Kistársadalom – kiskapuk*
Böröcz József
“Et in Arcadia ego.”[1]
Irányítsuk
képzeletbeli látcsövünket Arcadiára, erre az alig tízmilliós országra
Latin-Amerika kellős közepén.[2]
Arcadiában mindent annyira behálóz az üzleti és közélet, a kultúra és az
államszervezet informalitása, hogy az ország fővárosában, Malos Airesben[3]
élő külföldiek látogatta társaságokban jószerével másról sem esik szó, mint
kenőpénzről, korrupcióról, maffiákról, összefonódásokról és patrónus-kliensi
rendszerről. A köztért ellepik az áruk és szolgáltatások legszélesebb skáláját
kínáló, tolakodó utcai árusok és a higiéniai és adóelőírásokat csakúgy, mint a
járókelők méltóságát semmibe vevő, silány árucikkek és még riasztóbb
szolgáltatások tömegét kínáló, szánalmas bazárok. Az egyre előkelősödő Malos
Aires-i kertvárosok felé tartó utak találkozásánál, a Plaza de la Ciudad
Washingtonon hajnalonta borostás arccal, kialvatlanul álldogálnak a szomszédos,
Arcadiánál szegényebb országokból hivatalos papírok nélkül érkezett
munkavállalók, alkalmi munkalehetőségekre várva.
Arcadia politikai
életét át- meg átszövi az informalitás. Miután a demokráciát jó két
generációnyi időre felfüggesztő ezredesek uralmát eltakarította ugyanaz a
geopolitikai logika, amely eredetileg odaültette őket, az arcadiai nyilvánosság
gyorsan napirendre tért afölött, hogy a diktatúra utáni első választások során
megválasztott kormány egy eladdig a nagypolitikában ismeretlen
diplomáciatörténészt nevezett ki a külügyminiszteri posztra, mondván: érthető,
hiszen az új külügyér az új miniszterelnök veje. A négy évvel későbbi
választások során olyan politikai csoportok és politikusok kerültek hatalomra,
amelyek-akik úgy tűnt, mintha köszönő viszonyban sem lettek volna az előző
turnus kulcsszereplőivel. Ez az ország méretének és a hatalmi elitek
működésmódjának ismeretében komoly teljesítmény, hiszen szinte valamennyi, az
egymást követő kormányzati ciklusokban érintett politikus és szakértő a Malos
Aires-i egyetem oktatói karából, illetve az ugyancsak a fővárosban székelő,
francia mintára a múlt században létrehozott Arcadiai Tudományos Akadémia
társadalomkutatói közül került ki, s többségük egész életében Malos Aires három
“jobb” kerületének lakója volt. A különféle ideológiai táborok képviselői és a
politikai pártok kulcsemberei közötti kapcsolattartás hiánya, s a
politikai beszédben valamennyi csoportozat által erősen hangsúlyozott,
állítólagos habituális másságuk tehát igazán figyelemre méltó teljesítménynek
számított. Ezt látva az ország legvitriolosabb tollú jegyzetírója “törzsi
szervezetként” aposztrofálta az ország politikai rendszerét.
Az informalitás
logikája annyira áthatja a közéletet, hogy az 1998-ban rendezett választásokat
a “polgári rend” jelszavával nyerte meg a mindkét korábbi pártcsoport tagjaitól
generációs alapon elkülönült új erő, a FINES-Partido Civico de Arcadia
(FINES-PACA). A “polgári rend” jelentésének lényege adott közegben az (addigra
már nyolc éve demokratikus) kormányzat legmagasabb szintjeit és az üzleti élet
elitjét összekötő informalitás elleni küzdelem igérete volt: a FINES-PACA
miniszterelnökjelöltjének egyik legnépszerűbb választási igérete abban állt,
“mindenki eldobhatja a telefonnoteszét.” Ám alig alakult meg az új kormány,
nyomban kiderült, hogy az új “polgári rend” fogalma két fő elemet foglal
magában: (1) az előző kormányzat és annak (vélt vagy valós) kliensei elleni
fellépést a kormányzati hatalom minden eszközével, illetve (2) egy, a
közvéleménynek szóló kampányt úgymond a “külföldibűnözés” és “a maffiák” ellen.
Mára, két évvel a FINES-PACA és rurális-geriátriai bázisú, populista koalíciós
partnere, a Partido Independiente de los Minimos-Padrones (PIMP) hatalomra
kerülése után nyilvánvaló: az új kormány politikája nem az informális
összefonódások, a patrónus-kliensi rendszer megszüntetésére, hanem e rendszer
kulcspozícióinak megszerzésére irányul. Erre utal, hogy az új kormány által
poszthoz és megélhetéshez juttatott minisztériumi tisztviselők, parlamenti
képviselők és szakértők körében erősen túlreprezentáltak a Malos Aires-i
egyetem három-négy diákotthonának volt lakói, s ezt jelzi az is, hogy az új
miniszterelnök mind az Adóhivatal, mind pedig az Arcadiai Állam Vagyonát Kezelő
Ügynökség élére kamaszkori barátait nevezte ki. E tény ismerete nélkül
megmagyarázhatatlan volna, miért éppen e két, kinevezésükkor közteherviselési
kötelezettség elmulasztása és közokirathamisítás vádjával vizsgálat alatt álló
üzletember került ennek, az ország Amerikai Uniós felvétele előtt nemzetközi
vonatkozásban is is fontos két hivatalnak az élére. A kormány egyik
tanácsadója, egy korábban Nyugat-Európában élt ügyvéd csak részben
tréfálkozott, amikor kinevezését azzal magyarázta, hogy a miniszterelnök tíz
évvel korábban, doktorandusz korában néhány hónapig nála lakott.
* * *
Ennyi talán elég is
a képzeletbeli Arcadiáról. Fordítsunk egyet a távcsövön, s élesítsünk
Magyarországra.
Az Angelusz Róbert
és Tardos Róbert vezetésével, az államszocializmus összeomlása előtt három
évvel készített, kiváló kérdőíves felmérés adatainak[4] újraelemzése
során doktoranduszaimmal és kollégáimmal több összefüggésben is arra a
következtetésre jutottunk[5],
hogy az informális hálózatok nagysága és típusai – még a kvantitatív elemzés sok
szempontból durva és pontatlan eszközei segítségével is jól kitapintható módon
– növelték a társadalmi egyenlőtlenségeket, mérjük az utóbbiakat akár
jövedelemben, akár lakásviszonyokban. Egy nemzetközi vizsgálat magyar
válaszadói még a legrutinosabb adatelemzőket is meglepték, amikor 1996-ban a
sikeres vállalkozáshoz szükséges dolgok listájából elsöprő többségben az
informális kapcsolatokat választották, melyek így jócskán megelőzték még a
tőkét is.[6]
A volt államszocialista vállalati vezetők informális társadalmi hálózatai oly
lényeges elemeivé váltak az átalakulásnak, hogy nemcsak azt határozták meg, kik
kerülnek az immár kapitalizmuskonformmá alakított vállalatok élére, és nem is
csak azt, kinek a kezébe-nevére kerül az állami tulajdon, de jócskán befolyásolták
a létrejövő új, tőkés vállalati szervezet szerkezetét is.[7]
Mivel a vállalatszervezet az intézményi közgazdaságtannak és a
gazdaságszociológia vele határos részének egyik fő empirikus vizsgálódási
területe,[8]
ez utóbbi állítás elméleti implikációi meglehetősen messze vezetnek. Későbbi
elemzések[9]
mind közvetlen megfigyelések alapján, mind pedig indirekt következtetésekkel
alátámasztották e megfigyeléseket.
Az alábbiakban
történeti-összehasonlító szemszögből, a világ egyéb, nem kelet-közép-európai társadalmaiban
megfigyelhető informalitás közegében próbálom értelmezni magyar társadalom e
szembetűnő vonását, s elgondolkodom a jelenség lehetséges társadalomtörténeti
okain. Itt főként az informalitás gazdasági megnyilvánulási formáira
összpontosítok. Hasonló eszmefuttatás minden bizonnyal ugyancsak elmondható
volna a politikai szféra működésmódja vagy a társadalmi elitek szerveződési
mechanizmusai kapcsán.
Informalitás és társadalmiság
A szociológiában a “formális szervezet” fogalmát olyan csoportokra alkalmazzák,
melyeknek működését explicit és kézzelfogható – általában szakemberek
által megfogalmazott, rituálisan elfogadott, és többé-kevésbé minden érintett
számára nyilvánosan hozzáférhető – szabályok és előírások fogják
keretbe. A szabálykövető viselkedést formális magatartásnak nevezik; a
társadalmi magatartások minden egyéb formája informális viselkedés.[10]
Az informalitásról,
pontosabban a formalitás–informalitás viszony társadalomspecifikus normáiról
igen nehéz moralizálás nélkül, történeti-összehasonlító összefüggésben szólni. Ennek az a fő oka, hogy az
informalitás–formalitás viszonynak még a társadalomtudományos beszédmódját is
átpolitizálja a “Nyugat” köznyelvből beszűrődő
identitásdiszkurzusa. Mint azt a társadalomtudományok klasszikusai megfigyelték
és mind elemzéseikben, mind pedig elméleteik előfeltevésrendszerében
megjelenítik, a “nyugati” ipari kapitalizmus történetének fontos fejezeteit
áthatotta a formalitás morális előrébbvalóságának képzete. Párhuzamosan azzal,
ahogy kialakult a modern kapitalizmus két, ma ismert legnagyobb intézménytípusa
– az iparvállalati szervezet és a modern “nemzetállami” apparátus –, a
“nyugati” társadalmak gyakorlata úgy változott meg, hogy tagjaik
normarendszerébe beépült a társadalmi viselkedés területén a formális szabályok
követésére vonatkozó elvárások egy meghatározott szintje és formája.
Történeti-összehasonlító szemszögből azonban e sok szempontból fontos fejlemény
történeti kivétel volt, méghozzá kettős értelemben. Egyrészt a formális
szabálykövetés e moralizáló elvárása a világ Nyugat-Európán és ennek
észak-amerikai kiterjesztésének egyes társadalmain kívüli, jó kilencven
százalékában nem vált uralkodó toposszá. Pontosabban olyan morális rend
alakult ki, melyben a formális magatartások és ezek informális alternatívái
között könnyed, természetes, hanyag eleganciával mozognak a társadalom
kompetens tagjai.
Másrészt kivétel ez
a diszkurzív fejlemény abban az értelemben is, hogy a moralizáló,
formalitáselvű “nyugati” beszédmóddal még a nyugati társadalmi gyakorlatok
legpuritánabb változatai sincsenek összhangban. Naivitás ugyanis azt képzelni,
hogy a “nyugat” társadalmai betartják az összes érvényben levő formális
szabályt és előírást, vagy hogy a formális szabályok ismerete önmagában
értelmes és elégséges leírását adná e társadalmak működésének. Épp
ellenkezőleg: a társadalmi lét még a “nyugat” szabályozott társadalmaiban is
elképzelhetetlen anélkül, hogy tagjainak kényelmesen, megbízhatóan és
könnyűszerrel rendelkezésükre ne állna az informális magatartásformák gazdag
választéka. Igen gazdag e választék,
még akkor is, ha közép-európai szokás szerint amikor “világot” mondunk, annak
csak a nyugat-európai és észak-amerikai szegletére gondolunk. Még az így
definiált nyugaton belül is szédítő az informalitás-formalitás viszony formagazdagsága, gondoljunk arra, micsoda
különbség lelhető fel a “korrupció” kulturálisan kódolt fogalmai között mondjuk
svéd–olasz összehasonlításban. Mármost, még ha az összevetés alapját tovább szűkítve
a “nyugat”-nak csak a protestáns-puritán szeletét hasonlítjuk a világ többi
részéhez, akkor is aligha juthatunk arra a következtetésre, hogy az előbbi
kizárólag vagy akár csak túlnyomórészt formális, az utóbbi pedig csak/jobbára
informális volna, hiszen mindegyik formális is, informális is. A fő eltérés
inkább az, hogy a protestáns-puritán “nyugat” reflexív alanya úgy tekinti, a
testiséghez, a világi élvezetekhez, az intim, elengedett emberi kapcsolatok
összes egyéb megnyilvánulásához hasonlóan az informalitás különféle
megnyilvánulásai miatt is lelkifurdalást, bűntudatot kell éreznie. E
felfogástól valóban távol áll a mai magyar gyakorlat.
Az informális
elemeitől megfosztott társadalmi lét gondolata a legabszurdabb negatív utópiák
közé tartozik. Mint azt a szociológia terepmunkásai a nagy ipari szervezetek és
állami apparátusok kialakulásával egyidőben, igen helyesen megfigyelték, a
mégoly formalizált, nagy szervezetek életének jelentős részét is szükségszerűen
az informalitás ethosza szervezi. Úgy tűnik, bármely modern társadalmi-politikai
rendszerben – így a kapitalizmus mégoly “fejlett” válfajaiban is – az
egészséges lelkületű emberek a társadalmi lét elengedhetetlen és fontos
összetevőjeként tartják számon az informális viszonyok és eljárásmódok kínálta
spontaneitást, közvetlenséget és kreativitást. A társadalmi lét
legélvezetesebb, emberhez legméltóbb pillanatai mind-mind informális
viszonyokban öltenek testet. Annak ismerete, adott társadalom tagjai milyen
helyzetekben, milyen informális szabályok mentén, milyen következményekkel kerülik
meg a formális előírásokat, s hogy milyen magatartási műfajokra terjed ki az
általuk elfogadhatónak-élvezetesnek talált informális viszonyok köre, legalább
annyit elárul a társadalom működéséről, mint a formális szabályok rendszere. Az
igazán izgalmas terület a kettő viszonyában megfigyelhető változatosság
megértése.
A formális szabályok
léte szükségszerűen azzal jár, hogy az emberek így vagy úgy, informális úton
megkerülik, s egyéni igényeik, szükségleteik, lehetőségeik idioszinkretikus
rendszeréhez idomítják őket. Az informalitás mindenütt jelen van:
szervezetszociológiai értelemben tényleg minden nagykapu mellett van (legalább)
egy kiskapu. Annak megértéséhez, hogy a nagy szervezetek formális szabályok
betartatására hivatott középvezetői miért csak ritkán, vonakodva és akkor is
rossz hatásfokkal sújtanak le az informális megoldásokra, két szempontot
érdemes figyelembe venni. Egyrészt még a legformalizáltabb, legfegyelmezettebb
társadalmakban is oly nagy a lehetséges informális megoldások száma, és skálájuk
oly széles, hogy lehetetlen valamennyi informális megoldást kizárni. Emiatt az
tűnik a legintelligensebb vezetői stratégiának, amely megelégszik az
informalitás kordában tartásával, és arra törekszik, hogy lehetőség szerint
csak a nagy szervezet működésére nézve legártalmasabb formáit korlátozza az
informalitásnak.
Ráadásul a kiskapuk
bizonyos típusai nem szükségszerűen rontják a formális szervezetek működésének
hatékonyságát – sőt. A különféle tulajdonosi és menedzseri rezsimekkel,
döntésekkel, stratégiákkal és módszerekkel szembeni munkavállalói ellenállás
egyik legszellemesebb módozata éppenséggel a sztrájk azon válfaja, amelyben a
vállalat működését nem munkabeszüntetéssel, hanem úgy lassítják-állítják le a
dolgozók, hogy betűről-betűre betartják a vállalat és ennek intézményi
környezetét képező állami és egyéb szervek és hatóságok összes szabályát,
előírását. A munkavállalói nyomásgyakorlás e módozatának léte önmagában jelzi,
hogy a dolgozók – emberi lények lévén – apróbb-nagyobb informális megoldások
ezrei segítségével teszik saját munkájukat könnyebbé (sok esetben: eleve
lehetségessé), akár a formális szabályok ellenében is.
Ha bárki akkurátusan
számba venné, valamely, mégoly formalizált “piaci” környezetben működő, mégoly
formális belső rendszerű nagyvállalat mégoly sikeres vezetője pontosan mit is
csinál napi munkája során, az elemzés aligha azzal nem végződne, hogy a
cégirányítás mint tevékenység formális terminusokban aligha leírható. A vezetői
munka óriási hányada nem más, mint “befektetés” a formális szabályrendszerekben
nem rögzíthető, pontosan alig körvonalazható, informális hálózatok építésébe. A
business school típusú vezetőképző intézmények tananyagának jelentős
része az úgynevezett “személyközi kapcsolatokkal” kapcsolatos készségek fejlesztésére
irányul. E kapcsolatok körébe magától értetődő módon tartozik bele nemcsak a
beosztottakhoz, hanem a “piac” és az egyéb makrotársadalmi struktúrák logikája
szerint egyenrangú partnerekhez és versenytársakhoz, illetve a felettesekhez
fűződő viszony is.
A kapitalizmus jó
négy évszázados történetében a különféle, különböző mértékben zártkörű és
elittermelő felsőoktatási intézményektől, kluboktól és egyetemi
diákszervezetektől az exkluzív sporttevékenységeken és – klubokon keresztül a
jótékonysági bálokig és koncertekig kulturális mintáktól, nemzeti
hagyományoktól és történeti közegtől függően intézmények egész sora szolgált
kiszámítható, kulturálisan elfogadott terepként a tulajdonosi és menedzseri
elitek tagjai közötti kapcsolatépítéshez. Az informalitás
civiltársadalom-stimuláló szerepét jól mutatja, hogy a nyilvános intézmények –
éttermek, kávéházak, kocsmák, szalonok, olvasókörök, vitafórumok, színházak,
koncerttermek, mozik, terek, utcák, lakóházak, stb. – informális társadalmi
“profilja” hajszálpontos térkép formájában adva van az adott város lakóinak
fejében. A mai budapesti, párizsi vagy dzsakartai közegben való eligazodás
képessége nagyrészt abban áll, tudjuk-e, hol, mikor, milyen körülmények és
szabályok közepette lesz módunk a magyar, francia vagy indonéz társadalom mely
szeletével, informális körülmények között találkozni. Társadalmiságunk sikere
nagyrészt az informális viszonyokban való eligazodás és részvétel sikerét
jelenti.
A
gazdaságszociológiában mára közhely,[11] hogy az
adott pillanatban alkalmazásban állók körében keresve sem találunk olyanokat,
akik ne valamilyen informális kapcsolati elem révén tettek volna szert
állásukra. Ezek közül általában a felületes, távolabbi ismeretségek a
leghasznosabbak: nagyobb számuk és szélesebb társadalmi “merítési körük”
jóvoltából e felületes ismeretségek több és értékesebb információt képesek
gyűjteni és továbbítani az érdeklődőkhöz, és könnyebben hozzák tető alá az
állásszerzés legfontosabb fázisát, az első kapcsolatteremtést a munkaadó és a
munkakereső között, mint az intenzív összetartozást, szolidaritást és
közösségélményt kifejező, sok esetben formalizált, nagyobb elkötelezettséget és
befektetést igénylő, s emiatt jóval
kisebb számban és szűkösebb skálán rendelkezésre álló, szorosabb kapcsolatok.[12] Könnyű átérezni a “gyenge kötések ereje”
képletben foglalt szociológiai tétel igazságtartalmát: bárki, aki ismeri
például a tudományosság, a felsőoktatás, a művészetek vagy a tágabb értelemben
vett értelmiségi lét mindennapjait, pontosan tudja, milyen fontos része e
területek szakmai életének az informális információátadás, segítségnyújtás és
szolidaritás, illetve ezek ellentettje, az ugyancsak informális
információeltitkolás, “betartás” és “fúrás”. Ugyanez mondható el a bürokráciák
különböző szintjeiről, valamint a kis- és középvállalkozások egymáshoz fűződő
viszonyairól.
Az észak-amerikai
kisvállalkozásszociológia jó egy nemzedékkel ezelőtt mutatat meg először az
etnikai hálózatok fontosságát: e szervezettípusban az azonos etnikai csoportba
tartozó egyének mind “piaci”, mind nagyvállalati közegben, mind hierarchizált,
mind pedig nagy számú, hasonló rangú versenytárs jelenléte mellett igencsak
ügyesen juttatják egymást a különféle vágyott társadalmi erőforrásokhoz
azáltal, hogy etnikai csoportjuk többi tagjának informális úton rendelkezésére
bocsátanak stratégiai pozícióikat.[13] Így még a “fejlett” tőkés társadalmak
legszabályozottabb, technológiailag legellenőrzöttebb, legfegyelmezettebb
színhelyei – a hadsereg, a börtön és a munkahely – is az informális társadalmi
viszonyok gazdag választékát kínálják.
Mindez egyebek mellett arra is alkalmas volt, hogy kollektív
tapasztalati alapjául szolgáljon a gazdaságszociológia Polányi Károly által jó két
generációval ezelőtt megfogalmazott alaptételéhez a gazdasági cselekvés
társadalmi beágyazottságáról.[14]
Az informalitás mint gazdasági szektor
Az informalitás fogalmára ráépül egy másik szakterület is. Az
összehasonlító fejlődésgazdaságtan és a gazdaságszociológia határterületén
kialakult nagy hatású irodalom,[15]
melynek tárgya az adófizetési, regisztrációs és szabályozással összefüggő
előírásokat elkerülő, rejtőzködő vállalkozások és egyének gazdasági
tevékenysége egy olyan közegben, ahol a hasonló tartalmú gazdasági
tevékenységeket az adózás, a regisztráltság, a szabályozottság és a
nyilvánosság ellenőrző hatalma jellemzi.[16]
Az e szektorba
tartozó tevékenységek köre igen széles.[17] Főbb
típusaiként szokás megkülönböztetni
" a
létfenntartás informális szektorát,[18] amely a létminimum szintjén kínál
megélhetési lehetőséget Latin-Amerikában vagy Közép-Európában a nagyvárosok
környékének szeméttelepein guberáló, a Rio de Janeiro-i, New York-i vagy
kalkuttai utcákon tengődő, a mulatókban gyufát és cigarettát, a “jobb” Los
Angeles-i útkereszteződésekben narancsot, a VIII. kerületben és a világ összes
metropoliszának “vigalmi negyedeiben” elemi nemi szolgáltatásokat áruló
nyomorultaknak,
" a
centrumországok világvárosainak etnikai zárványaiban[19] (így a
New York-i vagy Los Angeles-i kínai, vietnami, korábban olasz, lengyel, stb.
negyedekben) működő, sokban a tizenkilencedik századi Angliára emlékeztető
nyomor körülményei között virágzó termelési tevékenységet, és
" a
hajlékony és alkalmazkodóképes gazdasági specializáció informális
kisvállalkozói szektorát[20]
például az olaszországi Emilia Romagna tartományban vagy akár a hatvanas évek
vége óta a magyar gazdaságban.
A világ szinte minden pontján fellelhető informális szektorban tevékenykedő
legkülönfélébb osztály-, réteg- és kaszthelyzetű, minden rendű s rangú emberek
életének, megélhetésének logikája azért társadalompolitikai kérdés, mert az
informális szektor szociológiája implicit módon az államnak -- a gazdaság
működése feletti kollektív demokratikus ellenőrzés egyetlen potenciálisan
hatékony közhatalmi intézményének -- a szociológiája is.
A gazdasági
tevékenységek regisztrálatlansága ugyanis láthatatlanná, s így védtelenné
teszi a gazdaság szereplőit. Ez áll ugyan minden résztvevőre, de különösen igaz
a gazdasági folyamatok alárendelt helyzetű szereplőire. Önmagában az, hogy a
munkavállaló sikerrel ki tud bújni a munkajövedelmekhez kapcsolódó
közteherviselési kötelezettség alól, csak kis részben kompenzálja a munkavégzés
minden egyéb aspektusára kiterjedő, teljes kiszolgáltatottságáért.[21]
A nyilvántartottság illetve a termelési és kereskedelmi feltételek, körülmények
szabályozottságának hiánya miatt ugyanez vonatkozik az informális szektor
fogyasztóira is, különösképpen az informális közegben beszerzett, olcsóbb áruk
minőségével kapcsolatban. A közintézmények ugyancsak megsínylik az informális
szektor elharapódzását, hiszen a bevételek megcsappanása elszegényíti, és a
polgárral szemben egyre inkább ragadozói mentalitásra csábítja az államot, s
eközben ellehetetleníti azon polgárait, akik a jóléti állam íratlan társadalmi
szerződése alapján joggal vélik úgy, jogosultak arra, hogy részesüljenek az
állam által biztosított köz- és magánjószágokból. Az elemzők politikai
orientációjától és vérmérsékletétől függetlenül az informális szektor
nemzetközi szakirodalmának egybehangzó megfigyelése, hogy ceteris paribus
a gazdaság informalitása a tőkének kedvez mind a munkavállalóhoz, mind a
fogyasztóhoz, mind pedig az államhoz fűződő kapcsolatában.
Annak ellenére, hogy
értelmezhető kapcsolatban nem állt az informalitás nemzetközi összehasonlító
irodalmával, meglepően hasonló fogalmi rendszerben mozgott mind a magyarországi
reform-közgazdaságtan, mind pedig az állampárt gazdasági reformpolitikai
lépéseit megalapozó reformista intellektuális mozgalom. Az informalitás itt is az (adott esetben
államszocialista reform-)gazdaság egyik szektoraként jelent meg. Mindezt egy
fogalmi csúsztatás tette lehetővé, ami két helyes tapasztalati megfigyelést
kapcsolt össze. Ezen iskola képviselői
helyesen mutattak rá, hogy a magyar gazdaság nagy része a valóságban kívül esik
a központi állami tervezés és ellenőrzés hatókörén. E szektor az
államszocializmusra jellemző eufémizmussal a második gazdaság nevet
kapta. Tovább kuszálta a dolgokat, hogy később a munkahelyi belső
alvállalkozásra is a “második gazdaság” címkét kezdték alkalmazni. Ezt követték
a KGST-piacok, a “kishatárforgalom” és a kis tételben zajló, “népi” csempészet,
a prostitúció újraéledése, a regisztrálatlan szobakiadás és az utcai pénzváltás
– s e nagyon is különböző jövedelemszerzési és költségcsökkentő intézmények is
mind-mind a “második gazdaság” egyre dagadó fogalmába zsúfolódtak.
A reformerek arra is
rámutattak, igen helyesen, hogy az ebben a nem tervezett és nem is állami
tulajdonú szektorban a társadalmi viszonyokat pókhálószerűen át- meg átszövik a
személyesség és az informalitás szálai. A kapcsolatrendszerek, amelyek a
második gazdaságot alkotó egyéneket illetve mikro- és kisvállalkozásokat
egymáshoz fűzték, megemelték az informális társadalmi hálózatrendszerek
jelentőségét.
Mindkét megfigyelés
empirikusan helyes volt. Ám csúsztatás volt olyatén egyszerű megfeleltetésük,
mely szerint az első gazdaság formális, a második informális lett volna.
Mindezt tetézte, hogy a reform-közgazdaságtan legjobbjai is hibásan olvasták a
legjelentősebb magyar gazdaságantropológust, s a “piac kontra redisztribúció”[22]
kétosztatú[23]
sémájára egyszerűsítették Polányi[24]
híres mozaik-tipológiáját – amely szerint bármely gazdasági rendszer az
újraelosztás, a reciprocitás és a csere három alaptípusának sajátlagos, csak rá
jellemző intézményekben megvalósuló együttállásával (“mozaikszerű”
összekapcsolódásában) határozható meg. Mindez a következő fogalmi
megfeleltetésekhez vezetett:
" első
gazdaság = állami vagy szövetkezeti tulajdon, redisztribúció és formalitás;
" második
gazdaság = se-nem-állami-se-nem-szövetkezeti tulajdon, piac és informalitás.
E modell lényegében
Gábor R. István és Galasi Péter egyik idevágó, fontos és eredeti meglátásának
áramvonalasított változata volt. Ebben[25] a szerzők az
informalitást még az államszocialista gazdaság szektorális alapmegoszlásától
viszonylag független kérdésként kezelték. A második gazdaság fogalmának
hízásnak indulása, s végül is a “sztálinista államszocialista modelltől való magyar
eltérések” általános jelölőjévé válása során azonban egymásba fordult a két
elemzési dimenzió, s a formalitás/informalitás megkülönböztetése mintegy
rámásolódott az állami tulajdon/egyéb tulajdon megkülönböztetésre. A
rendszerváltozást ezzel a meglehetősen leegyszerűsített fogalmi rendszerrel
érte meg a magyar társadalom.
E kétosztatú modell
– egyszerűsége és takarékos jellege folytán, illetve azért, mert pontosan
illeszkedett a hidegháború hatalmi konstellációihoz, s így alkalmas volt arra,
hogy mindkét oldalon, illetve mindkét oldal belső ellenzékénél politikai
eszközzé váljék – igen népszerű fogalmi rendszer volt.[26] Ugyanakkor a
benne foglalt leegyszerűsítés miatt egyszerre jellemeze a rövid- és a csőlátás.
Kizárólag a második gazdaságon belüli informalitásra irányította a figyelmet, s
nem észlelte a “tervezett”, állami szektoron belül létező informalitást. Ezzel
akadályozta, hogy felismerjük az államszocialista időszak vállalatvezetői
körében kialakult, egyre komplexebb, többdimenziós informális társadalmi
hálózatok gazdasági, politikai és kulturális jelentőségét.[27]
A
reformszociológusok és -közgazdászok vonatkozó rövidlátását részben az is
magyarázza, hogy az akkoriban népszerűvé vált fogalomnak, a
“civiltársadalomnak” “az államtól viszonylag független, annak hatalmát
korlátozó és ellenőrző társadalmi integrációs csoportosulások és tevékenységek”
értelemben vett jelentése időközben az explicit, hangsúlyozott ellenzéki
értelmiségi körökre szűkült. Ennek különös következményei lettek. Hajlamosak
lettünk megfeledkezni a csöndben, diszkréten az államszocializmus gazdasági,
politikai és kulturális világából kivonult, vagy attól eleve távolságot tartó
maszekok, kisvállalkozók s minden rendű-rangú egyéb kisemberek millióiról és a
félig a rendszeren belül, félig ennek repedéseiben megszólalásig nyugati
kollégáikra emlékeztető vállalatvezetőkről mint a rendszerlazító
civiltársadalom fogalmának lehetséges tagjairól. A civiltársadalomként
megjelent ellenzék “kemény magja” egyébként[28] jó
két-háromszáz emberre terjedt ki, s az ellenzékiség alapelemei – a házibulik,
az aláírásgyűjtés, a bújkáló szellemi lét, a szamizdattevékenység, a nyugati
sajtóval és egyetemi világgal való kapcsolattartás – mind-mind egy lényegét
tekintve informális, kapcsolathálózati életforma habituális elemeit sulykolta
résztvevőibe – s negatív értelemben a társadalom azon tagjaiba is, akik ilyen
vagy olyan, társaskapcsolati, földrajzi, korosztálybeli, habituális, stb.
okoknál fogva kívül maradtak e körökön. A mai értelmiségi és politikai elitpozíciókért
való – így az állami és magánpénzek, hatalom, megszólalási lehetőségek és
presztízs elosztása körüli –
iszapbirkózás mögött nagyrészt ugyanezek az informális társashálózati
összefüggések – kapcsolódások és kizáródások – lelhetők fel.
Mindez nyitva hagyja
azonban a kérdést, honnan származik az informális hálózatok mint magatartási
minta történeti ereje.
Az újra feltalált informalitás
Közismert, hogy Kelet-Közép-Európa szerteágazó gazdaságtörténetének közös eleme
a krónikus tőkehiány. A gyarmatosításból származó tőkefelhalmozási
lehetőségekből földrajzi fekvésünknél illetve egyéb sajnálatos birodalmi
környülállásoknál fogva kimaradtunk, a második jobbágyság és a korai
kapitalizmus perifériás viszonyaira jellemző, folyamatos érték-kiszippantás
következtében a kapitalizmus e tájon úgy-ahogy kialakulgató formái
másodlagosak, rozogábbak és bizonytalanabbak voltak, s kezdettől fogva,
alapszerkezeteikben függőségi viszonyban álltak a kapitalizmus néhány száz
kilométerrel nyugatabbra, néhány száz évvel korábban, néhány száz százalékkal
erőteljesebb struktúrákban lértrejött válfajaitól. Mindezt már a századforduló
táján pontosan látták régiónk legjobb társadalomtudósai.[29]
Hogy valamely régiót
épp az ipari kapitalizmus időszakában sújt a tőkehiány, az egyik fontos
következménye, hogy a térség ipari üzemei a tőkével ellátottabb régiók hasonló
vállalkozásainál kisebbek és kevésbé gépesítettek lesznek. Régiónk
gazdaságtörténetét pontosan ez az alapvonás jellemzi a legiparosodottabb
nyugat-európai vidékekkel való összehasonlításban.[30] Mármost
szokás szerint e különbséghalmazból általában a technológiai elmaradottság és
az ebből levezetett alacsonyabb jövedelmezőség sorscsapásszerű fogalmára
összpontosítunk. Én most másféle fókuszt javaslok. Gondoljuk végig azt, mik a
kisebb méret és a kevésbé előrerohant gépesítettség társadalomformáló
összefüggései a sorscsapás-mitológián és az önfelmentésen túl.
A méret és a
gépesítettség mértéke igen szorosan összefügg a formalitás-informalitás mint
társadalommorfológiai jellegzetesség kérdésével. Ha kiindulópontként elfogadjuk
azt az állítást, hogy a társadalmi lét, benne az emberek megélhetését biztosító
tevékenységek (röviden: a gazdaság) szervezeti viszonyainak nem a teljes
formalizáltság, hanem a formalitás és az informalitás összjátéka a
“természetes” működésmódja, akkor a kisebb szervezetekre tagolt és viszonylag
kevésbé gépesített iparosítás történeti tényéből két fontos következmény
adódik. Elsőként az ipari szervezetek kicsiny méretéből és gépesítettségének
korlátaiból a formális munkahelyi viszonyok viszonylagos gyengesége következik.
A ma ismert erős, a társadalom pénzügyi erőforrásainak jó felét újracsatornázó,
a társadalmi újratermelés minden szeletében jelenlevő államszervezethez fogható
mértékben robusztus, és formális belső szabályok bonyolult rendszerével
összetartott ipari termelő szervezetek nélkül nem világos, vajon pontosan hol,
milyen társadalmi helyzetben kellett volna-kellene a formalitásra vonatkozó
fegyelmezési és morális normáknak kialakulniuk. A közép-európai állam
hagyományos széttagoltsága, erőtlensége, legújabbkori történetének túlnyomó
részét jellemző, tartós legitimációs válsága igencsak megrövidíti azon
intézmények sorát, ahol a régió társadalmai modern történelmük utolsó
százegynéhány éve során ki tudták volna kísérletezni, s meg tudták volna
tanulni, miért s miként kellene alávetniük magukat a formalitás
normaszerkezeteinek. A modern ipari kapitalizmus közép-európai története szinte
kizárólag a kiskapukat nyitogató, informális mentalitást támasztja alá. Adott
körülmények közepette – jobb híján írom le ezt a túlterhelt jelzőt – ez ugyanis
az észszerű magatartás.
A közép-európai
kapitalizmus e strukturális jellegzetességeinek megfelelően a magyar
gazdaságtörténet a kisvállalkozások számszerű erejéről és ellenállóképességéről
tanúskodik. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1930-as évektől folyamatosan
rendelkezésre álló kiadványának tanúsága szerint például Magyarországon a
kisvállalkozások, a magángazdálkodók és az “önállók” aránya rendre magasabb,
illetve még a sztálinizmus időszakában is csak kicsivel alacsonyabb, mint
Ausztriában vagy Németországban.[31]
A magyarországi önállók aránya csak a hetvenes évekre mutat csökkenést,[32]
vagyis e létforma túlélte az államszocialista átalakulást és sztálinizmust, s
különösen a szolgáltatások területén jócskán belenyúlt a Kádár-korszakba. A
magyar kisvállalkozói világ történeti-szervezettipológiai kontinuitását csak a
második gazdaság tőkebefektetést egyáltalán nem igénylő területeinek felfutása
szakította meg. Ezek legkézenfekvőbb módozata a háztájizás, illetve az állami
és szövetkezeti tulajdonú termelőeszközök segítségével termelt javak és
szolgáltatások informális úton történő, magáncélú elsajátítása volt. Ez egy
lényegét tekintve igen szűk horizontú, korlátozott mozgásterű gazdasági
stratégiát tett csak lehetővé.
E társadalom- és
gazdaságtörténeti kontinuitás olyan vonásokat őrzött meg, melyek igen kevéssé
kedveznek a nagyipari világban való eligazodáshoz, sikerhez szükséges fegyelem,
személyesség nélküli bizalom, és általában a formálisan szabályozott társadalmi
viszonyok kialakulásának. A magyar társadalom gazdaság- és társadalomtörténeti
csomagját nagyrészt ez, a kisemberi-kézművesvilág közvetlen kapcsolatokon,
személyes etikán és egyedi viszonyokra kidolgozott bizalmon alapuló
mentalitásbeli kontinuitása teszi ki. A kis ügyletek, kis profitok, kis vágyak,
kis lehetőségek, kis távlatok világa nagyon sajátos, kistársadalmi világképben
fejeződik ki. A magyar gazdaság- és társadalomtörténetből egy alapvetően
kispályás, s így értelemszerűen kiskapus szervezet-, mentalitás- és
társadalmi viszonyulástípus uralma adódik.
E
társadalom-alaktani megfontolás talán még arra is alkalmas lehet, hogy általa
legalább e szempontból mentalitástörténeti kontextusába helyezzük a magyar
történelem kádári korszakát. Az informalitás ugyanis olyannyira elterjedt és
átható jellegzetessége volt az 1960-as évek Magyarországának, hogy a
Kádár-rezsim sokat emlegetett, ellentmondásos engedményei csaknem kizárólag az
informalitás világában valósultak meg.
A kádári politizálás
lényege e vonatkozásban az aszimmetrikus jogi informalitás volt. A
társadalom, a politika és a gazdaság életének csaknem minden területére behatoló,
sztálinista korlátozásokat és előírásokat csak nagy ritkán, akkor is
félig-meddig és vonakodva törölték el. A hatvanas évek kádári innovációjának
lényege a május elsejei kacsintás volt: az az informális, expressis
verbis soha, csak mimikában, beszéd-intonációban és egyéb
metaszöveg-területeken artikulált ígéret, hogy a formális (sztálinista)
szabályokat mi (=a hatalom) esetleg nem tart(at)juk be. Hogy pontosan mikor s mely szabályokat,
törvényeket, előírásokat tart(at) be a hatalom, s melyeket, s mily körülmények
között nem, hogy mindez mitől függ, az ennek eldöntésére való képesség volt a
politikai hatalom történeti-szociológiai definíciója a kádári
államszocializmusban. Mivel a szabályok be (nem) tartására való döntés
definíció szerint informális, a kádári időszak hatalomgyakorlásába mélyen
beépült az önkényes informalitás elvének e csendőrpertus változata. A lakosság
szemében mindez a diktatúra egyfajta felpuhult, peróni-populista változataként
tűnt fel; a moszkvai gazdához fűződő viszonyban pedig a lehetőségekhez képest
egy híres-hírhedt latin-amerikai minta – “engedelmeskedni de nem végrehajtani”
– mélyen közép-európai változatát valósította meg. A magyar társadalom pontosan
“vette” az e kacsintásban artikulált informális jelzést, s maga előtt sem tisztázta
soha, gúnyból vagy visszakacsintásból janibácsizta kétes jellemű urát.
Itt lépnek be
történetünkbe térségünk többi országának polgárai – méghozzá a szó szoros
értelemben, s milliószámra. A hatvanas évek vége táján jelenik meg ugyanis
Magyarországon a nemzetközi idegenforgalom, s indul meg az a társadalmi
átalakulási folyamat, melynek már “csak” geopolitikai átállítás-technikai és
rendszerváltás-levezényléstani részletkérdése volt az államszocializmus 1989-as
hangtalan összeomlása. A magyar társadalom belső keletkezésű, történetileg
öröklött informalitásának újbóli uralkodó mintává válását megkönnyítette s
hatását megtöbbszörözte, hogy a kereskedelmi vendégfogadásra csaknem teljesen
felkészületlen Magyarországon hirtelen milliós tömegben, elszántan
kikapcsolódási célból megjelent az osztrák és a nyugat-német társadalom
osztálypiramisának alsó kétharmada, továbbá a keletnémet, lengyel és
csehszlovák társadalom csaknem egésze.
Az erre válaszul improvizált, informális megoldások témánk szempontjából
két fő gazdasági következménnyel jártak: (1) az akkori időkhöz képest jelentős
keményvaluta-bevételeket termeltek a jó időben, jó helyen “működő”
szobakiadóknál és egyéb idegenforgalmi mikrovállalkozóknál, s (2) az informális
kelet-közép-európai kvázi-keményvaluta[33] rangjára
emelték a forintot.
Mindez úgy is
releváns a mai állapotok vonatkozásában, hogy az így keletkezett
jövedelemtöbbletet csapolta meg[34]
az 1988–89-es évek bécsi magyar bevásárlóturizmusa, kiszippantván az országból
a felhalmozott informális többletjövedelmek nagy részét. Ez jócskán hozzájárult
ahhoz, hogy mire néhány éven belül sor kerül az állami vagyon privatizációjára,
addigra a magyarországi lakosság kezében ne legyen számottevő tőkésíthető
megtakarítás. Ugyanakkor az a jótékony hatása is megvolt, hogy jelentősen
megemelte az oly kedélyesen a kiszolgáltatott helyzetű érintett kárára
csúsztató, jellegzetesen bécsi hazugsággal a helyi újságokban Magyar-hilferstraßéra
átkeresztelt bevásárlóutca kereskedőinek profitját, s így javította az osztrák
kereskedelmi tőke jövedelmezőségét. (E tőke egy része hamarosan
formális-közvetlen külföldi befektetésként illetve informális
termőföld-felvásárlás keretében áramlott a magyar gazdaságba).
Amikor tehát
1999-ben az osztrák polgár a legális keleti munkaerő-beáramlás rémétől
megriadva szélsőjobbra igazodik, egyebek mellett a megelőző húsz-huszonöt év
közös, informális osztrák–magyar gazdaság- és társadalomtörténetét felejti el.
Megfeledkezik az évente milliós számban igénybe vett, apró szubvenciócskákról,
melyeket a nevetségesen olcsó budapesti vendéglők, az aprópénzből kifizethető
jegyárú operaelőadások, koncertek, balettelőadások, Puszta-Show-k, a bécsi
kombinált bérlet árából kigazdálkodott balatoni nyaralások, az osztrák
munkanélküli-segélyből Magyarországon töltött nyarak, az olcsó pesti szex- és
mulatókínálat nyújtott a ma Magyarország “EU-érettségét” összevont szemöldökkel
megkérdőjelező, a “kelet-európai” elem ausztriai jelenlétét az érzékelhető
bőrszín-árnyalatbeli különbségek hiánya ellenére rasszterminusokban ellenző
osztrák polgár számára. Hogy ezt megteheti, annak legfőbb oka, hogy az előző
három évtized értékáramlása Magyarországról Ausztriába az informalitás szőnyeg
alá söpörhető, Bécsben hanyag eleganciával a szőnyeg alá is söpört világában zajlott.
A kádári állam
informális engedékenységét pontosan érzékelő magyar társadalom frenetikus
állás- és egyéb jövedelemforrás-halmozásba fogott az államszocializmus utolsó
tíz évében. Az idevágó adatok – melyek szerint a munkavállalók túlnyomó
többsége részt vett a “második gazdaság” által kínált jövedelemszerző
tevékenységek valamelyikében, legtömegesebben a háztáji kistermelésben –
közismertek.[35]
Érvelésem szempontjából mindez annyiban érdekes, hogy a magyar társadalom az
államszocialista gazdasági intézménytípusok – s ezek között kitüntetett helyen
a központilag tervezett, államrezon által, racionális bürokráciák útján
irányított, fordista-modern államszocialista nagyvállalat – által kínált
szervezeti formákból való kihátrálása, s az államszocialista társadalmi formák
kínálta magatartási mintáktól való, tömeges elfordulása során magától értetődő
egyszerűséggel választotta ki társadalomtörténeti örökségéből az informalitás
azon elemeit, melyek alkalmazhatónak tetszettek az 1980-as években. A magyar
társadalom mai működésmódjának megértéséhez kulcsfontosságú adalék, hogy
csaknem egész modern történetét az informális hálózatok kreatív felhasználásán
alapuló, kis méretű, tőkehiányos, munka- és informáliskapcsolat-intenzív
szervezetek elképesztően alkalmazkodásra képes mintája uralta. Hiába
kísérleteztek a különféle rezsimek e habitus megváltoztatásával: amikor módja
volt rá, a magyar társadalom nagy csoportjai csendben, de annál határozottabban
újból alkalmazni kezdték ezt a társadalom-formatani alapképletet.
Az informalitás mint erőforrás
A nyolcvanas évek Magyarországán egyéb fontos társadalmi átalakulási
folyamatok mellett lezajlott az informális társashálózati erőforrások eredeti
felhalmozódása[36]
is. A hatvanas évek végén bevezetett reformok egyik társadalomszerkezeti
következménye az volt, hogy megjelent a színen a nagy hatalmú gazdasági
szereplők egy új típusa. Ez, elődeitől eltérően már megszólalásig hasonlít a
tőkés gazdaságban működő kollégáihoz, legalábbis a tekintetben, hogy sikerrel,
esetenként kifejezett eleganciával és hatékonyan képes mozgósítani informális
társas kapcsolatrendszerét akár vállalata, akár pedig saját maga érdekében. E
vezetői hálózatok ugyanakkor gyakorlatilag teljességgel rejtve maradtak az
akkor uralkodó reformdiskurzus szövegeiben. A mechanizmusreform és a piaci
elemek akkori elemzési rendszerében ugyanis olybá tűnt, mintha az időszak
átalakulása csupán abban állna, hogy egy korábban erőteljesen centralizált
gazdaságirányítási rendszert egy kevésbé központosított rendszer vált föl. Ezt
az új rendszert volt hivatva megragadni a “tervalku” megindítóan pontatlan
fogalma. Ebbe az állítólag tervezett (értsd: “korlátozott”) rendszerből az
úgymond ‘piaci’ (értsd: “szabad”) rendszer felé való elmozdulást jelezni
hivatott fogalomba “csak” az a hallatlanul gazdag, szellemes, sokszor
önellentmondásos, szívességeken, összetartozás- és kizárástudaton alapuló,
presztízsben és soha, semmilyen formában nem rögzített, apróbb-nagyobb
privilégiumokban és újraelosztási-sormegkerülési lehetőségekben jutalmazott,
rokon- és ellenszenvre, baráti és ellenséges taktikázásra, lobbizásra, klikk-
és koalíció-alakításra, csoport-együttműködésre, -lojalitásra, a közvetlen és
közvetett kényszerek, zsarolás és viszontzsarolás millió apró trükkjére
alapozott, mozgékony és fölöttébb alkalmazkodóképes gazdasági integrációs forma
“nem fért bele”, amelyben a nyolcvanas évek vállalati vezetői, állami
hivatalnokai, szabályozó-kidolgozó és döntés-előkészítő szakértői aktívan részt
vettek. Kis túlzással azt mondhatnánk, a “tervalku” fogalma által megragadni
kívánt világban szinte minden megvolt – talán csak a tervezés és az alkudozás
szociológiai cselekményei nem.
A hatvanas évek
végén megindult magyarországi átalakulási folyamatok a “tervalku”-nál
gazdagabb, egyszerre szociológiaibb, antropológiaibb és történetibb megragadást
érdemeltek volna. Szerencsés lett volna például rögzíteni, hogy a gazdaság
állami tulajdonú, nagyobbik hányadában olyan átalakulás zajlott le, ami
fogalmilag nagyban hasonlít a centrumországokban az előző századforduló táján
történt váltásra, amennyiben lényege az átállás a tulajdonos által
vezetettből a menedzserek által irányított vállalati szervezetre. Hasonlóan
ahhoz, ahogy a legnagyobb amerikai családi vállalkozások átadták helyüket a
részvényesek tulajdonolta, menedzseri irányítású vállalati rendszernek, a
magyar gazdaságban is ugrásszerűen megnövekedett a vezetők hatalma a
tulajdonosokéhoz képest. Az
államszocialista gazdaságban a túlsúlyos többségi tulajdonost, az államot ennek
Max Weber-i értelemben racionális bürokráciái, konkrétan a tervező, végrehajtó
és ellenőrző apparátusok képviselték. Ezen apparátusok hatalmát korlátozták a
hatvanas évek második felétől, a gazdasági élet élénkítése céljából bevezetett
reformok. Az állam, amely államszocialista változatában egyszerre képviselt
tulajdonosi, regulátori, ellátási és jóléti funkcióinak következtében súlyos,
többoldalú szerepkonfliktusban szenvedett, szerepzavarát tulajdonosi
feladatainak fokozatos, részleges és féloldalas, sokszor önellentmondásos
elhanyagolásával és elfojtásával “kezelte”, majd csendben, végleges lecserélése
előtt még átpasszolta a labdát a vállalatvezetőknek. Ennek következtében a
magyar gazdaság a szó szociológiai értelmében államszocializmusból egyfajta
különös menedzseri szocializmussá vedlett át. E rendszernek a vezetők
informális társashálózati erőforrásai, s ezeknek az állami erőforrásokhoz
kapcsolódó értékesülési lehetőségei biztosítottak koherenciát.
Mindez messze vezet.
Az informalitás kérdéséhez csupán annyiban kapcsolódik, hogy az új vezetői
szabadságélményben magától értetődő természetességgel fonódott össze az
informalitás és a vállalatvezetői siker. Az informális hálózatok kezelése és
célirányos felhasználása a vállalatvezetői lét egyik kulcseleme lett.
Az informális kapcsolatok értékesülése
Az 1989-ben kialakult magyar politikai spektrum tagjai kis túlzással
egyetlen dologban értettek egyet: abban, hogy gyökeresen vissza kell venni az
állam részvételét gazdaságban. A nyilvános beszédben, a közéletben, az újságokban
és a szakértők gondolkodásmódjában e nem túl bonyolult közös platform a
neoklasszikus közgazdaságtantól kölcsönzött nyelvezetben jelent meg. Ez azért
volt lehetséges, mert a neoklasszikus közgazdaságtan a társadalomtudományoknak
talán az egyetlen olyan ága, amely teljes komolysággal képes arra, hogy az
államot kizárólag mennyiségi fogalomként képzelje el. Így volt
lehetséges, hogy a politikai vitákat a “több” kontra “kevesebb állam” nem túl
cizellált fogalmi rendszere, s a “kevesebb állam” fogalmának a “közjó”-val való
azonosítása tartsa hatalmában. Az állami hatalom legfelső régióiban ez a
gondolat (1) az állami tulajdonlás mint intézményi forma megszüntetésére, (2)
az állam szabályozó, a munkavállalót, a társadalmi reprodukciót és a
környezetet védelmező szerepének korlátozására, illetve (3) jóléti funkcióinak
átszervezésére és elsorvasztására irányuló politizálásban öltött testet.
Nem jelentett
leküzdhetetlen akadályt a tőkésítésíthető megtakarítások csaknem teljes hiánya
sem. A tulajdonváltás óhaja és a
felhasználható belföldi anyagi erőforrások hiánya közötti feszültségből
keletkező tulajdonvákuumot tovább növelte a privatizáció technikai problémáinak
tömege. Az összes rendszerváltó párt “privatizációt bármi áron” követelő
programjai abban is összhangot mutattak, hogy kimaradt belőlük az informalitás
képzete. A magyar gazdaság teljes jövedelemtermelésre alkalmas
tulajdonállományának privatizációját minden szóba jövő párt, s ezek jószerével
minden közgazdász, jogász és szociológus szakértője úgy képzelte el, mintha az
informalitás, a magyar társadalom e szerveződésmódja egyáltalán nem létezne.
A tulajdonvákuum két
erőforrástípust szippantott magába. Ezek egyike a külföldi tőke volt. A volt
szovjet blokk Szovjetunión kívüli részének durván 10%-át kitevő Magyarországon
jelent meg a térségbe áramlott közvetlen tőkebefektetések jó fele-harmada. A
másik tulajdonátalakítási erőforrástípus a gazdaság közgazdaságtani fogalmán
kívülről érkezett: ennek a szaktudás és a gyakorlati ismeretek mellett igen
nagy részét az informális társashálózati erőforrások tették ki. A gazdaság
tulajdonlási és irányítási rendszerében történt rendszerváltás fő belföldi
elemét az előző időszak során felhalmozott informális hálózati erőforrások
értékesülése jellemezte.
Emiatt az idevágó,
jó hangosan elharsogott neoklasszikus várakozásokkal ellentétben a
“piacgazdaságra” és a kapitalizmusba való átmenet nem söpörte el a magyar
gazdaság “elmaradott”, informális jellegzetességeit. Különösen a tulajdonváltás
legelső időszakában nem, amikor a pozícióban levő vezetők irigylésre méltó
élelmességgel váltották át informális hálózatokban “fekvő” erőforrásaikat az
új, kapitalizmuskonform vállalatok vezetői és – esetenként némi késéssel, de
egy lendülettel – tulajdonosi pozícióira is.[37]
A közvetlen külföldi
tőke megjelenése egyébként ugyancsak az informalitás, különösen az informális
vezetői kapcsolatrendszerek hegemóniáját erősítette. Mivel a pontos
vállalatgazdálkodási információk, a munkavállalói együttműködési hajlam, a
könyvelési precizitás, a pénzáramlás, a készletgazdálkodás, a piacrészesedés és
a technológiai fegyelem mind-mind fontos eleme a sikeres
tulajdon-átalakulásnak, az “öröklött” vezetők kapitalizmuskonform része fontos
szolgálatot tett az új tulajdonosoknak. Mivel a legjobb magyar vállalatok
ekkorra már mind jelen voltak a világpiacon, a jelenléttel járó informális
ismeretségek tovább könnyítették a tulajdonátadás-átvétel folyamatát. Európa
legeladósodottabb államának árverőügynöksége nyolc évig a privatizáció
“történelmi nehézségeit” hajtogatta a tudálékosan bólogató politikai elitnek.
Így volt lehetséges, hogy noha a magyar állami vagyon magánosítása jó esetben
nullszaldósra sikerült, ebből nem országra-világra szóló botrány kerekedett,
hanem miniszterelnöki öngratuláció a sikeres privatizáció befejezése miatt.[38]
Józan ésszel aligha lehet kizárni, hogy az állami tulajdon ilyen mértékben a
végső tulajdonos -- a társadalom -- érdeke szempontjából hátrányos, a vásárló
számára ennyire előnyös eltulajdonítása korrupciómentes körülmények között
zajlott volna. A tőkejavak e világtörténetileg példátlan arányú magánkézbe
juttatása az informalitás ethoszának uralmával valósult meg. A magyarországi
gazdasági átalakulás képletszerűen így összegezhető tehát: államilag
levezényelt adósság tulajdon-csere, jórészt informális társadalmi mechanizmusok
révén.
Ami a gazdaság többi
részét illeti, a magas infláció körülményei és a bankrendszer sajátosságai
következményeképpen eközben a bennszülött üzletemberi osztály kialakulása
számottevő akadályokba ütközött. A belföldiek által milliószámra létrehozott,
kicsiként indult új vállalkozások egy része megszűnt, másik része vegetál,
harmadik része a közterhek elkerülésére alapított kényszervállalkozás. A
maradék úgy-ahogy működik, de – s érvelésem szempontjából ez a legfontosabb – a
még létező, tényleges üzleti tevékenységet folytató vállalatok túlnyomó része kicsiny
maradt. A sok kisvállalkozás szervezeti értelemben vett növekedésének
strukturális korlátai csak tovább erősítették az informalitás magatartás-, és attitűdbeli
pozícióit. Saját vállalkozásuk növekedésének elmaradása aligha fel nem tűnt a
tényleges vállalkozóknak. Az elmúlt nyolc-tíz év tapasztalatai tehát arra
tanították meg nagy többségüket, hogy vállalkozói jövőjüket bizony valószínűleg
továbbra is a kicsiny méret okozta jelentéktelenség, a kiszolgáltatottság, a
gazdasági környezetük átfogó összefüggéseit befolyásolni képtelenség fogja
jellemezni. A hazai vállalkozók többsége megtanulta, tudja, “hol a helye”.
Magatartását, stratégiáját eszerint alakítja.
A jogi környezet
ugyancsak hozzájárult az informalitás uralmához. A személyi jövedelemadózás
magyarországi rendszere például, mint a nyájas olvasó minden bizonnyal saját
bőrén tapasztalja, igen erőteljesen ösztönzi a vállalkozásalapítást – az olyan gazdálkodási
tevékenységek (pl. a munkavállalás) és gazdálkodási egységek (pl. a nukleáris
család) esetében is, amelyek távolról sem merítik ki a vállalkozás
gazdaságszociológiai fogalmát. A vállalkozásalapítási kényszerek, amelyeket
egyébként az egymást követő kormányok egymással versengően doktriner
monetarista világképe hozott létre, az informalitás felé tolták el a magyar
társadalmat, hiszen abszurd módon és mértékben kitágították a bejegyzett üzleti
vállalkozás fogalmát. Amikor egy négytagú család betéti társulásként jelenik
meg az adóhivatali nyilvántartásban, s forgalmiadó-mentességet vesz igénybe a
családi autóval, vasárnap, a nagymamához tett falusi kirándulás költségeire, a
gyerekek új tornacipőjére vagy a heti bevásárlásra, vagy amikor még a bölcsészkari
tanszékeknek sem maradnak alkalmazottai, mert az oktatók és az adminisztrátorok
egyaránt bétés alvállalkozóként veszik fel a jövedelmüket, az üzleti
vállalkozás bejegyzése egyre inkább ügyes adóelkerülési trükkre kezd
emlékeztetni. A számlaadás megtagadása ma annyira elterjedt Magyarországon,
hogy a szolgáltatások jelentős részében felállt a kettős árrendszer
(számlával/számla nélkül). Mindez alaposan hozzájárul a törvények, különösen a
gazdasági törvények komolyságának megkérdőjelezéséhez, s jórészt azt is
megmagyarázza, hogy lehet, hogy – mint Kim Lane Scheppele és Örkény Antal oly
pontosan rögzíti[39]
– Magyarországon az alkotmányosság szintjén szigorúan és pontosan érvényesülő
törvényesség azon nyomban elillan, amint az állampolgár és az állam viszonyáról
van szó, miközben az állampolgárok egymás közti viszonyait az informalitás
személyre szabottsága és önkényessége szabályozza.
Mindennek láttán
nehéz más következtetésre jutni, mint hogy az informalitás kulcsszerepet
játszott-játszik a magyar gazdaság átalakulásában. A tulajdon-átalakulás során
végbement tranzakciók csak nagy távolból emlékeztetnek a formális
közgazdaságtan által tételezett folyamatra, melyben egymással versengő, saját
érdekeiket állhatatosan képviselő eladók és vevők kara kizárólag árak útján
való kommunikációban kialakított, világpiaci árviszonyokat tükröző, egyensúlyi
árakon cseréli ki az ügylet tárgyait a kölcsönös előnyök és a gazdasági
hatékonyság jegyében. Talán fogalmi és történelmi élménykör tekintetében
távolból, félig behunyt szemmel, erős ködben, a nyelvet és a közeget nem
ismerő, a neoklasszikus modell tagadhatatlan esztétikai értékeinek hatása alatt
álló megfigyelőknek így tűnhet. Kicsit közelebbről nézve, újmagyarul
megfogalmazva már kiderül: informális kapcsolatrendszerek és eljárásmódok által
szervezett lenyúlás, szűk játékterű, kispályás nyomulás folyik.
Összefoglalva:
! két
fő különbség figyelhető meg poszt-államszocialista Magyarország és “a nyugati
minta” között:
/1/
mint az ország modern történelmében mindig, a társadalmi lét nagyobb területére
terjed ki az informalitás; ugyanakkor
/2/
a formalitás életvezetési mintaként kevésbé járja át a társadalmat, mint a
“nyugati” önreflexióban.
! E
különbségek az ország társadalom- és gazdaságtörténeti örökségével függnek
össze, ezen belül:
-
a modern szervezetek, különösen az üzleti vállalkozások kisebb méretével és
széttöredezettebb szerkezetével;
-
a kisiparosi-kisvállalkozói-kisparaszti-kisemberi világ ellenállóképességével
és az ezzel összefüggő mentalitásbeli örökséggel;
-
a társadalom nagy részének a szocialista állam modernista társadalomátalakító
projektjeivel – különösen a szocialista nagyüzem kulturális mintateremtő
kísérleteivel – szembeni ellenállóképességével;
-
a második gazdaság informális kapcsolatrendszer-teremtő és -jutalmazó
hatásával;
-
a nyolcvanas évek menedzseri szocializmusával, amely módot adott az informális
menedzseri kapcsolati erőforrások eredeti felhalmozódására; s végezetül
-
a (fél)perifériás lét belső tőkehiányával, amely megteremtette az informális
eljárások sikerének mind a feltételeit, mind pedig az ösztönzőrendszerét.
Mindezzel kapcsolatban, úgy tűnik, négy értelmesen megvitatható kérdés
merül fel.
" Összhangban
van-e a fenti leírás a tapasztalati tényekkel?
" Ha igen, csapás-e
az informalitás ilyetén kiemelt szerepe?
" Lehet-e,
szabad-e, kell-e valamit tenni e tárgyban?
" Ha lehet,
szabad, netán kell, akkor kinek és mit lehetne /szabadna/ kellene
tennie?
Hivatkozott irodalom:
Angelusz Róbert és Tardos Róbert. 1991. Hálózatok, stílusok, struktúrák.
Budapest: ELTE Szociológiai Intézet.
Birkbeck, Christopher. 1979. “Garbage, Industry and the ‘Vultures’ of Calí,
Colombia”. Pp. 161-36. in R. Bromley & C. Gerry (eds.) Casual Work and
Poverty in Third World Cities. New York: John Wiley.
Bodnár Judit. 1999. “Moszkva téri mozaik: Társadalmi átalakulás a nyilvános
térben és a piac délibábja.” 2000, December: 50-62.
Bodnár, Judit & József Böröcz. 1998. “Housing Advantages for the
Better-Connected Institutional Segmentation, Settlement Type and Network
Effects in Late State-Socialist Housing Inequalities.” Social Forces.
76(4): 1275–1304.
Böröcz József. 1989. "Mapping the Class Structures of State Socialism
in East-Central Europe." Research in Social Stratification and Mobility.
8:279–309.
Böröcz József. 1990. "A kádárizmustól a parlagi kapitalizmusig: a
fejlett informalizmus építésének időszerű kérdései." Mozgó Világ, 8:61–7.
Böröcz, József. 1992. "Dual Dependency and the Informalization of
External Linkages: The Case of Hungary." Research in Social Movements,
Conflicts and Change, 1992, 14:189–209. Magyarul: 1993."Kettős
függőség és a külső kötések informálissá válása." Eszmélet,
18–19:74–88.
Böröcz József. 1993. "Simulating the Great Transformation: Property
Change under Prolonged Informality in Hungary." Archives européennes de
sociologie / Europäisches Archiv für Soziologie / European Journal of Sociology.
XXXIV,1(May):81–107. Magyarul: "Színlelt nagy átalakulás? Informális kiút
az államszocializmusból." (Farkas Katalin fordítása alapján.) Politikatudományi
Szemle. 1995, 3(Ősz):19–39.
Böröcz, József. 1996. Leisure Migration: A Sociological Study on Tourism.
Oxford: Pergamon Press.
Böröcz, József & Ákos Róna-Tas. 1995. "Small Leap Forward:
Emergence of New Economic Elites."
Theory & Society, 5:751–81.
Böröcz József és Caleb Southworth. 1995. "Kapcsolatok és jövedelem:
Magyarország, 1986–87". Szociológiai Szemle. 2:25–48.
Böröcz, József & Caleb Southworth. 1996. "Decomposing the
Intellectuals' Class Power: Conversion of Cultural Capital to Income, Hungary,
1986." Social Forces, 74, 3(March):797–821.
Brusco, Sebastiano. 1982. “The Emilian Model: Productive Decentralization
and Social Integration.” Cambridge Journal of Economics,
6,2(Jun):167–84.
Capecchi, Vittorio. 1989. “The Informal Economy and the Development of
Flexible Specialization.” In Alejandro
Portes, Manuel Castells & Lauren Benton (eds.) The Informal Economy:
Studies in Advanced and Less Developed Countries. Baltimore: The Johns
Hopkins University Press.
Castells, Manuel & Alejandro Portes. 1989. “World Underneath: The
Origins, Dynamics and Effects of the Informal Economy.” In Alejandro Portes,
Manuel Castells & Lauren Benton (eds.) The Informal Economy: Studies in
Advanced and Less Developed Countries. Baltimore: The Johns Hopkins
University Press.
Chirot, Daniel. 1978. “Neoliberal and Social Democratic Theories of
Development: The Zeletin-Voinea Debate Concerning Romania’s Prospects in the
1920's and Its Contemporary Importance.” Pp. 31–52. in Jowitt, Kenneth Jowitt
(ed.) Social Change in Romania, 1860–1940. A Debate on Development in a
European Nation. Berkeley: Institute of International Studies, University
of California.
Gábor R. István és Galasi Péter. 1981. A “második” gazdaság. Tények és
hipotézisek. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Granovetter, Mark. 1973. "The Strength of Weak Ties." American
Journal of Sociology, 78,6:1360–80. Magyarul: “A gyenge kötések ereje. A
hálózatelmélet felülvizsgálata.” (Ford.: Molnár Attila.) 371–400. in Angelusz
Róbert és Tardos Róbert (szerk.) Társadalmak rejtett hálózata. Budapest:
Műhely (MKI).1991.
Granovetter, Mark. 1974. Getting a Job. A Study of Contacts and Carreers.
Cambridge: Harvard University Press.
Granovetter, Mark. 1985. "Economic Action and Social Structure: the
Problem of Embeddedness." American Journal of Sociology,
91,3(November):481–510. Illetve: pp. 53–81. in Granovetter, Mark and Richard
Swedberg (eds.) The Sociology of Economic Life. Westview Press, Boulder.
1992. Magyarul:“A gazdasági intézmények társadalmi megformálása: a
beágyazottság problémája.” (Ford. Kemény Szabolcs.) Pp. 61–78. In Lengyel
György és Szántó Zoltán: A gazdasági élet szociológiája. Budapest:
Aula.1996.
ILO. 1930, 1960, 1970. Yearbook of Labour Statistics (select years).
Geneva: International Labour Office.
ILO. 1995. “Social Expenditure in Central and Eastern Europe Under
Challenge: Financing A Decent Society Or Cutting Corners?” International Labor
Office.
Ipargazdasági Intézet. 1993. “The Informal Sector in Hungary.” Report
prepared with support from the Center for International private Enterprise as
part of the project, “Legal and Regulatory Reform“ (https://www.cipe.org/efn/fme2.html).
Javorniczky István. 1999. “Charta ‘79.” Élet és irodalom, 48. https://es.fullnet.hu/9948/publi.htm.
Kolosi Tamás. 1984. Státusz és réteg. Rétegződésmodell-vizsgálat III.
Budapest: Társadalomtudományi Intézet.
Kolosi Tamás. 1986. “Strukturális csoportok és a reform.” Valóság,
7:19–32.
Kornai János. 1983. “Bürokratikus és piaci koordináció.” Közgazdasági
szemle, 1983, 9: 1025–1038. Angolul: "Bureaucratic and Market
Coordination." Osteuropa Wirtschaft, 1984, 29(4):306–19.
Kornai János. 1984. Bürokratikus és ipari koordináció. Akadémiai
székfoglaló 1983. ápr. 16. Budapest: Akadémiai.
Kornai, János. 1992a. The Socialist System. The Political Economy of
Communism. Princeton, NJ: Princeton University Press.
Kornai, János. 1992b. “The affinity between ownership and coordination
mechanisms. The common experience of reform in socialist countries.” Pp.
97–116. in Kazimierz Poznanski (ed.) Constructing Capitalism. The
Reemergence of Civil Society and Liberal Economy in the Post-Communist World.
Boulder: Westview.
KSH. 1984. Időfelhasználás a
mezogazdasági kistermelésben I. Budapest: KSH.
Lackó Mária. 1995. “Rejtett gazdaság nemzetközi összehasonlításban.
Becslési módszer a háztartási villamosenergiafogyasztás alapján.” Közgazdasági
Szemle, XLII,5:486–510.
Leopold Lajos, ifj. 1988[1914–17]. “Színlelt kapitalizmus.” Medvetánc,
2–3:321–55.
Light, Ivan and Edna Bonacich. 1988. Ethnic Entrepreneurs: Koreans in
Los Angeles, 1965–1982. Berkeley: University of California Press.
Örkény Antal. 1997. Hétköznapok igazsága. Igazságossági felfogások egy
nemzetközi összehasonlítás tükrében. Budapest: Új Mandátum, p. 239.
Polányi, Karl. 1992(1957). "The Economy as Instituted Process."
Pp. 29–51. in Swedberg, Richard and Mark Granovetter (eds.) The Sociology of
Economic Life. Westview Press, Boulder. Eredeti megjelenés: Karl Polanyi,
Conrad M. Arensberg and Harry W. Pearson (eds.) 1957. Trade and Market in
the Early Empires. Economies in History and Theory. The Free Press,
Glencoe, Ill. Magyarul: “A gazdaság mint intézményesített folyamat.” (Ford.:
Kis János.) 37–48. in Lengyel György és Szántó Zoltán (szerk.) 1996. A
gazdasági élet szociológiája. Budapest: Aula.
Portes, Alejandro. 1994. “The Informal Economy and Its Paradoxes.” Pp. 426–50.
in Neil J. Smelser and Richard Swedberg (eds.) The Handbook of Economic
Sociology. Princeton: Princeton University Press.
Portes, Alejandro. 1995. The Economic Sociology of Immigration : Essays
on Networks, Ethnicity, and Entrepreneurship. New York: Russell Sage
Foundation.
Portes, Alejandro. 1998. “Social
Capital: Its Origins and Applications in Modern Sociology.” Annual
Reviews of Sociology, 24:1–24.
Portes, Alejandro, Manuel Castells, & Lauren A. Benton. 1989. The
Informal Economy: Studies in Advanced and Less Developed Countries.
Baltimore: The Johns Hopkins University Press.
Portes, Alejandro & Saskia Sassen–Koob. 1987. "Making It Underground: Comparative Material on the Informal
Sector in Western Market Economies." American Journal of Sociology,
93,1(July):30–61.
Portes, Alejandro & Richard Schauffler. 1993. “Competing Perspectives on the Latin American Informal Sector.” Population and Development Review,
19,1(March):33–60.
Scheppele, Kim Lane & Antal Örkény. 1996–97. “Rules of Law. The Complexity
of Legality in Hungary.” International Journal of Sociology ,
26,4(Winter):76–94.
Schmitter, Philippe. 1978. “Reflections on Mihail Manoilescu and the
National Consequences of Delayed Dependent Development on the Periphery of
Western Europe,” Pp. 117–173. in Kenneth Jowitt (ed.) Social Change in
Romania, 1860–1940. A Debate on Development in a European Nation. Berkeley:
Institute of International Studies, University of California.
Sik Endre. 1996. “Egy ló-öszvér a lovakról és a szamarakról. Adalék a második
gazdaság hazai eszmetörténetéhez.” Közgazdasági szemle, XVIII,
7–8:704–25.
Sik Endre. 1999a. “Emberpiac a Moszkva-téren.” Pp. 81–108 in Sik Endre és
Tóth Judit (szerk.) Átmenetek. Az MTA Politikai Tudományok Intézete
Nemzetközi Migráció Kutatócsoport Évkönyve, 1999. Budapest.
Sik Endre. 1999b. “Magyarok az
osztrák munkaerőpiacon.” Pp. 123–72. in
Sik Endre és Tóth Judit (szerk.) Átmenetek. Az MTA Politikai Tudományok
Intézete Nemzetközi Migráció Kutatócsoport Évkönyve, 1999. Budapest.
Stark, David. 1996. “Recombinant Property in East European Capitalism.”
American Journal of Sociology, 101,4 (January, 1996): 991–1027.
Stark, David & László Bruszt. 1998. “Restructuring Networks in East
European Capitalism.” pp. 137–65. in David Stark and László Bruszt: Postsocialist
Pathways: Transforming Politics and Property in East Central Europe,
Cambridge, UK: Cambridge University Press.
Tamás Gáspár Miklós. 1997. “A magyar liberalizmus válsága. I. rész.” Magyar
Narancs, május 29:36–39.
TÁRKI. 1988a. A TÁRKI III. Felvétel Dokumentumai. II. kötet. Budapest:
Társadalomkutatási Informatikai Társulás.
TÁRKI. 1988b. TÁRKI-I. Terjeszti a Társadalomkutatási Informatikai
Társulás, Budapest.
TÁRKI. 1988c. TÁRKI-III. Terjeszti a Társadalomkutatási Informatikai
Társulás, Budapest.
Waldinger, Roger and Michael Lapp.
1993. “Back to the Sweatshop or Ahead to the Informal Sector.” International
Journal of Urban and Regional Research, 17,1(March):6–29.
Williamson, Oliver. 1981. "The Economics of Organization: The Transaction
Cost Approach." American Journal of Sociology, 87(Nov): 548–77.
Williamson, Oliver. 1994. “Transaction Cost Economics and Organization
Theory.” Pp. 77–107. in Neil J. Smelser
and Richard Swedberg (eds.) The Handbook of Economic Sociology. Princeton:
Princeton University Press.
Zentai Violetta. 1999. “Győztesekből tettesek, vesztesekből áldozatok?
Kétosztatú társadalomképek a rendszerváltás magyarországi kritikájában". 2000,
szeptember, 10–20.
Zhou, Min. 1992. Chinatown: The Socioeconomic Potential of an Urban
Enclave. Philadelphia : Temple University Press.
Jegyzetek
* Szerzõje ezt az eredetileg angolul, az East European Politics and Societies címû folyóirat számára készült, s annak idén tavaszi számában megjelenõ tanulmányával rokon szöveget szánta válaszféléül Zentai Violettának a 2000 1999. szeptemberi számában megjelent írására. A magyar változat elkészítésének idõigénye miatt csak most jelenik meg.
[1] Csokonai Vitéz Mihály sírfelirata.
[2] A térséget, melyben Arcadia elhelyezkedik, a különféle környező nagyhatalmak viszályainak és stratégiai játszmáinak történetével összefüggő okoknál fogva hol “Dél-” hol “Közép-”, hol “Dél-Közép”-Latin-Amerikának nevezik.
[3] Malos Aires nevét az északi látogatók gyakran összekeverik Maláriával, Arcadia szegényebb déli szomszédjának, Aromának fővárosával; az ezzel kapcsolatos sértődés az arkád kultúra egyik jellegzetes toposza.
[4] Ld. TÁRKI 1988a,
1988b, és 1988c. Feldolgozását ld. pl. Angelusz és Tardos, 1991.
[5] Közvetlenül Böröcz és Southworth 1995, illetve Bodnár & Böröcz 1996 támasztja ezt alá. Közvetve releváns még Böröcz & Southworth 1996 is.
[6] Ld. Örkény 1997, 239.
[7] Böröcz 1993, de ld. közvetlen előzményként Böröcz 1990.
[8] Ld. a “tranzakciós költség”-megközelítés Oliver Williamson által képviselt változatát (pl. Williamson 1981 és 1994).
[9] A
gazdaságszociológiában ld. pl. Magyarország kapcsán: Stark 1996; Magyarország
és a volt NDK vonatkozásában: Stark és Bruszt 1998; több poszt-államszocialista
országról szólván: Böröcz és Róna-Tas 1995.
A jogszociológia területén ld. Scheppele & Örkény 1996–97.
[10] Az “informalitás”
szikáran logikai szempontból tehát reziduális fogalom: határait a formalitás
jelöli ki, negatív módon. E tekintetben logikai hiba a formalitás jelenléte
nélkül informalitásról beszélni. Történeti és szociológiai értelemben
ugyanakkor merőben más a helyzet. Mivel a formalitás közegében informalitásnak
minősülő magatartások messze megelőzik a formális megjelenését mind
társadalomtörténeti időben, mind pedig az egyénnél, az informalitást a
társadalmi lét “természetes”, a formalitásnál “előrébb való” működésmódjának
tekinthetjük. Ha a szociológia valóban az a minden kulturális, történeti és
földrajzi részrehajlástól mentes, történeti-összehasonlító tudományszak volna,
amivé klasszikusai óta legjobbjai tenni szeretnék, nemcsak az informalitást,
hanem a formális viszonyok kialakulását és fennmaradását is megpróbálná
megragadni.
[11] Ez például Mark
Granovetter, az új gazdaságszociológia egyik megalapítója első publikált
monográfiájának (1974) alapmondanivalója.
[12] E megfigyelés
szolgál Granovetternél az “erős” és “gyenge kötések” közötti, fogalmilag
meglehetősen pontatlan különbségtétel alapjául. Eredeti kifejtését ld.: Granovetter 1973. A magyar társadalomra igen
innovatív módon (kétdimenziós skálán) alkalmazta Angelusz és Tardos, 1991.
[13] Erről részletesebben ld.: pl. Zhou, 1992, Portes 1995, Light and Bonacich 1988, illetve Portes, Castells & Benton 1989.
[14] Polányi 1992 (1957). Általános gazdaságszociológiai tételkénti megfogalmazását ld.: Granovetter 1985.
[15] Ennek alapműve
Portes & Sassen-Koob 1987. Hasznosan összegzi a téma kiterjedt irodalmát
Portes 1994 és Portes & Schauffler 1993. Ld még Waldinger & Lapp 1993.
[16] E definícióból
következik, hogy az e szektorban termelt és forgalmazott áruk és szolgáltatások
tartalmának legalitása–illegalitása nem releváns. A
formalitás-informalitás mint szektor distinkció szempontjából a törvényesség
kizárólag mint az adózással, a nyilvántartással, a szabályozottsággal és a
nyilvánosság betekintési jogával kapcsolatos törvények be nem tartása jön
szóba. Fontos emlékezni arra, hogy az informális szektorban forgalmazott
termékek és szolgáltatások túlnyomó része teljességgel legális mint
termék/szolgáltatás.
[17] Erről ld. Portes, Castells és Benton (1989).
[18] Ld.. pl. Birkbeck 1979, Castells és Portes 1989.
[19] Ld. pl. Zhou id.mű.
[20] Ld. pl. Brusco 1982, Capecchi 1989.
[21] Hogy ez mivel jár, arról ld. az informális munka magyar szakirodalmából pl. Bodnár Judit (1999) és Sik Endre (1999a és 1999b) írásait.
[22] Ld. Kolosi 1986, s
nyomán Böröcz 1989.
[23] Zentai 1999.
[24] Polányi 1992
(1957).
[25] Gábor és Galasi
1989: 21.
[26] Kornai pl. nagy
eleganciával alkalmazza a szűkített Polányi-féle sémát a szektorális
megoszlásra (pl. 1983, 1984, 1992a és 1992b).
[27] A tulajdonlás, a
gazdasági integrációs mechanizmusok és a formalitás/informalitás dimenzióinak
egy sorba állításának szarvashibáját kiküszöbölendő egyik volt aspiránsommal,
Caleb Southworth-el együtt írott, magyarul is megjelent tanulmányomban ( Böröcz
és Southworth, 1995) ezért bevezettem azt az egyszerű módosítást, melyben a
formalitás-informalitás fogalmilag független az államszocialista gazdaság
szektoraitól: mindkettő megjelenik mind az állami, mind a magánszektorban, mind
pedig a kettő átfedését jelölő, gazdaságpolitikailag szürke zónában.
[28] Ld. pl. Javorniczky, 1999.
[29] A megfigyelés, hogy
Közép- és Kelet-Európa morfológiai jellegzetességei lényeges pontokon eltérnek
az etalon-ként használt “Nyugat” ideáltipizált képzetétől, a régtől
fogva fontos motívuma volt régiónk modern szellemi életének. A vigyázó szemeit
Párisra vető Batsányi nyomdokain e téma uralkodott a magyar szociológiát
megteremtő Huszadik század körének gondolkodásában, s ez lengi át ifj.
Leopold Lajos első világháború idején írott fontos társadalomtipológiai
esszéjét (1988[1914-17]). Romániában a Gîndirea
folyóirat köre ugyanezekkel a kérdésekkel küszködik, nagyjából ugyanakkor
(Schmitter, 1978), s ez a Zeletin–Voinea vita lényege is (Chirot, 1978).
[30] Mivel térségünk
értelmező gazdaságtörténete Gerschenkrontól Wallersteinig, Bairochig és
Berend–Ránkiig csaknem kizárólag erről
szól, itt eltekintek attól, hogy megpróbáljam részletesen dokumentálni ezt az
állítást.
[31] A “munkaadók és
függetlenek” aránya a jövedelemmel rendelkezők körében Magyarországon 1930-ban
21,1% volt, s még 1960-ban is 12,9%-on állt, a közbeeső államszocialista
átalakulás és a sztálinista időszak minden magángazdaság-ellenes politikai
terrorja ellenére. Ugyanebben az időszakban Ausztriában 9,4%-ról 18,9%-ra,
Németországban pedig 16,4%-ról 12,6%-ra módosult a függetlenek és
kisvállalkozók aránya. (Az 1960-as “németországi” adat az NSZK-ra vonatkozik.)
Ld.: ILO 1930 és 1960.
[32] 1970-re a “munkaadók és függetlenek aránya” a jövedelemmel rendelkezők körében 2,4%-ra csökkent Magyarországon (miközben Ausztriában 24,5%-ra, az NSZK-ban pedig 9,1%-ra módosult). Source: ILO, 1970.
[33] Erről ld.: Böröcz, 1992 ill. 1996 (utóbbiból különösen a “The Splitting of International Leisure Migration in Hungary” és az “Informality and Tourism Receipts in Comparative Perspective” című fejezeteket.)
[34] Minden bizonnyal ez
– a felhasználható, informálisan szerzett keményvaluta-megtakarítások megléte
illetve hiánya – magyarázza, hogy a bécsi kereskedők nagy csalódására a magyar
bevásárlási lázat nem követte hasonló cseh és szlovák bevásárlási őrület. A
csehszlovák államszocializmus összeomlását követően Bécsbe zarándokolt több
milliónyi cseh és szlovák polgár intenzív érdeklődéssel, de a vásárlási készség
minden jele nélkül járta be a Mariahilferstraße könnyű eladásra szakosodott,
Gorenje hűtőládákkal frissen feltöltött, cseh és szlovák nyelvű “Ne lopj!”
feliratokkal frissen feldíszített üzleteit.
[35] Ld. Kolosi 1984,
KSH 1984:7, de ugyanakkor Sik 1995 és Lackó 1996.
[36] Van, aki Bourdieu
és Coleman nyomán minderre a “társadalmi tőke” fogalmát használja. (Az ide vágó
szakirodalom hasznos összefoglalását kínálja pl. Portes 1998). Én a
“társashálózati erőforrások” fogalmát alkalmazom, vagyis elkerülöm a társadalmi
tőke fogalmát e vonatkozásban, mégpedig azért, mert pongyolaságnak találom a
tőke mint metafora használatát a szigorú értelemben gazdasági folyamatokon
kívül, így az informális kapcsolatok vonatkozásában is. Véleményem szerint a
tőke fogalmának gazdaságon kívüli jelenségekre való alkalmazása (kulturális
tőke, politikai tőke, társadalmi tőke, stb.) elfed egy sor, a szociológiai
elemzés számára rendkívül fontos
különbséget például az értékesülés intézményrendszere és az értékkonverzió, a
befektetés megtérülésére vonatkozó reális várakozások, valamint a nem gazdasági
“tőkeformák” önértéke vonatkozásában. Más szóval a tőke mint metafora mintegy
úgy állítja be a társadalom kulturális, politikai és társashálózati mezőjét,
mint aminek működése nagyjából hasonlít a gazdasági tőkééhez – ez pedig olyan
egyszerűsítés, amit nem akaródzik bevezetnem. Ugyanakkor a társadalmi tőke
fogalmának metaelméleti kritikája bőven megérdemelne egy egész tanulmányt,
amire e keretben nincs módom. Tehát mintegy teszek egy lépést hátrafelé, s az
erőforrások kevésbé specifikus nyelvezetét használom.
[37] Emlékeztetőül, az
1999. szeptemberi korrupciós hírek rovatból: vezérigazatója tárgyalja az állami
tulajdonú bank eladását külföldi befektetőkkel. Az ügylet része, hogy az
átírást követő napon az eddigi vezér az igazgatótanács elnöke lesz, s egyben
opciót kap arra, hogy három millió dollár értékben vásárolhasson a bank
részvényeiből. Ennek megkönnyítése végett kamatmentes, rövid távú hitelt vehet
fel a banktól éppen hárommillió dollár értékben. Elegendő a rövid távú hitel,
ugyanis a bank két nap múlva visszavásárolja tőle a részvényeket 270%-os
árfolyamon. A keletkező, ötmillió dolláros nyereség – adott pillanatban a
magyarországi éves átlagjövedelem ezerszerese – mint üzleti jövedelem,
adómentes. Az elnök egyetlen megjegyzést fűz az ügylethez: nem érti, mitől
volna érdekes ez a teljesen konvencionális privatizációs ügylet a nagy
nyilvánosság számára.
[38]
Gondolatkísérletként képzeljük el, bármely német, francia vagy amerikai
nagyvállalat vezetője megtehetné-e, hogy a vállalat tulajdon-portfóliójának
több, mint 90%-át eladva “sikeres tulajdoneladásról” számoljon be egy olyan
mérlegbeszámoló után, amelyben az elárusítás tranzakciós költségei nagyjából
felemésztik teljes árbevételt.
[39] Scheppele & Örkény, 1996–97.