Vérfolyam
Zoltán Gábor
A feleségem két napig takarított utánuk. Súrolt, kisebesedett belé a keze, még vérzett is. A végén rászóltam, hogy hagyja, szerintem tiszta már a hely.
Pedig én voltam, aki azzal kezdtem, hogy szellőztetni,
szellőztetni. A konyhában ott volt még egy étel, félretolva a tűzhelyen, mintha
addigra lett volna kész. Amikor el kellett hagyniuk a helyet.
Épp csak kihűlt. Nem volt még ideje, hogy megromoljon. De persze
kidobtam rögtön. Valami szószos, húsos étel volt. Fűszeres. Azóta se tudom,
milyen fűszer lehetett. A fűszereiket nem dobtuk ki. Arra gondoltam, odaadjuk
majd valakinek. Valami szegény embernek, esetleg. Bepakoltam mindet egy
dobozba. Aztán valahogy nem került sor az odaadásra. Egyszer kifogytunk a
sóból, a feleségem sopánkodott, hogy otthon az anyja ilyenkor csak átmegy a
szomszédba, vagy küldi valamelyik gyereket, mindig van kire számítani, de itt?
Csupa jöttment, betelepített ember, elviselni is nehéz őket, nemhogy kérni
tőlük valamit, mondta, de persze arra gondolt, hogy majd én átmegyek valamelyik
házba, és akkor ehelyett bontottam ki a dobozt, és akkortól az ő sójukon
voltunk. Só az só, nincs benne különös, mondta a feleségem.
Bevallom, sokáig forgattam a számban, ízlelgettem a
paprikáskrumplit aznap, hogy nincs-e valami szokatlan benne. A legtöbbször
ilyet főz a feleségem. Ha volt is abban valami más, valami új, nem tűnt föl.
Pedig hát a vér is sós, úgyhogy a só nem közönséges ízesítő, ez nem lehet
kétséges.
Túl magas ebben a házban minden, mondogattuk. Amikor megkívántam
egy almát, a kredenc tetejéről amelyik barátságosan rám mosolygott, nem értem
el. Oda kellett tolni egy hokedlit, és arról. Hogy mi miért nem vagyunk olyan
magasak, mint ezek, azt még akkor nem tudtam. Mintha másképpen tápláltak volna.
Hogy talán a táperő, amelytől nekünk kellett volna nőni, valami úton-módon
átment őhozzájuk, így gondoltam akkor. A feleségem még nálam is alacsonyabb. Az
az igazság, hogy nyaka csak egész rövid van neki. A fül alatt szinte már a váll
kezdődik. És derék sincs, csak has meg fenék. Ezt korábban nem tudtam, akkor
jöttem rá, amikor itt, az új helyünkön az elődök képeit sorra kivettem a
keretekből. Jó keretek voltak, igazi faragott fa, nem gipsz-arany vacak, mint
amilyeneket legtöbbször látni. Szedem ki a képeiket, néznek rám közben a
hatalmas szemeikkel, hogy miért csinálom ezt. Azért, mondom, mert immár eleget
nyújtogattátok a nyakatokat a szép keretekben, mi jövünk most. Mi is csak
emberek vagyunk, vagy mi. Nekünk is jár. Reméltem, hogy már csak a képeik
vannak, és ők maguk nincsenek sehol, reméltem, hogy nem rossz nekik, reméltem,
hogy nem szenvednek már. Hogy legalább végük van.
Kitessékelem őket a keretekből, gondoltam, legjobb elégetni a
képeket, ne nézzenek azokkal a hatalmas szemeikkel, ne nyújtogassák a nyakukat,
és az ujjaik is, másfélszer akkora ujjaik voltak, mint a mieink, mintha
fojtogatásra lennének kialakítva, igaz, nem lehet bennük sok erő, mindenesetre
kevesebb, mint a mieinkben, az fiksz, mitől is lennének erősek, nem kellett
annyit dolgozniuk, és olyan keményen! Valahogy nem jutottam hozzá, hogy
elégessem őket, oda tettem, a spájzpolcra, ha bementem, hogy levágjak egy
szelet sonkát, és elszopogassam, lassan, hogy átjárja a szájam minden szögletét
a pác, elő-elővettem a képeket és beszélgettem velük. Némelyiknek neve is van.
Kitaláltam, hogyan hívhatták. Adj' isten, Clara, mondom, és csámcsogok egy
kicsit, mivel tudom, hogy egy ilyen Clarának herótja van a csámcsogástól. Csak
tréfából, persze, mert amúgy én se szoktam csámcsogni. Ha sikerül, böfögök
egyet-kettőt.
Ott volt a dagasztóteknő, arra álltam föl, ha kellett valami egy
föntebbi polcról. Baracklekvár, mondjuk.
A feleségem, amikor beköltöztünk, viselős volt már. Úgy
kerültünk össze, hogy szóltak: van ilyen lehetőség, párok kaphatnak házat.
Gyorsan kellett dönteni. Döntöttem: megragadom az alkalmat. Bemutattak
egymásnak a szervezők. Volt bennem félelem, hogy esetleg nagyon csúnya lesz,
vagy más, előre nem mondott kellemetlenség. Ehhez képest inkább nagyon is
tetszett. Az arcát figyeltem csak, és azt egészen tökéletesnek találtam. Mintha
a tükörképe lenne az enyémnek, olyan kerek. Cipó!, az jut az ember eszébe róla.
A szeme, az meg óvatos volt. Bizalmatlan.
Aztán amikor megszólalt, és remegett a hangja, kisuttyant
belőlem a félelem. Megéreztem ugyanis az ő félelmét, és ettől elmúlt az enyém.
Megértettem, hogy egyezséget kötött ő is, és ennek értelmében immáron az enyém. Csinálhatom vele, amit másnak
eddig nem engedett, mert ha szerette volna, akkor se engedhette volna. Tőlem
majd nem tagadhatja meg magát, akkor se, ha meg szeretné tagadni. Az a
találkozás egészen rövidnek és formálisnak volt szánva a szervezők által, de
valami közbejött, és ott töltöttünk egy egész estét, várva, hogy tovább
vigyenek, és volt rajtunk kívül sok más ilyen pár is, nem tudtak mindenkire
figyelni, illetve lehet, hogy nem is igazán akartak, úgyhogy kisétáltunk a
mezőre.
Akácok voltak, egy nagy búzatábla szélén. Leterítettem a
kabátomat. Még először nem telepedett le. Álltunk a kabát két oldalán.
Sötétedett, és néha járművek mentek az úton. A hangjukat nem lehetett hallani,
és a kocsikat magukat látni se, csak az égre mászó nagy fényeiket. Ijesztő
volt. A feleségem, illetve akkor még csak menyasszonyom akkor ült le, rá a
kabátomra, és összehúzta magát.
Dombok vannak, és ahogy a dombra kapaszkodik a kocsi, fölfelé
irányul a lámpája, föl, a csillagokra, magyaráztam. Valóban, a fél eget
bevilágították, és ahogy fordult alattuk az út, körbepásztázták a gépkocsik. És
mondom, mindezt némán, mert volt az út és miköztünk egy kis dombhát, és az
elfogta a zajt. Rájöttem, hogy tehetem, ami tetszik. Ez nekem most jár.
A kabátomra szerencsére nem került vér, mert a fenék az már
valahogy lejjebb volt, ahogy elfészkelődtünk, szépen kicsurgott a földre. A
körmöm alatt másnap megláttam a nyomát. Fekete volt, és nem akart kijönni.
Piszkáltam egy szilánkkal, de alig mozdult, csak megfájdítottam a szurkálással
a körömágyat. Akkor szopogatni kezdtem, hogy puhuljon. Ez segített.
Kiszopogattam a vér maradékát a körmöm alól.
Mikor ebbe a házba, a nekünk kiutalt házba jöttünk, addigra
áldott állapotban volt már, és vigyázni kellett rá. Nem szorongathattam, nem
nyomkodhattam, nem ficánkolhattam benne. Szerettem volna tudni, hogy ezt a nemet ő most bánja-e, vagy éppenhogy
nagyon is kedvére van. Figyeltem, de nem jöttem rá sehogy sem.
Na, hát így vagyunk, Clara, mondtam a képnek a spájzban.
Be-benéztem az üvegek mögé, a ládák aljára, kerestem valami
értéket, amit itt hagytak volna. Hiszen gyorsan kellett távozniuk, és úgy
tudom, nem is vihettek semmi pénzt magukkal az útra, vagy ékszert. A ruháik,
azok itt voltak rendben. Ránk persze nem illettek, fölpróbáltuk, de hiába.
Rongynak jó lesz, mondta a feleségem. Láttam, hogy próbálta a lábát
beszuszakolni valami cipellőbe. Nyögött és káromkodott, nem tudta, hogy ott vagyok
az ajtóban, és látom, ahogy erőlködik. Vissza se rakta a helyére, ott tartotta
az éjjeliszekrényben. Azt hiszem, időnként megpróbálta újra, egyszer hátha rá
bírja húzni a lábára.
A padláson végigtapogattam a gerendákat. Láttam, hogy rendben
vannak, erősek és egyenesek, nincs nyoma gombásodásnak. De nem ezért mentem
föl: a hagyatékot kerestem. Clara, mondtam később, nem helyes, hogy miránk
haragusztok. Nem mi döntöttünk úgy, hogy nektek innen el kell menni, és hogy mi
jövünk a helyetekbe. És annyit nektek is be lehetne látni, hogy ha, teszem azt,
senki se jön be utánatok, a ház az elpusztul hamar. Az épület sorsa ember
nélkül: tönkremenés. Télen fűteni kell, és egyáltalán: lakni! Benne lenni. Folytatni a hagyományt. De mi,
magyaráztam Clarának, sajnos még szegények vagyunk, és nem is tudom, mikor,
hogyan leszünk gazdagok. Az lenne jó, ha hagytatok volna ránk valamicske segítő
pénzmagot, kincsecskét, amivel a házatokat is rendben tudnánk tartani. És az se
igaz, hogy nem férne rá némi fejlesztés, csinosítás. Lennének ötleteim,
magyaráztam a kamrában Clarának. Meg aztán a kert, igazán szép, tele virággal.
Valóban, az éppen tél vége volt, és látszott, hogy készülődnek már ilyen meg
olyan bimbók mindenfelé. Hol vegyek én ehhez illő virágokat, kérdeztem, ha kellenek
újak, édes jó Clarám, hol?! És belepöktem az arcába.
Aztán meg persze letörültem a sonkapácos nyálamat.
Ástam a pincében, hátha ott van. Valami vaskazettát sejtettem a
fekete talajban. Puha volt és illatos. Kazetta, az nem volt benne. Hamarosan
itt lesz a kisgyerek, gondoltam, ránk fog hasonlítani, aztán mi lesz?
Szűkölködik majd ő is. Nincs mese.
Csak tudnám, mivel pácolták ezek a sonkát, mondtam a
feleségemnek. És egyáltalán: szabad volt ezeknek sonkát enni? Én úgy hallottam,
hogy tiltva van. De mi a csudával pácolták? Azt mondta, hogy nem érdekli.
Csak tudnám, hova dugták a pénzt, mondtam, a pénzt meg az
ékszereket. Ékszereket?, kérdezte a feleségem. Azt, mondtam, az ékszereket.
Hová dugták?, kérdezte. Azt szeretném én is tudni, mondtam. Arany, ezüst!
Csak tudnám, hogyan csináltátok, mondtam Clarának a kamrában,
segíts! Akkor már beállt hozzánk a kiscseléd, az árvalány. Közeledett az ünnep.
Találtam egy kötelet, erős volt, de nem túl vastag, eléggé hajlékony. Látszott,
hogy használva volt, kicsit kifényesedett, de sehol se kopott még meg. Foltok,
azok nem voltak rajta.
Csak tudnám, mire gondolt az árvalány, mitől volt olyan
engedelmes. Végül is mondhatott volna nemet. Nem mondott. Segített lehordani a
pincébe mindent. Teknő, liszt. Nem tudtam, mennyi liszt kell, levittük mind,
ami volt a háznál. Semmiképpen sem akartam, hogy közben derüljön ki, hogy
kevés. Megalvadt volna a fölösleges vér, amíg fölmegyek pótlólagos
lisztadagért. Megjegyzem, jócskán volt liszt a háznál. Ha valamiről, hát erről
gondoskodva volt.
Gyere, te kis ártatlan!, mondtam. Igazából nem lehettem biztos
benne, hogy ártatlan, de megkérdezni valahogy nem kérdeztem. A kis szőke. A
kezénél fogva lógattam föl, és a bokájánál vágtam el az ereket. A kés rendben
volt, jó éles. Azt gondoltam, ők is ezt használták.
Szeretném, mondtam, ha gyermekem születne, ha hosszúak lennének
az ujjai, és tudna zongorázni, ha lenne igazi nyaka és igazi dereka, és olyasmi
neve lenne, mint az, hogy Clara.
A vér engedelmesen ürült a teknőbe, szórhattam reá a lisztet.
Mintha mindig ezt csináltam volna! És mintha folyam lenne, ami mellett
térdepelek, vérfolyam, idők kezdete óta hömpölygő. Mindenkiben az. Bennem, aki
dagaszt, és az ünnepi tésztában, egy!
Ugyanaz.
Nem is fáj, ugye?, kérdezem közben az árvalányt. Egyik kezemmel
meregetem a lisztet, másikkal folyton keverem, dagasztom. Többször is kérdezem.
Egyszer csak már nem válaszol. Akkor, azután csak egy marék liszt kell.
És a kazettát is szeretném megtalálni, mondom, nem is magamnak,
hanem a háznak, mondom, és Clarának, az újnak.
Kicsi gyerekkoromban volt, hogy segítettem dagasztani otthon
anyámnak, ez jár az eszemben. Hideg volt a régi tészta, és ahogy dagasztottuk,
lassan meglangyosodott. Ez meg itt: meleg.
Só nem kell bele, azt gondolom, csak tiszta liszt. Sónak ott van
a vér.
És közben tudom, hogy kinn nyílik a sok virág, ünnepel a kert.
A végén nem volt már meleg. Mire megformáztam, és a deszkákon
kisimítottam, hideg volt a tészta.
Jól csináltam-e, kérdeztem Clara bátyját, amikor megjött.
Ravaszkodott, vagy esetleg ő nem volt beavatott, nem tudom, mindenesetre azt
mondta: Nem tudom.
Clara hol van, kérdeztem, ő is visszajött?
Nem tudom, felelte, ki az a Clara?
Ha te így, gondoltam, én is így, és nem mondtam neki, hogy tudod
te jól: a testvéred.
Inkább a másik téma, ez hogy: a pincében csináltátok ti is,
ugye? Nagyon kell vigyázni, nehogy kifröccsenjen a földre. Igaz-e? A föld, az
beinná, de nem szabad, ugye?
A feleségem az egészből nem értett semmit. Bár nem is érdekelte,
azt hiszem. A gyerek, az halva jött a világra. Torz volt. Jobb neki, hogy nem
él. Nekünk is jó volt, hogy ott kellett hagyjuk a házat. A feleségem eléggé
közönyös volt, most is az.
És a kazettát, azt nem találtam meg, mondtam. Mi már itt se vagyunk,
mindjárt mehetsz ásni, mondtam. Már ha a földben van.
És a kisütött szent tésztát, kérdeztem, lehet, hogy ketten
együtt kellett volna, hogy megegyük, a feleségemmel? Mert hogy én magamban
költöttem el, és nem tudom, jó volt-e úgy.
Csak tudnám, mire gondolt közben a Clara testvére, és hogy mit
gondolt rólam, és hogy ha másképpen kérdezem, esetleg akkor megtudhattam
volna-e a lényeget tőle.
Kezet nyújtottam, el is fogadta, de nem szorított vissza
rendesen, és nem is nézett igazán a szemembe, illetve nézett, de mintha nem
engem, hanem valami mást nézne. Kérdeztem volna még, lett volna mit, ezt-azt,
nem volt már idő. A feleségem elindult. Lassan ment, és úgy látszott, mindegy
neki, a nyomába szegődök-e, vagy sem. A nyakába kötve, zsinóron, a pár cipő. Nincs
még vége a mesének, gondoltam, és elindultam utána, belerúgtam a száraz porba.