Voigt Vilmos
Minthogy itt két
köztudott fogalomról ("gép" – "szemiotika") lesz szó,
nyilván szinte lehetetlen ezeket pontosan definiálni.
A
"szemiotika" annyit tesz: 'jeltudomány' – a jelek létrejöttével,
használatával, e folyamatok sajátszerűségével foglalkozó tudományos vizsgálatok
összessége. Jeleket voltaképpen minden tudományos vizsgálat nélkül is
használunk, mondjuk a számjegyeket, a betűket és hangokat. Ha arra vagyunk
pontosabban kíváncsiak, hogyan és miért születnek és élnek a jelek, már
nehezebb dolgunk van. Hogyan is képezzük a hangokat? Miért éppen 7 (vagy 14,
vagy 77) magánhangzó van? Miért vannak magánhangzók és mássalhangzók - hogy
azután belőlük szavakat komponáljunk, természetesen sok-sok nyelvben sokféle
módon. És azután miért is mondjuk azt, hogy asztal,
a sztol meg a Tisch ugyanazt jelenti, de már a sztul meg a Fisch, sőt a vigasztal egészen mást jelent,
sőt a legutóbbi nem is "víg asztal".
És itt még csak a
nyelvészeti szemiotika szinte meghatározhatatlanságát említettük.
Hasonlóan köztudott
dolog, hogy a "gép" általában 'munkát végző szerkezet'. Ám milyen
munkát végez pl. egy autó vagy autóbusz, nem is beszélve a villanylámpáról?
Franciás ízlésű enciklopédiák ezért azt is hozzá teszik a meghatározáshoz, hogy
a gép 'vagy energiát alakít át, vagy munkát végez'. Ez már jó megoldás mondjuk
a villanyvasalóra, de ilyen alapon a forró feketekávé is gép, ugyanakkor a
definícióból éppen az marad még mindig ki, mire is használjuk pl. a telefont?
Itt talán mégis a közlés és nem a hangenergia oda-vissza alakítgatása a fontos
dolog.
A gépek közhasználatú
értelmezése úgy véli, hogy ezek az emberi cselekedeteket (és az érzékszervek
által végzett észlelést) mechanizálják. Az írógép az emberi kézírást gépesíti,
a teleszkóp meg a mikroszkóp az emberi szem gyarló képességeit sokszorozza meg,
egészen hihetetlen mértékben. Ám ha ezt elfogadjuk, még így sem lesz minden
egyszerűen érthető. Ha a dagasztógép és a mixergép "gép", akkor mi a
habverő? És ha ez is "gép", akkor a kávét kavaró kávéskanál már
gép-e? Milyen emberi cselekedetet sikerült mondjuk az óriáskerékkel vagy a
levélmérleggel mechanizálni?
Gondolom, itt az
ideje, hogy megemlítsük – cseppet sem egyszerűbb azt definiálni, mi is egy
"szemiotikai gép"? Hogyan lehet a jeleket és a jelezést gépesíteni?
Minthogy dolgozatunk éppen erre vonatkozóan próbál példákat említeni, egyelőre
nem kell feleletet adnunk.
Elöljáróban még azt
kell csupán megemlíteni, hogy az "automata"-elv hozzásegíthet
bennünket legalább a kérdés helyesebb feltevéséhez. Amint ismeretes, az automata valamilyen beépített program
szerint működő szerkezet (gép). Egy balta még nem automata, az eszterga és a
marógép már az. Ha én ezerszer hímzem ki ugyanazt a tulipánmintát – még nem
lettem automata. Ám a szövőgépek már évszázadok óta az automata-elv alapján
működnek. A mai komputerek már valóban "automata számítógépek". Azt
viszonylag kevesebben tudják, hogy már a skót matematikus, John Lord Napier of
Merchiston (1550–1617) olyan számolótáblákkal dolgozott, amelyek
"egyszerűsített szorzást" és logaritmus-számítást végeztek. Pascal
(1642-ben), Leibniz (1672-ben) olyan számítógépeket konstruáltak, amelyek
logikai elvek alapján számították ki a matematikai műveletek eredményeit.
Ilyen értelemben
beszélek "szemiotikai gépekről" az alábbiakban.
Ahhoz, hogy azt
állíthassuk, nem is egy "szemiotikai gép" már a 18. századi
Magyarországon is működött, talán érdemes egy pillantást vetni a jeltudomány és
a gépek történetének egymáshoz kapcsolható mozzanataira.
Nyilvánvaló tény,
hogy a jeltudomány (szemiotika) és a gépek kapcsolata igen sokféle lehet. A
modern számítógépek meg sem születhettek volna olyan kommunikációelméleti,
jelentéselméleti, számelméleti kutatások és ezek eredményei nélkül, amelyeket a
szemiotika is a maga tudománytörténetének keretei között tart nyilván. Nem
véletlen, hogy ilyen összefüggések felismerésével kezdődik a modern amerikai
szemiotika (az 1960-as években). Még nyilvánvalóbb a kibernetika szerepe a
modern szovjet szemiotika létrejöttében (ugyancsak az 1960-as években). A
tartui szemiotikai iskola éveken át foglalkozott a "mesterséges
értelem" kérdéseivel. A modern magyar szemiotika első generációjának
vezető képviselői között főként Papp Ferenc és Petőfi S. János volt a
mesterséges fordítás és a számítógépes nyelvészet elkötelezett híve, egyenesen
úttörője. Már maga a "számítógép" is ilyen felismerés eredménye: John
von Neumann (magyarul: Neumann János) már a negyvenes években foglalkozott a
játékelmélet, majd az emberi agy felépítésének "kibernetikai"
gépekhez hasonlításával.
Ami a számunkra most
fontosabb régi előzményeket illeti, a már említett régi automata-előzmények,
köztük Pascal és Leibniz logikai–matematikai gépei szerepelnek a szemiotika
történeti áttekintésekben. Voltaképpen e törekvés folytatásának tekinthető
Peirce számos tanulmánya – noha ő nem foglalkozott logikai–matematikai
modelljeinek mechanikus realizálásával. Magam úgy gondolom, hogy az
"automaták" egész története szorosan kapcsolódik a társadalmi
szemiotika problématörténetéhez: akár az ókori templomi automatáktól Leonardo
da Vinci valódi és imaginárius gépeiig, az óraművektől és harangjátékoktól az
olyan mozgó, zenélő, táncoló figurákig, amelyek főként a 18. században voltak
rendkívül népszerűek Európában. Ezek a verklik, kintornák formájában élnek
tovább, a némafilmek mozijaiban csakúgy megtalálhatók voltak, mint
cirkuszokban, vásárokon. A modern mechanikus zene ebből a hagyományból
táplálkozik. Mechanikailag ezek működése egyszerű: a hangokat, mozdulatokat egy
"kottaszerű" átírás rögzíti, amely azonban (legtöbbször lyukszalag
formájában) közvetlenül dinamikus jellegű: billentyűk, sípok, forgó részek
mozgatására szolgál. E gépezetek szemiotikája lényegét tekintve egyszerű. Ha
egy dallamot vagy táncot mechanizálunk, a következő megoldást kapjuk:
dallam
–+ kotta –+ vezérlés –+ hangszer
mozdulatsor –+ tánc –+ vezérlés
–+ mozgatott bábú
Gyakorlatilag nagy ügyesség, találékonyság kell ahhoz, hogy az
ilyen automaták pontosan és szépen működjenek. Ám szemiotikailag csak az első
fázis nehéz: "ábécét" és "nyelvtant" kell találnunk a zene
vagy a tánc leírására. Ha ez egyébként megoldható feladat (van például
kottaírás), a további már egy jól működő mechanika kérdése, elvileg nem
bonyolultabb, mint egy hagyományos írógép megkonstruálása. Sőt, ez a megoldás
sok területre kiterjeszthető. Ételeket főző automatát ugyanígy lehet
konstruálni. Joseph-Maria Jacquard (1752–1834) lyukkártya-vezérlésű szövőgépe
(1805) elvileg számtalan mintázat lefuttatására volt alkalmas. (Ritkábban
szokás említeni, hogy ez az elegáns és
megbízható megoldás ekkor már egy több generáció óta ismert
tradíciót követ: Falcon már 1728-ban ugyanilyen lyukkártya-vezérlésű gépet
alkotott.)
Ennél sokkal
bonyolultabb feladat "szemiotikai" gépek (automaták) konstruálása.
Korának egyik legzseniálisabb mechanikusa, Kempelen Farkas lovag, két ilyen
gépezetet is megalkotott.
Minthogy életében
igazán híressé vált és az utókor sem felejtkezett el róla, biográfiáját elég a
legrövidebben felidézni. 1734. január 23-án Pozsonyban született. Apja császári
és királyi udvari tanácsos volt. Győrött, majd Bécsben tanult (bölcseletet és
jogot), ez után a magyar királyi kamaránál nyer állást. Jogi, adminisztratív
munkákat bíznak rá, kiváló technikusként ő irányítja a budai királyi palota
építési munkálatait, ő korszerűsíti a schönbrunni palotát, amelyben a kor által
méltán csodált vízmű az ő találmánya. Élete nagy részét Pozsonyban töltötte.
1798-ban vonul nyugalomba és 1804. március 26-án Bécsben húny el.
A kor szemében
legnevezetesebb gépe az 1769-ben elkészített "sakkozó automata", egy
több részes mechanizmus, amelynek legfontosabb része egy ládaszerű asztal
tetején álló sakktábla volt. Ezen a jelentkező játékos úgy játszott, hogy az
általa megtett lépéseket a sakkfiguráknak a táblán mozgatásával jelezték. Az
asztal másik oldalán egy díszes török ruhába öltöztetett ember nagyságú bábú
ült, aki "kezével" mozgatta a maga bábúit. A mozgatás mechanizmusa a
mai "manipulátorok" megoldásával egyezett meg. A "sakkozó
török" szinte mindig megnyerte a sakkpartikat, noha kihívói között jó
sakkozók is voltak. Kempelen először a bécsi császári udvarban mutatta be
gépezetét, majd 1782 és 1784 között (ekkor is ritka kiutazási engedély birtokában)
Párizs, London, Drezda és Berlin is ilyen bemutatók színhelye volt. Méltán
mondhatjuk, a kor egyik szenzációja volt az automata: újságcikkek és
tanulmányok százai foglalkoztak vele. Mindenki arra gyanakodott, hogy valahol
ember ül a ládában, ám még ez esetben sem volt nyilvánvaló, honnan és hogyan
veheti észre így az ellenfél lépéseit, és milyen mechanizmussal irányítja a
maga "karját" a válaszlépések megtételére.
Kempelen maga sosem
írta le gépezete működését. A francia forradalom (és előzményei) el is sodorták
az érdeklődő közönség nagy részét. Ám úgy tudjuk, hogy 1822-ben még megvolt a
sakkozó gép Párizsban, sőt olyan adatokat is ismerünk, miszerint csak 1854-ben
Philadelphiában, az ottani gép-múzeumban égett volna el.
Ha igen gondosan
végigolvassuk az elsődleges beszámolókat, úgy látjuk, több ízben is javította
Kempelen a gépet, amely néha "látványosan" nem működött, vagy félbe
kellett szakítani a bemutatót. Arra azonban nincs adatunk, hogy valaha is
lényegesen átalakította volna vagy új gépet készített volna. Még a nyilvánvaló
mechanikus megoldások (pl. a bábuk mozgatása) technikai leírását sem adta meg.
Egyértelműen hatásvadász részei is voltak a bemutatásnak: a gépezet ajtainak
kinyitogatása (mint mondjuk az illuzionista David Copperfield fellépésein is),
a török pipázott, bólogatott, a hibás lépéseket figyelmeztető mozdulatokkal
kísérte, stb. Ez a "sakkozó" viselkedésének szcenírozása volt –
nyilvánvaló szemiózis. Csak elismeréssel illethetjük azt a mechanikai megoldást
is, amely a bábúk mozgatására, illetve az ilyen mozgatás megfigyelésére
vonatkozott. Noha nem tudok pontos "szemiotikai" szakkifejezést ennek
megnevezésére, nyilvánvaló tény, hogy mindkét megoldás szemiotikailag is nagyra
értékelhető.
Ami viszont a
legérdekesebb szemiotikai kérdés: "hogyan sakkozott" a gép – ezzel
kapcsolatban csak negatív választ adhatunk. Tudjuk, a mai elektronikus sakkozó
automaták létrehozásához két feltételre volt szükség. Igen nagyméretű gépi
memória, amely tárolja az ismert "megnyitásokat", nagy mélységű
kombinatorikát tesz lehetővé. Ezen kívül mindezt gyorsan is kell a gépnek
végrehajtani. Egy valódi sakkozó gondolkozhat órákig is egyetlen lépésen, ám
léphet (akár a legjobb lépést is) egyetlen másodperc alatt. A gép viszont
minden válaszlépést egyforma "mélységgel" gondol végig. Erre pedig
csak az utóbbi évtizedek gyors és nagy memóriájú számítógépei adtak
lehetőséget. (Mára viszont még az olcsó sakkozó gépeknél is változtatható a gép
"erősségi foka".) A legutóbbi években a tömegkommunikáció jóvoltából
százmilliók tudnak arról, hol tart most az "ember" és a
"gép" sakkjátszmája. Mára külön kell nehezíteni a sakkozó automata
dolgát ahhoz, hogy ne mindig ő nyerjen. (Viszont az olyan játékokban, ahol nem
két, hanem több játékos van, és ahol a "leosztás" véletlenszerű
elemeket is tartalmaz, mint például a bridzs-automatáknál – egyelőre még nem
állandósult a gép győzelme.
Kempelen sakkozó
automatája, 230 évvel korábban ugyanezeket a problémákat már felveti. Tudtommal
nem ismerjük a gép játszmáinak a lefolyását, ezért a "gép" sakkozó
stílusát és színvonalát igazából nem tudjuk jellemezni.
Egészen más a
forrásanyagunk Kempelen másik szemiotikai gépe – a sok éves munka után 1788-ra
elkészített beszélő-automata – esetében. Ez (többszöri jobbítás után) egy 4-5
éves kisgyerek "hangján" szavakat tudott mondani, akár más és más
európai nyelveken. Kempelen az olasz és a latin esetében tartotta
legegyszerűbbnek a hangképzést, és ezt még a franciában is jobbnak, mint
például a sok mássalhangzó-torlódás miatt nehézkes német nyelv esetében. E gép
minden részletét jól ismerjük, fonetikai elveit, mechanikáját Kempelen pontosan
leírja Mechanismus der menschlichen
Sprache nebst der Beschreibung seiner (azaz Kempelen sprechenden Maschine (Bécs, 1791), amely egy 456 nyomtatott lapnyi,
tüzetes beszámoló, ahol részletesen elbeszéli felfedezése történetét. (Magát a
beszélő gépet e könyv alapján később is újra-építették, először egy Posch nevű
mechanikus 1821-ben Berlinben. Kempelen maga utal arra, hogy az általa
kidolgozott mechanizmust billentyűzettel könnyen tovább lehetne fejleszteni.)
Minthogy Kempelen
könyve máig érthető, új kiadásokban is hozzá férhető, megtehetjük, hogy igen
tömören jellemezzük felépítését. A hangképzést egy, a dudára hasonlító
szélzsákkal oldja meg, az egyes hangokat viszont nem egyenként /!/ hozza létre,
hanem ma már tudjuk, a fonetikai "megkülönböztető jegyek"
rendszerének megfelelően mintegy hétféle hangmódosító rezonátor vagy cső
egyenkénti, vagy együttes beiktatásával. Ezért is "poliglott" a gép,
már ami a legismertebb európai mássalhangzók és magánhangzók létrehozását
jelenti. A nyomatékot nem utánozza, az egyes hangok hosszúságát, egymáshoz való
kapcsolódását pedig a fúvós hangszerek (és a duda) hangképzési elveit utánozva
hozza létre.
Még mindig nem eléggé
köztudott, hogy ilymódon Kempelen az eszközfonetika és a fonológia klasszikusa,
úttörője volt. Már ez a körülmény is elég lenne ahhoz hogy a
mechanikai–technikai szemiotika létrehozói között tartsuk számon. Ám könyvében
egész fejezeteket szentel más nyelvszemiotikai" és
"gondolkozás-szemiotikai" problémáknak.
Minthogy valódi
beszédet kíván utánozni, természetesen foglalkozik az írott és a beszélt nyelv,
pontosabban a hang és a betű összefüggéseivel. "Poliglott" megoldása
nemcsak a fonológia irányába mutat. Még ennél is érdekesebb az a fejtegetése (II. Abtheilung. Gedanken über die Frage: Ob
die Sprache von dem Menschen erfunden, oder ob sie ihm anerschaffen worden ist:
Ob alle Sprachen aus e i n e r Grundsprache erstanden sind?) amelyben a nyelv "isteni adomány" vagy
"emberi alkotás" voltát tárgyalja. Herder Abhandlung über den
Ursprung der Sprache (1789), vagyis akkor igazán friss értekezése nyomán az
utóbbi véleményt fogadja el. Az ember maga "alkotta meg" nyelvét.
(Ehhez még az összehasonlító és történeti nyelvtudomány szempontjából is igen
bölcs megjegyzéseket fűz, amelyekre azonban itt nem térünk ki.) Annál
fontosabb, hogy Kempelen az első, aki ezt az ember által csinált" nyelvet
egy géppel dokumentálja. Nyilván azért illesztette könyvének mechanikai részei
elé ezt a nyelvre és a nyelv keletkezésére vonatkozó fejtegetést, mivel a nyelv
egészét is szinte "gépesíthető" produktumnak tartja. Ha a hangokat
géppel hozhatjuk létre, ezek kombinációi (a szavak) is géppel produkálhatók.
Sőt a szavak kombinációi, a mondatok is. Kempelen gépe valóban mondatokat
produkált, amelyek még a társadalmi etikett és a célszerűség szempontjait is
figyelembe vették. Művének utolsó lapjain (a 243. §-ban) arról panaszkodik,
hogy mivel gépének "fújtatója" korlátozott terjedelmű, csak rövidebb
kifejezéseket (Redensarten) tud
utánozni, mint pl. vous etes mon ami – je
vous aime de tout mon Coeur avagy Leopoldus Secundus – Romanorum Imperator –
Semper Augustus. Ezt az
"automata"-elvet szemiotikailag fontosabb ténynek tartom, mint azokat
a mondatokat, amelyekben az egyes nyelvi "jelek" (Zeichen) szinte köznyelvi, aligha
terminus jellegű megemlítését találjuk.
A francia forradalom
korában az "ember-gép" fogalma közismert volt (nemcsak La Mettrie
nevezetes könyve L'homme machine
1747, révén). Az automata-elv" pedig voltaképpen ekkor válik a mindennapi
élet részévé. Ennek az új megoldásnak természetesen vannak szemiotikai
következményei is: a jelképzés és jel-utánzás mechanikus megoldásai közül ez a
kor terjeszti el például az (először optikai) "távírót"
(Chappe-fívérek 1794). Ha pedig azt is hozzátesszük ehhez, hogy ez a megoldás
válik a napóleoni időben (Mozin 1812) a sémaphore
(szó szerint 'jel-vivő') alapjává – nem tagadhatjuk, hogy Kempelen korában a
gépek és a szemiotika kapcsolata sokrétűnek nevezhető.
Kempelen két gépe
szemiotikai szempontból eltérő vonásokat képvisel az eddig említett szempontok
szerint. Van azonban egy további, igen fontos szempont, amely tekintetében
viszont Kempelen gépei egyformák. A modern műszaki pszichológia részletesen
foglalkozik "ember és gép" kapcsolatával, amelyen elsősorban az
embernek a gépet irányító ("kibernetikai", újabban
"pszichokibernetikai") tevékenységét szokás érteni. Természetesen ez
a probléma minden "géppel" kapcsolatban felmerül: a bányából vizet
kimerő végtelen szalagon függő vödröktől mondjuk a mai film- és videofelvevők
zoom-gombjaiig. Kempelen mindkét gépe abban különbözik e megoldásoktól, hogy
emberi tevékenységet szimulál, illetve hoz létre. Itt nem az ember
"vezet" egy gépet, hanem a gép hozza létre, vagy utánozza az emberi
tevékenységet. A 18. század az "automata" megnevezést használta, a
modern kor e gépek körében különítette el a "robot", mára az
"önjáró" és "intelligens" robot kategóriáját. Kempelen
gépei ezek előzményeinek tekinthetők. És noha ismerünk ugyan olyan felhúzható
óraműveket, amelyekben mondjuk egy kalitkában madár röpköd és énekel – ám a
tetszés szerinti szavakat vagy mondatokat produkáló beszélőgép, vagy az
ellenfél tetszés szerinti lépéseire "válaszoló" sakkozógép
kibernetikája ettől lényegében különbözik. Kempelen gépei már a fordítógépek, a
mesterséges intelligencia programjainak" előfutásai és nem a verkli
szemiotikáját testesítik meg. E szempontból szemiotikailag fejlettebbek Pascal
és Leibniz számítógépeinél. Külön helyük van a szemiotika történetében.
Noha már az
elmondottakból is felismerhetjük, miben is volt "szemiotikai" jellegű
Kempelen két gépe, talán mégsem árt ezt lapidárisan is megállapítani.
Az ő beszélőgépe
előzménye a mai számítógépes nyelvoktatásnak, amely, mint köztudott, főként a
hangtan középfokú oktatásában eredményes. (Sőt, azt is hozzá tehetjük ehhez,
hogy e kérdéskör szakértői tudnak Kempelen munkásságáról, azt idézik és
használják is.)
A sakkozó gép pedig
természetesen a mai "kiborg" (cyborg)
előzménye: egy automata-mozgatású emberszerű robot, amelynek (vagy akinek)
mozdulatai az emberi kézmozdulatokat idézik, persze "tökéletesített"
formában. Ami e gép "irányítását" illeti, itt voltaképpen egy véges
számú szabály szerint létrehozható végtelen számú "játszma"
konkretizálása a feladat. A "sakkozó automata" vagy
"kiborg" logikai játékot játszik, ám ember ellen, azaz egyszerre
"emberi" és "gépi" logikával dolgozik. Nem az ember és a
gép megszokott rendszerében az ember irányít és a gép csak végrehajt, hanem itt
ember és gép el sem választható egymástól. Kempelen sakkozó gépe több szinten
is ezt a megoldást képviseli. Már ilyen a bábúk "kézzel" mozgatása.
Ez szinte felesleges, hiszen "tolattyú" vagy "mágnes" is
elláthatta volna a sakkfigurák mozgatását. A Kempelen által alkalmazott,
látványos megoldás éppen az ember és gép elválaszthatatlanságát jelezi. A
"török" azonban nemcsak sakkozik; hanem morális leckét is ad a
tévesztő vagy csaló ellenfélnek. Ott a "gépi logika" erkölcsi
imperatívusszá válik. A tökéletes sakkjáték és a tökéletes etika jelezése a
játszma.
Már említettem, hogy
a beszélő gép udvaronci mondatra van megtanítva. A sakkozó gépet nyitogatják és
csukogatják, hogy bizonyítsák, nincs itt csalás. A török, egy nem-európai
figura, mint ahogy a sakkfigura is voltaképpen "sah"-figura. Igazán
pontosan jelezi a sakkozó gép a kor orientalizmusát is.
Egyszóval, Kempelen
mindkét gépe a kor társadalmát is jól jelzi. "Társadalmi-szemiotikai"
gépeknek is nevezhetők. Lesz ugyan még követőjük: századunk sok robot-ja, mesterséges értelme. Az ő előzményük is a szemiotikus Kempelen két
automatája.
Irodalom
Természetesen csupán a legfontosabb munkákat említhetem itt.
Kempelen életéről elég sok színes írás született. Mindmáig a
legjobb áttekintés: Kőszegi Imre–Pap János: Kempelen Farkas. Budapest, 1955.
Művelt Nép. (Ebben a korabeli források jó, ám nem teljes felhasználásával.)
A Mechanismus der
menschlichen Sprache nebst Beschreibung einer sprechenden Maschine eredeti
kiadását (Wien, 1791) új, kitűnően kommentált hasonmás-kiadásban jelentette meg
Herbert E. Brekle és Wolfgang Wildgen (Stuttgart–Bad Cansstatt, 1970. Friedrich
Frommann Verlag). A bevezetés nyelvtudomány-történeti jellegű, igen alapos.
A munka végre igen pontos magyar kiadásban is hozzá férhető:
Kempelen Farkas: Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző
beszélőgépének leírása. Budapest, 1989. Szépirodalmi Könyvkiadó (Ritkaságok
sorozat). Fordította: Mollay Károly, szakmailag ellenőrizte, a bevezető
tanulmányt és a jegyzeteket írta Tarnóczy Tamás.
A modern oktatást mutatja be, a könyv függelékében Kempelen beszédhiba-elgondolásait is méltatják: Lángi Péter: Számítógép alkalmazása a hangtan középfokú oktatásában. Budapest, 1992. Eötvös Loránd Tudományegyetem. (Egyetemi Fonetikai Füzetek 6.) Talán érdemes lenne kiadni a Kempelenről szóló egykorú hazai tudósításokat is. Ezek közül számunkra a legérdekesebb Holéczy Mihály beszámolója a Tudományos Gyűjtemény 1835. évi, 19. évfolyamában a VIII. kötet 115–119. lapjain található. Ebben olvashatjuk azt a ritkán említett adatot, miszerint a beszélő gép is "erkölcsi tökélyt" jelképezte. Ha a nézők nem értik beszédét, ezt halkan megismétli: "de ha még egyszer teszik ezt vele, gonosz és haragos hangon mondja meg."
Ez a beszámoló 1785-re datálható.
A mai (pontosabban az újrakiadások előtti közelmúlt)
Kempelen-felfogását, úttörő tevékenységének elismerését jól tükrözi: Kempelen
emlékezete. Írások és megemlékezések Kempelen Farkas születésének 250. évfordulójára.
Szerkesztette: Bolla Kálmán. Budapest, 1984. A Magyar Tudományos Akadémia
Nyelvtudományi Intézete. (Magyar Fonetikai Füzetek 13.)
Különösen századunkban a szlovák tudománytörténet is a magáénak
tekintette Kempelen munkásságát. A kitűnő bibliográfiák mindig hozták nemcsak
az ő műveit, hanem a kortársi hivatkozások, beszámolók adatait is. (Ezekben a
magyar kutatók által eddig nem is használt adatokkal.) Legújabban a beszélő gép
könyve jelent meg: Wolfgang von Kempelen: Mechanizmus l'udskej reci. Prelozili
Slavo Ondrejovic a Peter Durco. Preslov a poznámky napísal Slavo Ondrejovic.
Bratislava, 1990. Tatran. (Pamati a dokumenty) Nincs most terünk kitérni
Kempelen irodalmi és művészeti utóéletére. Edgar Allan Poe fantasztikus
elbeszélést írt róla. Von Kempelen and his discovery címmel (The Flag of Our
Union, 14 (1849. április 14.), amelynek megjelenési dátuma több mint mágia.
A francia rendező Raymond Bernard 1926-ban készítette el "A
sakkozó" című filmjét Kempelen automatájáról.