
Bosznia-Hercegovina és Dalmácia is gyakran kikerült belőle. A második
Balkán-háború után azonban a Balkán fogalma kiterjedt az egész félszigetre,
beleértve Romániát és Görögországot is.[60]
Azzal
a szükséges megszorítással, hogy egyes területek balkániabbak, mint mások
(episztemológiai, nem pedig morális értelemben), könyvemben Balkánként kezelem
Albániát, Bulgáriát, Görögországot, Romániát és a volt Jugoszlávia legnagyobb
részét. Szlovéniát, pace Cvijić, nem veszem ide, de Horvátországot igen, mivel a horvátok lakta
területek egy része meglehetősen sokáig oszmán uralom alatt állt. Az olyan
vazallus területek, mint Dubrovnik, bár csak névlegesen voltak az oszmánok
kezén, olyan fontos hatást gyakoroltak a Balkán-félszigetre, hogy történelmüket
nem lehet nem lehet attól elkülöníteni. Bizonyos megszorításokkal a törökök is
ide tartoznak, mivel részben geográfiai értelemben is a Balkánon vannak, és,
ami még fontosabb, osztoznak az oszmán örökséget, sőt, gyakorlatilag ők
rendelkeznek ezzel csak igazán.
A
Balkánnak askriptív kategóriaként való használata bizonyos nyelvekben ugyancsak
arra enged következtetni, hogy ennek a fogalomnak viszonylagos jelentősége van.
A fő európai nyelvekben, amelyek döntő szerepet játszottak a balkanista
diskurzus "megszilárdításában" (mindenekelőtt az angol és német,
kisebb mértékben a francia), vagy azokban, amelyek a leginkább érdeklődnek a
Balkán iránt (az orosz és az olasz), a főnév csak egyetlen formában jelenik
meg, vagy egyes, vagy többes számban. Az egyetlen kivétel a francia, amely
mindkettőt használja: le Balkan vagy les Balkans. A németben der
Balkan jelöli mind a hegyláncot, mind a félszigetet. Megjelenhet két
melléknévi formában: vagy mint előtag összetett főnevekben (pl. "die
Balkanländer", "die Balkanhalbinsel", "der
Balkanpakt", "Balkansprachen" és így tovább), vagy a
"balkanische" melléknévben, amely lehet éppúgy lehet pejoratív, mint
semleges. Mind az angol, mind az orosz csak a többesszámú formát használja (Balkans,
Balkany) a félsziget és politikai formációi elnevezésére. Az angolban a Balkan
egyes számban csak mint melléknév jelenik meg, amelyet semlegesként (a jóval
ritkább Balkanic vagy balcanoid mellett) vagy lekicsinylő
értelemben használnak. Az oroszban mind a főnevet, mind a balkanszkij
melléknevet kizárólag semleges értelemben használják. Az olaszok többesszámot –
Balcania – alkalmaznak a terület megjelölésére; a Balcano
melléknév a leggyakrabban semleges, de kaphat negatív konnotációkat is. A
franciában az egyes számú főnév, le Balkan jelöli a hegyláncot; a
plurális les Balkans a félszigetet.
(p.32.)
A balkanique melléknév itt is
semleges, de alkalmanként pejoratívvá válhat.
Magukban
a balkáni nyelvekben a név használata változó. A szót a félszigetnek adó török
manapság két főnévi formában is rendelkezik vele: neológizmusként mint
tulajdonnév, többes számban a Balkán-félsziget államainak megjelölésére (Balkanlar);
másodszor, mint archaikus köznév, balkan, amely hegyet jelent, de
ritkán, s csak bizonyos tájegységeken használják ilyen értelemben. Alkalmazzák
melléknévként is, pl. a "Balkan yarim adasi" (Balkán-félsziget)
kifejezésben. A névnek neutrális jelentése van, pejoratív felhangok nélkül. A
görögben és a románban csak többes számú alak létezik a félsziget államainak
megjelölésére: a Valkania és Balcani; ennek megfelelő
melléknévként létezik a valkanikos, az olyan összetételekben mint a
"valkanikii laoi" ("a balkáni nemzetek") és a balcanic.
A szerb-horvátban és az albánban ugyanakkor a főnév csak egyes számban jelenik
meg a régió neveként: Balkan és Ballkan, amelyekkel együttjár a balkanski
és a Ballkanit melléknevek. Az albánban a név általában nem kap negatív
jelentést. A görögben, a szerb-horvátban és a románban egyaránt állhat
semleges, mint pejoratív (műveletlen, elmaradott, féktelen, stb.) értelemben. A
szerb-horvátban létezik egy képzett főnév, amelyet a mindennapi beszédben mint
önkritikát alkalmaznak, amikor valaki rezignáltan elismeri a Balkánhoz
tartozását: "Balkanci smo".
A
bolgároknak három főnévi formájuk is van a Balkánra. Mint köznév – balkan
– a "hegység" szinonímájaként használják, főleg tájnyelvi
változatokban, de sokkal elterjedtebben, mint a törökben. Az egyes számú
tulajdonnév határozott névelővel – Balkanît – az egyébként Stara Planinának nevezett hegység másik
elterjedt neve. A tulajdonnév többes számban – Balkani – a balkáni régió
megjelölésére szolgál. Miközben a balkanets (többes számban: balkantsi)
kaphat pejoratív konnotációkat, addig a származékos balkandzhiya
(nőnemben: balkandziika) néha egy sajátos étoszra utal: függetlenség,
büszkeség, bátorság, becsület. Valamennyi nyelvben, két kivétellel, a Balkán az
érzelmi skálán a semlegestől a pejoratívig terjedő tartományban helyezhető el.
Az első kivétel a török, amely nem ismeri a Balkán pejoratív jelentését; a
másik a bolgár, amely a teljes skálát ismeri, a negatívtól a semlegesen át a
pozitívig.
A
Balkánból származtatott legfontosabb szó és fogalom a "balkanizáció".
A tizenkilencedik század végére a Balkánt egyre inkább politikai konnotációkkal
használták, nem annyira tisztán földrajzi értelemben, hanem hogy megnevezzék
azokat az államokat, amelyek kiemelkedtek az oszmán birodalomból:
Görögországot, Szerbiát, Montenegrót, Romániát és Bulgáriát. Ebben az időben
nemigen találjuk a lekicsinylő jelentés nyomait. Jellegzetes, hogy a
"balkanizáció" szót, amelyet a leggyakrabban arra a nemzeti
fragmentációs folyamatra alkalmaznak, amikor korábbi földrajzi és politikai
egységek új és bizonytalan életképességű kis államokra válnak szét, nem abban a
mintegy 100 éves periódusban alkották meg, amikor a balkáni államok fokozatosan
elszakadtak az Oszmán Birodalomtól. Amikor a fogalom megszületett, az első
világháború végén, már csak egy balkáni állam. Albánia került fel újonnan a
balkáni térképekre[61],
a többiek már a tizenkilencedik század folyamán megszülettek. A kisállamok nagy
elszaporodása a Nagy Háború eredményeképp, a Habsburg- és a cári Orosz
Birodalom dezintegrálódásával, Lengyelország, Ausztria, Magyarország,
Csehszlovákia, Litvánia, Lettország és Észtország létrejöttéhez vezetett.
(p.33.)
Ehhez az első világháborús
örökséghez hozzá kell még adni Jugoszláviát, amelynek létrehozása
tulajdonképpen a balkanizáció ellentendenciája volt. Ausztria-Magyarország és
az Orosz Birodalom széthullása emlékeztetett az Oszmán Birodalom
dezintegrálódására, és így a "balkanizáció" szót összehasonlításképpen
lehetett használni. Nem abban az értelemben használták, természetesen, hogy a
balkáni nemzetek valamiféle előőrsöt alkottak a birodalmak felbontásának
folyamatában, amelyet a közép- és kelet-európaiak követtek; erre az időre, vagy
pontosabban, ebben az időben, a Balkán elnyerte mélyen negatív jelentését.
Így,
miközben Eric Hobsbawmnak igaza van abban, hogy a balkanizációt a Kleinstaaterei-jal
azonosítja, tévesen tulajdonítja ezt az Oszmán Birodalom felbomlásának: "a
Kleinstaaterei szó (a kisállamok rendszere) tudatosan becsmérlő volt. A
német nacionalisták ez ellen voltak. A »balkanizáció« szó, amely a korábbi Oszmán Birodalomból kivált kis független
államokra vonatkozott, megőrízte negatív jelentését. Mindkét terminus a
politikai sértések szótárához tartozott."[62]
Nem csak a német nacionalisták álltak szemben a miniállamokkal; a liberális
politikai gondolkodás osztozott ebben a viszolygásban. Hasonlóképp, a
tizenkilencedik századi szocialisták ellenségessége a balkáni Völkerabfälle irányában nem pusztán parasztellenes érzelmeikkel magyarázható,
hanem a Kleinstaaterei fogalma iránti idegenkedésükkel is.[63]
Nem
Hobsbawm az egyetlen, aki hibásan keltezi a "balkanizáció" fogalmának
születését. Számos kortárs szótár és enciklopédia, az etimológia által
megtévesztve, ugyanezt az anakronisztikus hibát követi el: a "se
balkaniser" ige korábbi földrajzi és politikai egységek "nemzeti
fragmentáció" folyamatát jelöli, új kis államokká, "mint a Balkánon
az első világháború után", dacára a ténynek, hogy – Albánia kivételével –
valamennyi balkáni állam már évtizedekkel az első világháború előtt létezett; a
"balkanisieren" államok szétforgácsolódását és zűrzavaros politikai
viszonyait jelöli, "amint az a Balkánon történt az 1912-13-as
Balkán-háborúk után" és a "Balkanisierung" politikai
instabilitással kísért igazolhatatlan szétforgácsolódás folyamatára szolgáló
fogalom; a "balkanize" azt jelenti: "kis, egymással ellenséges
politikai egységekre való szétesés, mint történt az a Balkánon az első világháború
után".[64] Az Oxford
English Dictionary legalább kiterjeszti az időkeretet, de még mindig a
Balkánnak tulajdonítja a terminus alkalmazását. Egyedül Norman J. G. Pounds
bánt olyan óvatosan a fogalommal, amennyire csak lehetséges volt: "A
balkanizáció fogalmát arra használják, hogy leírják vele egy földrajzi egység
kisebb, egymással gyakran ellenséges egységre törését."[65]
A modern olasz szótár egyáltalán nem idézi fel az állami fragmentáció
jelentését, s a fogalmat teljesen úgy magyarázza, mint despotizmus, forradalmak,
ellenforradalmak, gerillaháborúk és orgyilkosságok szinonímáját, "mint azt
gyakorta láthatjuk a balkáni országokban (és másutt is)."[66]
A
"balkanizáció" kifejezés az első világháború következményeként
bukkant fel: az első használatát a New York Times 1918 december 20-i
számában találhatjuk. "Rathenau, a nagyipar feje »Európa balkanizációját« jósolja" címmel egy interjút
jelentettek meg az AEG (Allgemeine Elektricitäts-Gesellschaft) Német Elektromossági Társaság híres
vezetőjétől. A következő négy évben, 1922-es meggyilkolásáig, Walther Rathenau
volt az egyik legfontosabb képviselője Közép-Európa gazdasági uniója
eszméjének, szószólója a jóvátételi problémák megoldásának és az egyik
legfontosabb előmozdítója a rapallói szerződés aláírásának. Már 1918-ban
megkezdte kampányát a békeszerződés várhatóan kemény feltételei ellen:
(p.34.)
Németország generációkra szólóan
romba dőlt. Ez a legnagyobb csapás, ami az országgal az elmúlt kétezer év során
történt... Fekete romok merednek ránk, s valószínűleg nagy kivándorlási
hullámmal számolhatunk, Dél-Amerika, a Távol-Kelet és minden bizonnyal
Oroszország irányába. Ez rettenetes következményekkel járna, s az eredmény
Európa balkanizációja lenne. Németország kihullása az őt megillető helyről a
történelem legveszedelmesebb fejleménye lenne. Előbb vagy utóbb a keleti
hatalmak nyomást fognak gyakorolni a nyugati civilizációra.[67]
Rathenau
a "balkanizáció" kifejezését használta egy csaknem apokaliptikus
lepusztultság érzékeltetésére. Érvelése nem tartalmazza a "balkanizáció"
semmilyen konkrét jelentését, kivéve azt, hogy csakis egy erős és hatalmas
Németország képes ellensúlyozni egy ilyen rettenetes kilátást. Mint egy
fenyegető rémképet használta, amelyet a nyugati szövetségesek elé festhetett,
rájátszva a Kelet és a Nyugat közötti eljövendő összeütközésről tartó
félelemre. Ami még lényegesebb: világosan valami széles körben ismert,
fenyegető jelenségre utalt. Eltekintve ettől a korai, 1918-as újság-említéstől,
a "balkanizáció" az Európa új felosztását megpecsételő Párizs
környéki békeszerződések aláírása után vált végleg a politikai szótár részévé.
A Nineteenth Centry szerint 1920-ban a franciák azzal vádolták
Nagy-Britanniát, hogy "olyan politikát folytatnak, amely elősegítheti a
balti tartományok balkanizációját." A Public Opinion ugyanabban az
évben azon siránkozott, hogy "ebben a boldogtalan balkanizálódott
világban... minden államnak vitái vannak a szomszédaival." S. Graham a Europe-Wither
Bound-ban 1921-ben leírta, hogy Magyarország gyászolja nagy területeinek balkanizálódását.
Arnold Toynbee 1921-ben A nyugati kérdés Görögországban és Törökországban
c. művében a balkanizáció definícióját nyújtja: "A szót... német
szocialisták alkották, hogy leírják, mit művelt a breszt-litovszki béke az
Orosz Birodalom nyugati peremével."[68]
1921-ben
a balkanizáció széles körben elterjedt, amikor a Chicago Daily News
európai tudósítója, Paul Scott Mowrer kiadatott "egy nyiltan zsurnaliszta
könyvet". Mowrer különböző országokkal foglalkozott – Ausztria,
Magyarország, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia és
Görögország –, amelyek népességét úgy jellemezte, mint "az évszázadokon át
megőrzött identitású, egymással össze nem illő fajok szétbogozhatatlan
egyvelege"; ez az a régió, amely "mostanra balkanizálódott." Meg
is határozta, mit ért "balkanizáció" alatt: "egy reménytelenül
kevert fajú régióban kis államok elegyének létrehozását, amelyek mindegyik
többé vagy kevésbé elmaradott népességű, gazdasági és pénzügyi szempontból
gyenge, mohó, ármánykodó, szorongó, s állandóan áldozatául esik a nagyhatalmak
machinációinak és saját szenvedélyei erőszakos ösztönzésének."[69]
Az idegen befolyás a kis államok ügyeire olyan, mindent átható elem, hogy egy
későbbi író már egyenesen "szűkebb értelemben [határozta meg] a
balkanizációt, mint a idegen hatalmak (Oroszország, Ausztria-Magyarország,
Németország, Franciaország és Nagy-Britannia) állandó beavatkozását, annak
érdekében, hogy fenntartsák vagy kiterjesszék érdekszféráikat."[70]
A "balkanizáció" ezek szerint az első világháború végén lépett be az
újságírók és a politikusok szótárába, amikor a Habsburg- és a Romanov Birodalom
felbomlása és kisebb államokká alakulása emlékeztette őket a balkáni államok
sokkal korábban kezdődött elszakadására az oszmán uralomtól.
(p.35.)
A
"balkanizáció" használatának egy újabb divathulláma kezdődött a
második világháború után a dekolonizációs folyamattal.[71]
Egy remek megjegyzésében Du Bois a "Szín és demokrácia" c. írásában
rámutatott, hogy a "balkanizáció" fogalmát arra használták, hogy
állandósítsák a szégyen és a gyalázat érzését a föld kevésbé szerencsés népei
között, miközben a domináns nyugati hatalmak racionalizálták annak módját,
ahogy a kisebb államok feletti befolyásukat fenntartsák: "A szabad államok
befolyási övezetekbe süllyedtek, és a tőkeközpontok alá rendelt, jogoktól
megfosztott gyarmatokká váltak. Mindezt a kis államok, a
"balkanizáció", a reménytelen kis Haitik általános lenézése
racionalizálta, mígnem a világ népeinek többségének szégyellni nem kezdte
magát."[72] A
fekete-afrikai államok elszakadása a Francia Közösségtől kiváltotta, hogy a
"balkanizáció" széles körben használatossá vált a francia politikai
nyelvben is, azon frusztráló problémák leírására, amellyekkel az a nyolc
függetlenné vált afrikai állam (ahogy nevezték őket: "realitás nélküli
entitások") szembesült, amely kivált a korábbi Afrique Occidentale française-ból 1960 után.[73]
Ezt átvette az angol sajtó is: 1960-ban a The Economist azt írta, hogy
"az afrikai vezetők maguknak köszönhetik, hogy... a balkanizációt
választották"; a The Listener 1962-ben egyetértett:
"Nyugat-Afrikában mindenütt »balkáni állapotok« alakultak ki."[74]
Erre
az időre a "balkanizáció" kifejezés mind nagyobb mértékben elvált a
nemzetközi kapcsolatok kontextusától. Az osztrák Alexander Vodopivec az 1960-as
évek közepén írt könyvében – "Ausztria balkanizációja" – így írta le
az osztrák intézményrendszerrel szembeni elégedetlensége kapcsán: "Balkán
– ez valaha a megbízhatatlanság, a letargia, a korrupció, a felelőtlenség, a
rosszul szervezettség, az elmosódott kompetenciák és a törvényszegés
szinonímája volt. A fogalmat kezdetben a délkelet-európai államokra
korlátozták. Egy bosszantó fejleményként megjelent földrajzi határain kívül
is." Klaus Harpprecht nyugat-német újságíró ugyancsak felbőszült
országának szerinte "felforgató és fojtogató" intézményeinek láttán,
és azt "bájtalan balkanizációként" jellemezte: "Ha valaki
hosszabb távollét után visszatér a [Német] Szövetségi Köztársaságba, néhány hét
elteltével egy sötét pillanatában azt kérdezheti, hogy vajon Európa közepe nem
vált-e Balkánná, annak bája nélkül, Bulgária fokhagyma nélkül, Románia
Bukarest, zene, cigányok és svábok nélkül."[75]
Ugyanakkor
még ebben a különböző kontextusban sem vált el teljesen a terminus földrajzi
eredetétől. Ez az utóbbi évtizedben, s különösen az Atlanti-óceán innenső
oldalán felerősödött: itt a "balkanizációra" való utalás teljesen
elvált a Balkántól és egyszerűen egyfajta problémahalmazt jelöl; a balkanizáció
kapcsolata a Balkánhoz nem erősebb, mint a "vigyorog, mint a fakutya"
kifejezés kapcsolata a kutyához. Miközben az amerikai olvasóközönség egy
jelentős része számára problémát jelentene akár a leghalványabb földrajzi
ismeretekről is tanúságot tenni a Balkán földrajzáról, világosan megértik az
utalást a balkanizációra mint az "olvasztótégely"-eszme antitézisére,
amikor arra sürgetik őket, hogy "vessék el a szociálpolitikai gyakorlatot,
amely társadalmunk balkanizációjához vezet."[76]
Egy nemrég megjelent recenziójában Richard Grant arról a szakadásról írt,
amelyet C. P. Snow "két kultúrának" nevezett, és amelyet James Joyce
mint a természettudományos és a művészi habitus megtestesülése – Leopold Bloom
és Stephen Dedalus – között írt le. Miközben érzékeltette, milyen nehéz
áthidalni a kettő közötti távolságot "egyre balkanizálódó társadalmunkban",
Grant részletes magyarázatot ad olvasóinak Snowról és Joyce-ról, ugyanakkor
nyilvánvalóan feltételezi, hogy azok teljesen tisztában vannak a
"balkanizált társadalom" fogalom jelentésével.[77]
(p.36.)
Még John Steinbeck is, Amerikát
vizsgálva "Utazások Charlie-val" c. művében panaszkodott országa
balkanizáltsága miatt: "az államok egymástól való elszigeteltsége, amelyet
keserűen balkanizációnak neveznek, számos problémát okoz. Ritka a két állam,
ahol ugyanannyi a benzinbe épített adó."[78]
A New York Times, jellegzetes amerikai újságíró gesztussal, versenyt
hirdetett a hidegháború utáni korszak definíciójáért: "Ez már a Globális
Kommunikáció Kora? Vagy a Balkanizáció Érája? Vagy a Vallásos Háborúk Ideje?
Vagy a Társadalmi Igénytelenség Korszaka? Korunk fő eseménye, felfoghatatlan
konzekvenciáival egyaránt lehet a balkáni mészárlás, az iszlám fundamentalizmus
felemelkedése vagy az európai egység kibomlása."[79]
Patrick Glynn az American Enterprise Institute-tól be is jelentette, hogy a
"balkanizáció korszakában" élünk és hogy "a vad balkáni háború
csupán egyik megjelenése a világunk minden szegletén eluralkodó
barbarizmusnak." Itt a "balkanizáció" elválasztása a Balkántól
annyira teljes, hogy úgy érezhetjük, mintha az elvont "balkanizáció"
kísértete látogatná fel újra a Balkánt.[80]
A
nemzetközi tudományos világ számos – egymással sokszor szembenálló politikai
nézeteket valló – exponense használta és használja a fogalmat: a
multikulturalizmust azonosítják a balkanizációval, ezzel bélyegzik meg a
túlzott specializációt, a posztmodernizmus és posztkommunizmus metafórájaként
használják.[81] Harold
Bloom arra használja a "balkanizációt", hogy dörgedelmeket zengjen
minden jelenség felett, amelyet annyira megvet a tudományában: a nemi (gender)
és szexuális alapú ideológiák elszaporodását, a mértéktelen
multikulturalizmust, a francia-német elméletek klónjait: "Miután egy
életet töltöttem irodalom tanításával, kevés bizodalmam van abban, hogy az
irodalomoktatás túléli a jelenlegi bajait... A humaniórákban és a társadalomtudományokban
a társadalmi igazságosság jegyében lerombolunk minden intellektuális és
esztétikai mércét... Az irodalomtudomány balkanizációja visszafordíthatatlanná
vált."[82] Itt a
balkanizáció nem egyszerűen a felaprózódással, az egymással viszálykodó kis
entitások háborújával válik azonossá, hanem az elembertelenedéssel, az
esztétikai értékek elvesztésével, a civilizáció lerombolásával. Bloom
olyannyira elvet bármilyen radikális kritikát, hogy egyetérthet a
véleménnyel, mely szerint "összetéveszteni a fragmentációt az egyik [a
tudományos] szférában egy másik terület [a politika] fragmentációjával,
figyelmen kívül hagyja a lehetőséget, hogy az ideológiai felosztottság nem a
hatalom feloldódását, hanem további megerősödését jelentheti."[83]
A baloldalon ugyancsak könnyű kézzel bánnak a Balkán metafórájával:
"Minden titkosszolgálat a maga saját balkáni országában, [kirajzolva
ezzel] a zsákutca geográfiáját, képes bármit elhitetni, tele történelmi
nehezteléssel a törökök és saját testvéreik iránt, halálos hidegháborús játszmákat
játszik, s veszélyes a civilizációra. Ebben az értelemben minden terrorista
szekta egy balkáni ország és titkosszolgálat, önreferenciális és önimádó."[84]
A
fogalmak, szavak, hangok gazdagságával szembesülve nem értjük, miért éppen a
"Balkánt" szakították le ontológiai alapjairól és teremtették újjá,
mint egy absztrakt démont? Miért lett belőle nyelvi gyom? Ez a szónoki kérdés
azon a vélekedésen alapul, hogy a Balkán ontológiája nem esik egybe azzal a
fogalommal amely a "balkáni" melléknév és a "balkanizálni"
ige használatából, napjaink politikai és kulturális szóhasználatából árad.
Másrészről, a fogalom teljes dekontextualizálása és fordított irányú használata
egy egyszerű szillogizmuspárból levezethető. Az első szillogizmus egy
extrapoláció: a Balkán mint realitás kétes hírnevet szerzett magának (figyelmen
kívül hagyva a kérdést, mennyire szolgált rá vagy sem erre a reputációra);
létezik egy sor olyan nem kívánatos és nem dicséretes jelenség, amelyek
hasonlítanak a Balkán realitásaira, vagy még gyakrabban a konstruált Balkán-kép
mintáira; ergo, ezeket a jelenségeket Balkánnak nevezhetjük. A második
szillogizmus lényegét tekintve egy interpoláció: a "Balkán" egy sértő
megjelölés; létezik valahol egy kevéssé vagy elégtelenül ismert realitás,
amelyet Balkánnak neveznek; ez a valóság meg kell hogy egyezzen az így
megterhelt jelöléssel, így az visszavetítődik az autonóm módon tevékenykedő
jelölő (signifier) háta mögé.
Számos
tekintetben "a Balkán" egy nomen nudum, az a rendszertani
fogalom, amelyet olyan egyedek megjelölésére használnak, "amelynek nincs
helye, mivel nem ismert még valamennyi információ, amelyet a botanikai és
zoológiai nomenklatúrában való elhelyezés szabályai megkövetelnek". Igaz,
a nevet napjainkban egy kulturális és politikai nomenklatúrán belül használják,
de a probléma az volt, és jelenleg is az, hogy ezzel jelölnek még egy konkrét
földrajzi és történelmi valóságot is, annak flórájával és faunájával, így
megfelel a botanikai és zoológiai nomenklatúra szabályainak. A rendszertani
szabályoknak megfelelően, lehetséges az új fajokat (ebben az esetben az
absztrakt kulturális démont) felcímkézni azzal a névvel, amely már létezett
mint nomen nudum, egy olyan névvel, amely még nincs elhelyezve a
rendszerben, mivel sosem volt érvényes leírása. Mindazonáltal a
"Balkán" esetében a legkevésbé sincs így. Bár nincs realitás, mégis,
kívánhatnánk, hogy a Balkán mint szitokszó használói alkalmazzák a
heidegeri eszközt, húzzák ki a Létezőt, miközben hagyják meg mind a
szót, mind a kihúzást, mivel a szó, bár inadekvát, mégis szükséges. Legalább a
törlésjel állhatna ott figyelmeztetésképpen, hogy ne hasznosítsuk metaforikus
értelmében a kifejezést.
(Fordította: Dupcsik Csaba)
[1]. A szerző Imagining the Balkans. New York-Oxford, Oxford University Press, 1997. kötetének 1. fejezete.
[2]. Madan Sarup, Post-Structuralism and Postmodernizmus, Athens, Ga.: University of Georgia Press, 1993, 33.
[3]. Simon During, ed. The Cultural Studies Reader, London and New York: Routledge, 1993, 6-7.
[4]. Fogalomtörténet (német). (A ford.)
[5]. John B. S. Morritt of Rokeby, A Grand Tour. Letters and Journeys 1794-96. ed. G. E. Marindin, London: Century, 1985, 65.
[6]. Lásd Maria Todorova, Angliiski pîtepisi za Balkanite, XVI-pîrvata chervîrt na XIX v., Szófia:Nauka i izkustvo, 1987.
[7]. Edward Brown, M. D., A Brief Account of Some Travels in Diverse Parts of Europe, London: Benj. Tooke, 1685.
[8]. Lengyel (1434-1444) majd I. Ulászló néven magyar király (1440-1444). 1444-ben a várnai csatában esett el a törökök ellen. (A ford.)
[9]. Philippi Callimachi Experientis ad Innocentium octavum Pontificem maximum... de bello Turcis inferendo oratio, Frankfurt, 1601. Idézi: Michail Jonov, Evropa otnovo otkriva bîlgarite, Szófia: Narodna Prosveta, 1980, 43.
[10]. Hana Hynková, Europäische Reiseberichte aus dem 15. und 16. Jahrhundert als Quellen für die historische Geographie Bulgariens, Szófia: Verlag der Bulgarischen Akademie der Wissenschaft, 1973, 38.
[11]. Michail Jonov, ed., Nemski i avstriiski pîtepisi za Balkanite, XVII-XVIII v., Szófia: Nauka i izkustvo, 1986, 240.
[12]. Salomon Schweigger, Eine Newe Reysbeschriebung auss Teutschland nach Konstantinopel vnd Jerusalem..., Nürnberg: Johann Lantzenberger, 1608 (reprint kiadás: Graz, 1964), 46-47.
[13]. Jonov, Nemski... XVII-XVIII, 402.
[14]. Beschreibung der Reisen des Reinhold Lubenau, szerk. Wilhelm Sahm, II. rész, Königsberg, 1930, 109.
[15]. Lásd Agop Ormandzhian, szerk.., Armenski pîtepisi za Balkanite, Szófia: Nauka i iskustvo, 1984, 16.
[16]. Bistra Cvetkova, szerk. Frenski pîtepisi za Balkanite, XV-XVIII v., Szófia: Nauka i iskustvo, 1975, 203.
[17]. Jonov, Nemski... XVII-XVIII, 368., 397.
[18]. Rebecca West, Black lamb and Grey Falcon, New York: Penguin, 1982, 244; R. J. Boscowich, Journal d'un voyage de Constantinople en Pologne..., Lausanne: Grasset, 1772.
[19]. Mémoires de Baron Tott sur les Turcs et les Tartares, II. kötet, Amsterdam, 1784, 154-155.; Cvetkova, Frenski..., 333-336.; Jean-Baptiste Lechevalier, Voyage de Propontide et du Pont Euxin..., II. kötet, Párizs, 1801, 365-376; Felix Beaujour, Voyage militaire dans l'Empire Ottoman..., I. kötet, Párizs: Firmin Didot, 1829, 237-248; Francois Pouqueville, Voyage en Morée..., III. kötet, Párizs, 1805, 234-248.
[20]. Ormandzhian, Armenski, 74., 131.
[21]. Carte der Europäischen Türkey nebst einem Theile von Kleinasien in XXI Blättern..., Bécs, 1829.
[22]. Robert Walsh, Narrative of a Journey from Comstantinople to England, London: F. Westley and A.H. Davis, 1828; James Edward Alexander, Esq., Travels from India to England..., London: Purbury, Allen and Co., 1827; Captain James Edward Alexander, Travels to the Seat of War in the East, London: H. Colburn and Bentley, 1830; George Keppel, Narrative of a Journey across the Balkans, London: H. Colburn and Bentley, 1831; A. W. Kinglake, Eothen, London: Century, 1982.
[23]. Dnevnyya zapiski poezdki v Konstantinopol' A. G. Krasnokutskogo v 1808 godu, Moszkva: V tipografii S. Selivanovskago, 1815, 6-9, 113-115.
[24]. Walsh, Narrative, 104-105., 112-114.
[25]. Lásd "Haemus" in Paulys Real-Encyclopädie der Classischen Altertumswissenschaft – Neue Bearbeitung, Stuttgart: J. B. Metzler, 1912, 2221-2226; Konstantin Jireček, Die Heerstrasse von Belgrad nach Constantinopel und die Balkanpässe, Prága, 1877; Jovan Cvijić. La peninsule balkanique: géographie humaine, Párizs: A. Colin, 1918, 1-6; Karl Kaser, Südosteuropäische Geschichte und Geschichtswissenschaft, Bécs und Köln: Böhlau Verlag, 1990, 94-95.
[26]. August Zeune, Goea: Versuch einer wissenschaften Erdbeschreibung, Berlin, 1808, 11.
[27]. Francis W. Carter, "Introduction to the Balkan Scene", An Historical Geography of the Balkans, London: Academic, 1977, 7.
[28]. Ami Boué, La Turquie d'Europe..., I-IV.kötet, Párizs: Arthus Bartrand, 1840.
[29]. James W. Redhouse, A New Turkish and English Lexicon, Bejrút: Librarie du Liban, 1974; Redhouse Yeni Türkçe-Inglizce Sözlük, Isztambul: Redhouse yayinevi, 1968.
[30]. Söz dermele dergisi, I. kötet, Isztambul, 1939, 159.
[31]. Halil Inalcik, "Balkan", The Encyclopedia of Islam, I. kötet, Leiden: E. J. Brill, 1960, 998-1000.
[32]. Machiel Kiel, "Gramota za osnovaveneto na grad Travna", Vekove, III. kötet, 1984, 72-75.
[33]. W. Barthold-B. Spuler, "Balkhan", The Encyclopedia of Islam, 1002.
[34]. Ishan Gürkan, "Jeopolitik ve stratejik yönleriyle Balkanlar ve Türkiye geçmişin işiginda gelecege bakiş", Balkanlar, Isztambul: EREN, 1993, 260.
[35]. Todor Nenov és Georgi Chorchomov, Stara planina. Pîtevoditel, Szófia:Meditsina i Fizkultura, 1987, 7; Petîr Koledarov, "The Medieval Maps as a Source of Bulgarian History", Bulgarian Historical Review, no. 2., 1982, 96-110.; Petîr Koledarov, Politicheska geografiya na svednovekovnata bîlgarska dîrzhava, Szófia, 1979; "Stara planina", Entsiklopediya Bîlgariya, VI. kötet, Lewiston, N.Y.: Edwin Mellen, 1993, 5.
[36]. Besim Darkot, "Balkan", Islâm Ansiklopedisi, Isztambul: Maarif Maatbasi, 1943, 280-283.; Kaser, Südeuropäische Geschichte, 91-92; P. Deliradev, Ot Kom do Emine (po biloto na Stara-planina), Szófia, 1934, 9-13.
[37]. Felix Ph. Kanitz, Donau-Bulgarien und der Balkan..., Lipcse: H. Fries, 1875-1879; W. Tomaschek, "Zur Kunde der Hämus-Halbinsel", Sitzungsberichte der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften in Wien, 1887.
[38]. Samuel S. Cox, Diversions of a Diplomat in Turkey, New York:Charles L. Webster, 1887, viii.
[39]. Theobald Fischer, "Die südosteuröpäische (Balkan) Halbinsel", szerk. A. Kirchhoff, Landerkunde von Europa, II. kötet 2. rész, Bécs, Prága és Lipcse, 1893, 66.; "Südosteuröpäische Halbinsel oder Südosthalbinsel", A. Schobel szerk., Geographisches Handbuch. I. kötet, Bielefeld és Lipcse: Velhagen és Klasing, 1909, 713.; Miller, Travels and Politics, ix, xiii, 87, 314.
[40]. Edward King, Europe in Storm and Calm, Springfield, Mass.: C. A. Nichols, 1885, vii-viii., 669-670, 688, 790.
[41]. Christo A. Dako, Albania. The Master Key to the Near East, Boston: E. L. Grimes, 1919, 132.
[42]. Otto Maull, "Länderkunde von Südosteuropa", Enzyklopedie der Erdkunde, Lipcse és Bécs: Franz Deuticke, 1929, 299.
[43]. Mathias Bernath, "Südosteuröpäische Geschichte als Gesonderte Disziplin", Forschungen zur osteuröpäische Geschichte, Berlin: Südosteuropa-Institut és Wiesbaden: O. Harassovitz, 1973, 142.
[44]. Kaser, Südosteuröpäische Geschichte, 106; Paul Rohrbach, Balkan-Türkei: Eine Schicksalzone Europas, Hamburg: Hoffman und Campe Verlag, 1940, 82.
[45]. Theodore I. Geshkof, Balkan Union: A Road to Peace in Southeastern Europe, New York:Columbia University Press, 1940.
[46]. Victor Papacostea, Civilizaţie românească şi civiliţie balkanică, Studii istorice, Bukarest: Editura Eminescu, 1983, 346-347.
[47]. Geroge W. Hoffman, The Balkans in Transition, Princeton, N.J.: D. Van Nostrand, 1963, 11-12.
[48]. Georg Stadtmüller, Geschichte des Südosteuropas, München: R. Oldenburg, 1950; Südosteuropa unter dem Halbmond: Untersuchungen über Geschichte und Kultur der südosteuröpäische Völker wehrend der Türkenzeit..., München: Trofenik, 1975.
[49]. Nicolae Jorga, Histoire des Etats balkaniques jusqu a 1924, Párizs: J. Gamber, 1924; Jacques Ancel, Peuples et nations des Balkans, Párizs: A. Colin, 1930; Leften S. Stavrianos, The Balkans since 1453, Hinsdale, Ill.: Dryden, 1958; Charles és Barbara Jelavich, The Establishment of the Balkan National States, 1804-1812, Seattle: University of Washington Press, 1977; Barbara Jelavich, History of the Balkans..., New York:Cambridge University Press, 1983; Georges Castellan, Histoire des Balkans..., Párizs: Fayard, 1991; Daniel N. Nelson, Balkan Imbroglio..., Boulder, Co.: Westview, 1991. Egy ritka kivétel, aki elfogadja a német különbségtételt Magyarország kezelésében: Peter Sugar, Southeastern Europe under Ottoman Rule, 1354-1804, Seattle: University of Washington Press, 1977
[50]. Karl Kaser, Südosteuropäische Geschichte, 9, 85, 112, 131.
[51]. Bernath, "Südosteuropäische Geschichte", 42.
[52]. Konrad Berkovici, The Incredible Balkans, New York:Loring and Mussey, 1932, 217; Gabriella Schubert, "Berlin und Südosteuropa", szerk. Klaus Meyer, Berlin und Osteuropa, Berlin, 1991, 177; The Balkans, Together with Hungary, London, Royal Institute of International Affairs, 1945; Norbert Reiter, szerk. Die Stellung der Frau auf dem Balkan, Wiesbaden: Otto Harrassowitz, 1987; Üstün Ergüder, "Türkiye ve Balkan Gercegi", Balkanlar, Isztambul:EREN, 1993, 36.
[53]. N.G. és I. G. Danchov, Entsiklopediya Bîlgariya, Szófia:, 1936; Rohrbach, Balkan-Türkei, 7.
[54]. Cvijić, La peninsule..., 6-7.
[55]. Hoffman, The Balkans in Transition, 9-11.
[56]. Petîr Lazarov – Zhivko Zhelev, Geografiya za 7.klas..., Szófia: Anubis, 1994, 68-69.; The New Encyclopaedia Britannica, 1994; Encyclopaedia Americana-International Edition, 1993.
[57]. Cater, An Historical Geography, I. kötet.
[58]. Fritz Viljavec, "Südosteuropa und Balkan", Ausgewählte Aufsätze, München, 1963.
[59]. Balkanskite strani..., Szófia, 1993.
[60]. T.G. Masaryk, "Österreich und der Balkan", Die Balkanfrage, München és Lipcse, 1914, 144.
[61]. Albánia függetlenségét 1912-ben deklarálták; az első világháború végére szerb-olasz-görög megszállás alá került, napirendre került a felosztásának a kérdése, végül a Népszövetségnek egy 1921-es határozatában meg kellett erősítenie az ország integritását. (A ford.)
[62]. Eric Hobsbawm, Nations and Nationalism Since 1780, Cambridge: Cambridge University Press. 1990, 31.
[63]. Roman Szporluk, Communism and Nationalism..., New York: Oxford University Press, 1988, 169-192.
[64]. Grand Larouesse..., Párizs, 1971, 364.; Duden..., Mannheim, 1976, 1971, 408; Webster's..., New York, 1988, 105.
[65]. Norman Pound, "Balkans", Academic American Encyclopedia, III. kötet, Danbury, Conn.: Glolier, 1994, 40.
[66]. Alfredo Panzini, Dizionario modenrno, Milánó, 1950.
[67]. New York Times, 1918. december 20. 3.
[68]. Oxford English Dictionary, 903.
[69]. P. S. Mowrer, Balkanized Europe..., New York, 1921, vii, 34.
[70]. Michel Foucher, "The Geopolitics os Southeastern Europe", Eurobalkans, 15. kötet, 1994, 17.
[71]. M. E. Chamberlain, Decolonization..., Oxford: Basil Blackwell, 1985, 17.
[72]. Du Bois, Color and Democracy, 72.
[73]. J.-R. de Benoist, La balkanisation de l'Afrique occidente..., Dakar, 1979, 148.
[74]. Oxford English Dictionary, 903.
[75]. A. Vodopivec, Die Balkanisierung Österreich..., Bécs, 1967, 7, 179.
[76]. Washington Post, 1995, április 2., 1, 10; New York Times Magazine, 1995 augusztus 20., 44.
[77]. R. Grant, "The World Beyond", Washington Post, 1995 február 26, 9.
[78]. J. Steinback, Travels with Charlie, New York:Penguin, 1986, 220.
[79]. James Atlas, "Name That Era", New York Times, 1995. március 19. E1-E5.
[80]. P. Glynn, "The Age of Balkanization", Commentary, 1993, július 1, 21-24.
[81]. E. Case, "He Hears America sinking" New York Times Book Review, 1994 március 11.; D. Patterson, "The Dangers of Balkanization", Peace and Change, 1995 január, 79; S.G. Mestrovic, The Balkanization of the West, London: Routledge, 1994.
[82]. H. Bloom, The Western Canon, New York, 1994, 517.
[83]. Dirlik, "The Postcolonial Aura", 347.
[84]. J. Leonard, "C.I.A. – An Infinity of Mirrors", Nation, 1994, március 28, 416.