Vérfolyam

Zoltán Gábor

 

A feleségem két napig takarított utánuk. Súrolt, kisebesedett belé a keze, még vérzett is. A végén rászóltam, hogy hagyja, szerintem tiszta már a hely.

Pedig én voltam, aki azzal kezdtem, hogy szellőztetni, szellőztetni. A konyhában ott volt még egy étel, félretolva a tűzhelyen, mintha addigra lett volna kész. Amikor el kellett hagyniuk a helyet.

Épp csak kihűlt. Nem volt még ideje, hogy megromoljon. De persze kidobtam rögtön. Valami szószos, húsos étel volt. Fűszeres. Azóta se tudom, milyen fűszer lehetett. A fűszereiket nem dobtuk ki. Arra gondoltam, odaadjuk majd valakinek. Valami szegény embernek, esetleg. Bepakoltam mindet egy dobozba. Aztán valahogy nem került sor az odaadásra. Egyszer kifogytunk a sóból, a feleségem sopánkodott, hogy otthon az anyja ilyenkor csak átmegy a szomszédba, vagy küldi valamelyik gyereket, mindig van kire számítani, de itt? Csupa jöttment, betelepített ember, elviselni is nehéz őket, nemhogy kérni tőlük valamit, mondta, de persze arra gondolt, hogy majd én átmegyek valamelyik házba, és akkor ehelyett bontottam ki a dobozt, és akkortól az ő sójukon voltunk. Só az só, nincs benne különös, mondta a feleségem.

Bevallom, sokáig forgattam a számban, ízlelgettem a paprikáskrumplit aznap, hogy nincs-e valami szokatlan benne. A legtöbbször ilyet főz a feleségem. Ha volt is abban valami más, valami új, nem tűnt föl. Pedig hát a vér is sós, úgyhogy a só nem közönséges ízesítő, ez nem lehet kétséges.

Túl magas ebben a házban minden, mondogattuk. Amikor megkívántam egy almát, a kredenc tetejéről amelyik barátságosan rám mosolygott, nem értem el. Oda kellett tolni egy hokedlit, és arról. Hogy mi miért nem vagyunk olyan magasak, mint ezek, azt még akkor nem tudtam. Mintha másképpen tápláltak volna. Hogy talán a táperő, amelytől nekünk kellett volna nőni, valami úton-módon átment őhozzájuk, így gondoltam akkor. A feleségem még nálam is alacsonyabb. Az az igazság, hogy nyaka csak egész rövid van neki. A fül alatt szinte már a váll kezdődik. És derék sincs, csak has meg fenék. Ezt korábban nem tudtam, akkor jöttem rá, amikor itt, az új helyünkön az elődök képeit sorra kivettem a keretekből. Jó keretek voltak, igazi faragott fa, nem gipsz-arany vacak, mint amilyeneket legtöbbször látni. Szedem ki a képeiket, néznek rám közben a hatalmas szemeikkel, hogy miért csinálom ezt. Azért, mondom, mert immár eleget nyújtogattátok a nyakatokat a szép keretekben, mi jövünk most. Mi is csak emberek vagyunk, vagy mi. Nekünk is jár. Reméltem, hogy már csak a képeik vannak, és ők maguk nincsenek sehol, reméltem, hogy nem rossz nekik, reméltem, hogy nem szenvednek már. Hogy legalább végük van.

Kitessékelem őket a keretekből, gondoltam, legjobb elégetni a képeket, ne nézzenek azokkal a hatalmas szemeikkel, ne nyújtogassák a nyakukat, és az ujjaik is, másfélszer akkora ujjaik voltak, mint a mieink, mintha fojtogatásra lennének kialakítva, igaz, nem lehet bennük sok erő, mindenesetre kevesebb, mint a mieinkben, az fiksz, mitől is lennének erősek, nem kellett annyit dolgozniuk, és olyan keményen! Valahogy nem jutottam hozzá, hogy elégessem őket, oda tettem, a spájzpolcra, ha bementem, hogy levágjak egy szelet sonkát, és elszopogassam, lassan, hogy átjárja a szájam minden szögletét a pác, elő-elővettem a képeket és beszélgettem velük. Némelyiknek neve is van. Kitaláltam, hogyan hívhatták. Adj' isten, Clara, mondom, és csámcsogok egy kicsit, mivel tudom, hogy egy ilyen Clarának herótja van a csámcsogástól. Csak tréfából, persze, mert amúgy én se szoktam csámcsogni. Ha sikerül, böfögök egyet-kettőt.

Ott volt a dagasztóteknő, arra álltam föl, ha kellett valami egy föntebbi polcról. Baracklekvár, mondjuk.

A feleségem, amikor beköltöztünk, viselős volt már. Úgy kerültünk össze, hogy szóltak: van ilyen lehetőség, párok kaphatnak házat. Gyorsan kellett dönteni. Döntöttem: megragadom az alkalmat. Bemutattak egymásnak a szervezők. Volt bennem félelem, hogy esetleg nagyon csúnya lesz, vagy más, előre nem mondott kellemetlenség. Ehhez képest inkább nagyon is tetszett. Az arcát figyeltem csak, és azt egészen tökéletesnek találtam. Mintha a tükörképe lenne az enyémnek, olyan kerek. Cipó!, az jut az ember eszébe róla. A szeme, az meg óvatos volt. Bizalmatlan.

Aztán amikor megszólalt, és remegett a hangja, kisuttyant belőlem a félelem. Megéreztem ugyanis az ő félelmét, és ettől elmúlt az enyém. Megértettem, hogy egyezséget kötött ő is, és ennek értelmében immáron az enyém. Csinálhatom vele, amit másnak eddig nem engedett, mert ha szerette volna, akkor se engedhette volna. Tőlem majd nem tagadhatja meg magát, akkor se, ha meg szeretné tagadni. Az a találkozás egészen rövidnek és formálisnak volt szánva a szervezők által, de valami közbejött, és ott töltöttünk egy egész estét, várva, hogy tovább vigyenek, és volt rajtunk kívül sok más ilyen pár is, nem tudtak mindenkire figyelni, illetve lehet, hogy nem is igazán akartak, úgyhogy kisétáltunk a mezőre.

Akácok voltak, egy nagy búzatábla szélén. Leterítettem a kabátomat. Még először nem telepedett le. Álltunk a kabát két oldalán. Sötétedett, és néha járművek mentek az úton. A hangjukat nem lehetett hallani, és a kocsikat magukat látni se, csak az égre mászó nagy fényeiket. Ijesztő volt. A feleségem, illetve akkor még csak menyasszonyom akkor ült le, rá a kabátomra, és összehúzta magát.

Dombok vannak, és ahogy a dombra kapaszkodik a kocsi, fölfelé irányul a lámpája, föl, a csillagokra, magyaráztam. Valóban, a fél eget bevilágították, és ahogy fordult alattuk az út, körbepásztázták a gépkocsik. És mondom, mindezt némán, mert volt az út és miköztünk egy kis dombhát, és az elfogta a zajt. Rájöttem, hogy tehetem, ami tetszik. Ez nekem most jár.

A kabátomra szerencsére nem került vér, mert a fenék az már valahogy lejjebb volt, ahogy elfészkelődtünk, szépen kicsurgott a földre. A körmöm alatt másnap megláttam a nyomát. Fekete volt, és nem akart kijönni. Piszkáltam egy szilánkkal, de alig mozdult, csak megfájdítottam a szurkálással a körömágyat. Akkor szopogatni kezdtem, hogy puhuljon. Ez segített. Kiszopogattam a vér maradékát a körmöm alól.

Mikor ebbe a házba, a nekünk kiutalt házba jöttünk, addigra áldott állapotban volt már, és vigyázni kellett rá. Nem szorongathattam, nem nyomkodhattam, nem ficánkolhattam benne. Szerettem volna tudni, hogy ezt a nemet ő most bánja-e, vagy éppenhogy nagyon is kedvére van. Figyeltem, de nem jöttem rá sehogy sem.

Na, hát így vagyunk, Clara, mondtam a képnek a spájzban.

Be-benéztem az üvegek mögé, a ládák aljára, kerestem valami értéket, amit itt hagytak volna. Hiszen gyorsan kellett távozniuk, és úgy tudom, nem is vihettek semmi pénzt magukkal az útra, vagy ékszert. A ruháik, azok itt voltak rendben. Ránk persze nem illettek, fölpróbáltuk, de hiába. Rongynak jó lesz, mondta a feleségem. Láttam, hogy próbálta a lábát beszuszakolni valami cipellőbe. Nyögött és káromkodott, nem tudta, hogy ott vagyok az ajtóban, és látom, ahogy erőlködik. Vissza se rakta a helyére, ott tartotta az éjjeliszekrényben. Azt hiszem, időnként megpróbálta újra, egyszer hátha rá bírja húzni a lábára.

A padláson végigtapogattam a gerendákat. Láttam, hogy rendben vannak, erősek és egyenesek, nincs nyoma gombásodásnak. De nem ezért mentem föl: a hagyatékot kerestem. Clara, mondtam később, nem helyes, hogy miránk haragusztok. Nem mi döntöttünk úgy, hogy nektek innen el kell menni, és hogy mi jövünk a helyetekbe. És annyit nektek is be lehetne látni, hogy ha, teszem azt, senki se jön be utánatok, a ház az elpusztul hamar. Az épület sorsa ember nélkül: tönkremenés. Télen fűteni kell, és egyáltalán: lakni! Benne lenni. Folytatni a hagyományt. De mi, magyaráztam Clarának, sajnos még szegények vagyunk, és nem is tudom, mikor, hogyan leszünk gazdagok. Az lenne jó, ha hagytatok volna ránk valamicske segítő pénzmagot, kincsecskét, amivel a házatokat is rendben tudnánk tartani. És az se igaz, hogy nem férne rá némi fejlesztés, csinosítás. Lennének ötleteim, magyaráztam a kamrában Clarának. Meg aztán a kert, igazán szép, tele virággal. Valóban, az éppen tél vége volt, és látszott, hogy készülődnek már ilyen meg olyan bimbók mindenfelé. Hol vegyek én ehhez illő virágokat, kérdeztem, ha kellenek újak, édes jó Clarám, hol?! És belepöktem az arcába.

Aztán meg persze letörültem a sonkapácos nyálamat.

Ástam a pincében, hátha ott van. Valami vaskazettát sejtettem a fekete talajban. Puha volt és illatos. Kazetta, az nem volt benne. Hamarosan itt lesz a kisgyerek, gondoltam, ránk fog hasonlítani, aztán mi lesz? Szűkölködik majd ő is. Nincs mese.

Csak tudnám, mivel pácolták ezek a sonkát, mondtam a feleségemnek. És egyáltalán: szabad volt ezeknek sonkát enni? Én úgy hallottam, hogy tiltva van. De mi a csudával pácolták? Azt mondta, hogy nem érdekli.

Csak tudnám, hova dugták a pénzt, mondtam, a pénzt meg az ékszereket. Ékszereket?, kérdezte a feleségem. Azt, mondtam, az ékszereket. Hová dugták?, kérdezte. Azt szeretném én is tudni, mondtam. Arany, ezüst!

Csak tudnám, hogyan csináltátok, mondtam Clarának a kamrában, segíts! Akkor már beállt hozzánk a kiscseléd, az árvalány. Közeledett az ünnep. Találtam egy kötelet, erős volt, de nem túl vastag, eléggé hajlékony. Látszott, hogy használva volt, kicsit kifényesedett, de sehol se kopott még meg. Foltok, azok nem voltak rajta.

Csak tudnám, mire gondolt az árvalány, mitől volt olyan engedelmes. Végül is mondhatott volna nemet. Nem mondott. Segített lehordani a pincébe mindent. Teknő, liszt. Nem tudtam, mennyi liszt kell, levittük mind, ami volt a háznál. Semmiképpen sem akartam, hogy közben derüljön ki, hogy kevés. Megalvadt volna a fölösleges vér, amíg fölmegyek pótlólagos lisztadagért. Megjegyzem, jócskán volt liszt a háznál. Ha valamiről, hát erről gondoskodva volt.

Gyere, te kis ártatlan!, mondtam. Igazából nem lehettem biztos benne, hogy ártatlan, de megkérdezni valahogy nem kérdeztem. A kis szőke. A kezénél fogva lógattam föl, és a bokájánál vágtam el az ereket. A kés rendben volt, jó éles. Azt gondoltam, ők is ezt használták.

Szeretném, mondtam, ha gyermekem születne, ha hosszúak lennének az ujjai, és tudna zongorázni, ha lenne igazi nyaka és igazi dereka, és olyasmi neve lenne, mint az, hogy Clara.

A vér engedelmesen ürült a teknőbe, szórhattam reá a lisztet. Mintha mindig ezt csináltam volna! És mintha folyam lenne, ami mellett térdepelek, vérfolyam, idők kezdete óta hömpölygő. Mindenkiben az. Bennem, aki dagaszt, és az ünnepi tésztában, egy! Ugyanaz.

Nem is fáj, ugye?, kérdezem közben az árvalányt. Egyik kezemmel meregetem a lisztet, másikkal folyton keverem, dagasztom. Többször is kérdezem. Egyszer csak már nem válaszol. Akkor, azután csak egy marék liszt kell.

És a kazettát is szeretném megtalálni, mondom, nem is magamnak, hanem a háznak, mondom, és Clarának, az újnak.

Kicsi gyerekkoromban volt, hogy segítettem dagasztani otthon anyámnak, ez jár az eszemben. Hideg volt a régi tészta, és ahogy dagasztottuk, lassan meglangyosodott. Ez meg itt: meleg.

Só nem kell bele, azt gondolom, csak tiszta liszt. Sónak ott van a vér.

És közben tudom, hogy kinn nyílik a sok virág, ünnepel a kert.

A végén nem volt már meleg. Mire megformáztam, és a deszkákon kisimítottam, hideg volt a tészta.

Jól csináltam-e, kérdeztem Clara bátyját, amikor megjött. Ravaszkodott, vagy esetleg ő nem volt beavatott, nem tudom, mindenesetre azt mondta: Nem tudom.

Clara hol van, kérdeztem, ő is visszajött?

Nem tudom, felelte, ki az a Clara?

Ha te így, gondoltam, én is így, és nem mondtam neki, hogy tudod te jól: a testvéred.

Inkább a másik téma, ez hogy: a pincében csináltátok ti is, ugye? Nagyon kell vigyázni, nehogy kifröccsenjen a földre. Igaz-e? A föld, az beinná, de nem szabad, ugye?

A feleségem az egészből nem értett semmit. Bár nem is érdekelte, azt hiszem. A gyerek, az halva jött a világra. Torz volt. Jobb neki, hogy nem él. Nekünk is jó volt, hogy ott kellett hagyjuk a házat. A feleségem eléggé közönyös volt, most is az.

És a kazettát, azt nem találtam meg, mondtam. Mi már itt se vagyunk, mindjárt mehetsz ásni, mondtam. Már ha a földben van.

És a kisütött szent tésztát, kérdeztem, lehet, hogy ketten együtt kellett volna, hogy megegyük, a feleségemmel? Mert hogy én magamban költöttem el, és nem tudom, jó volt-e úgy.

Csak tudnám, mire gondolt közben a Clara testvére, és hogy mit gondolt rólam, és hogy ha másképpen kérdezem, esetleg akkor megtudhattam volna-e a lényeget tőle.

Kezet nyújtottam, el is fogadta, de nem szorított vissza rendesen, és nem is nézett igazán a szemembe, illetve nézett, de mintha nem engem, hanem valami mást nézne. Kérdeztem volna még, lett volna mit, ezt-azt, nem volt már idő. A feleségem elindult. Lassan ment, és úgy látszott, mindegy neki, a nyomába szegődök-e, vagy sem. A nyakába kötve, zsinóron, a pár cipő. Nincs még vége a mesének, gondoltam, és elindultam utána, belerúgtam a száraz porba.