Variációk Jerzy Pilch témájára
Antoni Libera[1]
Végre eljött a rendkívüli alkalom. Gustaw külföldi
alkotói ösztöndíjat kapott.
Bár Gustaw még semmit sem publikált életében mint
szerző, csak ötleteket, jegyzeteket, mesteri kezdőmondatokat és talányos
poénokat mondhatott magáénak, így is közismert volt már, méghozzá nem is csak
Krakkóban. Sokat beszéltek róla, bizonyos elképzeléseit vitatták, aranyköpéseit
pedig szívesen idézték. Bár művészete, különös stílusa és egyéni látásmódja
nyomdafesték képében még a legsiralmasabb irodalmi lapok hasábjain sem hagyott
nyomot – már híres volt. Nemcsak elismerték, hanem meg is becsülték. Hisz mi
mással magyarázható, hogy megkapta az ösztöndíjat? Nyilván sokat tudnak
róla. Hősiesen helytállt többszáz beszélgetésben, nem fukarkodott a bámulatos
pontossággal megfogalmazott gondolatokkal, ontotta a bölcsességeket, bízván
abban, hogy a környezetébõl senki sem tulajdonítja el ezeket. Mindez
biztos már legendává érett, a megfelelo helyre is eljutott a híre, és nem
maradt el a hatás.
– Miért ne tüntetnénk ki – állhattak ki mellette,
amikor összeült a bizottság –, miért ne tüntetnénk ki a rejtélyes Gustawot? Hát
számít az, hogy nem írt semmit? Mit számít, hogy már túl van az első
fiatalságán? Miért kellene mindig a rutinra hagyatkozni és állandóan azokat a
minden évben újra meg újra előálló kezdőket támogatni, akik, bármilyen ígéretes
munkákkal jelentkeznek, bármilyen jól indulnak is, már magukban hordozzák a
romlás végzetes csíráját, hisz ők már létrehoztak valamit? Nem lenne jobb
föladni ezt a kétséges alapelvet és megjutalmazni – legalább egyszer – a Nagy,
Beteljesületlen Ígéretet? Esélyt adni a Beteljesületlennek, hogy végre
beteljesedjék? De hát egyáltalán – miért kellene beteljesednie?!
Ellenkezõleg, a jövőben sem kell beteljesednie, hisz mit ér a
Forró Nyár, sőt a Viharos Tavasz a Nagy Reményekhez képest, melyeket ébreszt?
– Igen, igen. Jogos volt e rá nézve kedvező döntés, meg
kell jutalmazni Gustawot. Kinek lenne manapság bátorsága ahhoz, hogy ne írjon,
mint ő? Ki lenne képes ilyen kitartással, jobb ügyhöz méltó eltökéltséggel...
hallgatni, mielőtt beszélni kezdene? Hallgasson hát továbbra is, csiszolgassa
belső poémáját, melynek aranyszikrái egy-egy pillanatra fölragyognak az
ezoterikus térben, mint a szentjánosbogarak.
Szóval biztos így szavazták meg Gustaw jelölését, még
ha talán nem is egyhangúan, hanem, mondjuk, egy ellenszavazattal és két
tartózkodással.
Nyilván többen is furcsának vagy egyenesen komolytalannak
találják az Alapítvány további modus operandiját, de ez csak a látszat.
Gustawot ugyanis nem az Intézeten, nem a Lengyel Írók
Szövetségén keresztül, még csak nem is postán értesítették arról, hogy megkapta
az ösztöndíjat (persze Gustaw nem is volt tagja az írószövetségnek, ami
akkortájt egyébként is föl volt függesztve). Gustaw egy bizonyos svájci
bölcselőtől értesült arról, hogy neki ítélték az alkotói ösztöndíjat. Az illető
nemrég érkezett városunkba, de nem azért, hogy megtekintse legjelesebb műemlékeit
vagy tudományos konferencián vegyen részt, hanem nyilvánvalóan titkos
megbízatást teljesített. Mint tudjuk, nehéz időket éltünk, és az egész
civilizált világ rajtunk tartotta a szemét.
Akkortájt Gustaw volt a külhoni bölcsészek
legtapasztaltabb kísérője az Intézetben. A Főtéren sétált körbe Winkelried
távoli leszármazottjával, és megpróbálta elmagyarázni neki, milyen dialektikus
értékeket rejt magában a kommunizmus, különösen a hadi vagy legalábbis
militarizált kommunizmus uralma alatt élő országok unalma és szürkesége.
Méltóságteljesen, büszkén győzködte a svájcit arról, hogy ez a helyzet csak
látszólag hátrányos a művészre nézve. Mert hát lényegében e rettenetes
korlátozások fölbecsülhetetlen értékű esélyt kínálnak neki arra, hogy
kikínlódja magából az igazgyöngyöt.
– Mit akartok ti ott a Genfi-tónál, Lausanne-ban, az
Aare partján... – mondta baráti együttérzéssel. – Megvan mindenetek: óra,
csokoládé, sajtok. A legjobb szervezés, pontosság, tisztaság. A legmagasabb
életszínvonal Európában. A legmagasabb egy főre eső jövedelem. És mit értek
vele?! Unalom, üresjárat. Fényűzés. Csömör. Nincsenek szükségleteitek. Mi
viszont – folytatta – csupasz falak között élünk, nincs semmink, és mégis...
mégis... – de itt vagy megakasztotta valami, vagy nem találta a megfelelő
kifejezést, mindenesetre nem fejezte be, a svájcinak pedig az a benyomása
támadt, hogy Gustaw panaszkodik a sorsra.
– May I help you? – kérdezte a zakója belső
zsebébe nyúlva.
– Nem, nem, nem értesz te semmit! – legyintett Gustaw.
– Még nem fejeztem be. Alsóbbrendűség, érted?... Rosszabb... Inferiority
complex... Second-class quality... Mindez együtt... esélyt ad a
felsőbbrendűségre, a jobb minőségre, a kitörésre, az ascensionra!...
Éretlenség... Gombrowicz... I hope, you have read him... Igen, igen,
csak a bukás után, a gödör legaljáról elrugaszkodva kapaszkodhatunk föl a
magasba, hághatunk a Mont Blanc csúcsára, mint Kordian, a mi romantikus hősünk.
Óh, a splügeni Alpok csúcsa! Óh, ha ott állhatnék, ha csak egy pillanatig is!
Vagy legalább a hegy lábánál!
És akkor történt. A svájci bölcselő megértően
bólogatott, meghívta Gustawot a szálloda bárjába, és közölte vele az örömhírt.
Bár Gustaw nem sokat értett a külföldi vendég hosszas
fejtegetéseiből – a svájci fojtott hangon beszélt (ez nyilvánvalóan az ügy
fontosságáról tanúskodott) és állandóan francia vagy német szavakat kevert a
mondókájába –, a lényeg mégis teljesen világos volt:
utazás és vízum – saját költségre;
lakás és ellátás – megoldjuk, majd kitalál valamit;
költőpénz – jobb nem számítani rá, de azért az sincs
kizárva, mert ki tudja, hátha...
– És a meghívó? – kérdezte Gustaw konspiratív
suttogással. – And invitation?... Einladung?... L’invitation? Meghívó
nélkül nem jutok messzire. No invitation – no passport. Ohne Einladung –
keine schweizerisch Visum...
– Don’t worry – vágott a szavába a svájci. – I'll
bring it from Warsaw.
– From Warsaw? – csodálkozott Gustaw.
– Yes, yes, from Warsaw – felelte nyugodtan a
svájci. – A meghívót el lehet intézni a svájci nagykövetségen.
E pillanatban végre minden világossá vált Gustaw
számára.
Az alapítványnál tisztában vannak azzal, milyen
nehézségeket és akadályokat kell leküzdenie az állampolgárnak Európa e részén,
különös tekintettel az ellenzéki alkotókra és értelmiségiekre, tudják, milyen
veszélyek fenyegetik õket a totalitárius rendszerben, ilyenek, hogy mást
ne mondjak:
az Intézetben uralkodó, szakmai féltékenységgel terhelt
viszonyok; a végeláthatatlan munkahelyi partizánháború; mindenki furkálódik,
bekavar a másiknak;
aztán: az írószövetségben alkalmazott kontraszelekció;
a legnagyobbaknak kitörik a nyakát, a selejtet futtatják; a független szellemek
rovására kenik a behódoló szolgalelkeket;
aztán: bürokrácia; a lomha, tohonya, rosszindulatú
hivatalnokok csak a baksist lesik, zsarolják az embert;
na és végül: a cenzúra – a levélforgalom
ellenőrzése.
Tehát az alapítványnál mindenről tudnak, emellett azzal
is tisztában vannak, hogy elég különös döntést hoztak, vagyis számolnak azzal,
hogy nyilván heves vitát váltanának ki ezzel a lépéssel a kitüntetett alkotó
hazájában, ezért igen bölcsen és körültekintően járnak el. Ideküldik titkos
megbízatással az emberüket, aki magánszemélyként lép kapcsolatba a díjnyertes
alkotóval, s miután megbizonyosodott arról, hogy ő az, akit keres, értesíti az
ösztöndíj elnyeréséről. De hogy ne keltsen feltűnést, ne hívja föl rá a
figyelmet sem az értelmiségi közegben, sem az útlevélosztályon, nem ad át neki
semmiféle hivatalos írást, ehelyett tisztázzák a részleteket, aztán kiállít
neki egy sima turista meghívólevelet.
Hogy nem fizetik az útiköltséget? A költőpénz is
bizonytalan? Na és, mi olyan különös ebben? Ki ne tudná, milyen komoly
nehézségekkel kell küszködniük világszerte a kulturális alapítványoknak, az
egyetemeknek és tudományos központoknak? Úgy bizony, még Svájcban is!
És valóban, pár nappal később a svájci bölcselő, miután
ellátogatott a fővárosba, útban hazafelé, vissza kiglancolt hazájába (a
fokozott konspiráció kedvéért saját kocsival közlekedett) megint benézett
Krakkóba, és átnyújtotta Gustawnak a lehető legvalódibb, gavallérosan
kifizetett és a leghitelesebb svájci pecsétekkel ellátott meghívót.
Természetesen a svájci bölcselő volt a meghívó fél, a
meghívott pedig – Gustaw.
Szóval volt ösztöndíja! Készülődött az útra.
Méghozzá milyen útra! Megy a Genfi-tó,
az Aare partjára. Elindul a legnagyobbak útján. Titánok nyomában jár. Megy
Adam, Juliusz és Zygmunt után. Henryk, Stefan és Kazik után. És persze ott van
még James és Thomas Mann, nem is beszélve Canettiről vagy Nabokovról.
Nagy lelkesedésében úgy belemerült az útlevéllel és a
vízummal kapcsolatos formaságok intézésébe, hogy teljesen megfeledkezett a
vetélytársáról.2
Végre minden megvolt. Útlevél, vízum, tranzitvízumok,
jegy (buszjegy, mert az olcsóbb).
Emilka is pont ekkor készült elutazni – természetesen
az újabb szakmai továbbképzésre. De ez a legkevésbé sem zavarta Gustawot,
ellenkezőleg, még örömét is lelte benne.
– Milyen piti dolgok – gondolt szánakozva a feleségére
és az Emilkát kerülgető vetélytársára. – Még egy tanfolyam! Azok a siralmas
előadások, meg a viták, te jóságos Isten. Korlátoltság és képmutatás.
Eljátsszák, hogy tanulni mennek, pedig csak azért vonulnak el, hogy suttyomban
üzekedhessenek. Szolgálati út! Küldöttség! Milyen szánalmas pótszere ez az
utazásnak! De legalább ezen a nyomorszinten lenne bennük spiritusz, egy kevés
kis fantázia! Legalább előre kitervelt célból, kamatyolni mennének oda és
átadnák magukat a gyönyöröknek, mint az igazi kéjencek! Ugyan már. Álmodik a
nyomor. Még ennyi sem telik tőlük. Csak fecserésznek, bölcselkednek,
sétálgatnak “kéz a kézben”, hogy aztán valamikor estefelé félrevonuljanak egy
padra (hisz nem mehetnek a négyszemélyes szobába), búbánatos csókot lopjanak
egymástól, és rögtön el is vörösödjenek szégyenükben, szentimentálisan
sóhajtozzanak: “jaj, de nehéz a szívem, milyen fájdalmasak a vágyaink”.
Istenem, milyen szánalmas, piti dolgok! Amíg én a
Genfi-tó partján, az Alpokban járok Alkotói Ösztöndíjjal, kiátkozva,
kárhoztatva, mindenkitõl elárultatva, ezek... továbbképzésre,
konferenciára mennek – ez a teljes csőd, a szocialista tudomány szimbóluma –, a
legsötétebb csőcselékbe vegyülve adják elő a maguk kis rabszolgamisztériumait,
melyeket nyilván aranybetűkkel vés kebelébe a két tyúkeszű mint a lélek
fenséges szárnyalását, a legnagyobb szerelmi elragadtatást. Ugyan már! Kit
érdekel, ha megcsal!
Szombat reggel indult.
Csehországon, a napfényes Prágán, Németország déli részén át
vezett az út, fölfelé a Duna mentén, messze elkerülve Münchent, a „Szabad Európa” székhelyét; megállás
és szállás Konstanzban, a Bodeni-tó partján; aztán vasárnap indulás tovább,
mennek egyre beljebb Svájcba, most a Rajna mentén fölfelé, Lausanne-ba, a
Genfi-tó partjára.
Eltűnt a fejéből a kiborító lakótárs.3 Gustaw egyszerűen megfeledkezett róla. Most
valami egész más foglalta le a gondolatait. Mi lesz, ha odaér? Vajon kijön-e
elé Frank (így hívták a svájci bölcselőt, aki a meghívót kiállította) a
pályaudvarra? Hol fog lakni? És legfőképpen – mi lesz a költőpénzzel? Vajon
sikerült „nem kizárni”? Eljut-e a szerencsés végkifejletig az a mágikus
“ki tudja”? És hogy fogják átadni? Borítékban, csekken, készpénzben? Mennyi
lesz? Csak cigarettára lesz elég vagy jut belőle albán konyakra is?... Milyen
“albán konyakra” – francia brandyre vagy skót whiskyre!
Nem tudott szabadulni ezektől a gondolatoktól, mert
csak húsz dollár volt nála, azt is egy tahó seftestől vette a Peweks előtt.
Tisztában volt azzal, hogy a legjobb esetben is csak két, legföljebb három
napra, apróbb kiadásokra elég.
Gustaw svájci tartózkodása igen jól, sőt szédületesen
kezdődött. Frank ezüst Volkswagenjében várt rá, és a pályaudvarról már vitte is
a hegyekbe, egy rusztikus étterembe, ahol – pontosan úgy, ahogy megálmodta –
skót whiskyvel és francia brandyvel indítottak. Az ebédhez ittak még némi hideg
bajor sört. Frank kitűnő hangulatban volt. Hátba veregette Gustawot, vidám “Salut!”
kiáltással emelte a pohárkát vagy a korsót.
Ebéd után kisebb sétakocsikázást ajánlott. Először
jöhet a város: a legfontosabb utcák és terek, aztán – a mitikus Genfi-tó.
Franknak be nem állt a szája. Dőlt belőle a szó, mintha
fölhúzták volna. Néha elengedte a kormányt, és mutogatott valamit. Gustaw
elnehezedett és elálmosodott a derekasan leöblögetett, bőséges étkezés után.
Egy adott pillanatban teljesen kikapcsolt, már nem is figyelt ciceronéja
lelkes tirádáira. Eltompult érzékei maradványaival már csak egy valamire
figyelt: nem említi-e egyszer csak, véletlenül a honismereti magyarázatokba
merült buzgó Frank a korpát – a költőpénzt.
Sajnos Gustaw szinte biztos volt abban, hogy eddig még
nem került szóba a téma, a leghalványabb célzást sem tette rá.
– Mintha minden correct lenne – gondolta
szórakozottan. – Kijött értem. Megetetett. Whiskyvel itatott. Most meg elhurcol
mindenhová. Szóval biztos elintézte valahogy a szállást is. Hisz ilyen nyitány
után nem tehet az utcára. Ha szállodába visz, magától értetődőnek tartom, hogy
minden ki van fizetve. De mi van a lével, hol a pénz?
Tényleg nem tévedett. Frank szállást is szerzett:
előkészített számára egy szobát a saját házában, igaz, a temetőre, sőt a krematóriumra
nyílt az ablak, de hát... Hangosan felröhögött:
– It is very romantic, isn't it?
– Yes, really, wonderful – felelte Gustaw, s egy
pillanat múlva hozzátette: – Ez kell nekem, mert épp dolgozom valamin “Temetői
próza” címmel, amit itt szeretnék befejezni.
Óráról órára, percről percre fogyatkoztak a
költőpénzzel kapcsolatos remények. Talán egyszer... véletlenül...
alkalomadtán... de... a napnál is világosabb, hogy nem most rögtön,
üdvözlésképpen, hivatalos úton.
Frank látta, hogy Gustaw elkomorult, keveset szól, és
mintha valahol máshol járna, megint vállon veregette és elrikkantotta magát:
– Let's go to the lake shore! A naty, tiszta
tóhosz... – tette hozzá a lengyel irodalmi mitológia legmélyebb titkába
beavatott személy megértő mosolyával.
Megint beültek az ezüstszínű Volkswagenbe, és már
húztak is a Genfi-tóhoz.
Nagyjából fél órát utazhattak, de ezt az időt már
szótlanul töltötték el, aztán megálltak az egyik mitikus helyen.
Néma csend, sehol egy ember, hullámok nyaldossák a
partot, a roppant víztömeg tényleg hihetetlenül tiszta, és a tó mélyén... a
roppant térségekben... tengernyi pénz. Különböző alakú és színű pénzérmék
ezrével, csillagok miriádjaiként ragyogott a sok arany- és ezüstpénz, mindegyik
nemes származású “kemény” valuta: frankok, márkák, schillingek, itt-ott még egy
sárgás fontocska is akadt. Hol vannak ettől a népi demokráciák hitvány
nikkelgarasai?!
Gustawnak egyszerűen elállt a szava a döbbenettől.
– Unbelievable, unbelievable... – hajtogatta
csendesen, az áttetsző víztömeg mélyét fürkészve.
– Yes, yes, it's amazing, extraordinary –
helyeselt némi büszkeséggel a hangjában Frank, de a tárgyilagosság kedvéért
rögtön hozzáfűzte: – But water is not so pure as in old times...
De Gustaw megint kikapcsolt, bár ezúttal más okból.
– Jár oda busz? – kérdezte mintegy mellékesen, amikor
visszatértek a városba.
– Sure – felelte Frank. – Number seventy two.
De ha vissza akarsz menni, hosszabb időre, meg máshol is körülnéznél, csak
szólj, elviszlek.
– Ugyan, dehogy! – talán túl idegesen, túl vehemensen
utasította vissza az ajánlatot Gustaw. – Nem szeretnélek ilyesmivel terhelni,
meg hát, beláthatod, ilyen helyen teljesen egyedül kell lennem. Hisz tudod jól,
mit jelent a lengyeleknek a Genfi-tó. Hát még a lengyel költőknek. Te is
idézted indulás előtt azt a legendás költeményt, amely pontosan itt
keletkezett, nemzeti váteszünk ihletett tolla alatt. Szóval biztos megértesz,
egyedül szeretnék lenni, és e kihalt tájon, néma csendben kihalászni... azokat
a benyomásokat és gondolatokat, melyek titánoknak, géniuszoknak jutottak
osztályrészül.
– Sure, sure, it's clear, it's quite natural –
hagyta rá rögtön Frank. – Megmutatom, melyik megállóból indul.
Ettől a pillanattól kezdődtek Gustaw számára az
idegtépő és borzasztó fárasztó előkészületek. Eleinte ez főként agymunkából
állt: Mikor menjen oda? Melyik napszakkban lenne a legjobb? Mit vigyen magával?
Minek vehetné hasznát? Hogy vegyen buszjegyet? Hol váltsa át a dollárt frankra?
Másnap reggel, a szinte teljesen átvirrasztott éjszaka
után úgy döntött, nincs vesztegetni való ideje, máris indul – egyelőre csak
felderítésre.
Persze egy szóval sem árulta el a szándékait, a tőle
telhető legtermészetesebb hangon közölte Frankkal, hogy elmegy, jár egyet a
városban – csak körülnéz.
– Just look around – mondta kissé széttárva a
karját, a gesztussal is e cél kisszerűségét fejezte ki.
– Good luck! – búcsúztatta vidáman Frank.
Ahogy kiért az utcára, Gustaw energikus léptekkel
indult a buszmegálló felé, melyet a házigazdája mutatott neki. Szerencsére
könnyen odatalált, útközben végiggondolta, milyen veszélyek leselkedhetnek az
utazóra, ha érvényes jegy nélkül veszi igénybe a városi közlekedési vállalat
szolgáltatásait.
Először is, rögtön a beszálláskor fölszólíthatja a
vezető, hogy mutassa a jegyét vagy nála vegyen. Másodszor pedig, ha ez nem
következik be, az egyik utas (nyilván kálvinista vallású), látva, hogy Gustaw
nem töri magát, hogy kilyukassza a jegyét (persze csak akkor, ha ez itt a
gyakorlat), esetleg figyelmeztetheti. S végül harmadszor, ha mindezt
szerencsésen elkerüli, még akkor is fölszállhatnak valahol a karszalagos
gyökerek, és kérhetik a jegyeket.
Mindezekre az alattomos csapdákra egyetlen ellenlépést
tartogatott: ha fölszólítják, hogy váltson jegyet vagy mutassa, ha van, szó
nélkül, mintha nem lenne ebben semmi rendkívüli, rögtön előveszi az idejében
készenlétbe helyezett tíz dollárt, határozott mozdulattal átnyújtja a
bankjegyet, mintha föltett szándéka lenne rendezni a tartozását. S amikor az
amerikai fizetőeszköz zöld színe a várakozásnak megfelelően döbbenetet csal a
kalauz vagy ellenőr arcára (nota bene mennyire más döbbenetet, mint
amilyet Gustaw szülőföldjén keltene hasonló hivatalos személyek orra alá
dugva), némi türelmetlenséggel a hangjában elmagyarázza, hogy külföldi, és nem
tudott sehol pénzt váltani.
– Sorry, but I couldn't find any exchange here –
mondja jellegzetesen amerikai ingerültséggel.
Ezek után nincs joguk büntetéssel sújtani. Egyébként
is, miben tudná kifizetni? Megint csak dollárban? Legrosszabb esetben kénytelen
lesz leszállni a buszról. De ez igazán méltánytalan döntés lenne a részükről.
Hamarosan kiderült, hogy mindezek az aggályok, akárcsak
a tervezett ellenakció, ha nem is teljesen alaptalanok, de azért erősen
eltúlzottak voltak. Nem érdekelt senkit a jegy, a sofőrt és az utasokat sem, a
kálvinista tisztesség mindenütt érezhető szellemisége pedig mintha magát az
ellenőr létezését is eleve kizárta volna.
Ami viszont a portya célját, azaz a felderítést illeti,
az már messze nem volt ilyen sikeres. Igaz, a táj nyugodt volt és kihalt, mint
az előző napon, de azért mégsem elég kihalt, nem elég nyugodt. Gustawnak a
legteljesebb magányra volt szüksége a vágyott elmélyültséghez, a tervezett
misztériumhoz; zéró szintre kellett redukálni a népsűrűséget; az lett volna az
igazi, ha biztos lehet abban, hogy ez az állapot legalább fél óráig változatlan
marad, mert a biztonságérzet fölszabadítaná a súlyos kényszer alól, nem kellene
állandóan éberen őrködnie, a teljes koncentráció pedig sokat javítana a
hatékonyságon.
Ugyanakkor mindig megzavarta valami ezt a paradicsomi,
már nem is e világi nyugalmat. Hol egy turista bámulta tolakodóan a tó
víztükrét, hol egy szerelmespár andalgott a parti fasorban, hol egy csapat
gyerek – ez volt a legfájóbb – gázolt a sekély vízbe, szégyentelen vidámsággal
hajlongva. Igaz, rögtön vissza is dobálták a leleteket, amikor figyelmeztették
őket a szülők vagy a nevelők, de ezt meg egyszerűen botrányosan vagy legalábbis
a hely komolyságához méltatlanul tették: marokszám dobálták a vízbe, lehetőleg
minél beljebb, mintha versenyeznének, kié megy messzebbre, kié megy örökre
veszendőbe.
Szemét kölkök! Erre tanítják őket a vasárnapi
iskolában? Ez az a híres takarékosság, haszonelvűség, sőt számítás? Így kerülik
a pazarlást? Szép dolog, mondhatom! Micsoda tékozlás!
Most már minden világos volt. A nappal nem jöhet
számításba. Maradt az este, jobban mondva a késő este, sőt talán egyenesen az
éjszaka.
Gustaw kissé letörten, de azért nem depressziósan
araszolgatott a buszmegálló felé, aztán megpillantotta a táblát, és gondosan
áttanulmányozta a menetrendet. 22.00-kor indult innen az utolsó busz.
Tehát ilyen választási lehetőségei voltak: vagy
korábban, nyolc óra körül jön ide, és két órával késobb – ennyi idő csak elég
lesz – visszamegy az utolsó busszal; vagy később jön, mondjuk tíz körül, és
majd valamikor hazamegy – gyalogszerrel.
Némi fejtörés után arra a következtetésre jutott, hogy
a második változat, bár sokkal fáradságosabb, nagyobb sikerrel kecsegtet.
– Ilyenkor még itt kóvályoghat egy-két ábrándozó –
beszélt magában fojtott hangon –, de, az Isten szerelmére, csak nem időznek itt
éjfélig. Nekem meg nem sürgős. Hisz engem... nem szólít senki.
És hogy lemérje, mennyi idő alatt ér haza gyalog, lassú
léptekkel elindult a 72-es busz útvonalán.
Kellemes gondolatokkal enyhítette az erőltetett menet
fáradalmait: lehet, hogy már holnap éjszaka könnyű szívvel jön hazafelé
ugyanezen az úton, szinte szárnyakat kap, még a nehéz táska és a tömött zsebek
sem húzzák le. Elképzelte, milyen kellemes meglepetések érhetik. Lesz mitől
ámuldozni, nem akármilyen felfedézések várnak rá.
De az idő múltával egyre fáradtabb lett, és az élet
prózája gomolygó esőfelhőkkel takarta el a boldog fantázia kék egét. Mivel
magyarázza Franknak a késői hazatérést? Jobban mondva hogy jelenti be – ha
egyáltalán otthon akar éjszakázni, nem pedig egy padon? Mit mond, miért kell
neki kulcs? Aztán meg hova rejti a kincset? És legfőképpen... legfőképpen,
mivel fogja eloszlatni a sötétséget? Szóval hol szerzi be a vállalkozáshoz
föltétlen szükséges lámpát?
Bár rettenetesen kimerült volt, amikor háromórás
erőltetett menet után megérkezett a városközpontba, elindult, hogy keressen egy
mozit, ahol éjszakai előadásokat is tartanak. Újabb egy óra vándorlás után talált
is, de ott sajnos csak pornófilmek mentek. Azért “sajnos", mert mindennek
ellenére nem vitte rá a lélek, hogy e műfaj kedvelőjének állítsa be magát Frank
előtt.
S amikor már azt hitte, rögtön összeesik, végre
rámosolygott a szerencse. Az egyik kis mellékutcában talált egy szerény
stúdiómozit, ahol késő este régi klasszikusokat játszottak, most éppen –
Bergman filmjeit. Pontosan ez volt az, amit keresett. Másnap este tízkor lesz A
hetedik pecsét. Miután meggyőződött arról, hogy nem lesz műsorváltozás, fölírta
a mozi nevét és pontos címét, aztán, hullafáradtan, leült a legközelebbi padra
és rögtön el is aludt, mély álomba merült, mint egy clochard.
Csak estefelé tért haza, testben és lélekben kissé
megerősödve.
– Where have you been so long? – üdvözölte vidáman
Frank.
– Oh, it is very long story – motyogta Gustaw. –
Bejártam az egész várost and I am most impressed but also very tired.
Szóval hagyjál békén, nagyon szépen kérlek – tette hozzá ezt már lengyelül.
– Oh, I can imagine, I can imagine – bólogatott
Frank megértően. – Go to bed and relax.
Gustaw a szobájába ment, lefeküdt, de zúgott a feje,
nem tudott szabadulni a gondolataitól. Most épp a lámpaügy került előtérbe.
Honnan akasszon le egy lámpát? Csak nem fog venni? Frankot meg nem kérdezheti –
mégis mit mond, mire kell neki?...
Aztán egyszer csak az az ötlete támadt, hogy másnap
reggel, amikor Frank elmegy bevásárolni, gyorsan körbeszaglászik a lakásban,
majd csak megtalálja valahol a vágyott műszert. – Na jó – szólalt meg benne
rögtön egy szkeptikus hang –, de ha nem találok? Akkor mi lesz?
És pontosan ebben a pillanatban érte a megvilágosodás.
Fölpattant, de úrrá lett az izgalmán, és már nyugalmi
állapotban nyitotta ki az ajtót, lépett a szalonba, ahol Frank egy fotelban
terpeszkedett, olvasásba merülve.
– Sorry, but do you have a candle by any chance? –
kérdezte halkan.
– A candle?! – csodálkozott Frank.
– Yes, candle... – bizonygatta Gustaw. – Lehet,
hogy kissé gyerekesnek vagy fellengzõsnek tartasz, de ilyen élmények
után szeretnék egy kicsit elüldögélni gyertyafényben. Érzem, hogy jót tenne
nekem. Lengyelországban is nagyon gyakran teszek ilyet, hát még itt.
– Sure. No problem – nevetett tele pofával
Frank, aztán kiment a konyhába, és hozott egy egész csomag piros díszgyertyát,
levette a polcról a pompázatos gyertyatartót, és mindezt átnyújtotta a
vendégnek.
– Many thanks – mondta Gustaw némi lírai
komolysággal a hangjában. – I am really obliged – tette hozzá, majd
visszament a szobába, félig nyitva hagyva az ajtót.
Két gyertyát helyezett a tartóba, meggyújtotta,
lekapcsolta a villanyt, és leült az íróasztalhoz. A következő pillanatban
fojtott hangon, de azért pont olyan érthetően, hogy Frank fülébe jusson,
szavalni kezdett, szépen visszaadva a ritmust:
Míg én itt, hulla, közétek telepszem,
Csacsorászok és szemetekbe nézek --
Már messze jár, jaj messze száll a lelkem,
Bolyong, s gyöttrik, jaj, gyötrik szenvedések.
(Fordította Báthori
Csaba)
És addig ismételgette a vers szavait, míg meg nem
hallotta, hogy Frank kisurran a szalonból, és feszült pózban mozdulatlanná
dermed az elõszobában.
Másnap délben ébredt. Frank már rég talpon volt.
– Hallottam, hogy tegnap olyan furcsán beszéltél
magadban... – fordult Gustawhoz jóindulatú érdeklődéssel. – What was it?
– Eh, nothing important – felelte Gustaw egy
gyenge idegzetű lény hangján. – Nothing important. Verset költöttem.
Mégiscsak elképesztő hely ez a Lausanne. Egynapos itt-tartózkodás után már
elfogja az embert az ihlet. Még egyszer köszönöm a gyertyát.
– Doesn't matter, doesn't matter –
bagatellizálta a segítségét Frank, lesütötte a szemét, és széttárta a karját. –
It's my pleasure. Sõt, mondhatnám, honour. Egy lengyel
költő az én házamban írja új versét! És milyen terveid vannak mára –
változtatott témát hirtelen.
– Tudod – élénkült föl Gustaw –, tegnap, amikor a
városban mászkáltam, találtam egy mozit, ahol régi Bergman-filmeket játszanak.
Ma lesz A hetedik pecsét. Már láttam, de még egyszer meg kell néznem.
– A hetedik pecsét?! – kiáltott föl hitetlenkedve Frank.
– “Seventh seal”?
– Yes, “Seventh seal”, mi olyan furcsa ebben?
– Évek óta hajtok erre a filmre. Hol játsszák?
Gustawnak görcsös fájdalom szorította össze a szívét.
– De ez éjszakai előadás! – próbálta kétségbeesetten
lebeszélni Frankot, de sajnos átgondolatlan érvvel állt elő.
– So what? – vont vállat Frank. – So much the
better! Együtt megyünk, my friend.
Gustaw érezte, hogy kiszáll belőle az erő.
– Excuse me – mondta föltápászkodva, és mint az
elítélt, vánszorgott ki a fürdőszobába.
Helyet foglalt az ülőkén, mint a veszett patkányok a
ketrecben, úgy kergetőztek a gondolatok a fejében.
Váratlanul érte, hogy Frank meg akarja nézni a
Bergman-filmet, romokban hevert az éjszakai kiruccanás mesterien fölépített
terve. Ráadásul egyszerre rengeteg gond szakadt a nyakába: hogy vehetne jegyet,
ha nincs helyi valutája? Persze ilyen helyzetben Frank nyilván befizeti a
moziba, de mi van, ha nem? És mindenekelõtt, hogyan tovább, hogyan
tovább? Végül is maga a késés még nem olyan drámai. De megint kell valami ürügy
a késői távozáshoz, csak így teljesítheti a küldetését, akár már holnap.
Alapos mosakodás és inkább korai ebédnek, mint
reggelinek tekinthető étkezés után a következő kérdést intézte Frankhoz egy
tapasztalt világjáró fesztelen hangján:
– Tegnap elköltöttem az összes frankomat, át kell
váltanom a dolláromat, hol a legközelebbi bank?
– How much do you need? – kérdezett vissza Frank
a zsebébe nyúlva.
Gustawnak komoly dilemmával kellett szembenéznie. Mert
egyrészt ennél jobb helyzetről nem is álmodhatott, most végre fölveheti az első
nem hivatalos költőpénzét. Másrészt viszont az is kiderülhet, hogy csak kölcsön
kapta a kiutalt összeget. És végül, ha most elfogadná a pénzt, akkor már
alighanem el kellene mennie moziba Frankkal, pedig pont ezt akarta elkerülni
mindenáron.
– Just for bus – felelte
pillanatnyi habozás után Gustaw, majd miután rádöbbent, hogy ez a válasz
valamelyest félreérthető, huncut mosollyal hozzáfűzte: – for the moment, of
course, for the moment.
Frank előkapott
a zsebéből egy mesés színekben pompázó bankjegyet, és Gustawnak adta,
aki a túláradó érzelmektől megborzongva leste ki rajta a húszas számot.
– Buy a season-ticket – mondta Frank –, it’s much cheeper.
– So I am going to do – felelte egy világcsavargó hangján. – Thanks! And see you! –
mondta, és már rohant is le a lépcsőn.
Gustaw lelkébe visszatért a jó hangulat, ami még akkor
szállt el, amikor a szeszélyes Frank váratlanul kinyilvánította, hogy rajong a moziért.
A vadonatúj, ropogós húszas bankó eloszlatta aggályait, sőt mintha biztatóan
zizegné: “ne gyötörd magad, minden rendben lesz”.
Gustaw először, deklarált céljához híven, tényleg a
bankba ment – de csak azért, hogy ellenőrizze a valutaárfolyamokat. Elégedetten
állapította meg, hogy ez a húsz svájci frank, ami oly váratlanul hullott az
ölébe, közel tizenkét dollárt ér, tehát a vagyona több mint egyharmadával
gyarapodott.
Aztán benézett egy tabacba, hogy tájékozódjék a
buszjegyek áráról, különös tekintettel a Frank által ajánlgatott season-ticketre.
Ezúttal csalódnia kellett. Tizennyolc frankba került a season-ticket.
Tehát ha megveszi, rögtön elvész majdnem az egész összeg, és vele együtt
nyilván a jó közérzet is, mert a season-ticketnek minimális esélye sem
lenne arra, hogy feldobja. Ugyanakkor egy buszjegy csak két frankba került. De
még azt se vett, nem látta kellőképpen indokoltnak, hogy máris, ebben a
pillanatban megváljék a bankjegytől, ami olyan jótékony hatással volt rá, és
érje be az apróval, a jelentékeny súlyú, de teljesen komolytalan pénzérmével.
Most már tudta végre, amit tudni akart, és lélekben
fölfrissülve, lassú léptekkel elindult, de előbb még rágyújtott egy méregerős
hazaira, amit az igencsak megviselt papírdobozból halászott elő.
Kellemes, meleg szeptemberi idő. Felhőtlen kék égbolt.
Nem perzselnek az aranyló napsugarak. El lehet képzelni ennél kellemesebb
állapotot? Kell még valami más is a boldogsághoz? Kell bizony. Méghozzá több
minden. Először is – sör. Korsóban vagy vékony, harmatos üvegpohárban habzó
jéghideg sör.
Rendelt is Gustaw egy korsóval az aranyló nedűből a
romantikus nevű “Sous les chênes” étterem árnyas kerthelyiségében. S
amikor hamarosan fölszolgálták, és lenyelte az első kortyot, melynek fenséges,
kesernyés íze szájpadlását és torkát bizsergette, átadta magát a legkülönbözőbb
gondolatoknak.
Emilkával kezdte, azon elmélkedett, vajon mit csinál a
szakmai továbbképzésen, különösen esténként és éjszaka, de rögtön el is ejtette
a maró gúnytól szétfoszlott fonalat. Aztán áttért a tervezett kiruccanásra,
képzeletben újból átismételte, milyen feladatok várnak rá, milyen nehézségekkel
és veszélyekkel kell szembenéznie. Végül a legégetőbb problémára, nevezetesen
arra összpontosította a figyelmét, hogyan úszhatná meg az esti mozit.
Néhány óra múlva végre támadt egy ötlete. Igaz, öt
sörébe került, de emiatt aztán nem emésztette magát.
– Mekkora sztori! – kiáltott már a küszöbről Franknak.
– Képzeld, találkoztam egy barátommal, még együtt jártunk egyetemre, aztán
emigrált Lengyelországból, és most itt lakik. Micsoda véletlen! Úgy meghatódott
ez a derék ember, hogy nem is akart elengedni, amíg meg nem ígértem neki, hogy
nála vacsorázom. Szóval ne haragudj, de ma este nem mehetek veled moziba.
Gondolom, megértesz… Bergman ráér.
– Mais oui, mais oui –
mosolygott megértően Frank, váratlanul franciára váltva. – De hol lakik?
Odavihetlek?
– Mais non, ce n’est pas nécessaire – felelte Gustaw, könnyedén alkalmazkodva az új nyelvi
követelményekhez, és magabiztosan vette az újabb akadályt, ami mintha az égből
pottyant volna elé –, találkozót beszéltük meg az egyik étteremben… hogy is
hívják – mondta, mintha nem jutna eszébe a neve –, megvan, “Sous les
chênes”.
– Ah, oui “Sous les chênes” – mondta Frank
bennfentes ínyencként. – C’est très, très bon pour manger.
– Ja, és még valami… – Gustaw megállt a szobája
ajtajában, mesterien eljátszotta, hogy ebben a pillanatban eszébe jutott egy
fontos dolog, amiről szórakozottságában megfeledkezett – kaphatnék kulcsot?
Lehet, hogy nem leszel itthon, amikor hazajövök, vagy… – fejezte be huncut
mosollyal – már alszol.
– Mais bien sûr. Tiens – mondta Frank, majd elegáns kulcstartót nyújtott át neki, és
ellátta a megfelelő instrukciókkal.
Tehát megvolt minden, ami csak kellett. Kimenő.
Eszményi alibi a késői hazatérésre. Kulcsok. Gyertyák. És még… maradt két frank
a “Sous les chênes” kerthelyiségében rendezett sörorgia után.
Ünnepélyesen megfogadta, hogy ezt buszjegyre költi.
Behunyt szemmel feküdt a heverőn, megpróbált úrrá lenni
fölfokozott izgalmi állapotán. “Ki kell pihennem magam, erőt kell gyűjtenem”,
mondogatta magában. “Nehéz lesz végigcsinálni ezt az estét, még az is lehet,
hogy az egész éjszaka rámegy. Jobb lesz, ha rápihensz, Gustaw.” És
lazításképpen, forró fejét lehűtendő fojtott hangon ismételgette a nagy költő
imádott kétsorosát:
Gdybys szedl noca ciemna i oczy zamruzyl,
Znajdziesz skarb, którys rano czuwając wysluzyl.4
Végre ütött az óra.
Pontban nyolckor, széles szárú, bő
gatyában, öt gyertyával és egy kis törölközővel a táskájában, a kulcscsomóval
és a buszjegyre tartogatott két frankkal a zsebében Gustaw távozott Frank
lakásából, és egy kelet-európai trapper lépteivel elindult a buszmegálló felé.
Nem kellett sokat várnia a buszra,
háromnegyed kilenckor már a helyszínen volt.
Sötét van, néma csend, sehol egy lélek.
Végre. “Csillagok fölötted és csillagok alattad”, és két holdat látok. Igen,
igen, akárcsak ott… a nowogródeki tájakon.
Gustaw elindult a tópart felé. De nem
nézett le, a lába alá, még csak nem is ellenőrizte, látszik-e valami vagy nem.
Különös állapotba került, hirtelen nyugtalanság fogta el, ez egész más volt,
mint amit egy perccel ezelőtt érzett, amikor még nagy izgalomban ült a buszon.
Egyébként ez talán nem is annyira nyugtalanság, mint inkább egyfajta sajátos bénultság
volt. Csak állt, bámult maga elé, és nem tudta, hogyan tovább. Lekapni a cipőt,
lehúzni a zoknit és fölhajtani a nadrágszárat? Meggyújtani egy gyertyát és
belegázolni a nyilván jéghideg vízbe? Nem, ez teljesen elképzelhetetlen volt.
Nem mintha félt volna valamitől – mondjuk attól, hogy egy rossz lépés, és
elmerül a sötét mélységek örvényében, vagy mégiscsak van itt valaki a közelben,
és meglátja a holdfényben – nem, nem ilyesmitől tartott. Egyszerűen nem tudta
rászánni magát arra, hogy energikusan munkához lásson.
– Ember tényleg nincs a közelben – gondolta
kissé álmatagon, vagy inkább flegmatikusan –, efelől aligha lehetnek kétségeim.
De ha a Legnagyobbak közül oly sokat babonázott meg és vonzott ide ez a hely,
és majd’ minden esetben ki is derült, hogy volt is ebben valami, mert más
emberként, a tudás birtokában, nemegyszer egyenesen a megvilágosodás vakító
fényétől porba sújtva távoztak innen, akkor talán tényleg működik itt valami
Tisztátalan vagy Természetfölötti erő, letekint ide, nem tudni, honnan, a
Gondviselés Szeme?… a Történelem Szelleme?… a Föld Géniusza? És ha már
letekint, akkor meg is nézi, mit művel a Sors Kiválasztottja vagy a
Rettenthetetlen Vitéz, aki idelátogatott. De még ha csak nézne! Átfúrja a
koponyáját és beles a lélek legmélyébe! És olvas a gondolatokban. És mérlegre
tesz mindent. És elgondolkodik: “Kiérdemelte a delikvens a megvilágosodást vagy
nem? Bepillanthat a dolgok lényegébe vagy inkább vakítsam meg a vakmerőt?
Ihlessem meg vagy ne? Megajándékozzam vagy juttassam koldusbotra?”
És a Zarándok, a Kiválasztott, a Vitéz
ilyenkor, amennyire csak tudja, megfeszíti minden lelki erejét és kihozza
magából a maximumot. Megmutatja a lehetőségek, a legkimagaslóbb eredmények
teljes repertoárját. “Geometrikus latinsággal” beszél, improvizál, idézi a
legtökéletesebb strófákat, amiket mind ez idáig sikerült összehoznia. Misztikus
állapotba trenírozza magát, és megnyílik, készen áll arra, hogy befogadja az
istenség fényét.
És ha kiderül, hogy a föltárult lélekben
valami tisztátalan lakozik, hamisság, közönséges hazugság, szemfényvesztés
rejlik, nem pedig igazi géniusz vagy legalábbis nagy művészet, akkor a
Vizsgáztató Szem haragos lesz, villámokat szór, és eltaszítja a csalót, sőt még
az is előfordulhat, ha rettenetesen bedühödik, hogy fájó csapást mér rá –
elméje életfogytiglan elborult marad.
De hát mit akarok én? – töprengett Gustaw.
– Tán azért jöttem ide, hogy megvívjak valakivel, kihívjam magam ellen a
Sorsot? A gőg vitt rá erre? Az, hogy nagy büszkeségemben rendkívül értékesnek
tartom magam? Megvilágosodásra, természetfölötti tudásra, beavatásra vágyom,
hogy föltáruljon előttem a Lét titka? Még viccnek is rossz. Én nem azért
jöttem… csak kenyérért, pár hitvány garasért, amit e világ hatalmasai könnyű
szívvel a vízbe vetettek. A takarékosság patyolattiszta szelleme vezérelt ide,
hogy ne apasszam a vendégszerető Frank erszényét, és megkíméljem a további
kiadásoktól.
Uram! Szent színed előtt én ugyan mi
vagyok?
Por és hamu vagyok.
Igen, féreg vagyok, pondró, hitvány
kenyérpusztító! Az alázat porában fetrengek. Hogy merészelnék én a lélek
sasszárnyán fölszárnyalni?! Bukott ember vagyok, a dialektikus materializmus
förtelmes mocsarába taszított az istentelen, csalárd kommunista rezsim. Bűnös
vagyok, aljanép, homo sovieticus, hitvány féreg.
Tán nem azt mondja az írás: “Az Úr
megtámogat minden elesendőt, és felegyenesít minden meggörnyedtet”?
És nem azt mondja: “Boldogok a lelki
szegények, mert övék a mennyeknek országa”?
És nem azt mondja: “Boldogok, akiknek a
szívök tiszta, mert ők az Istent meglátják”?
Ha tehát vagy és látsz engem – Gustaw ekkor
hirtelen lendületbe jött, és kezdte levetni a cipőjét, zokniját –, tekints
nyomorúságomra és gyalázatomra. Nézd, milyen mélyre süllyedtem, hová
alacsonyodtam és – már a nadrágszárát hajtotta föl – “ha szeretéd, világod,
szülötted”, állíts meg, tarts vissza, ne hagyd, hogy elérjem a mélységek
legalját! Küldd el Angyalodat, állítson meg, mint Ábrahámot…!
És elővett a táskájából két piros gyertyát,
és meggyújtotta egyiket a másik után, és lassan emelte föl (nehogy
elaludjanak), és a gyertyák után arcát is égnek emelte.
Hosszúnak tűnt a pillanat – mozdulatlanul
és némán állt ebben a drámai pózban.
– Hah, hallgatsz! – szólalt meg végre
keserűen, és lehajtotta a fejét. – Akkor hát meg kell történnie! És belépett
mezítláb a Genfi-tó sötét vizébe, és szaporán hajlongott, mintha borostyánt
keresne.
És nem volt Erős Kéz, ami visszatartotta
volna, nem szállt alá az Úr Angyala, és nem fújta el a gyertyát, nem
egyenesítette ki Gustaw derekát a Seregek Ura.
És dolgozott a hidegben, arca verítékével,
amíg be nem gyűjtött mindent, amit csak láthatott.
Görcsbe rándult a vádlija a hideg vízben,
hasogató fájdalommal a lábában ment ki a partra. De boldog volt. Sikerrel járt
a küldetés. Elővette a táskájából a törölközőt, megtörölte a lábát, és az
órájára pillantott. Még csak tíz óra lesz. Szóval, ha siet, még eléri az utolsó
buszt.
Így is történt. Az Úr megjutalmazta
fáradozását, lemondását és állhatatosságát. Busszal ment haza.
Frank nem volt otthon. Biztos abban a kis
stúdiómoziban nézte A hetedik pecsétet. Tehát Gustaw rögtön
megvalósíthatta álmát: szortírozhatta a zsákmányt. Így is tett. Erőt merített
egy pohárka brandyből – a konyhában találta –, forró teát készített, angyali
nyugalommal és végre kellemes izgalommal kezdett neki a rendszerezésnek és a
számvetésnek.
A pénzhalászat eredménye legszebb álmait is
felülmúlta. Az alábbi számokba foglalta a végeredményt:
27,40 svájci frank
13,70 francia frank
21,15 nyugatnémet márka
3 és fél angol font
5,60 amerikai dollár.
Ezenkívül volt még egy marék líra,
schilling és holland gulden meg egy rakás alig ismert vagy sose látott garas.
Egy-egy távol- és közel-keleti példány. Közép- és dél-amerikai szériák. Sőt a
Fekete Földrészt, Elefántcsontpartot és Kenyát is képviselte néhány tétel.
Igen, ez egyszerűen elképesztő volt. Nem
számított ilyen bőséges költőpénzre.
A származásuk szerint csoportosított
érméket külön-külön műanyag zacskókba csúsztatta, aztán mindezt a bőröndjébe, a
ruhák közé rejtette. Csak a svájci frankkal tett kivételt – azt a nadrágzsebébe
süllyesztette.
És nem sokkal éjfél után, mielőtt még Frank
hazaért volna a moziból, visszavonult a szobájába. Kezdődhetett a megérdemelt
pihenés.
De nem aludt nyugodtan. A fizikai és idegi
kimerültség rémálom képében kínozta.
Először azt álmodta, hogy átkutatják a
holmiját a határon, és minden zacskót megtalálnak. Természetesen az utolsó
garasig elkobozzák, de a vámosok, mintha ez még nem lenne elég, komor képű
zsarukat hívnak segítségül, akik rögtön kezelésbe is veszik a lebukottat.
– Ez meg honnan van? – kérdezik villámló
tekintettel. – Kitől kaptad? Mivel kerestél ennyit a “Szabad Európánál” és az
ellenséges titkosszolgálatoknál? Mióta dolgozol a CIA-nek? Beszélj, úgyis
tudunk mindent! Elárultad a hazádat, te Júdás! Ezt még megemlegeted!
– Esküszöm, nem vagyok áruló! – bizonygatja
Gustaw. – Költő vagyok. Alkotói ösztöndíjjal voltam külföldön. Ez a
költőpénzemből maradt.
–
A költőpénzéből maradt! – gúnyolják a
zsaruk. – Egy vagyon! Ennyiféle valutában!… Alkotói ösztöndíj! Költő!… Akkor
elárulnád, madárkám, milyen versben daloltad el az államtitkokat? Alkaioszi
vagy szapphói strófában? Vagy talán hexameterben?… Mióta titulálnak költőnek
egy közönséges ügynököt?… Meséld el, de rögtön, hogyan adtad el
Lengyelországot! Valld be, hogy összeesküdtél Kuklinskival!5 Milyen
Kuklinskival? De uraim! Miket beszélnek? – védekezett kétségbeesetten Gustaw.
–
Ez nem tud semmit! – gúnyolódtak tovább a
pribékek, akik észrevétlenül lecserélték mai civil ruhájukat a harmincas évek
viseletére, az NKVD-tisztek hosszú bőrkabátjára. – Pont ő ne tudná, miről
beszélünk! Tak nado jemu napomnyity. Nu, rebjata, davajtye!
És a magas szárú bőrcsizmák alá lökik.
Alighogy véget ért ez a rémséges jelenet,
máris szállította a következő, hasonlóan ijesztő szcénát az álmodó képzelet.
Gustaw ezúttal otthon van. Krakkóban, a
lakásában. Kora reggel. Hirtelen megszólal a csengő. Ajtót nyit. Öten állnak
kinn. Kártyával igazolják magukat.
– A spekulációvonaltól vagyunk – mondja a
parancsnok. – Jelentették, hogy nagybani illegális valutaüzérkedést folytat.
Itt a házkutatási parancs.
– Uraim – védekezik megint Gustaw – itt
valami félreértés… tévedés történt… nem folytatok semmiféle valutaüzérkedést…
egyetemi oktató vagyok…
– Az mindjárt kiderül – mondja, miközben
benyomul az egész különítmény, és hibátlan szimattal az ágy alatt fekvő bőrönd
felé indul. Kinyitják, és egymás után kapják elő a zacskókat, mindegyiket
jelentőségteljesen bemutatva Gustawnak.
– Hát ilyet még nem láttam! – mondja a
csoport parancsnoka –, pedig, Istan a tanúm, nem tegnap óta vagyok a cégnél.
Jaj, ülsz te még, öcsém, ülsz eleget! Én már sajnállak is téged, te
szerencsétlen!
Se nyomozás, se bíróság – a következő
pillanatban már viszi is a kibitka, a négy fekete ló Gustawot Szibéria hólepte
sztyeppéin.
De az álom harmadik része volt a
legrosszabb. A legelképesztőbb és a legborzalmasabb.
Gustaw egyszer csak színész lesz.
Főszerepet játszik a krakkói Stary Teatrban, ő Konrad az Ősök Swinarski
rendezte nevezetes előadásán. Megy a darab. Elhangzott már a hatalmas tapssal
jutalmazott Nagy Improvizáció, Gustaw az öltözőjében ül, és a fináléra
készülődik. Odahallatszik a színpadról “A Szenátor álmát” mondó Wiktor Sadecki
hangja.
Ekkor izgatottan belép az öltözőbe Konrad
Swinarski.
– Gustaw úr, Gustaw úr! – suttogja idegesen
már a küszöbön. – Zseniális ötletem támadt! Most jutott eszembe, amikor az
Improvizációt mondta. Meglátja, mindenki el lesz ájulva tőlünk.
– De mitől, Konrad úr? Mondja már.
– Gustaw úr – feleli erre Swinarski –, ez a
Konrad szemét ember, szemét gazember, közönséges csaló. És pont ezt kell
bemutatnunk! Ért engem? Meg kell mutatnunk, micsoda hitványságot rejt a lelke.
Ne féljünk, Gustaw úr, az ilyen messzire menő iróniától. Ez alkotó jellegű
képrombolás lesz! Ahogy lejárattam annak idején azt a bohócot a Felszabadulásban,
úgy járatom le most ezt a ripacsot!
– De Konrad úr… – felelte erre Gustaw egy
összeesküvő fojtott hangján – mit kell csinálnom? Mi a javaslata? Hisz már
nincs sok hátra a szerepemből…
– Hát ez az! – válaszolja a hírneves
rendező. – Vegye föl rögtön a Doktor jelmezét. Rögtön föl kell lépnie a
“Szalonban”.
– Én, Gustaw… akarom mondani Konrad… én
játsszam a Doktort?
– Igen, igen, pontosan! A Doktor az ön…
akarom mondani Konrad második énje. Gondoljon csak bele, milyen hatást kelt: a
Konradot játszó színész egyszer csak megjelenik a Doktor szerepében. Sejti már,
milyen elképesztő következményekkel járhat ez a merész lépés? Egész
Lengyelországot megrázza! – És ekkor hirtelen kezdi előkapkodni a
kellékkosárból a fémpénzzel teli zacskókat. És azt mondja, amikor Gustaw
pelerinje zsebébe teszi: – Ezeket feltétlen használja! Játssza, ahogy tudja!
Csak aztán csörögjön, és hadd lássák, hogy ez nem rubel, hanem dollár, márka és
frank! Mert korunkban ez a júdáspénz szimbóluma.
És ezt már nem bírja Gustaw. Mint egy
rémfilmben, kidülled a szeme, tágra nyitja a száját, és hosszan elnyújtott
“Á-á-á!” tör föl a torkából. Aztán lassan, rémülten hátrál néhány lépést,
hirtelen megfordul, és hatalmas kiáltással, pánikszerűen rohan ki a
művészbejárón a színházból.
Kinn az utcán esik az eső. Mennydörgés,
vihar. És Gustaw rohan vaktában, a zsebébe nyúl, hogy megszabaduljon az áruló
garasoktól, minél előbb kidobhassa valahol azt a rohadék zacskót, és akkor csap
belé a villám.
És valahol a járdán fekszik, rémülten nézi
jobb keze csonkját. A csonk végénél kis tócsává folyt a megolvadt ezüst, a
színpadról pedig – valami csoda folytán, ahogy az csak az álomban lehetséges –
meghallja a Szenátor kiáltását:
Meghalt hát a Doktor, ó, ó! C’est
inconcevable!
A következő pillanatban Konrad Swinarski
arca hajol fölé, figyelmesen néz rá (mint egy orvos), és titokzatosan mosolyog.
Verítékben úszva ébredt föl, ráadásul
gyötörte a bizonytalanság, nem tudta, hogy csak az álomban kiáltott vagy
álmában is, és nem hallotta-e Frank. Legutóbbi élményei egyszerre teljesen
hihetetlennek tűntek, de annyira, hogy kezdte kétségbe vonni a realitásukat. És
hogy végleg eloszlassa a homályt, fölkapcsolta a villanyt, kinyitotta a bőröndjét
és benézett a ruhái közé.
Békésen hevertek a különböző alakú
pénzekkel telerakott zacskók, ugyanúgy, ahogy betette őket.
– A francba! – suttogta, csodálkozva
reakcióján, hisz inkább örömmel, mint aggodalommal kellett volna fogadnia azt a
tényt, hogy megpillantotta a megfelelő helyen gyűjtőmunkája gyümölcsét. –
Reggel rögtön el kell mennem a bankba, és át kell váltanom az egészet frankra –
tette hozzá gondolatban tárgyilagosan, mintha önmaga előtt akarná leplezni a
tüneteket, titkolni akarná, hogy nyilvánvalóan pillanatnyi elmezavar lett úrrá
rajta, és lehiggadva bújt vissza az ágyába.
Most már nyugodtan aludt, reggel derűsen és frissen ébredt.
Reggelinél
fesztelenül csevegett Frankkal, menet közben kitalált történeteket mesélt neki az
egyetemről ismert régi barátjáról, akivel, úgymond, találkozott tegnap, és
megértően hallgatta a házigazda mély értelmű megjegyzéseit Bergman most látott
filmjéről, A hetedik pecsétről.
A bank előtt
kétségei támadtak, átváltsa-e rögtön az egészet. Nem mintha sajnálta volna ezt
vagy azt az érmét, kizárólag az aggasztotta, nem kelt-e gyanút ennyiféle valuta
ilyen mennyiségben. Elhatározta hát, hogy – mintegy próbaképpen – csak a
dollárt váltja át, és, hogy nagyobb komolyságot adjon a tranzakciónak, mellékelte
az ötszázhatvan cent apróhoz a saját tízesét, az otthonról hozott
“zöldhasúját”.
Kezében az
előkészített pénzzel lépett a megfelelő ablakhoz, a márványlapra helyezte a
bankjegyet, aztán óvatosan, hogy ne csapjon zajt, és egyetlen pénzérme se
guruljon el (ez idegesítő zűrzavart keltene és bajt hozhatna rá), kiengedte a
markából a pénzhalmot.
A pénztárosnő nem
is nézett Gustawra, ez feltétlen pozitívum volt, mert azt jelentette, hogy
hétköznapi ügyfélnek tekinti. Gondosan félretolta a fémpénzt, átvette a bankjegyet,
és beütött valamit az elektronikus gépezetbe. "Világos” gondolta Gustaw
nem minden rosszmájúság nélkül, “előbb a tiszta munka, a fáradságos számolgatás
maradhat a végére”. De ez a diagnózis alapjaiban volt téves. A pénztárosnő a
következő pillanatban kiadta neki svájci frankban a tíz dollár ellenértékét a
megfelelő bizonylattal együtt, aztán eltolta magától a pénzhalmot (Gustawnak az
a benyomása támadt, hogy undorral teszi), és azt mondta:
– Sorry, but we don’t accept
coins.
Gustaw zavarba jött. De rögtön
visszanyerte elvesztett lélekjelenlétét és megkérdezte:
– So where I can change this? – mutatott egy fejmozdulattal az előtte heverő fémpénzekre.
A pénztárosnő tanácstalan képet
vágott, és széttárta a karját.
– Oh I don’t know. But I am sure: not in any bank here. Maybe at
the main branch in Geneve…
– And at the railway station? – kérdezte Gustaw, még nem adta föl.
– Sorry – mosolyodott el a pénztárosnő aggodalmat színlelve. – I
don’t know. But try…
Veszett düh fojtogatta, amikor
távozott a bankból. Nem elég, hogy nem intézett el semmit, nem elég, hogy még a
reményt is elvesztette arra, hogy szerencsésen elintézi az ügyet, még el is
vesztegetett tíz dollárt teljesen fölöslegesen. Talán nem a legmegfelelőbb szó
az “elvesztegetett”, hisz végül is megkapta frankban az ellenértékét, de hát
köztudott, hogyan bánik az ember a helyi fizetőeszközzel: eltűnik, mint a
kámfor; csak az idegen valuta tartós.
Hogy megnyugtassa elnyűtt idegzetét,
és hideg fejjel mérlegelhesse az új helyzetet, elindult a “Sous les
chênes” kerthelyiségébe. Leült az “asztalához”, és amikor észrevette,
hogy a pincérnő, aki tegnap kiszolgálta, láthatóan megismerte, sőt mintha
törzsvendégként kezelné, érezte, hogy feltöltődik energiával, méghozzá annyira,
hogy sör helyett dupla brandyt rendelt.
A harmadik kör után végre már nem
volt úgy kikészülve. Fölengedett végre a szüntelen stressz jege, szélesen,
akadálytalanul hömpölygött a szabadjára engedett gondolat.
Hát hol fogadják el a külföldi
valutát fémpénzben is? Hol csókolnak kezet a láttán, és nem csak átváltják,
hanem számos értékes dolgot is adnak érte? Mi sem egyszerűbb ennél! Hát a
Pewexben! A dollárboltban! Otthon Lengyelországban! Akkor meg mit nyűjem itt az
idegeimet, minek tegyem ki magam ilyen megaláztatásnak, mit görcsöljek, mint
egy koldus vagy tolvaj, amikor odahaza ebből a tőkéből… urasan élhetek? Igen,
igen, kár fárasztanom magam! Jól jön majd otthon ez a költőpénz.
És Gustaw átadta magát e
gyönyörűséges gondolatoknak, tervezgetett és számolgatott. Milyen valutáért mit
vesz? Mennyi pénze lesz? Meddig lesz elég? Úgy döntött, hogy a dollárért (a
hagyományoknak megfelelően) kizárólag “Tiszta” vodkát vesz. A fonton persze
whiskyt. A nyugatnémet márkán – színes vodkát: Soplicát, Winiakot, Jarzebiakot,
Starowint, Kasztelanskát. És végül a francia frankon – brandyt és konyakot. A
számvetésből kiderült, hogy a műanyag zacskókban található összegből mintegy
tizenkét üveg különféle töményre futja. Súlyos csalódást okozott az eredmény.
Ennyi vesződség, idegbaj – és még egyetlen hónapig sem fedezheti belőle a
zökkenőmentes ellátást. Pedig minden hazatérő ösztöndíjas legalább fél évig úgy
él, mint a király. Nem, ez így nem mehet!
Ezzel a gondolattal a fejében állt
föl az asztaltól, miután rendezte a számlát, aztán kisétált a 72-es busz
megállójába, és visszament a Genfi-tóhoz. És amikor ott állt a vízparton, kővé
dermedt. Szinte teljesen üres volt a meder. Tíz-tizenöt, legföljebb húsz érme
hevert a tó fenekén, azok is elég jelentéktelennek látszottak. Az is fokozta az
üresség érzetét, hogy nagy területen szétszórva hevertek az ezüstös korongok.
Szóval a sötétség és jéghideg víz ellenére is ilyen hatékony volt! Szóval nem
egészen egy óra alatt majdnem mindent begyűjtött! Ó, mennyi idő telik el, mire
újból megtelik a “víz alatti persely”?
Körülnézett. Még valamivel többen is
voltak, mint az elmúlt napokban ugyanekkor, de senki sem dobált pénzt a tóba,
sőt nem is mutattak hajlandóságot rá. Gustaw félrevonult, és leült egy padra.
És szomorúan bámult maga elé, a tó fölött a messzeségbe, majd belekezdett
kedvenc versébe:
Bylem zle dziecie,
Choc nie chcialem naprzykrzac sie nikomu,
A przecie
Bylem miedzy krewnymi i czeladzi gromada
Przeszkoda i zawada.
A choc wszystkich kochalem, ni w dzien, ni w nocy
Nie bylem nikomu ku pociesze ni ku pomocy –6
És mintha ez imádság lett volna,
amit végre meghallgatott az Úr, vagy inkább varázsige, amitől rögtön
megváltozott a dolgok rendje, mint a kaleidoszkópban. Már érkezett is egy busz,
nagy csoport amerikai turista özönlött ki belőle.
Hatalmas ricsajjal közeledtek a
tóparthoz, kiabáltak, egymást fényképezték. Gustaw le nem vette a szemét róluk.
Sajnos valahogy senkinek se jutott eszébe, hogy a zsebébe vagy a pénztárcájába
nyúljon. “Micsoda bunkók!”, gondolta undorral Gustaw. “Fogalmuk sincs, hogy
kell viselkedni! Nem ismerik a szokásokat, a jó modort, nem tudnak ezek semmit!
De hát mi olyan furcsa ebben? Kétszáz év kultúra az nem kétezer, de még csak
nem is ezer. Segíteni kell nekik. Meg kell nevelni őket.”
És a táskájába nyúlt, elővette a
legextrább numizmatikai anyagot tartalmazó zacskót, a világ legkülönbözőbb
tájairól származó érdekességeket, amiket nyilvánvalóan még a Pewexben sem
fogadnának el, a tartalmát a nadrágzsebébe ömlesztette, és elindult lassú
léptekkel a partra, az amerikaiak felé.
Ott állt zsebre dugott kézzel, és
ábrándosan nézett. Amikor megérezte, hogy észrevették, sőt néhányan kíváncsian
nézik, dobott… Szép, stilizált gesztussal – mintha magot vetne, mintha nemes
eszmét honosítana vagy szimbolikusan leróná háláját, amiért álmai valóra váltak
– a tó mélyébe küldte Elefántcsontpart aranypénzét.
És a ricsajozó amerikaiak rögtön
elindultak e méltóságteljes látvány hatására, és már kezdték is előszedni a
zsebükből és a pénztárcájukból az aprót, és áhítattal szórták a vízbe, Gustaw
nemes gesztusát utánozva.
És Gustaw feléjük fordult, és
elvonult mellettük – jóságos mosollyal, megértően bólogatva.
Jót cselekedtek, ez dicséretes –
mondta a szeme, és már folytak is a könnyei.
FORDÍTOTTA
PÁLFALVI LAJOS
JEGYZETEK
1 A
középnemzedékhez tartozó lengyel író Spis cudzo³o¿nic – proza
podró¿na (Az elérhetõ nõk listája – útirajzok, Puls
1993) címû regényérõl van szó.
2 Felesége,
Emilka szeretõjérõl.
3 A felesége,
Emilka szeretõje.
·
4 Ha sötét éjjel jársz, és behunyod a
szemed,
·
Megleled a kincset, mit regel, éberen szolgáltál meg.
5 A Lengyel Hadsereg volt ezredese, 1981-ben, a
hadiállapot bevezetése előtt emigrált (a ford.).
·
6 Ó, már a szülőhazában rossz
·
Gyerek voltam,
·
Bár nem akartam terhére lenni senkinek,
·
Mégis
·
Koloncként lógtam a rokonok és a
·
Cselédek nyakán.
·
Bár mindenkit szerettem, sem nappal, sem
éjjel
·
Nem örvendeztettem meg őket és nem
segítettem senkinek –
[1] Antoni Libera (1949) lengyel író, A Madame címû regénye nemrég jelent meg az Európa Kiadó gondozásában.