Falak és faltörők

Dupcsik Csaba

 

Jómagam nem osztom sok ember eltévelyedését, akik a keresztény világ határának Magyarországot tekintik: én állíthatom, hogy az általam leírt Oroszország... a kereszténységnek hű támasza.

(Jacques Margeret, 1607)[1]

 

Az alábbiakban nem arról lesz szó, hol húzódnak “Európa” – vagy “Közép-Európa” vagy “Kelet-Európa” vagy “a Balkán” – határai a valóságban, hanem arról, hogyan képzeli el, hol látja ezeket a határokat “a Nyugat". Abban ugyanis egyetértek mindazon szerzőkkel, akikkel a továbbiakban vitázni szeretnék, hogy a lényeg jórészt (bár szerintem nem kizárólag) nem a “mélyen fekvő strukturális tényezőkben”, a “szabadság kis köreinek továbbélésében”, a “nagy európai intellektuális és művészeti irányzatokban – reneszánsz, reformáció, felvilágosodás, stb. – való részvételben” stb. van, mint ahogy azt a nyolcvanas években sokan gondolták (gondoltuk) – hanem az, hol húzzák meg, hogyan definiálják, miként fogadtatják el ezeket a határokat; illetve hogyan kérdőjelezik meg azokat. Abban is egyetértünk, hogy ebben a határmeghúzó tevékenységben a kulcselem “a Nyugat” – nem mindegy azonban, hogy miképpen.

 

A diskurzus rendje

 

...Jelenleg általánosan elfogadott nézet... mely szerint a szexizmus, a rasszizmus és az osztályalapú kizsákmányolás összefüggő uralmi rendszert alkotna.

(Bell Hooks, 1994, 101.)

 

               Az “Európa határai"-vitának legtágabban vett kontextusát a “Nyugat és a más civilizációk” (angolul jobban hangzik: “the West and the Rest”) viszonya és egymásról alkotott képe alkotja. Az újkor kezdetéig a Nyugat képe más civilizációkról a szokásos sémát követte: fantasztikus kitalációkkal kevert szórványos információk, reflektálatlan etnocentrizmus (azaz: annak magától értetődő feltételezése, hogy “mi” normálisan élünk, míg az “ő” szokásaik nevetségesek, furcsák vagy taszítóak). Az újkor kezdetétől azonban – párhuzamban és nyilvánvaló kapcsolatban az ekkor kezdődő társadalmi változásokkal és a Nyugat világméretű katonai-gazdasági expanziójával – a más népekről szerzett információk mennyisége és minősége ugrásszerűen javult.

               Ez a folyamat a 18. században bontakozott ki igazán. A tudás hatalom – ezt a 18. századi nyugat-európai elit annak ellenére tudta,[2] hogy ekkor még nem olvastak Foucault-t. Manapság ugyanis általában őrá illik hivatkozni annak kapcsán, hogyan alakultak ki a koraújkorban a “hatalom mikrotechnikái", az ember fegyelmezésének és kutatásának kéz a kézben járó gyakorlatai, a tudás/hatalom szövevénye, amely ráborult a korabeli nyugati társadalmakra, s azokon túl is, a nyugati társadalom által – közvetlenül vagy közvetve – dominált világra is. A nyugati privilegizált csoportok a “belső” másság – a nők, az “alsóbb osztályok", a homoszexuálisok, stb. – különböző kategóriáinak elkülönítésére és “kezelésére” (magyarán elnyomására) hasonló technikákat alkalmaztak, mint a külső másság, azaz Amerika, Afrika és Ázsia népeinek elnyomására és kizsákmányolására.

               Némi egyszerűsítéssel a “külső másság” a Nyugat számára két alaptípusban jelentkezett: az egyik a “vadember” volt, a másik pedig a “keleti”. A “vadember” esetében “primitív", kezdetleges, kultúra/civilizáció előtti lényről van szó, aki vagy brutálisan vad, vagy éppen ellenkezőleg, gyermekien ártatlan, de egyértelműen “szülői” – értsd: nyugati – irányításra szorul.[3] A továbbiakban “Tágabb Értelemben Vett Kelet-Európának” (TÉVKE) nevezett térség – értve ezen Európa volt szocialista országait, s talán még Görögországot – szempontjából a Nyugat–Kelet-megkülönböztetés a fontosabb.[4]

               A “keleti” nem kultúra előtti, hanem alternatív kultúrával rendelkező lény volt. A Kelet – Japán, Kína, India és mindenekelőtt az iszlám világa – volt a Nyugat számára a “konstitutív Másik", a tükör, amelynek segítségével saját magát is meghatározhatta. Különbségüket – és ezzel saját azonosságtudatát is – olyan ellentétpárokban ragadta meg, amelyek a Nyugat számára kedveztek: szabadság-zsarnokság, jogszerűség–tradicionalizmus, dinamizmus–passzivitás, fejlődés–ciklikusság, intellektualitás–érzékiség, “férfiasság”–“nőiesség”, és így tovább. A “Kelet” vagy az “Orient” efféle képébe mintegy be volt építve a Nyugat felsőbbrendűsége, még akkor is, ha a konkrét nyugati beszámolók sokaságában egyes keleti civilizációkról ambivalens, sőt, sokszor igen kedvező ábrázolásokkal is találkozhatunk (tipikus motívumok: “a birodalom zsarnoki, de jól szervezett, türelmes a más vallásúakkal szemben, nincs született nemesség, a társadalmi mobilitás az érdemeken alapul, kulturális örökségük lenyűgöző, és ők – szemben a koraújkori európaiakkal – legalább rendszeresen fürdenek"). A tendencia azonban nyilvánvaló: ebben az ambivalens képben a strukturálisan beépített negatív értékelés akkor kezd túlnyomóvá válni, amikor az adott civilizáció már nem tud ellenállni a nyugati nyomásnak: az Oszmán Birodalom például a 17-18. század fordulójától, vagy Kína – amelyért a felvilágosodás francia filozófusai még rajongtak – a 19. század első felében.

               Napjainkban Edward Said, az Egyesült Államokban élő palesztin-amerikai irodalomtörténész az egyik legfontosabb hivatkozási alap, ha valaki igazán trendy módon szeretné elemezni a Nyugat fentebb vázolt képét a Keletről – Said kifejezésével az orientalizmusról. Said munkássága jól illeszkedik a cultural studies, a radikális feminizmus vagy a posztkoloniális tanulmányok szerteágazó, ám nyilvánvaló rokonságot mutató irányzataiba.[5] Az orientalizmus és ezzel rokon “másságtudományi” irányzatok (a továbbiakban: OMI) alapvető megközelítése egy adott földrajzi/kulturális egységről a következő: ezt a területet, abban a formában, ahogy manapság ismerjük, a Nyugat alkotta meg, találta fel, kreálta, oly módon, hogy ez 1.) megteremtse, majd biztosítsa saját uralmát ezen terület felett, illetve 2.) a nyugati uralkodó osztály hatalmát a Nyugaton belül.

               Csak idő kérdése volt, hogy az OMI jelentkezzen a TÉVKE területén is.[6] A kilencvenes években két, a regionális alapmű státusára jó eséllyel pályázó és nagy feltűnést keltő kötet is megjelent: Larry Wolff Inventing Eastern Europe (1994) és Maria Todorova Imagining the Balkans (1997) műve. Az előbbi az egész Tágabb Értelemben Vett Kelet-Európáról szól, az utóbbi a Balkánról, kitekintéssel “Közép-Európára". A két mű alaptétele megegyezik: ez a – vagy egységes, vagy több alrégióra osztható – terület sajátos köztes helyzetet foglal el Nyugat és Kelet között. “A Nyugathoz"/"Európához” képest elmaradott, primitív, barbár, keleties vagy legalábbis “keleties elemekkel terhelt” – ugyanakkor, ha az “igazi” Kelethez hasonlítjuk, akkor mégis inkább a Nyugathoz/"Európához” tartozik. A területet ezernyi szál köti a Nyugathoz – de mégsem olyan erős szálak, mint amelyek a nyugati országokat fűzik össze egymással; a Nyugat lényegét alkotó társadalmi-kulturális-politikai strukturális elemek – bármelyek legyenek is ezek – itt is léteznek, nem úgy, mint a Keleten, csak éppen “eltorzult", “teljesen ki nem fejlődött", “szervetlen” módon. A TÉVKE – a hidegháború korszakának markáns kivételével – nem a “konstitutív Másik” volt a Nyugat számára, hanem a Nyugat ideális tanítványa, az eminens mintakövető, a szegény rokon, aki ebben a szerepében válik alkalmassá, hogy egyrészt a nyugati paternalizmust és a régió ügyeibe való beavatkozást igazolja, illetve, hogy a Nyugat belső rendjét megerősítse.

               Véleményem szerint két, igen különböző színvonalú műről van szó: Wolff könyve állatorvosi lóként magán hordozza az OMI minden lehetséges hibáját,[7] miközben Todorova – bár nem értek egyet minden következtetésével – ragyogó, inspiráló, korrekt könyvet írt. Ugyanakkor a bolgár-amerikai történésznő éppúgy pozitívan hivatkozik Wolff könyvére, mint pl. két nagyra becsült magyar kollégám – Böröcz József és Melegh Attila – egy-egy tanulmányában.[8] Ha más nem is, hát ez bizonyítja, hogy a TÉVKÉ-re alkalmazott OMI (utolsó itt bevezetendő neologizmussal: nevezzük euro-orientalizmusnak) nem söpörhető le egyszerűen az asztalról egy hibás produktumára hivatkozva. Igaz, nem is törekszem erre – az irányzatot belülről szeretném bírálni. Vegyük először sorra a pontokat, amelyben egyetértünk:

1. A csoport képe B csoportról igen gyakran többet árul el A csoport belső állapotáról és B-hez való viszonyáról, mint B-ről magáról, tehát a kép vizsgálatakor teljesen legitim eljárás lehet, ha nem azt vizsgáljuk, hogy ez a kép “mennyire felel meg a valóságnak"[9], hanem azt, hogy kik, miért, milyen társadalmi közegben, milyen motívumok hatására alkották meg, találták fel, hozták létre ezt a képet.

2. A Nyugat más kultúrákról alkotott képét sokáig, sok tekintetben napjainkig olyan előítéletek határozták, illetve határozzák meg, amelyek a nyugatiak felettük való uralmát, gyámkodását vagy az erre való törekvést, illetve a belső egyenlőtlenségeinek legitimálását egyaránt szolgáltathatta.

3. Más kultúrák megismerése és leigázása nagyon gyakran szoros kölcsönhatásban állt egymással.

4. A Nyugat által alkotott sztereotípiákat a helyiek, bár maguk is negatívnak érzik, mégis gyakran elfogadják – a szociálpszichológiában ezt a folyamatot nevezik önstigmatizációnak.

 

Ki figyel kit?

 

Mert Kelet marad Kelet, Nyugat marad Nyugat, Eggyé sohasem lesznek” – így hangzik a fehér gyarmatosítók bölcsessége Kipling fogalmazásában. Mi azonban nem látjuk Kelet és Nyugat között a szakadékot..., de látjuk, hogy a vasút tovább kigyózik, látjuk az új állomásépületet, a szilókat és a kollektív birtokok egyszínű végtelenségére a sötétvörös hold ragyog.

1500 kilómétert tettünk már meg és még mindig az ötéves terv fölött repülünk. Európa – Ázsia? Nem látunk különbséget. Tavaly télen egy egész napot kellett az ukrán határállomáson, Sepetovkában töltenünk és rögtön utána néhány órát a lengyel határon, Zdolbunovoban. Igen, ott volt némi különbség. Amott munkaiskolák, esti tanfolyamok, új épületek, itt a pap, akinek kezetcsókolnak, kereskedők, akik az utasoktól rubelt és kaviárt akartak vásárolni, egy hordár, aki az utasoknak bordélyházat ajánlott, vámhivatalnokok és határőrök, ezüstös csattokkal, aranyos zsinórokkal, lakkozott csizmákkal és enyves kezekkel. Itt alattunk... semmi ilyesmi nem látható.

(Egon Erwin Kisch riportja a szovjet Közép-Ázsiáról, 1934)[10]

 

               Legfontosabb vitapontom az euro-orientalizmus-sémával a Nyugat–Kelet-információáramlás természete. Szisztematikus ismeretgyűjtés és hódítás kapcsolata egészen nyilvánvaló a posztkoloniális elmélet számára,[11] a TÉVKÉ-vel kapcsolatban azonban más a helyzet: itt a hódítási törekvések inkább az ismerethiánnyal[12] függtek össze, a nyugatiak rendszerint rá szoktak fizetni itteni behatolásaikra. Wolff 18. századi panorámáját XII. Károly svéd király illetve Napóleon oroszországi invázióival foglalja keretbe, sötét utalásokkal későbbi eseményekre, köztük kiemelkedő helyen a hitleri agresszióra a Szovjetunió ellen. Érdemes megjegyezni azonban azt, amit ő elmulaszt (s az a szörnyű gyanúm, hogy a tipikus amerikai student-olvasó ezt nem tudja magától): az oroszok teherbírását és a (kelet-európai) terep sajátosságait a támadók mindhárom esetben durván alábecsülték, belebuktak a kísérletbe, az oroszok pedig megerősödve, nyugat felé terjeszkedve kerültek ki mindhárom háborúból.[13]

               De még ha kikapcsoljuk is a hódításra való kényszeres célozgatásokat: alapjában különbözőnek érzem a Nyugat és a TÉVKE közötti információcsere természetét, mint a Nyugat és a nem-nyugati civilizációk közöttit. Utóbbiakról a Nyugat – egészen a legutóbbi néhány évtizedig – sokkal többet tudott, mint azok róla, sőt, megkockáztatható, ezen népek egészen a legutóbbi időkig saját múltjukról is több ismeretet nyertek a nyugati utazók-kutatók beszámolóiból, mint saját történetírásukból[14]. Tehát a megismerés terén (is) egyfajta “egyenlőtlen csere” érvényesült. Nem is lehetett másként: a “vademberre” katasztrófaként szakadt a nyugati behatolás, míg a nagy keleti kultúrák megvető közönye csak késleltetni tudta a Nyugat sokkhatással járó behatolását. Az iszlám világ egészen addig nem érdeklődött igazán a keresztény Európa ügyei iránt, amíg – Magyarország felszabadításával – meg nem kezdődött az oszmánok kiszorítása a kontinensről, s ezzel a birodalmuk bomlási folyamata,[15] közismert Kína és Japán bezárkózása, érdektelensége a nyugatiakkal szemben.

               A japán példa különösen érdekes: egy hosszabb ismerkedési periódus (emlékeznek még a Sógun című regényre és TV-sorozatra?) után 1614-ben – utólag látható: az őket fenyegető veszély pontos felismerése nyomán – kitiltották az országból a spanyolokat és portugálokat, a terjeszkedő japán katolicizmust véresen kiirtották, kapcsolatokat pedig, egészen Perry “fekete hajóinak” 1854-es megjelenéséig, csak a Nagasaki-öböl egyik szigetén szabályszerű gettóba zárt holland kereskedelmi teleppel tartottak. A hollandok mindössze évente egyszer hagyhatták el a telepet, amikor – szigorúan ellenőrzött útvonalon – a császári udvarba vonulhattak. Mégis: két utazó, a 17. század végén Engelbert Kaempfer, a 18. század közepén pedig Karl Peter von Thunberg aprólékos türelemmel összerakott töredékinformációkból meglehetősen tárgyilagos és átfogónak tekinthető Japán-képet alkotott.[16] Ezzel szemben a japánok – egészen a kikényszerített nyitásig – torz és hiányos Nyugat-képpel rendelkeztek. Nem intellektuális hiányosságaik miatt, hiszen a nyitás után a “sikeres Nyugat-utánzók” példázatává váltak, hanem mert addig egyszerűen nem érdekelték őket ezek a “barbárok".

               Az európai kontinens esetében azonban más volt a helyzet. Egyetértek Böröcz Józseffel, hogy a kilencvenes évek “EU–magyar párbeszédje” – akárcsak a korábbi Nyugat-magyar, Nyugat–TÉVKÉ-"párbeszédek” jelentős része – “nagyon egyenlőtlen felek között zajlik” (Böröcz, 1998, 3.), amely a kommunikációt is roppant egyoldalúvá változtatja. Dolgozatom egyik legfontosabb tétele szerint azonban Európa két fele között az információs egyenlőtlenség éppen fordított volt, mint a gazdasági egyenlőtlenség.[17] Gyakran puffogtatott közhely, de ettől még tény, hogy Magyarország az előző ezredforduló kora óta mintákat, struktúrákat, ismereteket vett át a Nyugattól, a kereszténységtől kezdve a művészeti stílusokon át a vasekéig és a háromnyomásos földművelésig. Az például, hogy Magyarországon néhány kísérlettől eltekintve a középkorban nem sikerült hazai egyetemet létrehozni, nemcsak hátrányokkal, de azzal az előnnyel is járt, hogy a magyar értelmiségi elit évszázadokon át nyugati (esetleg cseh vagy lengyel) egyetemeken tanult[18] ismeretek tömegét hozva haza.[19] Ellenkező irányban ezen ismerettömegnek csak egy töredéke áramlott.

               (Mellesleg: a nyugati tájékozatlanságon fel lehet háborodni, de sokszor kész szerencse, hogy nem értik a – Melegh kifejezésével élve – “helyi tematizációkat”, pl. azokat a mindennapi kis abszurditásokat, amelyekkel politikusaink és értelmiségieink egy része olykor elszöszmötöl. Ezeket – önvédelemből – néha én magam sem próbálom megérteni. Komolyabbra fordítva: a történeti antropológiában újabban nagy figyelmet fordítanak az elnyomottak lappangó ellenállására, amelynek lényegi eleme a rejtőzködés, a kommunikációképtelenség, a tudatlanság, a “barbárság” stilizált megjelenítése, gyakran színlelése. A “buta paraszt” nem okvetlenül az úri gőg által meghatározott stigma – hanem az alávetettek valójában nagyon is racionális védekezési stratégiája. Megfontolásra ajánlom ezt a metaforát a Nyugat-TÉVKE-viszonyra nézve is).

               Az oroszok esetében ez a Nyugatra figyelés később kezdődött, de mégis előbb, mint a sokat emlegetett Nagy Péter-féle “modernizálás”.[20] Melegh szerint a Nyugat szemében ma is Oroszország a paradigmatikus példa a TÉVKE kapcsán – nos, egy szempontból az oroszok valóban paradigmatikusak. Arról van szó, hogy az oroszokat már a koraújkorban foglalkoztatni kezdte, milyen képet alkot róluk a Nyugat, és megpróbálták ezt a képet befolyásolni, manipulálni, méghozzá az aktuális nyugati témák, fogalmak és sémák aktív, kreatív – történelmük egyes periódusaiban kimondottan zseniális – felhasználásával. Gondoljunk csak Nagy Péter, Nagy Katalin, Lenin vagy Gorbacsov jó “nyugati sajtójára". Hipotézisem szerint ezeket a befolyásolási törekvéseket és technikákat – amelyek ma már teljesen általánosak valamennyi nem-nyugati országban – először az oroszok dolgozták ki, hasonlóképpen, ahogy a nyugatiak dolgozták ki a korábban vázolt szisztematikus ismeretgyűjtési technikákat más civilizációkról.

               A “negatív Kelet-Európa/Oroszország-kép” az orosz elit számára egyrészt igazolhatta a közép-ázsiai és távol-keleti hódításokat: a vitatott státusú TÉVKE egy csapásra “Nyugattá” változott az “igazi” Kelettel szemben. Másrészt, a belső viszonyok tekintetében igazolhatta a modernizáló kormányzat kemény lépéseit, mint Lenin megfogalmazta: “Nagy Péter barbár eszközökkel harcolt, hogy a barbárságot felszámolja". Sarkítva fogalmazhatunk úgy is, hogy az a TÉVKE-kép, amely az euro-orientalisták véleménye szerint a Nyugat érdekeinek és előíteleinek a szülötte, sokkal inkább szolgálta a helyi, mindenekelőtt az orosz elit érdekeit. Ez a tény maga Wolff számára is letagadhatatlan, ezért Nagy Katalin személyére öszpontosít, s azzal a lélegzetelállító trükkel, hogy Katalin német származású, a katalini politikát teljes egészében az “elnyomó Nyugat-elnyomott Kelet"-sémába gyömöszöli. De a “stigma elfogadása” szolgálhat belső kritikai célokat is: több generáció orosz, lengyel, magyar, balkáni, stb. értelmiségi kirohanásai “ázsiai viszonyaink” ellen jól összefért a Nyugat ezzel egyidejű kritikájával is, akár ugyanezen értelmiségiek részéről, lásd például a magyar értelmiségi elit színe-javát, Janus Pannoniustól Kossuth Lajoson át Ady Endréig (mai példákat inkább nem hoznék). Inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy tulajdonképpen csak saját felfogásának konzekvens alkalmazását kérem számon az euro-orientalizmuson. Ha a “stigmatizált Kelet-Európa-kép", amelyet a nyugatiak hoztak létre, a belső nyugati viszonyok kontextusában is elemezhető, akkor ennek a stigmának mind az ún. “elfogadása", mind az ún. “elutasítása” a belső keleti viszonyok összefüggéseiben értelmezhető és értelmezendő.

               Erről Melegh Attila egy lábjegyzetben így ír:

 

E kérdés kapcsán külön is vizsgálandó, hogy milyen helyi tudásszociológiai összefüggések magyarázzák a Kelet-Nyugat-diskurzus ilyen lelkes átvételét. Többféle úton indulhatunk el. Először is, a fent említett viták politikai összefüggéseinek elemzésével felhívhatjuk a figyelmet a köztesség-koncepció kritikai élére, arra, hogy segítségével vezető értelmiségiek tiltakozhattak a térség geopolitikai helyzete ellen, illetve egy »idealizált« társadalomkép alapján bírálhatták az éppen regnáló politikai rendszert. Másodszor, mélyebb szövegelemzéssel kideríthető, hogy ez az erős kritika, a saját társadalom »torzként«, »kettős társadalomként« való feltüntetése a szerzők elidegenedéséről árulkodik, és az ebből fakadó erős normativitás az értelmiségiek azon törekvését tükrözi, hogy meghatározzák a »megfelelő« társadalomfejlődés modelljét.” (Melegh, 1999, 26.)

 

               Apró kötözködés csupán, ha megjegyzem, hogy az “erős normativitás” Melegh cikkétől sem idegen.[21] Komolyabban: Melegh érvelése visszafordítható – nem csupán “a hagyományos Kelet-Nyugat-diskurzus elfogadása” szolgálhat belső viták eszközéül, de az is, ha valaki egy kritikai megnyilvánulást “a hagyományos Kelet-Nyugat-diskurzus elfogadásának” tüntet fel. Egy klasszikus példa: a reformkori Magyarországon először Széchenyit vádolták ellenfelei azzal, hogy a külföld “utánzására” buzdít; később, mikor a liberális ellenzék erősödése és radikalizálódása Széchenyit a konzervatívok felé tolja, ő vádolja ugyanezzel Kossuthékat, ismét pár év múlva Kossuth vágja ugyanezt a centralisták fejéhez.[22]

               Todorova már említett kötetében illúziótlanul leszögezi, hogy a balkániak maguk sem voltak ártatlanok a “Balkán” kifejezésnek kvázi-szitokszóvá alakulásában: az itt élő népek általában elfogadták, hogy a Balkán létezik, s hogy valóban olyan “barbár föld", mind ahogy a nyugatiak képzelik – csakhogy ők maguk kivételek, vagy mert nem is részei a Balkánnak (románok, horvátok), vagy mert sokkal erősebb a mediterrán kötődésük (görögök), és így tovább.

               A legérdekesebb a jugoszláv példa: a háború előtt valamennyi itt élő nemzet elhatárolta magát a Balkántól, Kelet-Európától, sőt, a nyolcvanas években Közép-Európától is – mivel úgy érezték (s ebben a magyarok, csehek, lengyelek többsége egyet is értett velük, a románokról és bolgárokról nem is beszélve), hogy ők jobban élnek azoknál. “»Ne felejtse el«, mondja mindenki, »ez itt a Balkán«“ – ez már Timothy Garton Ash tapasztalata, amikor 1996-97 telén Belgrádban jár. Félreértés lenne ezt az új megközelítést a Nyugat sémáinak szolgai átvételével magyarázni, a dolog elsősorban a belső szerbiai viszonyokról szól:

 

Tíz éve még volt egy Jugoszlávia nevű ország, »és én még azt hittem, hogy Európában van«, mondja barátom, Ognjen Pribiševic, az egyik legokosabb politikai elemző Belgrádban. Gazdaságilag elég jól ment a soruk a csehekhez vagy a lengyelekhez képest. Belgrád elegánsabbnak tűnhetett, mint Varsó. Az iskolák és a bíróságok többé-kevésbé normálisan működtek. Szabadon lehetett utazni. Jugoszláviának jó neve volt a világban. Most egy Szerbia nevű országban élnek, és ez – ebben mind egyetértenek – nem Európában van, hanem a Balkánon.” (Ash, 1997–98, 24–25.)

 

               Magunkat csapnánk be, ha egy dogmatikusan átvett nyugati “korrektség” jegyében megkérdőjeleznénk e diagnózist, illetve, ha elhitetnénk magunkkal, hogy ezért a képért csak a nyugati előítéletek lennének felelősek. Ash ugyan “Közép-Európa” felfedezői egyikének számít, szerbiai cikke pedig az “euro-orientalizmus” vezérmotívumainak gyűjteménye[23], mégis, őt aztán nehéz lenne azzal vádolni, hogy lenézi a TÉVKE népeit, akikről alig rendelkezik valódi ismeretekkel. Legújabb írásában egyébként élesen ki is kel a Közép-Európa-fogalom kirekesztő használata ellen[24].

 

               Az egyes kelet-európai értelmiségi csoportok politikai-földrajzi fogalomhasználatát a Nyugat-Kelet-, a különböző Kelet-Kelet-, illetve az egyes kelet-európai belső diskurzusok összetett, időnként igen rövid idő alatt változó összjátéka alakítja, s nem pusztán egy mindent meghatározó “Nyugat-Kelet-diskurzus". Példának okáért Ashnek, Meleghnek vagy Todorovának teljesen igaza van abban, hogy a magyarországi “közép-európázás” jelentős mértékben az “igazi Kelet-Európa", majd Jugoszlávia összeomlása után a Balkán kirekesztésére is szolgált. Igaz, paradox módon, éppen ez hoz bennünket közös nevezőre – legalábbis egy tekintetben – a TÉVKE többi népével: az a felfogás, hogy mi még Európa/Nyugat részei vagyunk, míg ők már nem. S érdemes még hozzátenni: a “Közép-Európát” használó értelmiségiek – legalábbis jelentős részük – arra is törekedett, hogy népükben legalább a többi közép-európai néppel kapcsolatban kialakuljon a szolidaritás érzete – és nem rajtuk múlott, hogy ez teljesen kudarcot vallott.

 

Barbárokra várva

 

"Mert az, ami a keletieket (a saját szemükben) a többi fölé emelte, az a megaláztatás oszthatatlan tapasztalata volt. Csak a megaláztatásra volt nekik copy rightjuk, a megaláztatás volt az ő benső legitimációjuk, egyedülálló Made in Eastern Europe áru... A megaláztatás szerencsétlensége széles manipulációs tér, és a keleti szívesen intézményesítette a maga szerencsétlenségét. Ebben szakértő volt, egyébként is mindig elismerték, hogy érzelmi téren verhetetlen... (...)

[Ugyanakkor] neki, az áldozatnak, egyszer sem jutott az eszébe, hogy mások is türelmetlenül várnak a sorukra: Ruanda, a csecsenek... Több tucatnyi nyugat-európai (és amerikai) író, névtelen nyugati elégedetlenkedő, aki valóságosabb és emberibb világot keres, az erős érzelmek, az emberi sorsok megannyi vadásza táborozik ma a szerencsétlen bosnyák földön. Figyelmesen hallgatják az áldozat beszédét és följegyzik, hogy majd felelősségre vonhassák a világot, belecsípjenek a világ közömbös szívébe, más szenvedésén keresztül nemesítsék magukat, fölforgassák kicsit a nyugati standardokat. Ki merészeli ezek után közömbösséggel vádolni a Nyugatot? Ellenkezőleg, a Nyugat erkölcsi piaca éppen érzelmekkel van túltelítve."

(Dubravka Ugrešic, önmaga szerint “semmilyen", hivatalosan horvát nemzetiségű írónő)[25]

 

               A másik fontos pont, melynek kapcsán vitáznék az euro-orientalistákkal: a nyugati kontextus jellege, a TÉVKE-képet meghatározó nyugati aspirációk természete. Melegh Attila utalását olvasva az “elidegenedett értelmiségről” már csak a szabad asszociáció okán is bevillan két olvasmányélményem. Paul Hollander két könyve, a magyarul is megjelent Politikai zarándokok és az Anti-Americanism, amelyben a magyar-amerikai szerző ugyancsak a nyugati értelmiség egy részének elidegenedettségével magyaráz két jelenséget, amelyek egyazon érem két oldalát alkotják. Nevezetesen, hogy a nyugati értelmiségiek egy része időről időre földi utópiának kiált ki valamely hangsúlyozottan Nyugat-ellenes társadalmat (az 1930-as években a Szovjetuniót, a hatvanas évtizedben Kubát, a hetvenesben Kínát, majd a nyolcvanasban Nicaraguát, stb.), illetve, hogy alapjaiban elutasítja a nyugati kultúra egészét (vagy a paradigmatikusnak kikiáltott Egyesült Államokat). Fontos ponthoz érkeztünk: mint említettem már, a Nyugat kritikájának és ezzel szoros kapcsolatban a róluk Nyugaton kialakult kép tudatos manipulálásának ambícióit és technikáit először az oroszok dolgozták ki, Kelet-Közép-Európa később fordított erre figyelmet, a Balkán csak a 19. században, az ún. Harmadik Világ pedig igazán csak a 20. században. Az utóbb felsoroltak azonban ritkán vették át közvetlenül az oroszoktól ezeket a technikákat (az egyetlen, bár akkor is csak részleges kivétel ezúttal is a hidegháború kora), hanem – paradox módon – attól a Nyugattól, amellyel szemben később alkalmazták. Akár a marxizmus, akár a nacionalizmus vagy liberalizmus[26] terjedése a nem nyugati világokban ezt (is) példázza, nemcsak a Nyugatnak való behódolást.

               Az (ön)kritikai hajlandóság, illetve – fogalmazzunk óvatosabban – egyes csoportok intenzív kritikája a fennálló társadalmi rend ellen ugyanúgy a nyugati tradíció részét képezik[27], mint a felsőbbrendűség-tudat és az ehhez kapcsolódó rasszizmus. Ebben a kritikában mindig is szerepet kapott a Nyugat nem-nyugati népekhez való viszonyának kritikája, illetve a nem-nyugati népek stilizált dicsérete. Elég a “nemes vadember” elterjedt toposzára gondolni – amely ugyanakkor érdemben nem befolyásolta a fehérek magatartását a gyarmatokon a szerencsétlen “vadakkal” szemben. Az ilyen típusú kritika igazán befolyásossá a 20. század második felében kezdett válni, nyilvánvaló okokból: egyrészt a nyugati társadalom belső viszonyai alaposan átalakultak az imperializmus korához képest, másrészt a század elején még oly magától értetődőnek tűnt nyugati dominancia alaposan megingott.

               1924-ben még szélsőséges, ritka példának hatott Louis Aragon kiáltványa: “Mindent legyűrünk. És mindenekelőtt tönkretesszük azt a civilizációt, amely oly kedves nektek... Nyugati világ, halálra vagy ítélve. Mi Európa defetistái vagyunk... Mindenütt életre hívjuk a zűrzavar és a baj csíráit. Mi a szellem szószólói vagyunk. Nekünk jó minden barikád, minden béklyó, mely átkozott boldogságotok gátolja. Zsidók, ki a gettóból! Éheztessétek csak ki a népet, hadd ízlelje meg végre a harag kenyerét! Mozdulj meg ezer karú India, te nagy legendás Brahma. Rajtad a sor, Egyiptom. És hadd szakadjon rettegő országainkra a kábítószerkalmárok siserahada. Hadd hulljon porba a messzi Amerika a képtelen szesztilalmak közepett, fehér buildingjeivel. Kelj fel, világ! Lássátok: milyen szikkadt a föld, és mennyire megérett minden a tűzvészre. Szinte olyan, mint a pelyva. Csak nevessetek. Mi vagyunk azok, akik mindig az ellenségnek nyújtjuk a kezünket...[28]. Ma ez már rutinszöveg lenne egy radikális nyugati értelmiségi csoport részéről – legfeljebb a zsidóságot nem a Nyugat ellenfelei közé sorolnák, hanem megbélyegeznék a “cionizmust, mint a Nyugat előretolt bástyáját a Közel-Keleten". Amikor a szürrealisták fénykorukat élték, tehát a második világháború előtt, Németországban, Franciaországban és Nagy-Britanniában összesen 150 ezer egyetemi hallgató volt – 1968 környékén egyedül Franciaországban több mint 600 ezer[29], és a növekedés üteme (amely a humán tudományokat tanulók körében az átlagosnál is nagyobb volt) azóta sem lassult le. Manapság, a “globalizált világban” az angolul olvasni tudó egyetemi oktatók száma sokmilliós potenciális piacot jelent mindenféle Nyugat-kritikára szerte a világon – de mindenekelőtt magán a Nyugaton belül.

               Edward Saidnak van egy igen figyelemreméltó vallomása (1998-99). Palesztin szülők gyermekeként született, de már kora gyermekkorában el kellett hagynia hazáját. Mivel apja az első világháborúban angol állampolgárságot kapott, az anglikán kereszténynek nevelt Said angol elitiskolákban tanult, majd nyugati egyetemeken tanított, és mint írja, “azon vettem észre magam, hogy teljesen nyugati ember lettem[30]. Utol is éri a nyugati ember egyik betegsége, az identitásválság, amelyből végül palesztin azonosságtudata kifejlesztésével kerül ki, s a fegyveres ellenállás erkölcsi támogatójaként (is) híressé válik[31]. Írását különben egy Joseph Conrad-szöveg keltette érzéseinek leírásával kezdi. A lengyel származású Conrad olyan jól megtanult angolul, hogy az egyik legkiválóbb angol prózaíróként tartják számon, idézett önéletrajza szerint viszont élete végéig kínozta az idegenség érzete. Pedig, írja Said, valószínűleg észre sem véve, hogy az “euro-orientalisták” lábára hág ezzel, “Conrad... európai volt, aki szülőhazáját, Lengyelországot elhagyva angol lett, tehát többé-kevésbé egy világrészen belül költözött. (...) ő, amikor Lengyelországból Franciaországon keresztül Angliába utazott, végig Európán belül maradt."[32] Said mellesleg az “orientalizmus"-séma leírása során rendszeresen a nyugatiak szemére veti, hogy milyen kevés figyelmet szentelnek a “Keleten” belüli, de akár még az iszlám világon belüli, igen komoly különbségeknek.

               Böröcz József kitűnő tanulmányban elemzi az amerikai akadémiai közeget, amelynek fő jellemzője, hogy az őt körülvevő társadalmat egyre inkább az identitáspolitika jellemzi. “Négy érvényes dimenzió figyelhető meg: a »rassz«, az etnicitás, a nem s a nemi orientáció. (...) A multikulturalizmus... az identitáspolitikából táplálkozik. A másságot nem azért kell elfogadni, mert az erre való figyelem »objektíve« jobb tudományt, csillogóbb intellektualizmust eredményezne, hanem azért, mert »mi, akik ezt az identitást valljuk« kellő számban »itt vagyunk, és ezt követeljük«."[33] Ennek a nyomásnak a következménye a politikai korrektség (political correctness) divatja és sok más, legalább anekdotikus szinten nálunk is ismert megnyilvánulás. Böröcz is egy anekdotával kezdte írását: tanszéke az amerikai Rutgers Egyetemen pályázatot írt ki egy állásra. Az elbírálás során olvasatlanul kizárták a Kelet-Európával foglalkozókat, “hiszen te már itt vagy” – mondták ártatlanul Böröcznek. A bekezdés elején idézett elemzést követően “értünk el oda, hogy értelmezhessük a nyitó anekdotát. Azt, hogy valaki »Kelet-Európával« foglalkozik, e közegben gyorsan, könnyen lehet indokolni az identitáskategóriák logikája szerint. Az, hogy »legyen ilyen is«, mert van rá »helyi« igény (a Rutgers környékén a magyar az egyik legnépesebb etnikum) erősebb legitimációs érv, mint bármiféle utalás az egyetemes tudásra vagy az összehasonlító módszerre. (...) »Kelet-Európa« tehát nem régió, meghatározott történelmi és földrajzi kontextussal, hanem tématerület."[34]

 

                Nem vitatom, hogy az “euro-orientalizmus”-séma alapjában helyesen ír le egy igen tipikus nyugati “Kelet-Európa"-képet – de csak az egyiket a több közül. Létezik egy akadémiai szféra, amely jelentős részben erősen kritikus a fennálló nyugati társadalmi viszonyokkal szemben, erősen kritikus a Nyugat és más térségek kapcsolatának minőségével szemben. Ugyanakkor ez a szféra is nyugati nyugati termék, erejét a Nyugat erőforrásai adják. Peter Berger “a globális kultúra négy arca” között – a vezető üzletemberek és politikusok “Davos-kultúrája", a tömegtermelés “McWorld"-kultúrája és a az evangélikus protestantizmus világ-networkje mellett – megemlíti még az ún. Tanszéki-klub Internacionálét is. “Lényegében ez a nyugati értelmiség és az ő értékeinek illetve ideológiáinak elterjesztése. Amíg a »Davos-kultúra« számítógépeket próbál meg eladni Indiában, addig a Tanszéki-klub Internacionálé a feminizmust[35] vagy a környezetvédelmet népszerűsíti ugyanott."[36] Vagy az (euro-)orientalizmus-kritikát, a helyi kereslethez alkalmazkodva. “Alapvetően ez is elitkultúra” – állapítja meg Berger. – Ironikus módon, a neomarxista függőségi elmélet, amely nem volt túl sikeres a fejlett kapitalizmus változásainak értékelésében, elég jól passzol a Tanszéki-klub Internacionálé globális elterjedéséhez. Itt átható függőségi viszony áll fenn: a helyi »komprádor-osztály« viszi véghez azt a tervet, mely a »metropolisz« kulturális központjában születik."[37] Ez formális szempontból még akkor is igaz, ha a “Tanszéki-klub Internacionálé” kritikus, sokszor igen élesen kritikus a domináns(nak feltüntetett) “hivatalos” nyugati értékekkel, politikával és társadalmi renddel szemben. Sőt, megfordíthatjuk az összefüggést: a hazai társadalmi állapotokkal való elégedetlenség vezeti őket a “mások” demonstratív felértékelésére. A “nemes vadember” vagy “a racionális elveken, nem feudalizmuson alapuló Kína” sok évszázados mítoszai mutatják, milyen régi nyugati tradícióról van szó. Manapság, mint korábban már írtam, csupán a tömegessé válás, illetve a nyugati világhegemónia tényleges fenyegetettsége erősíti fel ennek a tradíciónak a hangját.

               Az orientalizmus mintájára újabban terjed az occidentalizmus[38] kifejezése is. A fogalom arra a (gyakran implicit) Nyugat-képre utal, amely a nem-nyugati népek leírásaiban jelenik meg. Példának okáért egy nyugati antropológus részletes beszámolót nyújt arról, hogy az általa vizsgált törzs mennyire harmonikusan él együtt az ökoszféra más elemeivel (régiesen: a természettel), mennyire alárendelt jelentőséggel bírnak számukra az anyagi értékek, mennyivel intenzívebbek körükben az emberi kapcsolatok – s közben burkoltan vagy nyíltan szembeállítja ezeket a viszonyokat a Nyugat világával. Irónikus helyzet: azok a (sok esetben nyugati) kutatók, akik szerint “a Nyugat” differenciálatlanul és elfogultan tekint a “keleti” vagy a “primitív” társadalmakra, ugyanakkor gyakran hihetetlenül differenciálatlan és elfogult képet nyújtanak magáról “a Nyugatról"[39]. Írásom egyik legfontosabb tétele szerint az euro-orientalizmus-séma az occidentalizmus sajátos, TÉVKE-beli változatát képezi.

 

Ments meg, Uram, a barátaimtól

 

"A higgadt, negyvenéves, sikeres filmoperatőr a tükör előtt, borotválkozás közben hirtelen abbahagyja az éneklést, s egy kis szünet után azt mondja:

»Mi, magyarok, mind öt évvel idősebbnek nézünk ki, mint a nyugatiak. Tudod, miért? Az oroszok miatt.«

(Hans Magnus Enzensberger, 1985)[40]

 

               Mind Melegh, mind Böröcz a Nyugat-Kelet-diskurzus egy szűk, jól megragadható szeletét vizsgálták részlesebben, gondosan indokolva, miért vélik azt, hogy ezek a részletek jellegzetesek vagy legalábbis fontosak lehetnek az általános kép felvázolásában. Ezt a módszert szeretném az alábbiakban én is követni, amikor egy ismeretterjesztő könyv Kelet-Európa-képét ismertetem. A könyv az amerikai “For beginners” sorozatban jelent meg, amelynek népszerű kötetei képregényes formában próbálnak komoly kérdéseket fiatalok számára is fogyaszthatóvá tenni. Az 1975-ben indult sorozatnak 1997-ig 87 kötete jelent meg, csak csemegézve a címek között: “Marx", “Freud” (két kiadás is), “Fekete Holocaust", “Opera", “Esőerdők", “Kierkegaard", “Lacan", “Shakespeare", “Heidegger", “DNA", “Arabok és Izrael", stb. Magyarul az Ikon Kiadó próbálkozott a sorozat magyarításával “Nesze Neked” címmel, 1995-96-ban ki is adták a “Feminizmus", a “Freud” és a “Posztmodern” köteteket, de aztán a magyar sorozat félbeszakadt.

               1997-ben jelent meg tehát a sorozat újabb darabja, a Kelet-Európa története kezdőknek; szerzőként Paul Beck (magyar felmenőkkel rendelkező rajzművész), Ed Mast (író, drámaíró) és Perry Tapper (egy bostoni egyetemen és Prágában tanult történelmet, jelenleg családostul Csehországban él, több történelmi mű szerzője, J. Pekar Csehszlovákia történetének fordítója) szerepel. A szerzők nagyjából a volt szocialista országokat mínusz a (volt) Szovjetuniót tekintik Kelet-Európának. Az alapvető dichotomia, amellyel a szerzők dolgoznak, nagyon ismerős: a helyi (kis) népek szemben a birodalmakkal. A térség történelmének vezérmotívuma: állandóan birodalmak szállják meg, összeverekednek vagy osztoznak rajta, beavatkoznak az ügyeibe, kiszipolyozzák, s a külső szemlélő számára zavarosnak tűnő belső küzdelmeket is vagy a birodalmak beavatkozása, vagy egy korábbi beavatkozásának utóhatásai okozzák.

               Az első fejezet az 1919-es párizsi béketárgyalásokat idézi fel (vezérmotívum: a Négy Nagy kénye-kedve szerint szabdalja a térképet, miközben a kis népek küldöttei elkeseredetten követelőznek). Innen hátrál vissza a főszereplők, azaz a “helyi népek” és a “birodalmak” bemutatásáig (2-3. fejezet). Aranyos, hogy a “helyi népeket” bemutató második fejezet címe: “Ismerjük meg a szlávokat". Megemlíti ugyan, hogy voltak itt korábban rómaiak (persze, róluk majd kiderül, hogy ők birodalmiak voltak – de mi van a keltákkal?), majd erre csaptak át a népvándorlás hullámai, de hát a szlávok azok, akik ma itt élnek (s akik őshazájukból mindig “szétáradtak", jelenlegi telephelyükre mindig “megérkeztek", míg a többi nép “behatolt” vagy “betört"). Bemutatja a szlávok “szétáramlását” (érdekes lenne tudni, mit szólnának ehhez a bizánciak...), kereszténységre térítését, az egyházszakadást[41]. Apróság, hogy a népek felsorolása közben[42] a (nyugati) szlávok közé sorolja a letteket, litvánokat és a moldávokat, megkülönbözteti a (nyugati szlávnak minősített) ruténokat a (keleti szláv) ukránoktól, s elfeledkezik az észtekről és a makedónokról (noha a 29-30. oldal térképein utóbbiak is szerepelnek). Utána megemlít “néhány behatolót", akik – pl. “mongolok, hunok, tatárok és avarok” (így, és ebben a sorrendben; 26.old.) – nem maradtak sokáig, míg akadtak, akik letelepedtek, pl. a magyarok. A “futottak még” kategóriában a két “őslakó” nép: a románok (természetesen a dákok és rómaiak örököseiként mindig is a “a modern Románia területén” éltek), és az albánok. Majd egy térképvázlat az államok mai határairól, s annak tisztázása, hogy az etnikai határok nem egészen esnek ezekkel egybe.

               Hogy ez minek köszönhető? Természetesen a birodalmaknak, amelyek folyton meghódították ezt a területet, népeire rákényszerítették saját kategorizációjukat, vallásukat, adminisztrációjukat és összekeverték az itt élő népeket. A könyv szépen felsorolja az összes birodalmat, Rómától a Szovjetunióig. Időnként két vagy több birodalom esett egymásnak, majd megosztoztak a területen, máskor az itt élő népek lázadtak fel a birodalmak ellen. Apróság, de jellemző, hogy az Ausztriát jelképező kis alak konzekvensen ugyanolyan csúcsos sisakot visel, mint a Poroszországot, majd Németországot szimbolizáló figura (nyilván, mert az osztrák is olyan németféle), s csak úgy lehet megkülönböztetni, hogy neki olyan fereczjózsefes szakálla van (48., 49., 50.old., stb.), már Mária Terézia korában is (noha a szerzők korábban megkülönböztették a “Habsburg-birodalmat” az 1867-ben kezdődő Monarchiától, 33.old.); illetve, hogy egyszer felcserélték a “magyarnak” illetve “szerbnek” szánt alakocskát (65.old.).

               A séma minden korszakra alkalmazható: a török hódítás közös nevezőre kerül a két világháborúval, a törökellenes felkelések a 20. századi forradalmakkal. A hidegháború lényege természesen hasonló: a könyv leírja/rajzolja, mit vetettek egymás szemére az oroszok és amerikaiak, majd így folytatja: “Valójában Sam és Iván nem volt más, mint a BIRODALMAK két különböző fajtája.” (97-98.old.). A “BIRODALMAK” kifejezést a kecskeszakállas, csillagos-sávos cilindert viselő figura és a tányérsapkás medve közös buborékban rikkantja világgá.

               Mi maradt a kommunizmus összeomlása után? Sejthetjük: zűrzavar, tanácstalanság, etnikai gyűlölködés, gazdasági válság és kapitalizmus, azaz: felüti a fejét a munkanélküliség, a hajléktalanság és a szegénység. De főleg: megjelennek a “multinacionális pénzügyi BIRODALMAK", amelyeket ugyanolyan előreugró állú “tőkés"-figurák jelképeznek, mint a korábbi birodalmak katonái, Rómától kezdve (145.old.).

               A könyv az etnikai viszályról – mindenekelőtt a természetes módon kiemelten kezelt Jugoszláviában – elárulja nekünk “A NAGY TITKOT: miközben a nemzetközi média folyamatosan »boszniai muszlim kormányzatról« vagy »muszlimok uralta hadseregről« beszél, mind a kormányt, mind a hadsereget bosnyákok – muszlimok, szerbek és horvátok – alkotják, akik egy multietnikus államot szeretnének felépíteni.” (158.old.) A szerb helyi kis népből egyszerre egy Nagy-Szerbiát akaró kis birodalom-aspiráns lesz (l. 65.oldal); a szerbek az etnikai tisztogatást Boszniában “a náci Németország, Törökország, Izrael, az Egyesült Államok és mások ragyogó példáját követve” hajtották végre (164.old.). Nem tudom elhinni, hogy a fenti felsorolásban nincs egy kis kiszámított kegyetlenség.

               Van egy képregény-motívum, amely vissza-visszatér a könyv lapjain. Első megjelenésekor egy római legionárius kérdez egy illírt (aki “tipikus” balkáni viseletben ácsorog a birkái mellett): “Milyen országban élsz?” A válaszra – “Illyricum” – egy bunkócsapás a válasz, majd a földön heverő áldozatot kioktatják: “Nem! Te egy római vagy!” (41.old.) A séma visszatér a törökök (46. és 55.old.), majd Jugoszlávia (108.old.) kapcsán, s csak úgy általánosságban is, kitalált népnevekkel (164.old.). Egyedül a végén csillan fel egyfajta sötét, “tipikusan TÉVKE-beli” humor: a válaszolót – “bosnyák vagyok” – itt nem leütik, hanem lelövik, és azt mondják a hullájának: “nem, te történelem vagy!” (164.old.) Nem minden tanulság nélküli, hogy a stilizált “szakértő” egyszer megjegyzi a “szerbek uralta Jugoszlávia” kapcsán: “egyébként Tito szerb volt.” (108.old.). Tudtommal meg félig szlovén, félig horvát.

 

Gyarmatosítók és gyarmatosítottak

 

"Érdekeink szempontjából éles különbséget teszek Európa nyugati és kelet fele között, és ebből következőleg aközött is, hogy milyen befolyásra és beavatkozásra kell törekednünk ebben a két övezetben. Nagyjából azt mondanám, hogy Nyugat-Európában partnerek vagyunk, míg Kelet-Európában – összehasonlítva ezzel – szerepünk inkább az érdektelen baráté (disinterested amicus curiae). A mi biztonságunk bizonyos körülmények között szoros kapcsolatban áll Franciaországéval, Belgiuméval vagy Hollandiáéval. Ám ha ez biztosított, nem hiszem, hogy példának okáért Romániáéval is szoros összefüggésben állna."

(Austen Chamberlain brit külügyminiszter, 1925[43])

 

               Melegh Attilával szemben hangsúlyozni szeretném, hogy az, mi számít “nyugati tematizációnak", erősen vitatható, pusztán nyugatiak által készített szövegekből nem állapítható meg egyértelműen. A 19. század első felében még a jobbágyfelszabadítás vagy törvény előtti egyenlőség témáját is ilyen – a magyar valóságtól teljesen idegen – “nyugati tematizációnak” lehetett minősíteni. Talán ellentmondásos módon azonban, de mégis igazat adnék Melegh Attilának: a Nyugat valóban egyfajta hegemóniával rendelkezik a TÉVKE tematizálásában, de hozzátenném, hogy ez a hegemónia érvényesül a Nyugat-kritika tematizálásában is, amelyhez a nem-nyugati térségek Nyugat-kritikusainak alkalmazkodniuk kell. A Nyugat intenzív iparosításának korában azért illett a Nyugatot támadni, mert (tudatos rosszindulatból vagy a vak strukturális kényszerek hatásaként) elsorvasztja a nem-nyugatiak hagyományos iparágait, s nem engedi kifejleszteni az újakat. Ma a Nyugat állítólag a posztindusztriális vagy információs társadalom felé tart, a kritika főiránya is, természetesen, az információ elbitorlását és manipulását veszi célba. Logikus: ahogy a klasszikus kritika érvrendszerével dolgozó kormányok saját nehézipar kifejlesztésére törekedtek (ha lehetőség volt rá, akkor nyugati tőkével és szakemberekkel), úgy a mai kritika az információ birtokbavételét tűzi ki céljául (ha lehetőség van rá, akkor nyugati tőkével és szakemberekkel).

 

               A “Nyugat – nem-Nyugat” viszony kritikájában a 20. század fő motívuma a gyarmatosítás elítélése, először a felszabadítási teóriák, majd – a felszabadulás után – a posztkolonialista elméletek formájában. Berger a korábban már többször hivatkozott tanulmányában érezhető kajánsággal fordítja vissza a gyarmatosítás-érvet (l. a “Tanszéki Internacionálé” sajátos “komprádor osztályát"), de ő példaként olyan országot említ (Indiát), amely valóban gyarmat volt. Kérdés, hogy alkalmazhatóak-e a volt gyarmatok tapasztalatai a mai TÉVKÉ-re. Böröcz[44] és Melegh szerint igen, Todorova némileg óvatosabb: bár elismeri a saidi “inspirációt"[45], nyíltan elutasítja, hogy a posztkoloniális tanulmányok használhatóak lennének az ő “balkanizmus"-fogalmára[46].

               A kitűnő magyarországi szociológiai folyóirat, a Replika 1998-99-es számaiban vitát szervezett Colonization or partnership? (a magyar változatban: A tudomány gyarmatosítása?) címmel[47], amelyben Csepeli György, Örkény Antal és Kim Lane Scheppele provokatív vitaindítója azt a tézist állítja fel, hogy a nyugati társadalomtudósok jelen pillanatban, tehát az 1990-es években gyarmatosítják a kelet-európai társadalomtudományokat. A nyugatiak – nagyobb erőforrásaikat és a kelet-európai társadalomtudományok pillanatnyi ziláltságát felhasználva – a “bennszülött” kollégák szerepét mindössze az (egyoldalú) adatgyűjtésre korlátozzák, s erre támaszkodva a térség “szakértőinek” szerepében tündökölhetnek, mind Nyugaton, mind Keleten. Ehhez a “vírusfertőzéshez” alkalmazkodni csak a nyugati közegbe fiatalon kikerült “janicsárok” képesek, akik ezek után idegenül mozognak odahaza, ha egyáltalán hazatérnek.

               Nehéz nem szatírát írni erről a tézisről, amelyet a szerzők Nyugaton írtak és publikáltak először, amelyben először is nyugati kollégáik segítségét köszönik meg, s amelyben a Csepeli-Örkény-duó szövegét, jól elkülönített formában egy nyugati szerző kommentálja – lelkes egyetértéssel, mély tisztelettel és érdeklődéssel Kelet-Európa és a kelet-európaiak iránt, kritizálva “a nyugatiak” fellépését. Az írás ellentmondásait a (keleti és nyugati) hozzászólók bőségesen tárgyalják[48], itt mindössze e kritikák két elemére szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik: mint Jörg Becker csendesen megjegyzi, “a »gyarmatosítás« fogalma a Kelet-Közép-Európa és Nyugat-Európa közötti függőségi viszonyra... nem vonatkoztatható", mivel történelmietlen, nem differenciált – és kissé sértő a volt gyarmatok lakóira nézve is[49]. A másik mozzanat, amelyre a gyarmatosítás-tézis kritikusai ismételten felhívják a figyelmet, hogy “Kelet-Európa” fogalma mennyire differenciálatlan, hisz meglehetősen más a helyzet a volt reformországokban (Lengyelország, Magyarország), ahol a kommunista korszakban is jelentős társadalomtudomány létezett, illetve a volt Szovjetunió, a Balkán vagy a volt NDK egészen speciális viszonyai között. “E különbségeket azért emelem ki, mert a Replikában megjelent hozzászólásokban mindenki általánosságban »Eastern Europe«-ot emleget” – jegyzi meg kissé értetlenül Josef Langer[50]. Csak egy ici-pici rosszmájúság kell, hogy feltegyük: nem annyira szolidaritásérzetből teszik ezt, hanem hogy minél több társelnyomottat vonhassanak be a tiltakozás és kritika virtuális erejét növelendő.

               Nagyon tanulságos Langer következő megjegyzése is: “Kritikaként jelenik meg, hogy a déli EU-államok olyan pénzeket fölöznek le, amelyek tulajdonképpen Közép- és Kelet-Európát illetnék meg". (Uott.). “A Nyugat” differenciálatlan kezelése egyrészt tehát elősegíti, hogy kritizálni lehessen a fejlett nyugati országok segítségét olyan államoknak, amelyek még pár évtizede is szegényebbek voltak Magyarországnál. Másrészt, “Kelet-Európa” differenciálatlan kezelése remekül elfedi, hogy Magyarországra az 1990-es években több nyugati tőke érkezett, mint (Csehországot és Lengyelországot leszámítva) az egész maradék TÉVKÉ-be együttvéve.

               "Egyesek joggal mondhatják – ismeri el a kritikák egy részére adott válaszukban Csepeli, Örkény és Scheppele –, hogy mi, e cikk szerzői szintén kivételek vagyunk, mivel mindhárman igen sikeresen tudtunk élni a finanszírozási és publikációs, illetve a kelet és nyugat közötti ingázási lehetőségekkel... Kivételezett helyzetünk... tesz képessé bennünket arra, hogy a körülöttünk látott gyakorlat ellen felszólaljunk. Úgy gondoljuk, ez nem lenne ilyen könnyű azoknak, akiket ebben a rendszerben mellőznek vagy elnyomnak, vagy akiknek kutatási témái másképpen alakultak."[51] Mint már említettem, nehéz nem szatírát írni: micsoda élvezettel szedte volna szét ezt az érvelést – vagy az írásban központi szerepet játszó “vírus-metafórát” – annak idején az a Csepeli György, akitől szociálpszichológiát tanultam...

               Az utoljára idézett német szerző figyelte meg azt is, hogy a vita legtöbb résztvevője vagy “kelet-európai"[52] vagy amerikai, vagy amerikai egyetemhez kötődik, Nyugat-Európa szinte meg sem jelenik az írásokban[53]. A “gyarmatosítás-vita” kapcsán tehát – gondos interpretálásomnak köszönhetően, természetesen –, ismét ugyanoda lyukadunk ki: bizonyos típusú Nyugat-kritikák nyugati, konkrétan amerikai eredetéhez[54]. Bár, tegyük hozzá, hogy a “gyarmatosítás"-metafórának bizonyos kelet-európai hagyományai is vannak. A kuruc történetírás hagyományai és a marxi kizsákmányolás-elmélet a sajátos ötvözeteként a két világháború között, illetve a kommunista korszak első felében Magyarországon is divatos volt “Habsburg-gyarmatosításról” beszélni. Mikor a fent említett vita magyar reprezentánsai gimnáziumba jártak, még a hazai történelemtankönyvekben is ilyen felfogás uralkodott[55].

               A gyarmatosítás-vitát felvezető írását Hadas Miklós egy érzékletes kis anekdotával kezdte: leírta, hogyan találkozott egy ausztrál kongresszuson amerikai szociológusokkal, akik döbbenetesen keveset tudtak “Kelet-Európa” múltjáról, jelenéről, kultúrájáról és társadalmáról, ugyanakkor milyen öntelt magabiztossággal igényeltek maguknak szakértői szerepet ebben a térségben (is); s hogy ugyanakkor milyen gyorsan hangolódott egy hullámhosszra egy lengyel kolleginával[56]. Nem kétlem, hogy rengeteg TÉVKE-beli értelmiségnek voltak és vannak ilyen élményei, én azonban a magam részéről rendszerint olyan nyugatiakkal találkoztam, akiknek csak rossz szavuk volt az ilyen típusú “nyugati felsőbbrendűségérzetről". Igaz, eddig csak Nyugat-Európában jártam, Amerikában nem.

 

               Szemben a posztkoloniális népek nyomasztó történelmi emlékeivel, “Kelet-Európa” népeit gyakrabban traumatizálta a Nyugat közönye, mint “gyarmatosítása". A Nyugat sokszor felemlegett attitűdje – “felosztják a régiót, amelyet alig ismernek, térképpel és ceruzával, a tárgyalóasztalnál” – felfogható hasonló felelősségáthárítási stratégiaként, mint ahogy a “közép-európázás” is megpróbálta a kommunizmus felelősségét áthárítani az “idegen, keleti Oroszországra".[57] Akár a Balkán-háborúk, akár a két világháború során kialakult helyzet akár napjaink régióbeli etnikai tisztogatásai legalább annyira, időnként még jobban arról szóltak, hogy az itteni népek akarják kicsinálni egymást, egy-egy nyugati patrónus manipulásával, mint arról, hogy a Nyugat itt azt tehet, amit akar. A “nyugati támadó” itt általában a németeket/osztrákokat jelentette, akik ellen a hagyományos szövetségesként a par excellence Nyugat, mindenekelőtt Franciaország szolgálhatott. Nem véletlen, hogy – a német veszélytől tartó – francia politikusok imádni szokták “az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő” Európa gondolatát; a TÉVKE nyugati része pedig ilyenkor nem azért szokott ideges lenni, mert “elfogadja az uralkodó Nyugat-Kelet-diskurzust, s ki akarja rekeszteni a keletieket", hanem mert az ilyen szöveg hallatán az első reflex a gyanakvás: a gyanú, hogy a Nyugat inkább az oroszokat akarja bevonni egyensúlyi rendszerébe, akár az ő rovásukra. Erre a (hosszú történelmi trendeket illetően eléggé megalapozott) gyanúra játszik rá az 1990 után ebben a közép-európai térségben ismét hivatalos politikává emelkedett – hol finomabb, hol durvább – sérelmi politika, amelyben az “évszázadokig védtük Európát a török ellen” keveredik a “Trianon-” és a “Jalta-komplexussal", amellyel kapcsolatos szenvedéseinkkel úgymond kiérdemeltük a NATO- és az EU-tagságot. Abban, hogy eközben igyekszünk letiporni a velünk együtt sorbanállókat, a hosszú történelmi tendenciákat tekintve ugyancsak nincs semmi új, s e viselkedése nem egy újonnan benyomuló “nyugati tematizációnak” köszönhető. (A térség országainak kényszeredett együttműködése annál inkább – ennek legfontosabb motivációja nem a felismert “sorsközösség", hanem az, hogy a Nyugat rossz szemmel nézi az itteni viszályokat).

               A korábban emlegetett nyugati indentitáspolitika fontos eleme egyfajta, egyszerre kiterjesztett és leszűkített sérelmi politika is, azaz a sajátcsoport “viktimizálása", annak kimutatása, hogy jelenlegi sajnálatos viszonyai annak köszönhetőek, hogy elnyomás áldozataivá váltak.[58] A fajgyűlölet, a szexizmus, az imperializmus, a kapitalizmus, a gyarmatosítás, magyarán a Nyugat a felelős azért, hogy a gazdaságilag fejlett országokban is mind többen szakadnak le, hogy az afro-amerikaiak körében magasabb a csonka családok aránya, hogy a harmadik világban százmilliók éheznek, hogy pusztulnak az esőerdők, hogy a nők ritkábban csinálnak szakmai karriert, és még sorolhatnánk tovább a végtelenségig ezeket a bűnöket. Figyelem! Egy pillanatig sem akarom azt állítani, hogy nincs semmi ezekben a vádakban, csupán azt: ahogyan a Nyugat-apológiák kulcseleme szerint a hátrányos helyzetbe kerültek (akár a Nyugaton belül, akár azon kívül) általában saját maguk felelősek sorsukért, addig a Nyugat-kritikák kulcseleme áthárítása, tehát a viktimizálás.

               Az “euro-orientalizmus”-séma Európa keleti felének viktimizálásával tulajdonképpen a “csináljuk vissza Trianont!"-típusúnál sokkal szalonképesebb, a kurrens (nyugati) társadalomelméleti tendenciáknak jobban megfelelő érvrendszerrel igyekszik felkelteni a Nyugat lelkiismeretét, s annak tudatosítását, hogy a Nyugat valamivel tartozik ennek a térségnek. S ezt az összefüggést akkor sem árt szem előtt tartani, ha panaszaink történetesen jogosak.

 

Irodalom:

 

Ahmed, Leila. 1999. “Hogyan lettem arab?” ford. Barabás András. 2000, június, 9-16.old.

Andorka Rudolf. 1998. “A nemzetközi társadalomtudományos együttműködés előnyei", ford. Boross Anna, Replika, december (33-34. szám), 49-52.old.

Ash, Timothy Garton. 1997-98. “Belgrád és vidéke” ford.Karádi Éva. Magyar Lettre Internationale, tél (27), 23-27.old.

Ash, Timothy Garton. 1999-2000. “Közép-Európa? Az meg hol van?” Magyar Lettre Internationale, tél (35. szám), 22-26.old.

Bajomi Lázár Endre (szerk.) 1968. A szürrealizmus. Budapest, Gondolat.

Beck, Paul – Mast, Edward – Tapper, Perry. 1997. The History of Eastern Europe for Beginners. New York, Writers and Readers.

Becker, Jörg. 1999. “Kelet-/Nyugat-Európa: partnerség vagy gyarmatosítás? Hamis kérdések és hamis válaszok.” ford. Steckl Anna, Replika, június (36. szám) 147-149.old.

Berend T. Iván – Ránki György. 1987. Európa gazdasága a 19. században. Budapest, Gondolat.

Berger, Peter L. 1998. “A globális kultúra négy arca” ford. Szabó Dávid. 2000, Július-Augusztus, 16-20.old.

Bibó István. 1986 “Az európai társadalomfejlôdés értelme", In: Válogatott tanulmányok, Budapest, Magvető, III. k. 5-125. old.

Bitterli, Urs. 1982. “Vadak” és “civilizáltak”. Az európai-tengerentúli érintkezés szellem- és kultúrtörténete. ford. Bendl Júlia. Budapest, Gondolat.

Böröcz József. 1997. “Amerikai Anzix” Szociológiai Figyelő, 1-2. szám, 176-184.old.

Böröcz, József. 1998. “Térkép e táj” Kritika, 4, 2-10.old.

Carrier, James G. (ed.) 1995. Occidentalism. Images of the West. Oxford:Clarendon Press.

Csepeli György – Örkény Antal – Kim Lane Scheppele. 1998a. “Kelet és Nyugat között. A kelet-európai társadalomtudomány szerzett immunhiányos betegségének tünetei", ford. Csepeli György, Replika, december (33-34. szám), 35-48.old.

Csepeli György – Örkény Antal – Kim Lane Scheppele. 1998b. “Válasz bírálóinknak és támogatóinknak", ford. Boross Anna, Replika, december (33-34. szám), 67-74.old.

Dijkink, Gertjan. 1996. National Identity and Geopolitical Visions. Maps of Pride and Pain. London-New York, Routledge.

Dupcsik Csaba. 1997."Az európai régiók felfogásai és a Közép-Európa-vita a nyolcvanas években", 2000. augusztus. 8-19.old.

Dupcsik Csaba. 1999. “The New Wave of The Theories of Imperialism or The Observing the Observing of Observers” In: The Dialectic of the Universal and the Particular. IWM Junios Fellows Conferences, Vol. IV. (szerk: Jonathan Hanen), Bécs, 1999, 28-44.old.

Enzensberger, Hans Magnus. 1992. Ó, Európa! Megfigyelések hét országban. Budapest, Európa.

Foucault, Michel. 1994. The Order of Thing. An Archeology of the Human Sciences, London, Routledge.

Foucault, Michel. 1990. Felügyelet és büntetés, ford. Fázsy Anikó és Csűrös Klára. Budapest, Gondolat.

Geertz, Clifford. 1995. “A tények után". Magyar Lettre Internationale, 18. sz. 26-29. old.

Gerrits, André–Adler, Nanci. 1994. Vampires Unstaked: National Images, Stereotypes and Myths in East Central Europe. Proceedings of the colloquium, Amsterdam, 18-20 May, 1994. Asterdam.

György Péter. 1997. “A globális álomvilág” Kritika, I. rész: október, 6-10.old., II.rész: november, 26-30.old.

György Péter. 1999. “Tömegkultúra és nacionalizmus". Beszélő, 7-8. sz. 82-92.old.

Heller, Mihail. 1996. Orosz történelem, I. Az orosz birodalom története. Budapest, Osiris Kiadó–2000.

Hobsbawm, Eric. 1998. A szélsőségek kora, ford. Baráth Katalin, Budapest, Pannonica.

Hollander, Paul. 1995. Anti-Americanism. Irrational & Rational. New Brunswick-London, Transaction Publishers.

Hollander, Paul. 1996. Politikai zarándokok. Nyugati értelmiségiek utazásai a Szovjetunióba, Kínába és Kubába, 1928-1978. Fordította: Náday Judit és Lukács Katalin. Budapest, Cserépfalvi.

hooks, bell. 1994. “Feminizmus mint transzformációs politika” ford. Imre Anna. In: Hadas Miklós (szerk.) Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. Budapest, Replika Kör. 98-105.old.

Hughes, 1994. Culture of Complaint. New York, Warner Books.

Huntington, Samuel P. 1998. A civilizációk összecsapása és a vlágrend átalakulása. ford. Puszta Dóra-Gázsityi Mila és Gecsényi Györgyi. Budapest, Európa.

Jelavich, Barbara. 1996. A Balkán története, I-II. ford. Balabán Péter. Budapest, Osiris Kiadó–2000.

Kelly, Aileen. 1999. “The Russian Sphinx” New York Review of Books, May 20, pp.7-10.old.

Kisch, Egon Erwin. 1934. Amerika – Kína – Oroszország. ford. Balog István. Budapest, Phöenix Kiadó.

Kisch, Egon Erwin. 1954. Kalandozások öt világrészben. Válogatott riportok. ford. Gordon Éva. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Kossuth Lajos és mások. 1986 [1841] A “Felelet” és más vitairatok Széchenyi István A' Kelet népe című könyvére. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Langer, Josef. 1999. “Colonization or Partnership? Megjegyzések a Replika különszámához", ford. Steckl Anna, Replika, április (35. szám) 145-148.old.

Lemon, Alaina – Altschuler, David. 1998. “Kinek a társadalomtudományát gyarmatosították?” ford. Boross Anna, Replika, december (33-34. szám), 61-65.old.

Lewis, Bernard. 1995. “Európa mohamedán szemmel.” ford. Bérczes Tibor. 2000, május, 15-21.old.

Lónyai Mária. 1995. “Dühös fehér férfiak? -- A Rush Limbaugh effektus. A republikánus forradalom az Egyesült Államokban". BUKSZ. 3. szám, 310-328.old.

Melegh Attila. 1999. “Új téglák, régi falak. Kelet-Európa a New York Times civilizációs térképén". 2000, június, 17-27.old.

Mill, John Stuart. 1980. A szabadságról. Haszonelvűség. Budapest, Helikon.

Mirszkaja, E. Z. 1999. “Az átalakulás fájdalmas folyamata: mit várunk a nemzetközi együtműködéstől?” ford. Steckl Anna, Replika, április (35. szám) 149-151.old.

Nader, Laura. 1994. “Orientalism, Occidentalism and the Controll of Women". Cultural Dynamics. An International Journal for the Study of Processes and Temporality of Culture. vol. II, 3, pp. 323-355.

J.Nagy László. 1997. Az arab országok története a XIX-20. században. Budapest, Eötvös József Kiadó.

Rév István. 1998. “Retrotópia. A kritikai gondolkodás primitív fordulata". Beszélő, december, 40-54.old.

Romsics Ignác. 1996. Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest, Osiris.

Romsics Ignác. 1998. Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20.században. Budapest, Napvilág Kiadó.

Said, Edward. 1978. Orientalism. Harmondsworth, Penguin.

Said, Edward. 1998-99. “Világok között” ford. Berta Ádám. Magyar Lettre Internationale, tél (no.31.) 21-24.old.

Said, Edward – Burgmer, Christoph. 1998. “Bevezetés a posztkoloniális diskurzusba", ford. Farkas Zsolt. Magyar Lettre Internationale, tavasz (28. szám), 24-29.old.

Šimecka, Milan. 1989. “Más civilizáció? Egy másik civilizáció?", ford. Lányi Dániel, In: Bojtár B. Endre – Melegh Attila (szerk.): Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég-különszám, 154-157.old.

Steiner, Helmut. 1999. “Kommentár Csepeli György, Örkény Antal és Kim Lane Scheppele: Acquired Immune Deficiency Syndrome in Social Science in Eastern Europe című írásához", ford. Steckl Anna, Replika, június (36. szám) 151-154.old.

Schlett István. 1987. Eötvös József. Budapest, Gondolat.

Todorova, Maria. 1997. Imagining the Balkans. New York-Oxford, Oxford University Press.

Ugrešic, Dubravka. 1997-98. “Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek” Magyar Lettre Internationale, tél (27. szám), 1-4.old.

Wolff, Larry. 1994. Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford, CA:Stanford University Press.

 


[1] . Id. Szvák, 141.

[2]. “Mivel ezeket a szigeteket és földrészeket még nagyon tökéletlenül ismerjük – fogalmaz a Bougainville-t útra bocsátó királyi rendelkezés –, rendkívül csábító ismereteink kiegészítése. Mivel ott eddig egyetlen európai nemzet sem rendezkedett be, és nem szerezte meg senki a tulajdonjogot ezen területekre, rendkívül előnyös lenne Franciaország számára, ha ezeket megismerné és birtokba venné, feltéve, hogy ezek a területek a kereskedelemben és a hajózásban hasznunkra lehetnek... Bougainville úr tanulmányozza a földet, a fákat, és a természet legfontosabb teremtményeit; mindenekelőtt készítsen rajzot és hozzon mintát minden figyelmet érdemlő dologról, és – amennyiben az lehetséges – derítse fel a kedvező kikötőhelyeket és a hajózást segítő valamennyi tényezőt.” Id. Bitterli, 1982, 34.

[3]. John Stuart Mill például, miután kifejtette társadalomfilozófiai elveit az emberi önrendelkezésről, szükségesnek érezte hozzátenni: “Aligha kell megjegyezni, hogy ez a tan csak a képességeik birtokában levő felnőtt emberekre alkalmazható. Nem beszélünk a gyermekekről, sem a törvény által nagykorúsági határként megjelölt kor alatt levő fiatalokról. Azokat, akik még mások gondozására szorulnak, saját tetteiktől éppúgy meg kell óvni, mint a kívülről fenyegető bántalmaktól. Ugyanemiatt figyelmen kívül hagyjuk azokat a fejletlen társadalmakat, melyekben a nép még kiskorúnak tekinthető. (...) Barbárokkal szemben a zsarnokság jogosult kormányzási forma, ha a cél viszonyaik jobbátétele...” (Mill, 1980, 28.)

[4]. Legalábbis ezen írás logikája alapján, elképzelhetőek más koordinátarendszerek is. Rév István pl. inspiráló dolgozatában azt vizsgálja, hogyan fordult a korábban jövőorientált nyugati kritikai elmélet 1968 után a “primitív” felé, s érdekes kapcsolatokat mutat ki ezen fejlődés és a magyarországi “második gazdaság-parasztpolgárosodás”-kutatásainak felvirágzása között. (Rév, 1999)

[5]. Az EBSCO Publishing honlapján az Academic Search Elite (kivonatok és ismertetések több mint 1200 humán folyóiratból) keresőprogramja a kulcsszavak között kutatva “Edward Said” nevét 96 alkalommal találta meg. Összehasonlításképpen két találomra kiválasztott szociológussztár: “Pierre Bourdieu” 133, “Ulrich Beck” 35 alkalommal szerepelt. Az “orientalism” kifejezés összesen 218 cikk tárgya volt. (search.epnet.com)

[6]. Az előző lábjegyzetben említett keresőprogramban az “image(s)” és az “Orient/Kelet/iszlám/Ázsia” kifejezések összesen 432 alkalommal szerepeltek; ha még “Kínát", “Indiát” és “Japánt” is ide vettem, akkor ez a szám 1173-ra növekedett. Az “image(s)” kifejezés a “Kelet-Európa/Közép-Európa/Balkán” kifejezések valamelyikével 37-szer került egy kivonatba; ha viszont “Oroszországot” is felvesszük az opciók közé, a szám 205-re emelkedik. Mindez alátámasztja Melegh Attila később ismertetendő álláspontját – a Nyugatot TÉVKÉ-ből még mindig Oroszország izgatja a leginkább.

[7]. Röviden összefoglalva a következőket vetettem a szerző szemére: nyomasztó egyoldalúság, a nyugatiak minden, szó szerint minden megnyilvánulását negatívan értékeli, ahistorikus, nem differenciál a nyugatiak között korszak, nem, nemzetiség, intézményi kötöttség, ideológiai elfogultság, stb. alapján, a kelet-európaiak önképével egyáltalán nem foglalkozik, a Közép-Európa-témával mindössze fél oldalon, a történelmi események (át)interpretálásában időnként a hamisítás határát súrolja. Bővebben: Dupcsik, 1999a.

[8]. Böröcz tanulmánya (1998) az EU és Magyarország “párbeszédét” elemzi. Fő megállapítása, hogy míg a magyar kormányzat az egyszerre “kint is vagyok, bent is vagyok"-helyzet bizonytalanságával, egyfajta “megszemélyesített” szöveget intéz az EU-hoz, annak válasza személytelen, általános alanyhoz, hangsúlyozottan nem “Magyarországhoz” szól.

Melegh (1999) a New York Times 1996 szeptembere és 1997 áprilisa közötti számainak Kelet-Európa-képét vizsgálja. Ezekben szerinte “A saját világ a közelebbről meg nem határozott, civilizációs tartalommal bíró Nyugat... A térség, annak országai, társadalmai nem jelennek meg önálló aktorként, azok csak a Nyugathoz való viszonyban kelnek életre.” (Melegh, 1999, 18.) Az etalon, a normalitás a Nyugat, míg a TÉVKE csak annyiban, amennyiben követi a nyugati példát, illetve elfogadja a nyugati segítséget.

[9]. Mivel nem szeretnék vitatkozni arról, hogy vajon milyen a tényleges helyzet a TÉVKÉ-ben – csak azt állapítom meg, hogy ez a kérdés az euro-orientalisták számára sokszor egyszerűen fel sem merül (Wolff esetében l. Dupcsik, 1999). Egy érdekes példa Melegh cikkéből: “Megjegyzendő, hogy az olyan teljesen 'semleges', első látásra semmiképpen sem »nyugati« perspektívájú cikkcímek is, mint pl. »Románia kommunista öröksége: abortuszkultúra«, a Nyugat szempontjából leszünk figyelmesek. Mint az a cikkből kiderül, közelebbről meg nem nevezett »nyugati« orvosok írják le a Romániában tapasztalthoz hasonló helyzetet »abortuszkultúraként«: »Románia azonban döntően az 'abortuszkultúra' országa maradt – hogy a nyugati orvosok kifejezését használjuk –:a művi terhességmegszakítások arányszáma itt a legmagasabb Európában«.” (Melegh, 1999, 19.) A téma cikkbeli tárgyalását teljes egészében idéztem, ezt követően – még kétszer (22 és 24.) – villan fel az abortusz-téma a Nyugat vétkeinek felsorolása között. A cikk még csak nem is utal arra, hogy bár 1990 és 1997 között Romániában közel a felére csökkent az abortuszok száma, az még mindig a legmagasabb Európában, mintegy két és félszerese a magyar, csaknem hat és félszerese a svéd, csaknem tizennyolcszorosa a holland értékeknek. (Nemzetközi statisztikai zsebkönyv, Budapest, 1999, 46.)

[10]. Kisch, 1934, 115. Just for fun, még egy idézet: “Olyan ez itt nekem, Kizyl-Ordában, mint két évvel ezelőtt Savannahban. És mégsem olyan. Savannahban kiírtották az indiánokat. Itt viszont az őslakosság az európaiak között is ura maradt a földnek.” (I. m., 118.)

[11]. “A tudósok, felfedezők, kutatók számára... a harmadik világ kutúrái lehetőséget jelentettek az európai hatalomgyakorlásra a tudás révén, szóval az etnográfia a bennszülöttek európai antropológiába illesztésének egy módja volt” – mondja pl. Said (Said–Burgmer, 1998, 24.) TÉVKÉ-ben viszont – igaz, a német romantika mintáinak adaptálásával – az etnográfia inkább a bennszülöttek fegyvere volt “nemzeti öntudatuk” kifejlesztésében, sokszor nemzetük feltalálásában (inventing) és létrehozásában (creating).

[12] . Az “euro-orientalizmus”-séma egyik leglélegzetelállítóbb kísérlete, amikor a Nyugat bizonytalan ismereteit hatalmi eszközként tünteti fel. Melegh például így ír: “A Nyugat leggyakoribb ellentétpárja Kelet-Európa, bár az ellentétpár ez utóbbi tagja igen bizonytalan. Előfordul a Közép-Európa-fogalom, a 'Kelet-Közép-Európa' régió megjelölés, a 'volt kommunista' országok, a 'volt szovjet blokk', konkrét esetekben esetekben a 'balkáni államok', 'balti államok' kifejezés, de igen gyakran csak egyedi államok állnak szemben egy monolit tömbbel, a Nyugattal. Ez megjelölésbeli bizonytalanság a Nyugattal szembeállított térséggel, népekkel kapcsolatban már hatalmi viszonyokat sejtet (kiemelés – D. Cs.), amennyiben az egyik félnek pontosan tudjuk a nevét és szinte kizárólag azt használjuk, míg a másik fél névbeli identitása zavaros, és a használat módja szinte kibogozhatatlan..” (Melegh, 1999, 20.) Túl azon, hogy a régió pontos tagolása és elnevezése nem pusztán a New York-i újságírók, de a térség lakói számára is erősen vitatott, mint az utolsó pár évszázadban általában, nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy ha Melegh a hivatkozott cikkekben csak egyetlen, konzekvensen használt névvel találkozik, akkor ezt tartaná a “hatalmi viszonyok” jelének.

[13] . Az már csak hab tortán, hogy az éppen aktuális orosz vezetés mindhárom említett háború kirobbanásában valami módon felelőssé tehető, s nem passzív áldozata volt a nyugati inváziónak.

[14]. Ami persze nem egyszerűen intellektuális fölény, hanem kulturális genocídium eredménye, l. szélsőséges, de jellemző példaként a maya kódexek szisztematikus elégetését.

[15]. “Az oszmánok valamivel többet tudtak a keresztény Európáról, mint szaracén elődeik, de még így is nagyon korlátozott ismeretekkel rendelkeztek. Az uralmuk alatt élő keresztény népekről természetesen sokat tudtak. (...) Az oszmán irodalomban, sőt történetírásban [azonban] alig találkozunk e kapcsolatok ábrázolásával. Az oszmán határokon túli keresztény európai népek iránt még ennyi érdeklődés sem mutatkozott. A korabeli szövegek még az olyan jelentős eseményekről is keveset írnak, mint a harmincéves háború, noha az az oszmán fennhatóság alatt álló országokhoz egészen közel folyt, és az oszmán érdekeket közvetlenül érintette. S néha még ez a kevés is pontatlan. Európa szellemi életéről lényegében semmit sem tudtak. (...) sem a reneszánsz, sem a reformáció nem váltott ki érdeklődést vagy aggodalmat.” (Lewis, 1995, 17.)

[16]. Bitterli, 1982, 81–88.

[17]. A katonai egyenlőtlenséget most hagyjuk figyelmen kívül, bár említésre méltó, hogy Wolff szerint a nyugatiak a 18. század elejétől egészen napjainkig mindig a gyenge, potenciális áldozatot látták Kelet-Európában. Elképesztő: pl. egy történelem érettségijét visszaidéző magyar is felvilágosíthatná, hogy az említett korszak legnagyobb részében Oroszország Európa egyik legerősebb, sőt, pl. 1814 és az 1850-es évek között, illetve a hidegháború során (ez összesen majd' egy évszázad) a legerősebb európai nagyhatalomnak számított.

[18]. E sorok írója Szűcs Jenő bölcsészkari előadásain hallott arról, hogy már IV. Béla idején valóságos “ösztöndíjrendszer” létezett: egy jól körülhatárolható csoport, általában főpapok és főnemesek fiatal rokonai, egyházi beosztást és egy kis birtokot kaptak, amelyből finanszírozniuk kellett külföldi egyetemi tanulmányaikat. A vegyesházi királyok idejében a szaporodó kormányhivatalok káderigénye már direkt kormányzati támogatás nélkül is kifizetődővé tette a külföldi tanulmányokat; később pedig a reformáció adott egy újabb lökést, immár teljesen decentralizáltan. Hiba lenne azonban a nyugati ismeretek beáramlását néhány elitértelmiségire korlátozni: Szűcs tanár úr előadásaiban nagy súlyt fektetett arra is, hogyan terjedt a 13. században a kor legfejlettebb eketípusa nyugatról keletre, illetve hogy a jobbágyi jogok és kötelezettségek ekkori radikális átformálásában milyen szerepe volt a nyugati paraszttelepeseknek, a hospeseknek ("vendég").

[19]. Jellegzetes módon Melegh Attilánál ez a folyamat mint nyugati uralmi eszköz jelenik meg: “a Nyugat mint a felvilágosodás, az előrelépés eszköze jelenik meg, »tanári« szerepben tűnik fel.” Majd így folytatja: “Ezen autoriter, fegyelmező attitűd...” (Melegh, 1999, 25.) Tanárként nem egészen értem ezt az azonosítást.

[20]. “A 16. század elején Moszkva összehasonlíthatatlanul jobban ismerte a világot, mint a világ Moszkvát.” – figyelmeztet a kortárs orosz történész (Heller, 1996, 121.). Akárcsak ma.

[21] . “Felvetődik tehát az értelmiség szerepe, és »kelet-európai« értelmiségiként mi is feltehetjük a kérdést, hogy mit tettünk és teszünk ezen Nyugat-Kelet-diskurzus fennmaradása érdekében.” (25.) Ezen diskurzus “sajnálatos módon erősen szervült a hazai közéleti nyelvben” s ennek “kapcsán felmerül a felelősség kérdése a beszédmód fenntartásáért, illetve etikai problémákkal is szembe kell néznünk a tőlünk keletre fekvő társadalmakkal való szolidaritás, illetve az esetleg e térségből érkező menekültek dolgában. (...) Ezen kérdések már csak azért is égetőek, mert ezen civilizációs elkülönülés hosszabb távon csakis a szélsőséges mozgalmakat segíthetik, és ők már valóságos falakat szoktak építeni.” (25–26.)

[22]. Ironikus: a Feleletben Kossuth még védekezik: “országlási rendszerem ép' azért a' legtávolabbról sem francziás, mint a' gróf [Széchenyi] talán gyanusitva mondja, mivel én a' kifejlett municipiális életet imádom” (Kossuth és mások, 1986 [1841], 41.); majd nem sokkal később már azt írja, hogy a municipiális rendszer “ellenségei száma legújabb idôkben egy új iskolával szaporodott: a francia vagy orosz eszmeszabású centralisták iskolájával” (id. Schlett, 1987, 82.), amiről azért neki is tudnia kellett, hogy ez egyszerűen nem igaz.

[23]. “Külsőleg minden elhasznált és lepusztult. Belgrád engem a hetvenes évek végi Varsóra emlékeztet. Ha az autókat, a ruhákat, a kirakatokat nézzük, olyan, mintha Lengyelország és Jugoszlávia helyet cserélt volna. (...) Bűnözés, korrupció és jogtalanság uralkodik mindenütt. (...) Még soha nem találkoztam ennyi nyilvánvaló gengszterrel, még Oroszországban sem.” (i.m.25.)

[24]. “Lassan két évtizede emelek szót Közép-Európa mellett. Úgy gondolom, hogy megérte, és hozzájárult ahhoz, hogy Európa közepe jó felé vette az irányt. De felháborítónak tartom, hogy újabban a Közép-Európa-eszmét a kirekesztő és a relativizáló politika használja, ahogy visszaél vele. Bármi legyen és bárhol terüljön el Közép-Európa, ehhez a torzképhez nem lehet köze.” (Ash, 1999-2000, 26.)

[25] . Ugrešic, 1997-98, 2. és 4.

[26]. “Elismerjük, hogy Anglia a világ legerősebb állama és a legliberálisabb is – fogalmazott Zaghlul pasa, egyiptomi függetlenségi politikus 1919-ben. Azt is, hogy Egyiptomban nagyszerű dolgokat vitt végbe. Most a barátságát kérjük a szabadság elveinek nevében, amelyek őt is vezérlik.” (Id. J. Nagy, 1997, 49.)

[27]. Ha lehet még Bibó Istvánra hivatkozni: (Bibó, 1986).

[28]. Id. Bajomi, 1968, 11.

[29]. Hobsbawm, 1998, 282 és 287.

[30]. Said, 1998–99, 22.

[31]. Hasonló, Nyugaton felfedezett arab-identitásról ír Leila Ahmed, a Massachusettsi Egyetem Gender Studies tanszékének professzora (1999).

[32]. Said, 1998–99, 21.és 22.

[33]. Böröcz, 1997, 178–179.

[34]. Böröcz, 1997, 180.

[35]. A feminizmus megközelítése különösen érdekes. Nézőpontjából mintegy külső szemlélőként lehet tekinteni az egyenlő mércével, egyenlő módon kezelt Nyugatra és Keletre egyaránt. Így “világossá válik, hogy a a férfiuralom formái milyen mértékben összekapcsolódnak a férfi-versengés (mint például a Kelet és a Nyugat közötti) formáival... (...) A nők képe a másik társadalomban megerősíti a nők alávetésének normáját a saját társadalomban.” (Nader, 1989, 347.)

[36]. Berger, 1998, 17.

[37]. Berger, 1998, 18.

[38]. Carrier, 1995

[39]. Az orientalizmussal való párhuzamára utal az is, hogy az occidentalizmus igazán akkor virágzott fel, amikor a Nyugat gazdasági és politikai hatalma a 20. század elejéhez képest visszaszorult, lásd Clifford Geertz fejtegetéseit (1995).

[40] . Enzensberger, 1992, 142.

[41]. A vulgármarxizmus igazi gyöngyszeme, szinte esztétikai élvezetet okoz az olvasása: “A két egyház számos fontos és lényeges kérdésben nem értett egyet, mint például: hány ujjal vessenek keresztet, kézzel vagy kanál segítségével áldozzanak, mit viseljenek, milyen naptárt használjanak, milyen nyelven imádkozzanak, és hogy KI A FŐNÖK!” (I. m. 20.)

[42]. Beck–Mast–Tapper, 1997, 23–25.

[43]. Id. Romsics, 1996, 79.

[44]. “...két szinten is fogódzókkal szolgál a »posztkoloniális tanulmányok« néven ismert elemzésmód: a »kelet-európaiság« megkonstruálásának hosszú távú nyugat-európai mintái révén, illetve a tényleges gyarmati viszonyok elemzése alapkategóriáinak átemelése révén.” (Böröcz, 1998, 9.) Ugyanakkor a lábjegyzetben hozzáteszi, hogy “itt csak nagyon vázlatos, a kelleténél jóval elnagyoltabb formában van mód ezek megemlítésére". Az elméleti alapok kifejtését jórészt Wolff alaptézisének ismertetése és rövid idézése jelenti. Nagyon tanulságos: Wolffot hasonló módon használja Melegh és Todorova is; egyetlen kritikai hangot sem eresztenek meg ezzel a szerzővel szemben, noha – fontos hangsúlyozni – valamennyi korábban felsorolt durva hibáját amúgy mindnyájan rendre elkerülik. Iskolapéldája annak, hogyan válik a kortárs tudományban egy vitatható tételből a hivatkozások sorozata nyomán – tény.

[45]. Todorova, 1997, viii-ix.

[46]. Todorova, 1997, 17.

[47]. A Replika hasonló című, angol nyelvű 1996-os különkiadásából magyarul részletek olvashatóak a Replika 1998. decemberi számában (19–74.), illetve hozzászólások az 1999. áprilisi (145–151.) és 1999. júniusi számában (147–154.)

[48]. Andorka, 1998; Lemon–Altschuler, 1998; Langer, 1999; Mirszkaja, 1999; Becker, 1999; Steiner, 1999.

[49] . Becker finomabban fogalmaz mint én: szerinte ez az összevetés “az észak–dél dimenzió kizsákmányolási viszonyainak leértékeléséhez vezetne.” (Becker, 1999, 149.)

[50]. Langer, 1999, 146.; l. még Steiner, 1999, 154.

[51]. Csepeli–Örkény–Scheppele, 1998b, 72.

[52]. Erős magyar felülreprezentáltsággal; egy félig vicces kérdés: mi lenne, ha egy román vagy szlovák társadalomtudós ezt a “magyar gyarmatosító törekvések” leképződésének tulajdonítaná?

[53]. “A Replika-szám tizenkilenc szerzője közül hat az USÁ-ból való, ill. amerikai egyetemekhez kötődik. Csehország, Szlovákia és Románia egy-egy írással képviselteti magát a fejtegetések zöme budapesti szociológusoktól származik. Nyugat-európai álláspontok, illetve német, olasz, osztrák vélemények egyáltalán nem jelennek meg [a Replika 1999-es számaiban közölt írásokban azonban már egyértelműen német túlsúly mutatkozik – D. Cs.]... A dolgozatok elsősorban az USÁ-val és az amerikai társadalomtudományokkal kapcsolatos tapasztalatokra reflektálnak. Ez mindenekelőtt Csepeli György szövegében jut kifejezésre, [és] ebben a tanulmányban jelenik meg a leghangsúlyosabban a gyarmatosítás tézise; a nyugat-európai társadalomtudományokhoz fűződő kapcsolatokat azonban messzemenően elhallgatja, mondhatni, elfojtja.” (Langer, 1999, 146.)

[54]. Érdekes György Péter megközelítése: felismeri, hogy a nyugati kultúra mellett a (nyugati) kultúra kritikája is jelentős részben nyugati termék, de ezt a múltba tolja. “A tömegkultúrával szemben kifejezetten annak rovására az ötvenes-hatvanas években a kortárs Egyesült Államok gyártotta kulturális üzenetcsomagban... ott volt Pollock, Kooning, Barnett Newman, Rothko, ott volt a teljes New York School a maga kapitalizmusellenességével, piacundorával, tőke elleni agressziójával, deklarált tartalom- és közérthetőség-ellenességével, kihívó értelmiségi modorával... az európai közönség számára az 'ellenkultúra' és a kultúrák hagyományai a kortárs Amerika-kép integráns részei lettek. A vietnami háború idejére ki-ki méltóan undorodhatott az amerikai politikától, cserébe megannyi, az amerikai magas és popkultúrához tartozó protest-, ellen-, szubkulturális ikont teremtett, illetve fogyaszthatott. (...) Az Amerika-ellenesség és radikális kritika nyelve, illetve képei, a kulturális kódok, illetve a csatornák, amelyeken keresztül az üzenet a világba eljutott: mind úgymond amerikai kézben volt.” (György, 1997, I. 7–8.) György szerint a reageni “konzervatív fordulattal” mindez megváltozott. Más a véleménye erről az amerikai újkonzervatívoknak, akik egyik vezéralakja, Newt Gingrich az 1990-es évek közepén így fogalmazott: “Meg kell nyernünk az Amerika működéséről szóló terminológiai csatát. Amíg a baloldal definiálhatja Amerikát a maga fogalmai alapján, addig nem győzhetünk.” (id. Lónyai, 1995, 324.)

[55]. A szaktörténészi szemlélet változásáról l. Berend–Ránki, 1987, 414–416.

[56]. Megfontolandó, hogy Hadas vagy más, cikkemben tárgyalt szerzők szemlélete esetleg nem régió-, hanem korosztály-specifikus: magam is számtalanszor tapasztaltam, hogy lengyel, ukrán, bolgár, stb. értelmiségiekkel találkozva (rendszerint Nyugaton, “természetesen"), mennyire jobban megértjük egymást, mint egy nyugat-európaival (az amerikai Marslakókról nem is beszélve), még elvileg “régiósemleges” témák esetében is. Van azonban annyi tapasztalatom a mai magyarországi közép- és főiskolás generációról, ami azt sugallja, hogy ez a közösségérzet (amely miatt időnként magam is a “Kelet-Európa” kifejezést használom, noha szerintem igenis létezik “Közép-Európa") az én generációmmal ki fog halni (méghozzá a TÉVKE tipikus halálozási struktúráját tekintve, elég hamar). A most felnövekvő ifjak a nyugati szakirodalomból fogják megtanulni, hogy a Kárpátoktól keletre és délkeletre is emberi lények élnek.

[57]. A Kundera és Konrád keltette vita kapcsán az 1980-as években a legélesebben Milan Šimecka ítélte el ezt a felfogást. Szerinte “Közép-Európa tragédiája” éppen Közép-Európában kezdődött ("Szellemi Biafránk kitörölhetetlenül magán viseli a hely védjegyét.", 155.), s a totalitárius rendszereket nem kívülről kényszerítették ránk az oroszok. Nagyon korrekt, rokonszenves álláspont, már amennyiben a külső felelősök helyett önvizsgálatra szólít fel (kár hogy érvelése erejét kissé kikezdte 1989–1990 tapasztalata, amely szerint tényleg az orosz katonai jelenlét volt a döntő szempont a kommunizmus fennmaradásában).

[58]. Hughes, 1994; Hollander, 1995.