A Balkán. Nomen[1]

 

Maria Todorova

 

(p.3.)

Kísértet járja be a nyugati kultúrát – a Balkán kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen minden hatalom: politikusok és újságírók, konzervatív kutatók és radikális értelmiségiek, mindenféle moralisták. Akad olyan ellenzéki csoport, amelyről ellenfelei nem híresztelték azt, hogy "balkáni" vagy hogy tevékenységével "balkanizál"? Akad olyan megvádolt, aki nem dobta vissza a "balkanizmus" sértését?

(p.21.)

      A kortárs nyugati társadalomtudományos kultúra nyelv iránti megszállott érdeklődéséből következően az üldözött balkáni kísértet nem valós személy, hanem egy név, egy jelölő (signifier). A Ferdinand Saussure-féle gondolatrendszerben a jelölő közvetlenül kapcsolódik a jelölthoz, s mindkettő egy rendszer részeit alkotják. Miközben ragaszkodott megkülönböztetésükhöz, Ferdinand Saussure hangsúlyozta a kettő közötti ingatag, újra meg újra visszaálló egyensúlyt, valamint az állítás és valóság közötti kapcsolatot. A posztstrukturalizmus kezdte el a jelölőt a rangsor uralkodó helyzetébe utalni. Olyasvalaki, mint Derrida, sohasem találhat megfelelést szó és dolog vagy gondolat között. Ehelyett jelölő és jelölt folytonosan elválnak egymástól, majd új kombinációkban összekapcsolódnak[2]. Ebből a nézőpontból megjósolható, hogy a "Balkán"-jelölő elválhat eredetétől és következésképpen a vele kapcsolatban álló jelöltjétől is. Tulajdonképpen egy szimultán folyamatról van szó: miközben a "Balkánt" elfogadják és mind szélesebb körben használják mint földrajzi jelölőt, az ugyanakkor máris olyan társadalmi és kulturális jelentésekkel telítődött, amelyek messze túlterjesztik a jelöltet közvetlen és konkrét jelentésén. Ugyanakkor, miközben jelentését körülhatárolják és egy összetett történelmi jelenség megjelölésére használják, ezen új jelölt némely politikai aspektusa kisugárzódik, és az előző jelenséggel párhuzamosan, az előző jelölttől független jelöltté válik. Hogy ez egy folyamatos folyamat, az a derridai megközelítésben magától értetődő, triviális következtetés.

(p.22.)

Mindazonáltal érdemes lenne a "Balkánt" egy poliszémiai gyakorlat keretein belül megközelíteni; ez a szakkifejezés szolgál annak leírására, "ahogyan egy bizonyos jelölő egynél több jelentésre tesz szert, hiszen a »jelentés« csupán egy nagyobb rendszeren belüli különbség hatásaként létezik"; ez a fogalom azért hasznos számunkra, mivel megmutatja: "hogyan hoznak létre egyes egyének és közösségek kreatív módon új jelentéseket messziről hozott jelek és kulturális produktumok felhasználásával."[3] Ilyen elméleti háttérrel mögöttünk lényeges, hogy nyomon kövessük a jelölő csatlakozásainak és leválásainak megszakítatlan odüsszeiáját, magyarán, hogy azt a gyakorlatot kövessük, amelyet a tizenkilencedik század egyszerűen és világosan mint Begriffsgeschichte-t[4] emlegetett.

      Akkor hát mi a "Balkán" elnevezés története? 1794-ben a Cambridge-ről frissen kikerült John Morritt brit utazó levantei utazásra indult. Az "antik nagyság romjai" iránti lelkesedése hajtotta őt Londonból Európán keresztül Konstantinápolyba, majd innen tovább, Trója nyomába, az Athos-hegyre és Athénba. Útban Bukarestből Konstantinápolyba, a bulgáriai Sipka-hágón kelt át a Balkán-hegységen, s nővérének ezt írta: "Klasszikus vidéken járunk. A hegy lábánál aludtunk, amelyen másnap keltünk át, amely elválasztja egymástól Bulgáriát Romániától (az ókori Thrákiától), és amelyet ma ugyan közönségesen Bal-Kan néven emlegetnek, pedig nem kisebb személyiség, mint az antik Haemus."[5] Az csak természetes, hogy a "Levante rajongóinak" egyike, a Dilettánsok Társaságának leendő prominens tagja szemében az Oszmán Birodalom területe először és mindenekelőtt "klasszikus vidék", és bármi, amely a jelenkorra emlékeztet, legenyhébben fogalmazva is, bosszantó, amely lealacsonyítja a ragyogó antik tradíciókat. E hagyományokra később ugyan újabb rétegek rakódtak, mégis vitán felül állt számára, hogyan kezelje, hogyan foglalkozzon vele, és ezt akkurátusan rögzítette is.

      Ez volt az egyik első alkalom, hogy az angol nyelvű útleírásokban Balkánnak nevezték azt a keletről nyugatra, a Dunával párhuzamosan futó hegyláncot, amely kettészeli Bulgáriát. Gyakorlatilag minden Morritt előtt arravetődő brit – és sokan utána is – kizárólag az antik Haemus terminust használták (ógörögül Aemus, a rómaiak számára Haemus).[6] Csupán egyvalaki lépett túl ezen a két évezreden át változatlan gyakorlatot, mely szerint pusztán megemlítik a nevet, elfogadva ezzel az ókori görög meghatározást. Ez a kivétel Edward Brown volt, egy norwichi orvos és utazó, egy 1669-es népszerű és befolyásos útleírás szerzője, aki azt állította, hogy a Haemus folytatódik nyugat felé, elválasztva egymástól Szerbiát Macedóniától, és hogy, különböző neveken, ez a hegység nyújtózik a Pontus Euxinus (a Fekete-tenger) és az Adria között.[7]

      Az angolokhoz hasonlóan a legtöbb nyugati utazó a tizenkilencedik század előtt a klasszikus Haemus terminust részesítette előnyben, de ők előbb tudatára ébredtek annak, hogy ez nem csak a hegylánc elnevezése. A Balkán általam ismert legkorábbi említésével a 15. századi itáliai humanista író és diplomata, Filippo Buonaccorsi Callimaco (Philippus Callimachus, 1437-1496) memorandumában találkoztam. II. Pál pápa zaklatásai elől Callimaco Lengyelországban telepedett le, és a lengyel király bizalmas tanácsadójává vált. Megírta III. Ulászló[8] tetteinek krónikáját, s ebben egy rövid leírást szentel a Haemusnak, amelyet ő maga akkor látott, amikor diplomáciai küldetésben az oszmán fővárosban járt. 1490-ben VIII. Ince pápának írt memorandumában megemlítette, hogy a helyi lakosság a Balkán nevet használja a hegységre: "Quem incolae Bolchanum vocant."[9]

(p.23.)

      1553-ban a leendő német-római császár, Habsburg I. Ferdinánd egy diplomáciai küldöttséget menesztett a Fényességes Portához azzal a feladattal, hogy kössenek fegyveszünetet az oszmánokkal és ismertessék el velük a Habsburg uralmat Magyarország és Erdély felett. A küldetéssel Verancsics Antalt (Anton Vrančić) bízta meg, aki 1549 óta volt Pécs püspöke. A dalmáciai Verancsics, egy a török hódítás elől elmenekült boszniai nemesi család sarja, erdélyi püspök lett Szapolyai János alatt, mielőtt felkínálta volna szolgálatait a Habsburgoknak. Mint művelt humanista, számos történelmi és földrajzi értekezés szerzője volt. 1553-as konstantinápolyi útja során útinaplót vezetett Bécs és Drinápoly között, ahol kizárólag a Haemus és Haemi montes kifejezéseket használta, s a meglepően pontosnak talált antik szerzők tekintélyére hivatkozik. Bár ismerte Strabón cáfolatát, mégis megbízhatónak tartja Polybios és más földrajztudósok állításait, akik szerint a hegység legmagasabb csúcsairól egyszerre látható a Fekete-tenger, az Adriai-tenger és a Duna. Több mint egy évtizeddel később, 1567-ben Verancsics másodszor is a Portánál járt, hogy az új szultánnal, II. Szelimmel békeszerződést írjon alá. Megtartotta jegyzeteit, amelyeket később összeszerkesztettek és kiadtak a tizenkilencedik században, "Diarium legationis nomine Maximiliani II" és "Ratio itineris, quod est a Viena ad Constantinololum" címek alatt. A második egy részletes útinapló volt, megadva a szálláshelyek közötti távolságokat, földrajzi és más jellegű kommentárokkal tűzdelve, amelyek között Verancsics megemlíti a Haemus bulgáriai szláv nevét: Ztara Planina (azaz Sztara Planina, Öreghegy). Az itáliai Marco Antonio Pigafetti, aki 1567-ben Verancsics társaságában utazott, ugyancsak megemlíti: az Emo bulgáriai neve Stara planina.[10] Gyakorlatilag Verancsics az első utazó, aki megadja a bolgár nevet, kétségkívül azért, mivel – horvát anyanyelvűként – értett valamennyit a helyi köznyelvből. A Stara Planina név ritkán jelent meg a nyugati utazók beszámolóiban, Gerard Cornelius Driesch (1718-1719) a kevés kivételek egyike.[11]

      Salomon Schweigger német pap 1577-ben diplomáciai küldetésben járva keresztezte a Balkánt, mint II. Rudolf császár követe II. Murád szultánnál. Három évig tartózkodott az oszmán fővárosban, s leginkább arról az erőfeszítéséről vált ismertté, hogy – Stephan Gerlachhal együtt – ki akarta békíteni a lutheránusokat az ortodox egyházzal, s létrehozzon akár egy szövetséget is a pápa ellen. A tübingeni egyetem öregdiákjaként olaszra fordított egy rövid lutheri katekizmust (mivel az Oszmán Birodalom sok kereszténye értett olaszul). Németországban visszatérve megjelentette a Korán német fordítását. Schweigger megőrizte 1570-es évekbeli utazásainak naplójegyzeteit, amelyeket 1608-ban publikált. Ebben részletesen leírta a Haemust, amelyre az Emum, Hemo és Hemus neveket alkalmazta. Callimaco óta ő volt az első utazó, aki közölte a hegy török nevét, a Balkánt, így bizonyítva a név terjedését a régióban. Ezenkívül ő volt az egyetlen utazó, aki (az általa horvátnak nevezett) bulgáriai szláv hegységnévként a Comonitza nevet adja meg:

 

[A Heamus] 6.000 láb, azaz fél német mérföld magas (Plinius, IV. könyv). A történetíróknál olvasható, hogy Makedóniai Philippos király, Nagy Sándor apja, hogy szemügyre vehesse a vidéket a hegyről, négy nap alatt mászta meg a Haemust, és két nap alatt ereszkedett alá róla. Úgy vélik, hogy a hegycsúcsról láthatta a Duna folyót, az Adriai-tengert, valamint Itáliát és Németországot, ami valami különlegesen csodálatos dolog lenne, mivel a Velencei- vagy Adriai-tenger több mint 100 mérföldre található az említett hegységtől; Németország pedig még 100 mérföldnél is messzebb terül el.

(p.24.)

A Haemus hajdan ezüstbányáiról volt ismert, az itáliaiak ezért is nevezik Ezüst-hegynek. A törökök Balkánnak nevezik, a helyi népesség horvát nyelven Comonitzának hívja.[12]

 

      Ismét a Balkánt használta Martin Grünberg 1582-ben, noha a Rodope-hegyre alkalmazva.[13] Reinhold Lubenau, aki 1628-ban összeállította 1573 és 1587 közötti utazásainak kéziratait, nyilvánvalóan Schweigger adataira támaszkodott, és a nevet mind a Balban, mind a Komoniza formában megemlítette.[14] A Balkán formát használta 1608-ban Simeon trir Lehatsi örmény utazó.[15] Az első francia, aki – ha hibásan is – megemlíti a nevet, Louis Deshayes de Cormanin rendkívüli követ volt, 1621-es jelentésében: "Ezt a hegységet, amely elválasztja egymástól Bulgáriát Romániától [az ókori Thrákia középkori megnevezése], az itáliaiak »a világ láncának« nevezik, a törökök pedig Derventnek, amellyel ők a fákkal borított hegyeket szokták megnevezni, ahogy Balkán a neve a csupasz szikláknak, azaz, amelyet az ókoriak Haemus néven ismertek."[16] Ez azonban egyszeri utalás, más helyütt Deshayes is az ókori Haemust használta.

      A tizennyolcadik század során a Haemust és a Balkánt mind inkább egymás mellett vagy felcserélhetően használták. Schad kapitány 1740-ben leszögezte, hogy "a Balkánról vagy a Haemus-hegyről" írt, illetve "a Haemusról, amelyet az oszmánok Balkánnak hívnak."[17] 1762-ben kelt át a hegyen a dubrovniki születésű Ruggier Boscovich, egy kiváló európai tudós (aki Rebecca West úrhölgy egy jellegzetes elszólásában "a francia enciklopédisták vad szláv változataként" jellemzett). Mivel dalmáciai volt, felismerte a bolgárban a szláv dialektust, s előnyben részesítette a Balkán megjelölést, noha tudatában volt azonosságával az antik Haemusszal.[18] François de Tott báró az 1770-es években következetesen Balkánt használt, miközben a következő évtizedben D'Hauterie gróf, Felix Beaujour és François Pouqueville egyaránt alkalmazta a Balkánt és a Haemust.[19] A tizennyolcadik századi örmény mekhitharista gyülekezet tagjai csaknem kizárólag a Balkánt használták, noha ők is ismerték a régi Emos névet. Hugas Indzhekian és Stepanos Agont híres tizenegykötetes "A négy égtáj geográfiája" a Balkánt egy olyan hegyként írja le, amely keresztbenyúlik Bulgária közepén, s amely a velencei határon kezdődik; a hegy egyik nyúlványára egy olyan nevet – Chenge – is megismertet velünk, amellyel más utazóknál nem találkozunk.[20]

      A tizenkilencedik század folyamán folytatódott a hegység mindkét nevének használata. Franz Weiss osztrák térképész 1829-ben készített térképe az Európai Törökországról a hegységet mint Mons Haemus oder Veliki Balkan Gebirge volt megjelölve, míg az Iszker-folyó és Pirot közötti nyúlványát jelöli mint Stara planina.[21] Az 1820-as években a brit utazók között a Balkán előnyt élvezett, noha nem vált kizárólagossá a Haemusszal szemben, és A. W. Kinglake Eothen-je csak a "Balcan"-t használta.[22] Az orosz utazókat nem terhelték annyira a klasszikus elnevezések, s a Balkánt részesítették előnyben a hegylánc neveként. 1808-ban, az orosz-török háborúban Alexander Krasznokutszkij kapitányt küldték Konstantinápolyba, hogy Musztafa Bajraktar nagyvezérrel tárgyaljon. Kétszer kelt át a hegyen – Szlivennél és a Sipka-hágón –, és egy elbűvölt hangú beszámolót hagyott ránk a Balkanskiya gory szépségéről és nagyszerűségéről.[23]

(p.25.)

      Ez a mind erőteljesebb tendencia először csak a hegység nevét érintette. Robert Walsh 1827-ben megisméte azt a korábbi hibás felfogást, mely szerint a Haemus, ez a hatalmas hegylánc több mint 500 mérföldön át nyújtózik, a Velencei-öbölnél kezdődik, s eléri Fekete-tengert. Most ezt a hegyláncot nevezte Balkánnak, amely nehéz hegységet jelent. Jellegzetes, hogy egyetlen utazó sem használta a Balkánt az egész félsziget megjelölésére, kizárólag a Haemus-hegység szinonímájaként használták. A "Balkán-félsziget" (Balkanhalbeiland) kifejezést egy német földrajztudós, August Zeune vezette be 1808-as "Goea" című munkájában.Az első brit utazó, aki a Balkánt az egész félsziget megjelölésére használta, Walsh volt 1827-ben, annak kapcsán, hogy megemlítette: a térség püspökei valamennyien görögök, akik saját nyelvüket használják mint liturgikus nyelvet "a Balkánon", annak déli részén kizárólagosan, északi részén pedig túlnyomórészt.[24]

      Az ok, amiért a Balkán (Délkelet-Európa mellett) az egyik leggyakrabban használt megjelöléssé vált, kevéssé magyarázható pontos földrajzi ismeretekkel. Valójában a földrajztudósok kétezer éven át ismételgették a domináns ókori görög felfogást, mely szerint a Haemus egy hatalmas hegylánc, amely összeköti egymással az Adriai- és a Fekete-tengert, uralva a félsziget, mint annak északi határa. A thrák eredetű név, mint oly sok más balkáni helynév, s az Égei- és Fekete-tenger görög gyarmatain keresztül ment át a görögbe, mivel ezek közvetlen környékén thrákok laktak. A logográfusok mint "Aimon to oros"-t emlegették. Bár a Kr. e. 5. században Hédorotos az első, aki részletes információt nyújt a hegyláncról, ezek az információk még meglehetősen homályosak. A következő században Chiosi Theopompos tudatja velünk: a félsziget olyan keskeny, hogy legmagasabb hegycsúcsáról egyszerre látható az Adriai- és a Fekete-tenger. Ez a történet aztán ismertté vált, sokan elisméték, mígnem megjelent Polybiosnál, a Kr. e. 2. századi megalopolisi földrajztudósnál is. Polybios szövege csak töredékekben maradt ránk. Megjelenik Strabónnál (Kr. e. 63–Kr. u. 26), úgy feltüntetve, mintha Polybios a saját szemével látta volna ezt. Strabón kortársa, Titus Livius munkájában viszont Polybiosra hivatkozva adja meg a történetet arról, hogyan mászta meg a hegyet Philippos király. Ez a pittoreszk beszámoló, noha sokan újra előadták, még a modern korban is, kevéssé hihető: már Strabón hatásosan kritizálta azt. Strabón maga a hegység jelentőségét vízválasztó voltában látta, valamint abban, hogy természetes határként szolgált a thrák-hellén világ és a Duna menti barbár földek között.

      A római korból fenmaradt legrégebbi latin nyelvű geográfia, Pomponius Mela "De chronographiá"-ja az időszámításunk első évtizedeiből, tovább erősíti a két tenger láthatóságának felfogását. Plinius a hegy magasságát 6.000 lábban adta meg, Ptolemaios pedig mint Thrákia és Moesia provinciák határát emlegette. Ammianus Macellinus, a negyedik század végén, a hegységet egy nagyszerű, természetes színházhoz hasonlította, amely félkör alakban északról szegélyezi Thrákiát. A bizánci periódusban nem csak az a vélekedés maradt fenn, hogy a Balkán egy északi hegységként összeköti a Fekete-tengert az Adriával, de Anna Komnénos hercegnő, a nagy bizánci író úgy vélte, hogy bár az Adria megszakítja, ezt követően a hegylánc folytatódik a tenger másik partján is. Minden valószínűség szerint Anna Komnénostól vette át ezt a felfogást Jocub Veratius itáliai humanista is, aki 1553-ban a csodálatos "catena mundi"-ról ír, amely a Pireneusoktól a fekete-tengeri Mesembria városáig nyúlik.

(p.26.)

A reneszánsz korában és később is, az antik írók geográfiáit számos formában újra meg újra kiadták, eszméiket kritikátlanul ismételgették, a bevezetésekben és kommentárokban a legnagyobb tekintéllyel ruházták fel őket. Itáliai humanista földrajztudósok a "catena mundi" vagy a "catena del mondo", "a világ lánca" fogalmakat használták, amely arra utalt: úgy vélték, hogy a Balkán-hegység része az Európán keresztbenyúló hegyláncnak, amelyhez valahol Horvátországban csatlakozik. Bár a tizennyolcadik század elején egyesek (gróf Luigi Marsigli és a földrajztudós Driesch) már megkérdőjelezték a Balkán-hegység ilyen kiterjedésztését, s a korrekt módon a Timok-folyónál húzták meg határait, ez még nem tudta legyűrni az uralkodó felfogást.[25]

      1808-ban August Zeune, a félsziget névadója még ragaszkodott ehhez a megközelítéshez: "Ezt a Balkán-félszigetet északon a hosszú Balkán-hegylánc, a korábbi Albanus, Scardus és Haemus választja el Európa többi részétől, amely aztán északkeleten, a kis Isztria-félszigeten csatlakozik az Alpokhoz, míg keleten két ágra bomolva belesüllyed a Fekete-tengerbe."[26] Ez a téveszme a Balkán-hegységről mint a félsziget északi határáról – valamint a Pireneusi-(Ibériai-) és Appenini-félsziget analógiája – ösztönözte Zeunét a Balkán-félsziget elnevezés megalkotására.[27] Ugyanakkor, a nagy tévedés ellenére, már a tizennyolcadik századi utazók alaposan megismerkedtek a hegység tényleges földrajzi helyzetével, hágóival és csúcsaival. Az 1830-as években Ami Boué francia geológus és földrajztudós hitelt érdemlő módon végleges megcáfolta az elterjedt elképzelést, és helyes módon írta le a hegységet, amely 555 kilométer hosszan fut nyugatról keletre (a Timok-völgytől a Fekete-tengerig), és amelynek szélessége 20 és 60 kilométer között váltakozik. Ugyancsak ő nyújtott egy átfogó leírást a félszigetről, amelyet La Turquie d'Europe-nak nevezett.[28]

      S bár a Balkán név egyre nagyobb mértékben bekerült a megfigyelők és kommentátorok szótárába, kevesen voltak tisztában a pontos jelentéssel. Morritt nem értelmezte (valószínűleg nem is tudta volna értelmezni) az antik Haemus "lealacsonyító" elnevezését. A balkan szó kapcsolódott a hegyhez: a legtöbb oszmán és török szótár szerint ez hegyet vagy hegyláncot jelent, néha szűkebb értelemben, erdős hegyet, néha mint hágót, amely sűrű erdővel és sziklákkal borított hegyen halad át; a balkanlik egyaránt jelentett sűrű erdővel borított hegyet vagy durva, szaggatott terepet.[29] Északkelet-Törökországban ma is használják a "köves helyre".[30] Halil Inalcik szerint az oszmánok a balkant először az általános "hegység" jelentésében használták Ruméliában, hozzátéve egy másik nevet vagy jelzőt, amely megadta a pontos földrajzi helyet. Például Emine-Balkán volt a hegylánc legkeletebbi, a Fekete-tenger felé ereszkedő lejtőinek neve; Kodja-Balkán ("a nagy hegység") volt a hegylánc központi része; Küčük-Balkán ("a kis hegység") volt a Sumlától (a bulgáriai Sumen) északra futó kiszögelésnek; Ungurus Balkan ("a magyar hegység") volt a Kárpátok, és így tovább.[31] Az Emine-Balkan egyébként a "Haemus-hegység" szó szerinti török fordítása: a török "Emine" a bizánci "Aimos", "Emmon" és "Emmona" kifejezésekből származott. Összetétel nélkül használva a nevet fokozatosan az antik és középkori geográfusok Haemuszára alkalmazták. Így, egy 1565-ös dokumentumban, amely a Başbakanlik Arşivi-ban maradt fenn, ahol a Balkán-hegységet egy új derbentci falu – napjaink Tryavna bolgár városának elődje – alapítotása kapcsán emlegették.[32]

(p.27.)

      Széles körben elfogadottá vált, hogy a "balkan" szó és név az oszmánokkal együtt érkezett meg a félszigetre. Inalcik viszont Eren iráni-török etimológiáját részesíti előnyben: eszerint a szó a sár vagy iszap (balk) kifejezésből származik, hozzátéve a török -an kicsinyítő képzőt. Ennek a szónak azonban nincs írásos nyoma az oszmánok előtt korból, annak ellenére, hogy ekkor számos török vagy turko-iráni törzs telepedett le vagy vonult át a félszigeten: a bolgárok a hetedik század végén, akik megalapították a bolgár államot, a besenyők, úzok és kunok a tizenegyedik és tizenharmadik század között, akik később fontos szerepet játszottak a magyar, bolgár és román történelemben. Másrészt, a Balkhan név létezett két, a Kaspi-tengertől keletre nyújtózó hegylánc neveként, amelyeket a tizenegyedik században török törzsek népesítettek be.[33] Ez megalapozhatja azt a kevésbé elterjedt hipotézist, mely szerint a név preoszmán lehet (minden bizonnyal a perzsa "Bala-Kana", azaz "magas, nagy, büszke ló" kifejezésből ered), s a félszigetre a tizenegyedik-tizenkettedik században hozták be a kun, besenyő vagy más török törzsek, akik a Balhkan-hegységekre emlékezve, a Haemusra alkalmazták azt.[34] Végül, létezik egy tudománytalan állítás, amely szerint a név proto-bolgár eredetű. Ez mindössze azért érdemel említést, mivel napjainkban ismét népszerűvé vált, és mivel jól illusztrálja, milyen fontos helyet tölt be ez a fogalom a bolgárok körében.[35]

      Abban az időben, amikor az antik földrajzi tévedés bevett véleménynek számított, a Balkán még nem számított domináns vagy kizárólagosan használt elnevezésnek. Csak a tizenkilencedik század közepén alkalmazta több szerző az egész félszigetre, még ha nem is tudta legyőzni a gyakrabban használt elnevezéseket, amelyek az antik vagy középkori múltra utaltak vissza: "Hellén-", "Illír-", "Dardán-", "Román-/Római-" "Thrák-félsziget". Az 1878-as berlini kongresszusig a leggyakrabban használt elnevezések az Oszmán Birodalom jelenlétére utaltak, mint az "Európai Törökország", "Török-Európa", "Európai Oszmán Birodalom", "Európai Levante", "Orientális-félsziget". Előretörtek az etnikai jellegű elnevezések is: "Görög-félsziget", "Szlavo-Görög-félsziget", Dél-Szláv-félsziget", és így tovább.[36] A Balkán magán a térségen belül sem vált elterjedt földrajzi ön-megjelöléssé. Az uralkodó oszmánok számára ez "Rum-eli" volt – szó szerint "a rómaiak földje", vagyis a görögöké –, "Rumeli-i şâhâne" (Birodalmi Rumélia), vagy "Avrupa-i Osmâni"" (Oszmán Európa).

      A "Balkán" azonban ekkor már legyőzhetetlennek bizonyult. A tizenkilencedik század második felében a "Balkán-félsziget" vagy egyszerűen "a Balkán" megerősítette pozícióit az "Európai Törökország" helyén. Felix Kanitz 1879-ben publikálta megtermékenyítő hatású "Donau-Bulgarien und der Balkan" c. művét, s ha W. Tomaschek 1887-ben még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy Hämus-Halbinsel-ről írjon, ez már egyre inkább a tudományos különcség benyomását keltette.[37] Egy másik szerző, az 1880-as évek Oszmán Birodalomhoz kinevezett amerikai követe, Samuel Cox különbséget tett a kettő között, és amikor a birodalom számos, nagyszerű hegységét említve írt "az Atlasz és a Kaukázus, ... a Pelian és a Haemus, a Kárpátok és a Balkán-hegységek" – de hát az amerikaiak sosem voltak túl erősek a a földrajztudományban.[38]

      Előbb 1893-ban, majd 1909-ben ismét, abból a célból, hogy Zeune hibáját kijavítsák és feldolgozzák az új és korrekt földrajzi ismereteket a Balkán hegyrajzáról, Theobald Fischer német földrajztudós javasolta, hogy a félszigetet nevezzék Südosteuropának.

(p.28.)

A "Südosteuropäische Halbinsel" kifejezést először valójában a híres Balkán-specialista, tudós és diplomata, Johann Georg von Hahn használta 1863-ban, kezdeményezése azonban akkor nem talált kedvező fogadtatásra, bár William Miller, nagy valószínűséggel tőle függetlenül, a két kifejezést – Balkán-félsziget és Délkelet-Európa – szinonímaként használta. Miller a félsziget területét nevezte "Közel-Keletnek" is, miközben nyilvánvaló módon Európa elválaszthatatlan részeként kezelte, de annak is tudatában volt, hogy a bennszülöttek a nyugati utazást az "Európába menni" kifejezéssel illették.[39] Edward King amerikai újságíró 1885-ben használta a Balkán-félsziget elnevezést, de többnyire "Délkelet-Európáról" írt (s időnként Török-Európáról).[40] Még 1919-ben is, az albán Christo Dako a Közel-Keletet a Balkán szinonímájaként használta, amikor azt írta: "Albánia a Közel-Kelet kulcsa; a viszály almája Itália, Ausztria és a többi balkáni nemzet között."[41]

      A századfordulóra a Balkán mind nagyobb mértékben politikai konnotációval töltődött fel. Használata olyan széleskörű volt, hogy 1918-ban a szerb földrajztudós, Jovan Cvijić, bár nagyon is tisztában volt helytelen használatával, maga is ezt a terminust használta a félszigetről szóló nagyhatású művében. 1918 után a "Balkán-félsziget", amelynek időnként támadásokat kellett elviselnie földrajzi inadekvátsága és értékterheltsége miatt, elkezdett visszaszorulni, különösen a német nyelvű irodalomban, noha nem tűnt el teljesen. 1929-ben Otto Maull földrajztudós ismét felsorakoztatta az érveket annak érdekében, hogy a félszigetet "Délkelet-Európának" nevezzék.[42] Mint Mathias Bernath megfogalmazta: Südosteuropa "egy olyan semleges, politika- és ideológiamentes fogalommá vált, amely ugyanakkor megszüntette a régi, ma is használatos, de irrelevánssá vált történelmi-politikai megkülönböztetést a Dunai Monarchia és az Oszmán Birodalom között."[43] Az 1930-as és 1940-es években azonban a német használat teljességgel lejáratta ezt az állítólag semleges fogalmat. Südosteuropa a nácik geopolitikai felfogásának fontos elemévé vált, amelynek meghatározott helye volt világképükben mint Wirtschaftsraum Grossdeutschland Südost, a Német Birodalom "természetes gazdasági és politikai kiegészítése" délkeleti irányban.[44]

      Az Egyesült Államokban egy a Balkáni Unióról könyvet író bolgár szerző könyve ugyancsak felkarolta az ideát, hogy a kompromittált kategóriát (Balkán) egy semlegessel (Délkelet-Európa) helyettesítsék.[45] Leitmotivuma a Balkán debalkanizálása volt, amelyet arra használt, hogy leírja a mozgalmat a balkáni megbékélés és egymás kölcsönös megértése érdekében, az 1930-as évek Balkán-konferenciáival egy időben. Mind Theodor Geshkof, mind a könyvéhez előszót író amerikai szerző felcserélhetőnek vélte a "Balkánt" és "Délkelet-Európát", de világos utalásokat tettek arra nézve, hogy a "Balkán" és a belőle képzett "balkanizáció" becsületsértő kifejezéssé vált. Irónikus, hogy kísérletük a látszólag semleges "Délkelet-Európa" elterjesztésére egybeesett azzal a korszakkal, amikor a fogalom német párját, a "Südosteuropát" lejáratták a nácik. Ez, egyebek mellett, azt is mutatja, hogy az ún. Nyugat különböző nyelvi tradíciói egymástól függetlenül fejlődtek, s hogy az elkülönült diskurzusokban nem vettek tudomást ugyanazon fogalmak fejlődéséről.

      1936-ban Victor Papacostea, a bukaresti Balkán-tanulmányok Intézetének programját vázolva szenvedélyesen arról irt, hogy mindazok, akiknek gondolatvilágát az ókori görög színház, zene és Platón eszméi táplálták, és akik között Szent Pál a szellem legnagyobb győzelmeit élte meg, és akik annyi császárt és előkelőséget adtak Rómának, sosem tudnák megérteni, hogyan nevezhették el régiójukat egy török szóról, és egy viszonylag jelentéktelen hegység után, "milyen gaz sértés".

(p.29.)

Mindazonáltal Papacostea is elismerte, hogy "dacára kritikámnak és fenntartásaimnak, a név megváltoztatása csaknem lehetetlennek tűnik." Áttekintette a félsziget egyéb lehetséges elnevezéseit, és végül arra a következtetésre jutott, hogy a "a Balkán-félsziget neve tartósan fenn fog maradni. Végül is, a »hegyes félsziget« elnevezés megfelel a félsziget földrajzi realitásainak, mivel a leginkább hegyekkel borított Európa valamennyi félszigete között."[46]

      Valószínűleg a terminus náci használata okozta, hogy a háborút közvetlenül követő korszakban a Délkelet-Európa fogalom nemkivánatossá vált. Így Josip Roglić jugoszláv földrajztudós törekvése 1950-ben a Délkelet-Európa elnevezés újbóli bevezetésére hiábavalónak bizonyult.[47] Ugyanakkor, dacára a fogalom kompromittáltságának, bizonyos német tudósok továbbra is használták, anélkül, hogy a két világháború közötti korszak jelentésének bármi jele felfedezhető lett volna írásaikban.[48] Európa többi részén és az Egyesült Államokban általában egymással felcserélhető fogalmakként használták a Délkelet-Európát és a Balkánt, a második világháború előtt éppúgy, mint utána, az utóbbi érezhető előnyben részesítésével. Bizonyos esetekben különbséget tettek földrajzi kiterjedésük között, de a legtöbbször szinonímaként alkalmazták őket.[49]

      Délkelet-Európa és a Balkán megkülönböztetése a német nyelvű irodalom sajátossága, s a definiciós kritériumok különbségéből ered, de ez a tendencia nem vált sem átütő erejűvé, sem egyöntetűvé. Karl Kaser határozta meg – bevallása szerint elsősorban földrajzi alapon – a legnagyobb Délkelet-Európát, északi határait a Kárpátok, keleti határait a Fekete-tenger, a délit az Égei-tenger, valamint nyugati határait a Jón- és Adriai-tenger partja mentén meghúzva. Így ez magába foglalta Szlovákiát (de – jóval Csehszlovákia felosztása előtt – a cseh földeket nem), Magyarországot, Romániát, a korabeli Jugoszláviát, Albániát, Bulgáriát, Görögországot és Törökország európai részét. Ebben a megközelítésben Délkelet-Európa egy átfogó entitás, amelynek a Balkán csak egy alrégiója.[50] Bernath Délkelet-Európát a világtörténelem egységeként, tárgyaként határozza meg, "Róma és Bizánc, a Habsburgok és az Oszmánok, a modern keleti és nyugati nagyhatalmak hegemonisztikus törekvéseinek erőterében", idesorolva Magyarországot, Romániát, Jugoszláviát, Albániát, Bulgáriát, Görögországot és az európai Törökországot.[51] Délkelet-Európa definíciója a leggyakrabban Magyarország helyének meghatározásával függ össze. A német kutatóknál az a szabály, hogy Magyarországot beleértik Délkelet-Európába, de nem a Balkánba. Néha, de nem túl gyakran és megszorításokkal, a Balkán részének tekintik. Ez a helyzet leggyakrabban akkor áll elő, amikor szinonímaként kezelik Délkelet-Európát és a Balkánt. Ez, bármilyen ritka eset, ahhoz éppen elég gyakori, hogy erős reakciót váltson ki a magyarokból, akik "zokon veszik, ha balkániaknak nevezik őket."[52] Bizonyos esetben Romániát is kiemelik a szűkebb értelemben vett Balkánból, és a szélesebb Délkelet-Európa fogalmával fedik le.[53]

      Így, a Balkán fogalmát Délkelet-Európával vagy felcserélhetőnek, vagy annál szűkebbnek tartják. A legáltalánosabban véve a Balkán definícióját egy sor földrajzi, politikai, történelmi, kulturális, etnikai, vallási és gazdasági kritérium, vagy a leggyakrabban ezen kritériumok kombinációja határozza meg.

(p.30.)

Bár az, ahogyan a földrajztudósok, történészek és mások meghatározzák a Balkánt, egy osztályozási törekvésből ered, mégis, két okból érdemes röviden foglalkozni velük. Először is, a földrajtudósok és történészek osztályozási törekvései még mindig közeli kapcsolatban vannak a a régió valós fizikai tulajdonságaival, és ebből következően, sokkal kevésbé alkalmasak a fogalom folyamatos dekontextualizálásában való felhasználásra. Másodszor, ez a megfelelő hely annak tisztázására, hogy ebben a szövegben kiket tartok balkáninak, egyszóval, hogyan határozom meg én a Balkán paramétereit.

      A földrajztudósok általában elfogadják azt a szabályt, hogy a tengerek jól meghatározzák a keleti, déli és nyugati határt, és vitáik az északi és északnyugati határra összpontosulnak. Ez az, ahol történelmi és kulturális szempontok lépnek a diskurzusba, gyakran földrajzinak mondott érvelések álarcában. Cvijić szerint a Duna és a Száva folyók képezhetik a Balkán-félsziget északi határát. Ezzel Romániát kiejtette nyomatékos stílusú, de ellentmondásos vizsgálódásából. Másrészről, Cvijić kivételt tett, amikor a délszlávokat tárgyalta, politikai és kulturális kritériumokat vezetett be, amelynek alapján a horvátok és szlovének részei lettek annak, amit ő balkáni civilizációnak nevezett.[54]

      Másrészről George Hoffman, aki egymással felcserélhetően használta a "Balkán vagy Délkelet-Európa vagy a Félsziget" kifejezéseket, a kritériumok keverékének használatával egy lényegében geopolitikai interpretációhoz jutott el, amely az írása születése körüli hidegháborús korszakot idézi. Kimondottan balkániként három országot határozott meg: Albániát, Bulgáriát és Jugoszláviát. Hoffman felismerte, hogy Görögország és Románia (különösen Havasalföld és Moldva) beletartozik a "balkáni magterületbe", mégsem foglalkozott ezekkel a területekkel. Románia esetében, bár megállapította, hogy a Duna csak egy szimbólikus határ, elegendő oknak tartotta ahhoz, hogy kizárja figyelmének köréből ezt az országot. Görögország esetében egy meglehetősen problematikus és mechanikus szembeállítást tett Észak-Görögország és a Vlorë-Szaloniki-vonaltól délre eső területek között. Hoffman szerint Görögország mediterrán ország, és csak annak makedóniai és thrákiai területei tartoznak – feltételesen – a balkáni maghoz. A balkáni események által erősen befolyásolt Magyarországot sokkal mélyebb kötelékek fűzik Közép-Európához; "ráadásul népe hagyományosan nyugatinak tekinti magát attitűdjeiben, és magasabbrendűnek a Balkán szláv népeinél." A szlovének és horvátok hasonló érzelmei Hoffman számára azonban nem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy akárcsak megemlítse azokat: őket egyszerűen besorolta a balkáni magterülethez.[55]

      A földrajztudósok általános megközelítése megkülönböztet egy stricto sensu fiziko-geográfiai meghatározást és egy gyakorlati célokra sokkal alkalmasabb másikat. Az első vitathatatlanként fogadja el a keleti, déli és nyugati határokat a Fekete-, a Márvány-, az Égei-, a Földközi-, a Jón- és az Adriai-tenger partjai mentén. Az északi határról a leggyakrabban úgy vélik, hogy a Trieszti-öbölbe ömlő Idria-folyó torkolatánál kezdődik, majd a Júliai-Alpok délkeleti lejtőit követi, ezt követően egybeesik a Szávával és a Dunával.[56] Ennek megfelelően néhány geográfus – Albánia, Bulgária, Görögország, és a korábbi Jugoszlávia országai mellett – csak Dobrudzsát és az az európai Törökországot tekinti a Balkán részeinek. Mások, akik tisztában vannak azzal, hogy a politiko-geográfiai és a fiziko-geográfiai határok nem esnek egybe, hajlanak arra, hogy ideértsék Romániát (időnként akár Moldovát is), de Törökországot már nem.[57]

(p.31.)

      Ez utóbbi, lényegét tekintve politikai megközelítést részesíti előnyben a történészek többsége, akiknél a történelmi és kulturális szempontok nagyobb súllyal esnek latba. Ők vizsgálódásuk tárgyaként kezelik általában Görögország, Bulgária, a korábbi Jugoszlávia és Románia történelmét. A legtöbbször ide sorolják a korábbi Habsburg-birodalom délszláv területeit is (Szlovéniát és Horvátországot), bár vannak kivételek is. Hasonlóképp, az oszmán történelmet rendszerint beleértik, de nem a modern Törökországét. Létezik azonban szűkebb definíció is: Fritz Viljavec, bár úgy látja, hogy a Balkán politikai egységet alkot, amely közös, a Bizánci és az Oszmán Birodalom korszakai által formált kulturális jellegzetességekkel bír, valójában kizárja a vizsgálatából Romániát és Görögországot, amelyek külön kulturális fiziognómiát fejlesztettek ki.[58] Másrészről találkozhatunk a Balkán szélesebb meghatározásával is, amely magába foglalja a korábbi Jugoszlávia országait, Albániát, Görögországot, Bulgáriát, Romániát, Törökországot és Ciprust is.[59] Közvetlenül a Balkán-háborúk után, az első világháború előestéjén Tomáš Masaryk Münchenben írt egy tanulmányt Ausztria balkáni politikájáról, amelyben érdekes megkülönböztetést tett. Úgy vélte, hogy az első Balkán-háborúig a Balkán fogalma nem foglalta magába Romániát, ritkán foglalta magába Görögországot, de még Bosznia-Hercegovina és Dalmácia is gyakran kikerült belőle. A második Balkán-háború után azonban a Balkán fogalma kiterjedt az egész félszigetre, beleértve Romániát és Görögországot is.[60]

      Azzal a szükséges megszorítással, hogy egyes területek balkániabbak, mint mások (episztemológiai, nem pedig morális értelemben), könyvemben Balkánként kezelem Albániát, Bulgáriát, Görögországot, Romániát és a volt Jugoszlávia legnagyobb részét. Szlovéniát, pace Cvijić, nem veszem ide, de Horvátországot igen, mivel a horvátok lakta területek egy része meglehetősen sokáig oszmán uralom alatt állt. Az olyan vazallus területek, mint Dubrovnik, bár csak névlegesen voltak az oszmánok kezén, olyan fontos hatást gyakoroltak a Balkán-félszigetre, hogy történelmüket nem lehet nem lehet attól elkülöníteni. Bizonyos megszorításokkal a törökök is ide tartoznak, mivel részben geográfiai értelemben is a Balkánon vannak, és, ami még fontosabb, osztoznak az oszmán örökséget, sőt, gyakorlatilag ők rendelkeznek ezzel csak igazán.

      A Balkánnak askriptív kategóriaként való használata bizonyos nyelvekben ugyancsak arra enged következtetni, hogy ennek a fogalomnak viszonylagos jelentősége van. A fő európai nyelvekben, amelyek döntő szerepet játszottak a balkanista diskurzus "megszilárdításában" (mindenekelőtt az angol és német, kisebb mértékben a francia), vagy azokban, amelyek a leginkább érdeklődnek a Balkán iránt (az orosz és az olasz), a főnév csak egyetlen formában jelenik meg, vagy egyes, vagy többes számban. Az egyetlen kivétel a francia, amely mindkettőt használja: le Balkan vagy les Balkans. A németben der Balkan jelöli mind a hegyláncot, mind a félszigetet. Megjelenhet két melléknévi formában: vagy mint előtag összetett főnevekben (pl. "die Balkanländer", "die Balkanhalbinsel", "der Balkanpakt", "Balkansprachen" és így tovább), vagy a "balkanische" melléknévben, amely lehet éppúgy lehet pejoratív, mint semleges. Mind az angol, mind az orosz csak a többesszámú formát használja (Balkans, Balkany) a félsziget és politikai formációi elnevezésére. Az angolban a Balkan egyes számban csak mint melléknév jelenik meg, amelyet semlegesként (a jóval ritkább Balkanic vagy balcanoid mellett) vagy lekicsinylő értelemben használnak. Az oroszban mind a főnevet, mind a balkanszkij melléknevet kizárólag semleges értelemben használják. Az olaszok többesszámot – Balcania – alkalmaznak a terület megjelölésére; a Balcano melléknév a leggyakrabban semleges, de kaphat negatív konnotációkat is. A franciában az egyes számú főnév, le Balkan jelöli a hegyláncot; a plurális les Balkans a félszigetet.

(p.32.)

A balkanique melléknév itt is semleges, de alkalmanként pejoratívvá válhat.

      Magukban a balkáni nyelvekben a név használata változó. A szót a félszigetnek adó török manapság két főnévi formában is rendelkezik vele: neológizmusként mint tulajdonnév, többes számban a Balkán-félsziget államainak megjelölésére (Balkanlar); másodszor, mint archaikus köznév, balkan, amely hegyet jelent, de ritkán, s csak bizonyos tájegységeken használják ilyen értelemben. Alkalmazzák melléknévként is, pl. a "Balkan yarim adasi" (Balkán-félsziget) kifejezésben. A névnek neutrális jelentése van, pejoratív felhangok nélkül. A görögben és a románban csak többes számú alak létezik a félsziget államainak megjelölésére: a Valkania és Balcani; ennek megfelelő melléknévként létezik a valkanikos, az olyan összetételekben mint a "valkanikii laoi" ("a balkáni nemzetek") és a balcanic. A szerb-horvátban és az albánban ugyanakkor a főnév csak egyes számban jelenik meg a régió neveként: Balkan és Ballkan, amelyekkel együttjár a balkanski és a Ballkanit melléknevek. Az albánban a név általában nem kap negatív jelentést. A görögben, a szerb-horvátban és a románban egyaránt állhat semleges, mint pejoratív (műveletlen, elmaradott, féktelen, stb.) értelemben. A szerb-horvátban létezik egy képzett főnév, amelyet a mindennapi beszédben mint önkritikát alkalmaznak, amikor valaki rezignáltan elismeri a Balkánhoz tartozását: "Balkanci smo".

      A bolgároknak három főnévi formájuk is van a Balkánra. Mint köznév – balkan – a "hegység" szinonímájaként használják, főleg tájnyelvi változatokban, de sokkal elterjedtebben, mint a törökben. Az egyes számú tulajdonnév határozott névelővel – Balkanît – az egyébként Stara Planinának nevezett hegység másik elterjedt neve. A tulajdonnév többes számban – Balkani – a balkáni régió megjelölésére szolgál. Miközben a balkanets (többes számban: balkantsi) kaphat pejoratív konnotációkat, addig a származékos balkandzhiya (nőnemben: balkandziika) néha egy sajátos étoszra utal: függetlenség, büszkeség, bátorság, becsület. Valamennyi nyelvben, két kivétellel, a Balkán az érzelmi skálán a semlegestől a pejoratívig terjedő tartományban helyezhető el. Az első kivétel a török, amely nem ismeri a Balkán pejoratív jelentését; a másik a bolgár, amely a teljes skálát ismeri, a negatívtól a semlegesen át a pozitívig.

      A Balkánból származtatott legfontosabb szó és fogalom a "balkanizáció". A tizenkilencedik század végére a Balkánt egyre inkább politikai konnotációkkal használták, nem annyira tisztán földrajzi értelemben, hanem hogy megnevezzék azokat az államokat, amelyek kiemelkedtek az oszmán birodalomból: Görögországot, Szerbiát, Montenegrót, Romániát és Bulgáriát. Ebben az időben nemigen találjuk a lekicsinylő jelentés nyomait. Jellegzetes, hogy a "balkanizáció" szót, amelyet a leggyakrabban arra a nemzeti fragmentációs folyamatra alkalmaznak, amikor korábbi földrajzi és politikai egységek új és bizonytalan életképességű kis államokra válnak szét, nem abban a mintegy 100 éves periódusban alkották meg, amikor a balkáni államok fokozatosan elszakadtak az Oszmán Birodalomtól. Amikor a fogalom megszületett, az első világháború végén, már csak egy balkáni állam. Albánia került fel újonnan a balkáni térképekre[61], a többiek már a tizenkilencedik század folyamán megszülettek. A kisállamok nagy elszaporodása a Nagy Háború eredményeképp, a Habsburg- és a cári Orosz Birodalom dezintegrálódásával, Lengyelország, Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Litvánia, Lettország és Észtország létrejöttéhez vezetett.

(p.33.)

Ehhez az első világháborús örökséghez hozzá kell még adni Jugoszláviát, amelynek létrehozása tulajdonképpen a balkanizáció ellentendenciája volt. Ausztria-Magyarország és az Orosz Birodalom széthullása emlékeztetett az Oszmán Birodalom dezintegrálódására, és így a "balkanizáció" szót összehasonlításképpen lehetett használni. Nem abban az értelemben használták, természetesen, hogy a balkáni nemzetek valamiféle előőrsöt alkottak a birodalmak felbontásának folyamatában, amelyet a közép- és kelet-európaiak követtek; erre az időre, vagy pontosabban, ebben az időben, a Balkán elnyerte mélyen negatív jelentését.

      Így, miközben Eric Hobsbawmnak igaza van abban, hogy a balkanizációt a Kleinstaaterei-jal azonosítja, tévesen tulajdonítja ezt az Oszmán Birodalom felbomlásának: "a Kleinstaaterei szó (a kisállamok rendszere) tudatosan becsmérlő volt. A német nacionalisták ez ellen voltak. A »balkanizáció« szó, amely a korábbi Oszmán Birodalomból kivált kis független államokra vonatkozott, megőrízte negatív jelentését. Mindkét terminus a politikai sértések szótárához tartozott."[62] Nem csak a német nacionalisták álltak szemben a miniállamokkal; a liberális politikai gondolkodás osztozott ebben a viszolygásban. Hasonlóképp, a tizenkilencedik századi szocialisták ellenségessége a balkáni Völkerabfälle irányában nem pusztán parasztellenes érzelmeikkel magyarázható, hanem a Kleinstaaterei fogalma iránti idegenkedésükkel is.[63]

      Nem Hobsbawm az egyetlen, aki hibásan keltezi a "balkanizáció" fogalmának születését. Számos kortárs szótár és enciklopédia, az etimológia által megtévesztve, ugyanezt az anakronisztikus hibát követi el: a "se balkaniser" ige korábbi földrajzi és politikai egységek "nemzeti fragmentáció" folyamatát jelöli, új kis államokká, "mint a Balkánon az első világháború után", dacára a ténynek, hogy – Albánia kivételével – valamennyi balkáni állam már évtizedekkel az első világháború előtt létezett; a "balkanisieren" államok szétforgácsolódását és zűrzavaros politikai viszonyait jelöli, "amint az a Balkánon történt az 1912-13-as Balkán-háborúk után" és a "Balkanisierung" politikai instabilitással kísért igazolhatatlan szétforgácsolódás folyamatára szolgáló fogalom; a "balkanize" azt jelenti: "kis, egymással ellenséges politikai egységekre való szétesés, mint történt az a Balkánon az első világháború után".[64] Az Oxford English Dictionary legalább kiterjeszti az időkeretet, de még mindig a Balkánnak tulajdonítja a terminus alkalmazását. Egyedül Norman J. G. Pounds bánt olyan óvatosan a fogalommal, amennyire csak lehetséges volt: "A balkanizáció fogalmát arra használják, hogy leírják vele egy földrajzi egység kisebb, egymással gyakran ellenséges egységre törését."[65] A modern olasz szótár egyáltalán nem idézi fel az állami fragmentáció jelentését, s a fogalmat teljesen úgy magyarázza, mint despotizmus, forradalmak, ellenforradalmak, gerillaháborúk és orgyilkosságok szinonímáját, "mint azt gyakorta láthatjuk a balkáni országokban (és másutt is)."[66]

      A "balkanizáció" kifejezés az első világháború következményeként bukkant fel: az első használatát a New York Times 1918 december 20-i számában találhatjuk. "Rathenau, a nagyipar feje »Európa balkanizációját« jósolja" címmel egy interjút jelentettek meg az AEG (Allgemeine Elektricitäts-Gesellschaft) Német Elektromossági Társaság híres vezetőjétől. A következő négy évben, 1922-es meggyilkolásáig, Walther Rathenau volt az egyik legfontosabb képviselője Közép-Európa gazdasági uniója eszméjének, szószólója a jóvátételi problémák megoldásának és az egyik legfontosabb előmozdítója a rapallói szerződés aláírásának. Már 1918-ban megkezdte kampányát a békeszerződés várhatóan kemény feltételei ellen:

(p.34.)

Németország generációkra szólóan romba dőlt. Ez a legnagyobb csapás, ami az országgal az elmúlt kétezer év során történt... Fekete romok merednek ránk, s valószínűleg nagy kivándorlási hullámmal számolhatunk, Dél-Amerika, a Távol-Kelet és minden bizonnyal Oroszország irányába. Ez rettenetes következményekkel járna, s az eredmény Európa balkanizációja lenne. Németország kihullása az őt megillető helyről a történelem legveszedelmesebb fejleménye lenne. Előbb vagy utóbb a keleti hatalmak nyomást fognak gyakorolni a nyugati civilizációra.[67]

 

      Rathenau a "balkanizáció" kifejezését használta egy csaknem apokaliptikus lepusztultság érzékeltetésére. Érvelése nem tartalmazza a "balkanizáció" semmilyen konkrét jelentését, kivéve azt, hogy csakis egy erős és hatalmas Németország képes ellensúlyozni egy ilyen rettenetes kilátást. Mint egy fenyegető rémképet használta, amelyet a nyugati szövetségesek elé festhetett, rájátszva a Kelet és a Nyugat közötti eljövendő összeütközésről tartó félelemre. Ami még lényegesebb: világosan valami széles körben ismert, fenyegető jelenségre utalt. Eltekintve ettől a korai, 1918-as újság-említéstől, a "balkanizáció" az Európa új felosztását megpecsételő Párizs környéki békeszerződések aláírása után vált végleg a politikai szótár részévé. A Nineteenth Centry szerint 1920-ban a franciák azzal vádolták Nagy-Britanniát, hogy "olyan politikát folytatnak, amely elősegítheti a balti tartományok balkanizációját." A Public Opinion ugyanabban az évben azon siránkozott, hogy "ebben a boldogtalan balkanizálódott világban... minden államnak vitái vannak a szomszédaival." S. Graham a Europe-Wither Bound-ban 1921-ben leírta, hogy Magyarország gyászolja nagy területeinek balkanizálódását. Arnold Toynbee 1921-ben A nyugati kérdés Görögországban és Törökországban c. művében a balkanizáció definícióját nyújtja: "A szót... német szocialisták alkották, hogy leírják, mit művelt a breszt-litovszki béke az Orosz Birodalom nyugati peremével."[68]

      1921-ben a balkanizáció széles körben elterjedt, amikor a Chicago Daily News európai tudósítója, Paul Scott Mowrer kiadatott "egy nyiltan zsurnaliszta könyvet". Mowrer különböző országokkal foglalkozott – Ausztria, Magyarország, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia és Görögország –, amelyek népességét úgy jellemezte, mint "az évszázadokon át megőrzött identitású, egymással össze nem illő fajok szétbogozhatatlan egyvelege"; ez az a régió, amely "mostanra balkanizálódott." Meg is határozta, mit ért "balkanizáció" alatt: "egy reménytelenül kevert fajú régióban kis államok elegyének létrehozását, amelyek mindegyik többé vagy kevésbé elmaradott népességű, gazdasági és pénzügyi szempontból gyenge, mohó, ármánykodó, szorongó, s állandóan áldozatául esik a nagyhatalmak machinációinak és saját szenvedélyei erőszakos ösztönzésének."[69] Az idegen befolyás a kis államok ügyeire olyan, mindent átható elem, hogy egy későbbi író már egyenesen "szűkebb értelemben [határozta meg] a balkanizációt, mint a idegen hatalmak (Oroszország, Ausztria-Magyarország, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia) állandó beavatkozását, annak érdekében, hogy fenntartsák vagy kiterjesszék érdekszféráikat."[70] A "balkanizáció" ezek szerint az első világháború végén lépett be az újságírók és a politikusok szótárába, amikor a Habsburg- és a Romanov Birodalom felbomlása és kisebb államokká alakulása emlékeztette őket a balkáni államok sokkal korábban kezdődött elszakadására az oszmán uralomtól.

(p.35.)

      A "balkanizáció" használatának egy újabb divathulláma kezdődött a második világháború után a dekolonizációs folyamattal.[71] Egy remek megjegyzésében Du Bois a "Szín és demokrácia" c. írásában rámutatott, hogy a "balkanizáció" fogalmát arra használták, hogy állandósítsák a szégyen és a gyalázat érzését a föld kevésbé szerencsés népei között, miközben a domináns nyugati hatalmak racionalizálták annak módját, ahogy a kisebb államok feletti befolyásukat fenntartsák: "A szabad államok befolyási övezetekbe süllyedtek, és a tőkeközpontok alá rendelt, jogoktól megfosztott gyarmatokká váltak. Mindezt a kis államok, a "balkanizáció", a reménytelen kis Haitik általános lenézése racionalizálta, mígnem a világ népeinek többségének szégyellni nem kezdte magát."[72] A fekete-afrikai államok elszakadása a Francia Közösségtől kiváltotta, hogy a "balkanizáció" széles körben használatossá vált a francia politikai nyelvben is, azon frusztráló problémák leírására, amellyekkel az a nyolc függetlenné vált afrikai állam (ahogy nevezték őket: "realitás nélküli entitások") szembesült, amely kivált a korábbi Afrique Occidentale française-ból 1960 után.[73] Ezt átvette az angol sajtó is: 1960-ban a The Economist azt írta, hogy "az afrikai vezetők maguknak köszönhetik, hogy... a balkanizációt választották"; a The Listener 1962-ben egyetértett: "Nyugat-Afrikában mindenütt »balkáni állapotok« alakultak ki."[74]

      Erre az időre a "balkanizáció" kifejezés mind nagyobb mértékben elvált a nemzetközi kapcsolatok kontextusától. Az osztrák Alexander Vodopivec az 1960-as évek közepén írt könyvében – "Ausztria balkanizációja" – így írta le az osztrák intézményrendszerrel szembeni elégedetlensége kapcsán: "Balkán – ez valaha a megbízhatatlanság, a letargia, a korrupció, a felelőtlenség, a rosszul szervezettség, az elmosódott kompetenciák és a törvényszegés szinonímája volt. A fogalmat kezdetben a délkelet-európai államokra korlátozták. Egy bosszantó fejleményként megjelent földrajzi határain kívül is." Klaus Harpprecht nyugat-német újságíró ugyancsak felbőszült országának szerinte "felforgató és fojtogató" intézményeinek láttán, és azt "bájtalan balkanizációként" jellemezte: "Ha valaki hosszabb távollét után visszatér a [Német] Szövetségi Köztársaságba, néhány hét elteltével egy sötét pillanatában azt kérdezheti, hogy vajon Európa közepe nem vált-e Balkánná, annak bája nélkül, Bulgária fokhagyma nélkül, Románia Bukarest, zene, cigányok és svábok nélkül."[75]

      Ugyanakkor még ebben a különböző kontextusban sem vált el teljesen a terminus földrajzi eredetétől. Ez az utóbbi évtizedben, s különösen az Atlanti-óceán innenső oldalán felerősödött: itt a "balkanizációra" való utalás teljesen elvált a Balkántól és egyszerűen egyfajta problémahalmazt jelöl; a balkanizáció kapcsolata a Balkánhoz nem erősebb, mint a "vigyorog, mint a fakutya" kifejezés kapcsolata a kutyához. Miközben az amerikai olvasóközönség egy jelentős része számára problémát jelentene akár a leghalványabb földrajzi ismeretekről is tanúságot tenni a Balkán földrajzáról, világosan megértik az utalást a balkanizációra mint az "olvasztótégely"-eszme antitézisére, amikor arra sürgetik őket, hogy "vessék el a szociálpolitikai gyakorlatot, amely társadalmunk balkanizációjához vezet."[76] Egy nemrég megjelent recenziójában Richard Grant arról a szakadásról írt, amelyet C. P. Snow "két kultúrának" nevezett, és amelyet James Joyce mint a természettudományos és a művészi habitus megtestesülése – Leopold Bloom és Stephen Dedalus – között írt le. Miközben érzékeltette, milyen nehéz áthidalni a kettő közötti távolságot "egyre balkanizálódó társadalmunkban", Grant részletes magyarázatot ad olvasóinak Snowról és Joyce-ról, ugyanakkor nyilvánvalóan feltételezi, hogy azok teljesen tisztában vannak a "balkanizált társadalom" fogalom jelentésével.[77]

(p.36.)

Még John Steinbeck is, Amerikát vizsgálva "Utazások Charlie-val" c. művében panaszkodott országa balkanizáltsága miatt: "az államok egymástól való elszigeteltsége, amelyet keserűen balkanizációnak neveznek, számos problémát okoz. Ritka a két állam, ahol ugyanannyi a benzinbe épített adó."[78] A New York Times, jellegzetes amerikai újságíró gesztussal, versenyt hirdetett a hidegháború utáni korszak definíciójáért: "Ez már a Globális Kommunikáció Kora? Vagy a Balkanizáció Érája? Vagy a Vallásos Háborúk Ideje? Vagy a Társadalmi Igénytelenség Korszaka? Korunk fő eseménye, felfoghatatlan konzekvenciáival egyaránt lehet a balkáni mészárlás, az iszlám fundamentalizmus felemelkedése vagy az európai egység kibomlása."[79] Patrick Glynn az American Enterprise Institute-tól be is jelentette, hogy a "balkanizáció korszakában" élünk és hogy "a vad balkáni háború csupán egyik megjelenése a világunk minden szegletén eluralkodó barbarizmusnak." Itt a "balkanizáció" elválasztása a Balkántól annyira teljes, hogy úgy érezhetjük, mintha az elvont "balkanizáció" kísértete látogatná fel újra a Balkánt.[80]

      A nemzetközi tudományos világ számos – egymással sokszor szembenálló politikai nézeteket valló – exponense használta és használja a fogalmat: a multikulturalizmust azonosítják a balkanizációval, ezzel bélyegzik meg a túlzott specializációt, a posztmodernizmus és posztkommunizmus metafórájaként használják.[81] Harold Bloom arra használja a "balkanizációt", hogy dörgedelmeket zengjen minden jelenség felett, amelyet annyira megvet a tudományában: a nemi (gender) és szexuális alapú ideológiák elszaporodását, a mértéktelen multikulturalizmust, a francia-német elméletek klónjait: "Miután egy életet töltöttem irodalom tanításával, kevés bizodalmam van abban, hogy az irodalomoktatás túléli a jelenlegi bajait... A humaniórákban és a társadalomtudományokban a társadalmi igazságosság jegyében lerombolunk minden intellektuális és esztétikai mércét... Az irodalomtudomány balkanizációja visszafordíthatatlanná vált."[82] Itt a balkanizáció nem egyszerűen a felaprózódással, az egymással viszálykodó kis entitások háborújával válik azonossá, hanem az elembertelenedéssel, az esztétikai értékek elvesztésével, a civilizáció lerombolásával. Bloom olyannyira elvet bármilyen radikális kritikát, hogy egyetérthet a véleménnyel, mely szerint "összetéveszteni a fragmentációt az egyik [a tudományos] szférában egy másik terület [a politika] fragmentációjával, figyelmen kívül hagyja a lehetőséget, hogy az ideológiai felosztottság nem a hatalom feloldódását, hanem további megerősödését jelentheti."[83] A baloldalon ugyancsak könnyű kézzel bánnak a Balkán metafórájával: "Minden titkosszolgálat a maga saját balkáni országában, [kirajzolva ezzel] a zsákutca geográfiáját, képes bármit elhitetni, tele történelmi nehezteléssel a törökök és saját testvéreik iránt, halálos hidegháborús játszmákat játszik, s veszélyes a civilizációra. Ebben az értelemben minden terrorista szekta egy balkáni ország és titkosszolgálat, önreferenciális és önimádó."[84]

      A fogalmak, szavak, hangok gazdagságával szembesülve nem értjük, miért éppen a "Balkánt" szakították le ontológiai alapjairól és teremtették újjá, mint egy absztrakt démont? Miért lett belőle nyelvi gyom? Ez a szónoki kérdés azon a vélekedésen alapul, hogy a Balkán ontológiája nem esik egybe azzal a fogalommal amely a "balkáni" melléknév és a "balkanizálni" ige használatából, napjaink politikai és kulturális szóhasználatából árad. Másrészről, a fogalom teljes dekontextualizálása és fordított irányú használata egy egyszerű szillogizmuspárból levezethető. Az első szillogizmus egy extrapoláció: a Balkán mint realitás kétes hírnevet szerzett magának (figyelmen kívül hagyva a kérdést, mennyire szolgált rá vagy sem erre a reputációra); létezik egy sor olyan nem kívánatos és nem dicséretes jelenség, amelyek hasonlítanak a Balkán realitásaira, vagy még gyakrabban a konstruált Balkán-kép mintáira; ergo, ezeket a jelenségeket Balkánnak nevezhetjük. A második szillogizmus lényegét tekintve egy interpoláció: a "Balkán" egy sértő megjelölés; létezik valahol egy kevéssé vagy elégtelenül ismert realitás, amelyet Balkánnak neveznek; ez a valóság meg kell hogy egyezzen az így megterhelt jelöléssel, így az visszavetítődik az autonóm módon tevékenykedő jelölő (signifier) háta mögé.

      Számos tekintetben "a Balkán" egy nomen nudum, az a rendszertani fogalom, amelyet olyan egyedek megjelölésére használnak, "amelynek nincs helye, mivel nem ismert még valamennyi információ, amelyet a botanikai és zoológiai nomenklatúrában való elhelyezés szabályai megkövetelnek". Igaz, a nevet napjainkban egy kulturális és politikai nomenklatúrán belül használják, de a probléma az volt, és jelenleg is az, hogy ezzel jelölnek még egy konkrét földrajzi és történelmi valóságot is, annak flórájával és faunájával, így megfelel a botanikai és zoológiai nomenklatúra szabályainak. A rendszertani szabályoknak megfelelően, lehetséges az új fajokat (ebben az esetben az absztrakt kulturális démont) felcímkézni azzal a névvel, amely már létezett mint nomen nudum, egy olyan névvel, amely még nincs elhelyezve a rendszerben, mivel sosem volt érvényes leírása. Mindazonáltal a "Balkán" esetében a legkevésbé sincs így. Bár nincs realitás, mégis, kívánhatnánk, hogy a Balkán mint szitokszó használói alkalmazzák a heidegeri eszközt, húzzák ki a Létezőt, miközben hagyják meg mind a szót, mind a kihúzást, mivel a szó, bár inadekvát, mégis szükséges. Legalább a törlésjel állhatna ott figyelmeztetésképpen, hogy ne hasznosítsuk metaforikus értelmében a kifejezést.

 

(Fordította: Dupcsik Csaba)



[1]. A szerző Imagining the Balkans. New York-Oxford, Oxford University Press, 1997. kötetének 1. fejezete.

[2]. Madan Sarup, Post-Structuralism and Postmodernizmus, Athens, Ga.: University of Georgia Press, 1993, 33.

[3]. Simon During, ed. The Cultural Studies Reader, London and New York: Routledge, 1993, 6-7.

[4]. Fogalomtörténet (német). (A ford.)

[5]. John B. S. Morritt of Rokeby, A Grand Tour. Letters and Journeys 1794-96. ed. G. E. Marindin, London: Century, 1985, 65.

[6]. Lásd Maria Todorova, Angliiski pîtepisi za Balkanite, XVI-pîrvata chervîrt na XIX v., Szófia:Nauka i izkustvo, 1987.

[7]. Edward Brown, M. D., A Brief Account of Some Travels in Diverse Parts of Europe, London: Benj. Tooke, 1685.

[8]. Lengyel (1434-1444) majd I. Ulászló néven magyar király (1440-1444). 1444-ben a várnai csatában esett el a törökök ellen. (A ford.)

[9]. Philippi Callimachi Experientis ad Innocentium octavum Pontificem maximum... de bello Turcis inferendo oratio, Frankfurt, 1601. Idézi: Michail Jonov, Evropa otnovo otkriva bîlgarite, Szófia: Narodna Prosveta, 1980, 43.

[10]. Hana Hynková, Europäische Reiseberichte aus dem 15. und 16. Jahrhundert als Quellen für die historische Geographie Bulgariens, Szófia: Verlag der Bulgarischen Akademie der Wissenschaft, 1973, 38.

[11]. Michail Jonov, ed., Nemski i avstriiski pîtepisi za Balkanite, XVII-XVIII v., Szófia: Nauka i izkustvo, 1986, 240.

[12]. Salomon Schweigger, Eine Newe Reysbeschriebung auss Teutschland nach Konstantinopel vnd Jerusalem..., Nürnberg: Johann Lantzenberger, 1608 (reprint kiadás: Graz, 1964), 46-47.

[13]. Jonov, Nemski... XVII-XVIII, 402.

[14]. Beschreibung der Reisen des Reinhold Lubenau, szerk. Wilhelm Sahm, II. rész, Königsberg, 1930, 109.

[15]. Lásd Agop Ormandzhian, szerk.., Armenski pîtepisi za Balkanite, Szófia: Nauka i iskustvo, 1984, 16.

[16]. Bistra Cvetkova, szerk. Frenski pîtepisi za Balkanite, XV-XVIII v., Szófia: Nauka i iskustvo, 1975, 203.

[17]. Jonov, Nemski... XVII-XVIII, 368., 397.

[18]. Rebecca West, Black lamb and Grey Falcon, New York: Penguin, 1982, 244; R. J. Boscowich, Journal d'un voyage de Constantinople en Pologne..., Lausanne: Grasset, 1772.

[19]. Mémoires de Baron Tott sur les Turcs et les Tartares, II. kötet, Amsterdam, 1784, 154-155.; Cvetkova, Frenski..., 333-336.; Jean-Baptiste Lechevalier, Voyage de Propontide et du Pont Euxin..., II. kötet, Párizs, 1801, 365-376; Felix Beaujour, Voyage militaire dans l'Empire Ottoman..., I. kötet, Párizs: Firmin Didot, 1829, 237-248; Francois Pouqueville, Voyage en Morée..., III. kötet, Párizs, 1805, 234-248.

[20]. Ormandzhian, Armenski, 74., 131.

[21]. Carte der Europäischen Türkey nebst einem Theile von Kleinasien in XXI Blättern..., Bécs, 1829.

[22]. Robert Walsh, Narrative of a Journey from Comstantinople to England, London: F. Westley and A.H. Davis, 1828; James Edward Alexander, Esq., Travels from India to England..., London: Purbury, Allen and Co., 1827; Captain James Edward Alexander, Travels to the Seat of War in the East, London: H. Colburn and Bentley, 1830; George Keppel, Narrative of a Journey across the Balkans, London: H. Colburn and Bentley, 1831; A. W. Kinglake, Eothen, London: Century, 1982.

[23]. Dnevnyya zapiski poezdki v Konstantinopol' A. G. Krasnokutskogo v 1808 godu, Moszkva: V tipografii S. Selivanovskago, 1815, 6-9, 113-115.

[24]. Walsh, Narrative, 104-105., 112-114.

[25]. Lásd "Haemus" in Paulys Real-Encyclopädie der Classischen Altertumswissenschaft – Neue Bearbeitung, Stuttgart: J. B. Metzler, 1912, 2221-2226; Konstantin Jireček, Die Heerstrasse von Belgrad nach Constantinopel und die Balkanpässe, Prága, 1877; Jovan Cvijić. La peninsule balkanique: géographie humaine, Párizs: A. Colin, 1918, 1-6; Karl Kaser, Südosteuropäische Geschichte und Geschichtswissenschaft, Bécs und Köln: Böhlau Verlag, 1990, 94-95.

[26]. August Zeune, Goea: Versuch einer wissenschaften Erdbeschreibung, Berlin, 1808, 11.

[27]. Francis W. Carter, "Introduction to the Balkan Scene", An Historical Geography of the Balkans, London: Academic, 1977, 7.

[28]. Ami Boué, La Turquie d'Europe..., I-IV.kötet, Párizs: Arthus Bartrand, 1840.

[29]. James W. Redhouse, A New Turkish and English Lexicon, Bejrút: Librarie du Liban, 1974; Redhouse Yeni Türkçe-Inglizce Sözlük, Isztambul: Redhouse yayinevi, 1968.

[30]. Söz dermele dergisi, I. kötet, Isztambul, 1939, 159.

[31]. Halil Inalcik, "Balkan", The Encyclopedia of Islam, I. kötet, Leiden: E. J. Brill, 1960, 998-1000.

[32]. Machiel Kiel, "Gramota za osnovaveneto na grad Travna", Vekove, III. kötet, 1984, 72-75.

[33]. W. Barthold-B. Spuler, "Balkhan", The Encyclopedia of Islam, 1002.

[34]. Ishan Gürkan, "Jeopolitik ve stratejik yönleriyle Balkanlar ve Türkiye geçmişin işiginda gelecege bakiş", Balkanlar, Isztambul: EREN, 1993, 260.

[35]. Todor Nenov és Georgi Chorchomov, Stara planina. Pîtevoditel, Szófia:Meditsina i Fizkultura, 1987, 7; Petîr Koledarov, "The Medieval Maps as a Source of Bulgarian History", Bulgarian Historical Review, no. 2., 1982, 96-110.; Petîr Koledarov, Politicheska geografiya na svednovekovnata bîlgarska dîrzhava, Szófia, 1979; "Stara planina", Entsiklopediya Bîlgariya, VI. kötet, Lewiston, N.Y.: Edwin Mellen, 1993, 5.

[36]. Besim Darkot, "Balkan", Islâm Ansiklopedisi, Isztambul: Maarif Maatbasi, 1943, 280-283.; Kaser, Südeuropäische Geschichte, 91-92; P. Deliradev, Ot Kom do Emine (po biloto na Stara-planina), Szófia, 1934, 9-13.

[37]. Felix Ph. Kanitz, Donau-Bulgarien und der Balkan..., Lipcse: H. Fries, 1875-1879; W. Tomaschek, "Zur Kunde der Hämus-Halbinsel", Sitzungsberichte der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften in Wien, 1887.

[38]. Samuel S. Cox, Diversions of a Diplomat in Turkey, New York:Charles L. Webster, 1887, viii.

[39]. Theobald Fischer, "Die südosteuröpäische (Balkan) Halbinsel", szerk. A. Kirchhoff, Landerkunde von Europa, II. kötet 2. rész, Bécs, Prága és Lipcse, 1893, 66.; "Südosteuröpäische Halbinsel oder Südosthalbinsel", A. Schobel szerk., Geographisches Handbuch. I. kötet, Bielefeld és Lipcse: Velhagen és Klasing, 1909, 713.; Miller, Travels and Politics, ix, xiii, 87, 314.

[40]. Edward King, Europe in Storm and Calm, Springfield, Mass.: C. A. Nichols, 1885, vii-viii., 669-670, 688, 790.

[41]. Christo A. Dako, Albania. The Master Key to the Near East, Boston: E. L. Grimes, 1919, 132.

[42]. Otto Maull, "Länderkunde von Südosteuropa", Enzyklopedie der Erdkunde, Lipcse és Bécs: Franz Deuticke, 1929, 299.

[43]. Mathias Bernath, "Südosteuröpäische Geschichte als Gesonderte Disziplin", Forschungen zur osteuröpäische Geschichte, Berlin: Südosteuropa-Institut és Wiesbaden: O. Harassovitz, 1973, 142.

[44]. Kaser, Südosteuröpäische Geschichte, 106; Paul Rohrbach, Balkan-Türkei: Eine Schicksalzone Europas, Hamburg: Hoffman und Campe Verlag, 1940, 82.

[45]. Theodore I. Geshkof, Balkan Union: A Road to Peace in Southeastern Europe, New York:Columbia University Press, 1940.

[46]. Victor Papacostea, Civilizaţie românească şi civiliţie balkanică, Studii istorice, Bukarest: Editura Eminescu, 1983, 346-347.

[47]. Geroge W. Hoffman, The Balkans in Transition, Princeton, N.J.: D. Van Nostrand, 1963, 11-12.

[48]. Georg Stadtmüller, Geschichte des Südosteuropas, München: R. Oldenburg, 1950; Südosteuropa unter dem Halbmond: Untersuchungen über Geschichte und Kultur der südosteuröpäische Völker wehrend der Türkenzeit..., München: Trofenik, 1975.

[49]. Nicolae Jorga, Histoire des Etats balkaniques jusqu a 1924, Párizs: J. Gamber, 1924; Jacques Ancel, Peuples et nations des Balkans, Párizs: A. Colin, 1930; Leften S. Stavrianos, The Balkans since 1453, Hinsdale, Ill.: Dryden, 1958; Charles és Barbara Jelavich, The Establishment of the Balkan National States, 1804-1812, Seattle: University of Washington Press, 1977; Barbara Jelavich, History of the Balkans..., New York:Cambridge University Press, 1983; Georges Castellan, Histoire des Balkans..., Párizs: Fayard, 1991; Daniel N. Nelson, Balkan Imbroglio..., Boulder, Co.: Westview, 1991. Egy ritka kivétel, aki elfogadja a német különbségtételt Magyarország kezelésében: Peter Sugar, Southeastern Europe under Ottoman Rule, 1354-1804, Seattle: University of Washington Press, 1977

[50]. Karl Kaser, Südosteuropäische Geschichte, 9, 85, 112, 131.

[51]. Bernath, "Südosteuropäische Geschichte", 42.

[52]. Konrad Berkovici, The Incredible Balkans, New York:Loring and Mussey, 1932, 217; Gabriella Schubert, "Berlin und Südosteuropa", szerk. Klaus Meyer, Berlin und Osteuropa, Berlin, 1991, 177; The Balkans, Together with Hungary, London, Royal Institute of International Affairs, 1945; Norbert Reiter, szerk. Die Stellung der Frau auf dem Balkan, Wiesbaden: Otto Harrassowitz, 1987; Üstün Ergüder, "Türkiye ve Balkan Gercegi", Balkanlar, Isztambul:EREN, 1993, 36.

[53]. N.G. és I. G. Danchov, Entsiklopediya Bîlgariya, Szófia:, 1936; Rohrbach, Balkan-Türkei, 7.

[54]. Cvijić, La peninsule..., 6-7.

[55]. Hoffman, The Balkans in Transition, 9-11.

[56]. Petîr Lazarov – Zhivko Zhelev, Geografiya za 7.klas..., Szófia: Anubis, 1994, 68-69.; The New Encyclopaedia Britannica, 1994; Encyclopaedia Americana-International Edition, 1993.

[57]. Cater, An Historical Geography, I. kötet.

[58]. Fritz Viljavec, "Südosteuropa und Balkan", Ausgewählte Aufsätze, München, 1963.

[59]. Balkanskite strani..., Szófia, 1993.

[60]. T.G. Masaryk, "Österreich und der Balkan", Die Balkanfrage, München és Lipcse, 1914, 144.

[61]. Albánia függetlenségét 1912-ben deklarálták; az első világháború végére szerb-olasz-görög megszállás alá került, napirendre került a felosztásának a kérdése, végül a Népszövetségnek egy 1921-es határozatában meg kellett erősítenie az ország integritását. (A ford.)

[62]. Eric Hobsbawm, Nations and Nationalism Since 1780, Cambridge: Cambridge University Press. 1990, 31.

[63]. Roman Szporluk, Communism and Nationalism..., New York: Oxford University Press, 1988, 169-192.

[64]. Grand Larouesse..., Párizs, 1971, 364.; Duden..., Mannheim, 1976, 1971, 408; Webster's..., New York, 1988, 105.

[65]. Norman Pound, "Balkans", Academic American Encyclopedia, III. kötet, Danbury, Conn.: Glolier, 1994, 40.

[66]. Alfredo Panzini, Dizionario modenrno, Milánó, 1950.

[67]. New York Times, 1918. december 20. 3.

[68]. Oxford English Dictionary, 903.

[69]. P. S. Mowrer, Balkanized Europe..., New York, 1921, vii, 34.

[70]. Michel Foucher, "The Geopolitics os Southeastern Europe", Eurobalkans, 15. kötet, 1994, 17.

[71]. M. E. Chamberlain, Decolonization..., Oxford: Basil Blackwell, 1985, 17.

[72]. Du Bois, Color and Democracy, 72.

[73]. J.-R. de Benoist, La balkanisation de l'Afrique occidente..., Dakar, 1979, 148.

[74]. Oxford English Dictionary, 903.

[75]. A. Vodopivec, Die Balkanisierung Österreich..., Bécs, 1967, 7, 179.

[76]. Washington Post, 1995, április 2., 1, 10; New York Times Magazine, 1995 augusztus 20., 44.

[77]. R. Grant, "The World Beyond", Washington Post, 1995 február 26, 9.

[78]. J. Steinback, Travels with Charlie, New York:Penguin, 1986, 220.

[79]. James Atlas, "Name That Era", New York Times, 1995. március 19. E1-E5.

[80]. P. Glynn, "The Age of Balkanization", Commentary, 1993, július 1, 21-24.

[81]. E. Case, "He Hears America sinking" New York Times Book Review, 1994 március 11.; D. Patterson, "The Dangers of Balkanization", Peace and Change, 1995 január, 79; S.G. Mestrovic, The Balkanization of the West, London: Routledge, 1994.

[82]. H. Bloom, The Western Canon, New York, 1994, 517.

[83]. Dirlik, "The Postcolonial Aura", 347.

[84]. J. Leonard, "C.I.A. – An Infinity of Mirrors", Nation, 1994, március 28, 416.