Trükkregény

Milosevits Péter[I]

“A szó olyan, mint a nyíl: vagy talál, vagy célt téveszt”, idézte a szerző a mohikánok bölcsét.

Tudományos pózban ült az erkélyen (nem a mohikánok bölcse, hanem a szerző), s a trükkregényről szóló tanulmánya szavait csiszolgatta vékony hegyű filctollal, miközben várta, hogy Alina asszony kihozza a teát.

Kinti teázóhokedlijükön egy elegánsan oxidálódott réztálca állt, rajta két porceláncsésze, melyek egymásra fordítva homokórát formáznának. Oldalukon rózsafüzérminta, s belül, meglepetésre, szintén egy-egy rózsaszál; az egyik csészében piros, a másikban kék, ami privatizáció alapját képezhette volna, de nem képezte azt, mivel Alina asszony és a szerző a közös tulajdon bűvöletében éltek egymásnak. (A belső virágszál egyébként is csak akkor látszik, ha a csésze üres, akkor viszont nem áll az érdekek vezérelte érdeklődés gyújtópontjában.)

Alina asszony kitöltötte a teát, s elfoglalta szokott helyét a munkaszobából a kompjuterizáláskor kiszuperált régimódi forgószéken, készen, hogy véleményezés céljából meghallgassa a szerző írását (vö. felolvasás).

xxx

Erkélyükről pompás kilátás nyílt a Római Birodalom keleti határán fekvő aquincumi táborhelyre: a napszítta homok színét viselő négyemeletes épületek fölött kéklő lepedőként lebegett az ég, a házak közti folyosók végén pedig a budai hegyek látszottak lógni, mint festmények a falon. A nap az ellenkező oldalról szórta a fényét, a folyó felől, melyet innen nem lehetett látni, de Alina asszony és a szerző a keblükben érezték, hogy ott van.

xxx

Felolvasás közben a szerző szinkronban fordított, a magában olvasott szerb szöveget magyarul ejtvén ki a száján (vö. diskurzusváltás). Megszokott módja volt ez közös munkájuknak, a szöveg próbára tevése másik nyelven s annak egész kontextusában, melynek elemei úgy csilingeltek ilyenkor, mint a huzattól finoman rezgő kristálycsillár. A szerző fél szemmel a leírt eredetire, fél füllel az elhangzó magyar szövegre figyelt, míg maradék fél szemével és fülével Alina asszony reakcióit leste.

S bizony, hogyha látta, hogy pofákat vág a nő, lecsapott a filctoll, s röpült ki a hülye mondat, kukába!

Olykor azonban a tett lett a gondolat halála: a lóverseny és a diskurzuscsiszolás között jelentős különbségek mutatkoztak.

“Nem értek egy szót sem. Tegnap még volt itt egy épkézláb mondat”, konstatálta Alina asszony a kapkodás szülte értelmi hiátust; született emlékező tehetség volt ő, aki nem tudja, mi az a filmszakadás. “Kidobtam”, mondta a szerző a mondatra értve; “kidobtam, amikor láttam, hogy idegesen csapkodod a csészét.” “Tegnap?” “Igen.” “Tudom. Megégettem a számat.”

xxx

Most jött a neheze. A szerző rendszerint nem emlékezett az előző napi papírheggyel együtt szó szerint kukába dobott mondatra, melyet a gépből is kitörölt. (“A kompjuter sem szemétláda.”)

Ilyenkor Alina asszony húzta ki a csávából, pontosan idézve a törölt részt – azonban magyarul. S mikor a szerző visszafordította, a mondat azonnal szétzilálta a kihúzás után összefércelt szövegkörnyezetet, új eszméket szült, és más mederbe terelte a gondolatmenetet. Úgy viselkedett, mint egy hermeneutikai malomkő, amely ki tudja, hol áll meg.

xxx

“Mialatt a szerző a számítógépen bíbelődött a filctollas javítások átvitelével, Alina asszony elmosogatott”, ízlelgette a szerző a jól hangzó, bár utópisztikus mondatot a valóság művészi visszatükrözése során.

Alina asszony azonban úgy látta (a konyhából?), hogy a “mosogatás”-motívumnak nem utópisztikus, hanem antifeminista felhangja van. S hiába tiltakozott a szerző, hogy a mosogatás művészi visszatükrözése még nem jelent antifeminizmust, az asszony azt felelte, hogy nem a művészi visszatükrözésről, hanem magáról a mosogatásról van szó.

“Szó? Cselekvés helyett? Tehát mégis utópia?”, figyelt oda a szerző a részletekre, mint a nyúl.

“Parancsolj, felőlem te is cselekedhetel; egyébként is mintha azt mondtad volna, hogy szeretsz mosogatni”, csillogtatta Alina asszony ismét a memóriáját. “Szeretek. Biztos sikerélmény.” “Viszont anyagi csőd, ha a pohártörés évi átlagát vesszük. Már az egyik teáscsésze szélét is megrágtad.”

xxx

Látható, hogy a háztartás dolgaiban javarészt meditatívnak nevezhető magatartást tanúsító szerzővel szemben Alina asszony inkább a finom célzások híve volt. Egyszer például se szó, se beszéd egy új porszívóval állított be, amely a szerzőnek annyira megtetszett, mert piros volt, hogy azóta is a szoba közepén tartja, és időnkét szív vele egyet.

Még nagyobb sikert aratott Alina asszony a számítógéppel.

Ő a természeti tudományok terén lévén tudós (“mikrobata”), korábban rászokott a kompjuterre, mint a magyar átlag, aztán tapasztaltan a szerzőt is meggyőzte: “Nem kellene többé a cirill és a latin betűs írógépek között futkároznod a szobában ide-oda nyelvek függvényében.”

Azóta a szerző már odáig fajult, hogy ha tollal ír, éppoly bizonytalanul érzi magát, mint az autós, amikor gyalog megy az utcán visszapillantó-tükör segítsége nélkül. (“A szembejövő nők szeme.” Ezt a módszert alkalmazza ő halmazati élvezetként: az egyik nő szemében néz a másik nő után. “Szemedben tükröződik egy másik nő fara.”)

xxx

Egyetlen dologban viszont nem tágított: csiszolni a diskurzust csak papíron és filctollal tudta. Imádott az erkélyen ülni a rozzant nádszékben, melyet a Kinizsi utcában szedtek össze, éppen lomtalanításkor járván arra, talán moziban. Hazavitték (nem a mozit stb.), kitették az erkélyre, s letakarták egy makedón származású pléddel, Biljana, Tekstilni kombinat, Ohrid.

xxx

Most viszont szorított az idő kapcája: a szerző másnap reggel indult Belgrádba a tudományos ülésre, melyen a trükkregényről tartandott előadást. Ehhez képest a kézirat a filctoll ejtette sebektől vérzett (piros színű tinta szolgált csiszolásra), s a fordításos olvasás közben a szöveg állagát további nyilak, felkiáltó- és kérdőjelek rongálták, egyre megoldhatatlanabb feladat elé állítván a szerzőt mint szinkronfordítót, aki megfeszülvén az összpontosítástól, udvariatlanul érzéketlenné vált a külvilág iránt.

Pedig a csészék nem voltak egyformák!

Alina asszonynak aznap mégis azt kellett felírnia az Együttélés borzalmai című listára, hogy: “Felfetyelik bögrédből a teát.”

A borzalmak jegyzéke az elefántcsonttorony legkisebb szálájának ajtaján függött belülről, s elhelyezése a lista keletkezésének történetére utalt, mivel első pontja így hangzik: “A klotyóban olvasás közben rád oltják a villanyt.”

E ponthoz Alina asszony annak idején azt a szóbeli kommentárt fűzte, hogy ha e barlangban egy őstulok élne, ennyi év alatt annak is átfutott volna az agyán, hogy hívjon egy szerelőt, ha már önmaga nem képes kicserélni a fürdőszoba és a vécé fordítva bekötött kapcsolóit, a szerző bizonykodására pedig, miszerint a kapcsoló eredetileg (“gyárilag”) van rosszul bekötve, Alina asszony arra a tényleges tényre mutatott rá, hogy nem ő volt az a málé, aki a lakást annak idején ilyen irracionális állapotban átvette.

Írásos formában efféle tételek álltak még a listán: “Kitépik a hajad.” “Gyomron rúgnak.” Ezek persze ártalmatlan ágybeli félreértésekre vonatkoztak csupán, de akadtak komolyabb szemrehányások is: “Föleszik előled a fagyit a mélyhűtőből.” Reply: “S mi van az őszibarackbefőttel a spájzban?”

xxx

Mikor Alina asszony végzett az Együttélés borzalmai frissítésével, újabb ibrik teát hozott a teraszra, ahol a szerző villámgyorsan elkapta a derekát. (Itt nem kell zárójelben kitenni, hogy az Alina asszonyét, mert a terasznak, a teának és az ibriknek nincs is dereka.)

“Világosban tapogatózunk?”, kérdezte ő (a nő) ellenállást alig sem kifejtve (vö. beadta a derekát), vagyis rá sem hederítve a Római Birodalom többi lakosára, kik esetleg kuksi-kuksi.

“Repülő csészealj?”, kapta el az asszony a férfi által levert csészét, mellyel ment az alja is, de csak a tálca széléig. Szerencsére, mert a kettőt egyszerre tán még Alina asszony sem tudta volna lehúzni a levegőből, pedig pingpongban mindig megverte a szerzőt.

Őrá ezúttal egyáltalán nem lehetett számítani: egyik kezében a papírok, másikban a filctoll, szemében a szorongás: “Hogy lesz ebből holnapra referát?” “Um.” “Tessék?” “Magyarul referátum.” “Tudom. De ezt a szart szerbül kell megírnom.” “Mondtam, hogy ülj le a géphez, mint egy ember. Rég gatyába rázhattad volna a szöveget, ha nem itt firkálnál. Bár tudnék szerbül, odaülnék én, s azt mondanám, hagyd a francba azt a filcet, gyere ide, s diktáld le nekem.” “Diktáld, diktáld. Aztán rohannál a klotyóba, hogy odavésd a borzalmakhoz, hogy egy diktátorral élsz.” “Miért, talán nem úgy van?”

xxx

A “trükkregény” kifejezést a szerző eredetileg magyar nyelven ötölte ki, s A szerb irodalom története (1998) című monográfiája egyik fejezetében használta először, amelyben a posztmodern regény trükkös formájú változatait taglalta (taglózva kissé).

Elégedetten ült eztán a babérjain. Főleg könyvének tömege töltötte el büszkeséggel: “másfél kiló szerb irodalom”, mérlegelte tenyerén a mű súlyát. (Most azonban, hogy írásba – nyomdába – kellett adnia a szót, s így a realizmus forgott kockán, átvitte a könyvet leméretni a közeli közértbe, s rögtön szerényebb húrokat kezdett pengetni: “nyolcvan deka, szűken”, látta be letörten. “Habár ez sem kevés; a Lőkös Pista horvát irodalomtörténete alig fél kiló. Sajnos. Az isten se mossa le rólam a nagyszerb irányulást. Ráadásul a közértben is hülyének néztek.”

xxx

Egy évvel később jött a meghívó a belgrádi egyetemről a modern szerb próza irányzatairól szóló nemzetközi konferenciára. Miközben hulltak a bombák. (Akkor jött a meghívó, de szeptemberre szólt.)

Aznap délután szótármunka folyt a balkonon, loppal történő le-lenézések beiktatásával a szomszédasszonyra, aki babakocsiba szíjazott kisdedét szellőztetve napozott a kertben. (A földszinti garzonokhoz füves teraszok tartoztak.)

“Minibusz!”, üdvözölte a szerző szerbül (minibus) Alina asszonyt, aki meghökkenve állt meg az erkélyajtóban. “Krompipaprikas”, tette hozzá a nyomaték kedvéért a kétnyelvű ember, ám amikor ezzel sem érte el a kívánt hatást, ezt kiáltotta oda: “Szexbomba!”

Erre már a szomszédasszony is felkapta a fejét, de nem azért, mert magára vette a megállapítást (noha rendelkezett ilyen paraméterekkel), hanem hogy ujját szája elé tartva rájuk pisszegjen, ne lármázzanak már, hé, a kisbaba alszik.

Csakhogy a szerzőt nem lehetett megállítani: “mikrofilm, popmuzika, sportklub, realpolitika”, olvasta a szerb szótárból a trükkregényhez (“trikroman”-hoz) hasonló, tehát támogató erejű összetett szavakat diadalmasan.

Mert erre vonatkozott a töprengés, a tépelődés, a hezitálás s a gyanakvással teli szótári firtatása teraszon a szóknak: hogy az, amelyik magyarul nyíl, hogyan röpül szerbül.

Persze a “trükkregény” úgy hangzik szerbül, hogy “trikroman”: nem nyelvvizsgaszinten merült fel a kétség. De szerbül is talál-e, vagy kapufa lesz? (Ekkor már nem a “nyíl”-, hanem a “labda”-metafora színezte a narrációt.)

xxx

“Marhapörkölt!”, kurjantotta végül a szerző, azzal kiszáguldott a konyhába, s lekapta a födőt. A Római Birodalom légterébe illatfelhő szállt fel, amely első benyomásra kellemes ételszagnak tűnt, de aztán átadta helyét a könnyebben illó alkoholnak: szaftszaporítás vörösborral.

“Trükkpörkölt?”, szaglászta Alina asszony a lábost, melyet a szerző két tányéron egyensúlyozva hozott a teraszra, teljesen felesleges kockázatot vállalva, mivel az evőeszközökért úgyis vissza kellett mennie. “Hozom én”, ajánlkozott Alina asszony, “csak mondd meg, mi kell: villa avagy kanál?”

Ezt a szerző máris zokon vette, úgy értelmezvén a kérdést, hogy “ki tudja, mit főztél.” “Igen”, nézett szemrehányóan (bosszúból) az órájára: “trükkpörkölt a trükkebédhez, este fél hatkor.” “Délután”, védekezett Alina asszony lelkiismeret-furdalásból; azt ígérte, hogy fél háromra jön. “Bár úgy látom, az ebéd sem volt kész.”

A szerző aránylag jól viselte az ilyen kisebb hátba szúrásokat a nő részéről, főleg hogy Alina asszony tüstént dicsérni kezdte a pörköltöt, különösen a húst, amely nem plöttyed szét, mint a poshadt naspolya, hanem kifejezetten sportos jellegű, jó erősen bele lehet harapni. “Szóval kemény?”, sértődött meg a trükkpörkölt szerzője, ám Alina asszony felvilágosította őt, hogy a vén marhahúsnak nem is szabad olyannak lennie, mint a zsenge pipinek. Kulináris értelemben sem. A szerző erre az istáp nélküli férfi keserveit panaszolta, akinek a sunyi trükkhentesek azt adnak, amit nem szégyellnek, mire Alina asszony elmondta, hogy az még nem lenne baj, hogy valaki cipőtalp minőségű húst kap, csak akkor nem két liter vörösbort, hanem egy kis szódabikarbónát kell tenni a zaftba. “Attól nem lesz olyan íze, mint a fröccsnek, viszont a hús megpuhul.”

xxx

Ment a munka – levitézlett szóink egyikével élve – a haladás útján szöveg cseperedvén fájlról fájlra “doc”-ban, s gyűltek a filctoll-látta “korrektúrók” is a kemény fedelű dossziétartóban, mit úgy kellett oldani és kötni, mint a fecskét (“fürdőgatya”-értelemben értve a szót történetileg.)

Mielőtt azonban koppanna a kő a szívről leesvén, hogy a szerző időben nekiült “referátot” írni, a csalódás kelyhének ürmösét kell innunk: a trükkregényről szóló dolgozata helyett olyasmiket firkált, hogy a trükkregényről szóló dolgozata helyett olyasmiket firkál, hogy a trükkregényről szóló…

Ez volt tehát, ami haladt, nem a munka, csak a szórakozás, a kanti vonulat! Ez ment éjjel, ez ment nappal, evés-ivás közben, a meccs szünetében s napközben s az ágyban.

Sőt olykor kötőszó nélkül: napközben az ágyban.

Mert megesett, hogy Alina asszony haza tudott szökni, s nem napszálltakor jött meg, mint a farkas (éhesen) előadást tartani a szódabikarbónról. S napközben a Római Birodalom aquincumi tábora néptelen, mert a légiók az élet harcát ott vívják, ahol a harc dúl, s a táborhely csendjét csak egy-egy babakocsi kerekének nyikorgása veri fel. Ilyenkor időben elkészült az ebéd, és az étel zaftja nem lett olyan, mint a nagyfröccs, mert a fakanalat női kéz forgatta bravúrral, rutinnal. Persze könnyű remekelni, ha az alapozó munka szintén magas szinten folyik: mesterien pucolt krumpli van ilyenkor és óvatos ujjkímélő módon meggyalult uborka, s van készséges rohanás a boltba a hiányzó hozzávalók beszerzése végett. (“Nem volt rendes só? Ezzel meg lehetne dobálni az ellenség játékosait.”)

xxx

Ebéd után, míg Alina asszony a konyhában (tehát mégsem csak az utópiában) elmosogatott, a szerző beoldalgott a hálószobába, és puha bokszmozdulatokkal eligazgatta a reggel óta vetetlenül álló ágyban a párnát, melyre pár perc múlva mindketten lehajtandják fejük, a szerző direkte, Alina asszony meg, az övét, a szerző vállára. A válla hajlatába. (Ilyenkor van néha az, hogy “kitépik a hajad” vagy “hasba rúgnak”, vö. Az együttélés borzalmai, ibid.)

Lapokat tartva szabadabb kezében a szerző megkérdezte, felhúzza-e a vekkert arra az esetre, ha valaki elaludna a tudományos szövegtől, Alina asszony azonban szelíd (nem listázandó) rúgással felelt, éberségét demonstrálva egyben.

Ámbár neki szégyenkezni, a szerzőnek meg neheztelni nem lehetett oka, hiszen Alina asszony időnkénti szendergései produktívak voltak; a szerző tudományos brummogásának hullámai olykor messzire ringatták n/őt* az álmok vizén, s mikor felrezzenve elmesélte, amit hozzáálmodott a közben elhangzottakhoz, azt a szerző interdiszciplináris gátlástalansággal íziben (filctollal) beleszőtte a diskurzusba, hiszen onnan nőtt ki, szerinte. (Ezt az összeálmodásos eljárást természetesen csak a tudományos objektivitás igénye nélküli szépirodalmi szövegek esetében alkalmazták; komoly művek írásakor az éberlét módszereit használták ők csak.)

xxx

Belgrádban a zimonyi (zemuni) oldalon hatalmas tutajok ringnak kikötve a Dunán (vö. stég), rajtuk halásztanyák halászlével, halpaprikással, mint a budapesti haléttermekben. “Dunának, Oltnak egy a hangja.”

Plusz a Tiszáé: “Ilyen csípős paprika még Szegeden sincsen”, hápogott a szerző a zimonyi stégen, s pneumatikusan leprüszkölte költő barátja legszebb nyári ingét. Szeptember derekán, a modern prózáról szóló konferencia idején nyári meleg jellemezte a belgrádi klímát.

“Bocs”, nyúlt át az abrosz fölött a szerző szalvétával, de a költő elhessegette. “Hagyd a francba, csak szétkened. Úgy fogok kinézni, mint akit mellbe lőttek.”

A szerző megdöbbenve vette észre, hogyan keveredik bele egyetlen egy szóra a tőlünk (tehát tőle is) délre zajlott tragikus eseményekbe. “Ti folyton a háborúról beszéltek.” “Milyen háborúról? Az ingemről van szó. És a mosóporról, amely nincs.” “Hozhattam volna azt is?” A szerző csak téliszalámit és sajtot vitt. És egy karton cigarettát. “Nem hoztál mosóport? Mindenki azt hoz.” “Nem. Azt nem lehet megenni. Bár a ruszkik a kölnit is megitták, pedig őket nem bombázták.”

Tehát mégis politizáltak egy kicsit; a költő otthon megmutatta a szerzőnek az ablakot, ahonnan a pancsovai vegyiművek és az olajfinomító lángjait nézte, a költőné pedig egy bombát emlegetett, amelyik közvetlenül az ember nyakszirtje mögött zúgott, mintha ott repülne.

“Hol a bátyád?”, adta át a szerző, a figyelmes vendég, a költő fiának az ajándékcsokoládét. “Most ő van kint”, felelte furcsán a meglett gyerek (egykor a szerző karján stb.). “Megszokták. Ha megszólalt a sziréna, az egyiket lezavartam az utcára, hogy ne legyenek egyszerre itthon”, explikálta az anya.

Végigmentek a Korom soron: bécsies, pesties bulvár, tele neoklasszicista palotákkal. Az egyik sarkon, fönn a magasban, üszkös omladék. Odvas fog az épek gyöngysorában.

“Így akarjátok hagyni?”, kérdezte a szerző ismét többes számban használva szót, mint a próféták. “Miért, szerinted jól néz ki?” “Pocsékul”, ismerte el a szerző.

“A csönd volt a legfurcsább”, kereste a szót, amely találó, amikor hazatért, Alina asszonynak. Hazafelé jövet, a Dunába szakadt újvidéki hidakat nézve ugyanezt érezte: a robbanás és a tűz zaja nélkül, a lezárult dolog csöndje, temető. Fönn a magasban a sugárút sarkán és a ragyogó napban fürdő Duna-parton, melyről akkor nem lehetett átmenni a másikra.

xxx

Prizrenben van egy szentély, amely többször cserélt gazdát. A középkorban szerb templom volt, falain freskókkal. Amikor a törökök a török időkben dzsámivá alakították, a malter nem akart odakötni a síkos falfelülethez, ezért a kőművesek hegyes szárszámmal lukakat vertek a freskókba, s így sikerült bevakolni őket. A török kiűzése után a pravoszlávok leszedték a vakolatot, amely alatt újra felragyogtak a freskók – fehéren pöttyözve. Úgy lebegnek ott a szentek ráfestve a falra, mintha az égen szállnának sűrű hóesésben.

xxx

“Látod, itt vagy te”, mutatta a szerző a barátjának azt a részt A szerb irodalom történetében, ahol a barátját taglalta. Taglalatlan barátait kerülte azon az őszön, mert egyesek talán nem értenék meg, hogy nem fért bele mindenki a könyvbe; így is nyolcvan deka lett.

A taglalt költő, örömében még halászléfoltos ingét is feledve, azt kérdezte a szerzőről, akar-e madarat; szívesen fog neki egyet. “Inkább azt a halat”, nézett a szerző szlengben egy elsikló “csaj” után, aki szerbül “hal” (riba), vö. nyelvismeret. A költő azonban a költőkre jellemző szubjektív hangulatban ringva kizárólag a saját énjével foglalkozott: “Buktattál már meg valakit belőlem?” “Nem. Azt mondják a diákok, nem vagy nehéz.” “Na.” (Szerbül “no”.) Ez jelenthetett örömöt vagy csalódást.

xxx

Nem taglalt barátainak nem taglalása, ha kiderül, főleg azért lehetett volna kínos, mert a tudományos objektivitás és a teljesség igénye miatt a szerző kötelességének érezte, hogy önmagát (viszont) mindenképp taglalja (vö. a határon túliság teljességigénye). S mivel az öntaglalás során rájött, hogy a szerbesen írt név miatt (Petar Milošević) a taglaló és a taglalt személy közti azonosság nem lesz eléggé nyilvánvaló, e körülményt külön is taglalta: “S ha valaki esetleg arra gyanakszik, hogy Petar Milošević azonos Milosevits Péterrel, annak csak azt tudom mondani: bizony, azonos vele, nekem elhiheti. De ki az a Milosevits Péter? – kérdezhetik. Ennek könnyű utánanézni: ő az, aki ezt a könyvet írta. Vö. o. m. (olvasott mű), címlap.” (Ibid, 480.)

xxx

“Ugye a bölcsészkaron tanítasz?”, kérdezte a szerzőtől egy könyvbemutatón a szerző bemutatandó könyvének a bemutatója, aki aztán – a szerző igenlő válaszának alapján – a bemutatott könyvet “professzori regény”-nek nevezte, hiszen “professzor írta”. Tipológiai párhuzam gyanánt Pavićot és Ecót említette, akik szintén professzorok, s/de regényeket (is) írnak.

“Gondolta a fene”, gondolta a szerző szerényen kussolva a pódiumon. Csak hazafelé menet eredt meg a nyelve, amikor Alina asszonynak végre kibökhette, hogy szerinte nem az számít, hogy ki professzor és ki nem az, hanem az (számít), hogy az ő regényein nem látszik, hogy professzor írta őket. “Olyan hülyék?”, pedzette Alina asszony. “Igen, a professzorok hülyék”, felelte a szerző tréfai szóval s önreflexíve.

xxx

Néhány nappal később a magyarországi szerb hetilapban fényképpel illusztrált tudósítás jelent a könyvbemutatóról (a szerző szerényen kussol stb.). S bár a képen nem látható, a nyomda ördöge, akit még a nemzetiségi törvény paragrafusaival sem sikerült kordába szorítani, alighanem már a rendezvényen is jelent volt, s előre röhögött a markába.

A cikkben ugyanis “roman” helyett “orman” látott napvilágot, ami azt jelentette, hogy a szerző professzori szekrényeket ír.

Más (ember) ebben az esetben felhívja a főszerkesztőt és kiigazítást kér, ám a szerző ezt nem tehette meg, mivel ő volt a főszerkesztő. (Akkor még igen, ma már nem, de nem ezért.) Úgy járt magával a saját újságjában, mint a saját könyvében: szerepelt benne.

A javítatlanul maradt sajtóhibáról az olvasók joggal hihették, hogy nem hiba, mivel feltételezték, hogy a főszerkesztő legalább az őrá vonatkozó cikkeket elolvassa. (A laikusok nem tudják, hogy egy főszerkesztő nem olvasója vagy korrektora az újságnak.)

xxx

Tartva magát horoszkópjegyéhez, a szerző legyintett egyet a farkával (átvitt), s átsiklott az ügyön, hagyni akarván, hadd folyjanak a dolgok a maguk medrében (vö. Hal).

Csakhogy jött a rádió és a tévé, s a szerzőnek válaszolnia kellett arra a kérdésre, hogy “és” min dolgozik mostanában.

Azonban a kérdést ezúttal úgy tették fel neki, hogy dolgozik-e mostanában egy újabb professzori szekrényen.

Igen, így hangzott el, idézőjel nélkül, nem volt semmi kétség. A szakkifejezés meghonosodott, talán már a gimnáziumban is tanítják.

“Hát farigcsálok, farigcsálok, szó, ami szó, nehogy má’ nehogy úgy legyen”, hebegte zavarában népiesen, mert mindezek után mégsem vallhatta be, hogy ars poeticája és egész munkássága egy sajtóhibán nyugszik.

“Eszerint találónak érzi magára nézve a professzori szekrény kategóriáját?” “Hogyne. Tetszik nekem ez a definíció. A műfaji újítással sikerült feljebb tornásznom magam egy súlycsoporttal, meghaladva a könnyű, nyolcvandekás könyvek kategóriáját, mert a szekrényformába akár többmázsás alkotások is beleférnek. Ezzel egyúttal a könyvszekrény kifejezés is új értelmet nyer üdén”, váltott át magyarra a kétnyelvű közeg lehetőségeit kihasználva a kultúrák közötti hídon járó ember.

xxx

Mielőtt fogá magát s bepakola s felkerekede a Nándorfehérvárra rea meneh hodu utu rea, a szerző elugra (Ford Fiesta) Budakalászra, ősei fészkébe, melyben egykor meglátá a napvilágot. Bizony ott, mert az édesanyja nem akará elrontani az “életrajzi adatok” rovatot: semmi kórházi szülés Budapesten (“terhes valék, nem beteg”); egy magyarországi szerb író szülessen magyarországi szerb faluban.

“Szülőhelyem végképp eldugott falu lett: semmi sem látszik belőle a köréje épült nagy áruházaktól és autókereskedésektől”, mondta a szerző Alina asszonynak úgyszólván objektíven, de nem egészen objektíven, mert a két templomtorony azért még látszik, ám ki tudja, meddig.

Tiltakozott is a falu népe ellene, hogy újabb bevásárlóközponttal csúfítsák el a határt rútul. Petíciót írtak, s aláírták sokan, azonban a szerző, ha akarta volna, akkor sem írhatta alá volna, csak ha még mindig helyi illetőségű lakos lett ő volna, s nem a Római Birodalomban lakott már régóta volna.

“Ott születettként mért ne szabadna a név erejével a dolgokat erre-amarra terelnem?”, háborgott ő jogosan otthon ebéd közben (vö. a jognak asztalánál.)

Alina asszony viszont nem tudta elképzelni, mi az, ami a szerzőt ennyire képes kicsalogatni az elefántcsonttoronyból. “Egy áruház valahol a francban?” “Francban?”, mosolygott a szerző kesernyésen, mint a pelinkovác (vö. szerb unicum). “Ott a francban, azon a mezőn hempergett 1690 őszén ősapám ősanyámon, mikor Csárnojevity pátriárka végre kimondta: na itt jó lesz, megállunk.”

“Tudtommal ez Szentendrén volt a sztaravodai forrásnál”, idézte Alina asszony művelten a szerző hazafias költészetéből, melynek poétikai és eszmei csattanója valóban a Sztaravoda-óda, amelyben a “nagy vándorlás” végén a Szentendrére érkező szerbek a bokrokban dugnak.

“Rideg vagy most nekem?”, értette a szerző úgy, hogy “rugalmatlan?”: “Szentendrén 1690-ben a leendő szentendreiek dugtak a bokorban, a kalásziak meg az Omszki-tónál. Ez a költői igazság. Szentendre és a Sztaravoda csak afféle szimbólum volt nálam.” “Hogyhogy szimbólum? Most mondtad, hogy a szentendreiek is dugtak a bokorban.” “Hát akkor realizmus. A valóság tükrözése. Foncsor. Mit bánom én. Változnak a paradigmák, mint felhők az égen.”

xxx

Belgrádban az egyetemen régi bútordarabok fogadták a szerzőt. Néhányan kissé rozogábbak lettek ugyan, amióta nem látta őket, de a Nemzetközi Szlavista Központ irodájában az akták mellett (tehát még csak nem is úgy, hogy mögött) változatlanul ott állt a törkölypálinkás-üveg. Viszont sehol a Szvéto konyakja (vö. vinjak). “Már megittátok? Még csak tíz óra.” “A Szvéto meghalt. Leukémiában.” Tehát még csak nem is úgy, hogy vinjakban. De elment. Pedig ő nem is volt még nagyon régi, csak bútordarab.

xxx

“Maga volt a legjobb: minden szót hallottam”, gratulált a szerzőnek egy koros dáma az egyetem folyosóján a másnapi ülésszak végén. Felolvasáskor a szerzőnek szerencséje volt, valaki végre megelégelte a bezuhanó utcai zajt, amely miatt az első három előadót egyáltalán nem lehetett érteni, s becsukta az ablakot. (A valaki.)

xxx

Vegyes érzelmekkel nézett az agg kolleginára vissza a szerző. Büszkeségét, amely jogos volt (érezte, hogy ült a “trikroman”), mégis gyanú árnyékolta be: úgy látszik, a mámi emlékszik, és finomam arra célozgat, hogy a szerző akusztikusan rég beírta már a nevét arany betűkkel a szlavisztika történetébe: ifjan még a kommunizmusnak reá eső érájának mélyén, Belgrádban egy hotelszobából tivornyadiskurzusban verte fel a csendjét a városi éjnek olyan hatásfokkal, hogy kijött a rendőr.

xxx

Diák volt még akkor, de mikor is máskor, ha nem éppen akkor rohanjon a falnak fejével az ember dalolva, ha ifjú?

S pechjére, mintha provokálnák (az embert: a szerzőt), vagy tán tetszett nekik az a régi nóta, most is ugyanabban a régi szállóban szállásolták el a rendezők a konferenciázó, nagy tudású népet.

Belépvén a hallba, a szerző aggódó pillantást vetett a recepcióra: “Ott-e még az öreg portás, aki annak idején kihívta a jardot?” Bizonyosan nem feledte el az ügyet és a szerzőt, jóllehet az affér óta több olimpiász is eltelt.

A szerző akkor ifjan, a külföldi szlavistapalántáknak rendezett nemzetközi nyári egyetem hallgatójaként szívta három hétig anyaországának hazájánál abban az időben lényegesen szabadabb levegőjét, és az megtévesztette őt: azt hitte, hogy mindent szabad. (Kiderült azonban, hogy csak viszonylag mindent. Például tiltott nóták szövegét üvölteni éjfélkor a belvárosi szállodában nem..)

xxx

Szerencsére új arcokat látott a pult mögött most: paradigmaváltás volt? Ha igen, akkor csakis ideológiai alapon történhetett. Az öreg portás bizonyára benne maradt a régiben, amit testvériségnek és egyenlőségnek, illetve Jugoszláviának hívtak.

Konkrétan pedig talán éppen azért rúgták ki az öreget, gondolta a szerző, mert annak idején rájuk hozta a rendőrséget.

Azzal, hogy háborítás folyik.

De nemcsak a csendet, hanem a testvériséget is háborítják.

Ráadásul külföldiek. Diáknak álcázott idegenek, akik provokatív dalokat dalolnak az éjszakában.

Holott merő rágalom volt az egész, esküszik a szerző. Hát lehet idegennek nevezni Belgrádban egy magyarországi szerb diákot? Nem lehet annak nevezni, gondolta ő. Mint ahogy a leningrádi orosz diákokat sem lehet, vö. pravoszláv testvér. (Igaz, a vallási érvet a kommunista rendőrség kivonuló erői nem nagyon respektálták. Azóta őket is leváltották biztos. Vagy kiöregedtek. Vagy paradigmát váltottak.)

xxx

A rendőrség a helyszín biztosítása után a következő tényeket állapította meg: a 311-es szobából egész este éktelen ordibálás hallatszik, amit a laikus akár éneklésnek is minősíthetne. S az alkoholfok ilyen szintjén szokásos repertoár ezúttal tilos nótákkal van fűszerezve.

Megállapítást nyert továbbá, hogy aznap este a szállodába két teológiahallgató szivárgott be, akiket a szerző városnézést mímelve szedett fel a “Kérdőjel” nevű diákkocsmában.

Pedig nem igaz, hogy mímelve, hiszen a “Kérdőjel”-ből tényleg pompás kilátás nyílik a városra: a kocsma fönn van a dombon a Kalemegdan mellett, ahol Hunyadi meg minden. A leendő pópák azonnal megérezték a szerzőn a háromszáz éves szentendrei patinát (Csárnojevity pátriárka meg minden: látták, hogy a szerző magyar cigarettát szív), s erre inni kellett. Egy éjjel-nappalin át, borókapálinka-beszerzés után, felszivárogtak a szerző szállodai szobájába, ahol Szása, a szerző leningrádi szobatársa, egy helyi Ljubicával készült ápolni a szocialista népek barátságát és a szláv testvérséget; a megállapodás úgy szólt, hogy a szerző belehúz az éjszakába.

Ám az ápolásból nem lett semmi, csak a belehúzásból, mert (sőt) behívták az oroszokat is: a Szovjetuniót a belgrádi nyári egyetemen tízfős diákcsoport képviselte kilenc plusz egy fős megoszlásban, bár a tégla ugyancsak sokat ivott, s nem pusztán álcázásból.

xxx

Dúlt az internacionalizmus és az ideológiai tolerancia, mozgalmi és népdalok zengtek, de elhangzott néhány fülbemászóbb részlet a pravoszláv liturgia húsvéti repertoárjából is.

Már ez is elég lett volna a botrányhoz a kommunizmus érájának mélyén, ám a teológushallgatók nem elégedtek meg ennyivel, ők a pontot is feltették az i-re, ők az utolsó cseppet is belecsöppentették a pohárba.

Egy népdalt akartak megtanítani a szerzőnek (a beatkorszak gyermekének!) és a (szintén igen részeg) leningrádi egyetemistáknak. A dal egy rigómezei lányról szólt – Miss Rigómező, 1389 –, aki trikolor típusú virágot szed, pirosat, kéket és fehéret, s koszorút fonogat belőlük.

Csakhogy a szerző (a beatkorszak gyermeke) képtelen volt agyába vésni a helyes sorrendet. Ikonikus súgómegoldást kellett alkalmazni a kedvéért: a nótafa a strófák előtti légzőszünetben Ljubica piros blúzára vagy fehér szoknyájára mutogatott, ha pedig nem mutatott sehová, az volt a kék.

Pedig, derült ki a helyszínelés során, helyesebben teszik, ha engedik érvényesülni a szerző színtévesztéseit. Mert akkor nem mindig csak a szerb zászló jött volna ki a nótában, hanem néha a horvát, a szlovén és maga a jugoszláv is. Mert ezek mindegyike a piros, a fehér és a kék kombinációiból állt, s a nemzeti tartalom a sorrendtől függött. Bárhogyan forgatták a lobogót, mindig jelentett valamit, csak a vörös csillag állt néha tótágast, mint Hegel.

Ha sorra eléneklik a három szín valamennyi variációját, az éppen kitette volna a hat tagköztársaságot. (Igaz, az autonóm tartományok akkor is nóta nélkül maradnak.)

Kövét a botránynak tehát az képezte, hogy nem húzták el valamennyi testvéri nép nótáját, holott Jugoszlávia egészben volt még, Tito marsall vigyázott rá, és nem hitte senki, hogy szétesik majd (Jugoszlávia). S ki gondolta volna, hogy a folyamatot részeg diákok indítják el? Ráadásul külföldiek.

Nem, nem mérték fel kellően a veszélyt a világrend őrei, sem ott, sem az ENSZ-ben. A Biztonsági Tanács úgy határozott, hogy meg kell várni, amíg a rendbontók kijózanodnak, s óvintézkedésként csak annyit rendelt el, hogy a szálloda presszójában hűtsenek be reggelre egy láda sört, mert a másnaposság igen magas fokával kell számolni.

Hasonló álláspontra helyezkedett Tito elvtárs is, aki nem akart ujjat húzni Magyarországgal és a Szovjetunióval; éppen elég volt annak idején a Tájékoztató Iroda határozata miatti civakodás meg a láncoskutya-féle acsarkodás: minek pörölnének most holmi részeg diákok miatt?

Az ügyet eltussolták, s ezért Jugoszlávia szétesése is jócskán elodázódott. (Kérdés persze, mi lett volna, ha nem fogy el hajnalban a borókapálinka.)

Így az eset nem rendítette meg a világtörténelmet, csupán a szlavisztika történetébe vonult be. Ott azonban meglehetősen nagy port vert fel, s éppoly ismertté vált, mint Cirill és Metód tevékenysége.

xxx

“Na mi van, pipikém, hoztál sljivovicát?”, kérdezte a szerzőtől a nagy építész költőien és helyesen.

A kérdés azért volt költői, mert a nagy építész tudta, hogy a szerző nem tartozik azok közé, akik üres kézzel térnek haza egy konferenciáról, s ez így is történt: hátizsákjában pálinkásüveg lapult. De kifogástalan volt a kérdésfeltevés nyelvhelyességi szempontból is, mert a grandiózus architektus a szilvapálinka nevének délszláv változatát helyesen “sljivovicá”-nak mondta (csak északon “sligovica”), mint ahogy Dubrovnikot sem ejtette oroszosan Dubrovnyiknak, s Danilo Kiš nevét sem Danyiló Kisnek mondta ő.